Burning in the Undertow of God

Van egy meghatározó zenekar az életemben, amiről még nem meséltem hosszabban.
Mindenki tudja, hogy a zenei "pályafutásom" a Linkin Parkkal kezdődött (ha a szégyenletes emlékű ShyGys koncertet nem számítjuk, amire édes jó anyám vitt el talán nyolcadik osztályban).
Őket követte évek múlva a Placebo, a Lostprophets, a Katatonia és az AFI - látható, hogy szerettem a nyavalygó vagy éppen borongós hangú énekeseket, akiknek a szövegei arról szóltak, hogy ki mikor miért nem érti meg őket. :D
Chester persze más volt, de ő már kiszállt az egyenletből, a Paradise Lost nyers agressziója pedig egy másik lapra tartozik.
Aztán sokáig nem nagyon voltak olyanok, akire kimondottan fölnéztem volna.
Angliában rádiót hallgattam, az egyetem alatt Interpolt főleg, de az újabb áttörés nem nagyon érkezett el (ha az Alice In Chainst nem számítjuk) egészen addig, amíg valahogy föl nem fedeztem az Angelic Processt.
Olyan a zenéjük, mintha valaki az utolsó ítélet közben találná ki, hogy kamarazenét ír törzsi dobok bevonásával, hisz már úgyis mindegy: a világunk ebben a formában megszűnik létezni.
Még időgépet is építettek.

Kíváncsi vagyok, hogy ha később valamivel ismertebbek leszünk a mostani együttesemmel, melyik újságírónak lesz kedve visszakeresni (vagy nyíltan megkérdezni), miféle zenék hatottak rám, hogy ezek - vélt vagy valós - hatásait utólag jól bele lehessen látni a Countless Vans ténykedésébe.
Íme tehát egy koncertajánló 2019-ből, az Exit magazinból.

The Countless Vans. 2019. augusztus 06. - Akvárium

Tagok:
Potter - ének, gitár, dalszöveg
Ben - gitár, ének, dalszöveg
Fisher - gitár
Matu - dob, ütőshangszerek

A srácok 2016 decemberében alapították fölöttébb humorosan Countless Vans-ra keresztelt zenekarukat, Budapest XIII. kerületének egyik egyszobás lakásában. A két alapító, Potter és Ben Matunak köszönhetően ismerkedtek meg, valahol Oroszlányon, egy Komárom-Esztergom megyei bányászvárosban 2006 táján.
Az indulás meglehetősen rögösre sikeredett, hisz egyikőjük sem tudott igazán gitározni, az éneket pedig ők maguk "felettébb bátortalan"-nak írták le egy korábbi interjújukban.
Mindez persze nagyban megnehezítette a koncepciót - két ének, egy gitár, harmóniák, rávokálok a másik énekére.
A lelkesedés, az ösztönösség és a korábbi éveikből megtartott DIY hozzáállás azonban sokat nyomott a latban. Mikrofont például először 2017 decemberében használtak, miután egyikőjük karácsonyra kapott egyet valakitől (kölcsönbe).
Számaikban ötvöződik John Frusciante érzékenysége Davey Havok frivolságával, az Alice in Chains zúzós, akusztikus balladáival, időnként pedig Paul Banks életről lemondó hangja is visszaköszön a melódiákban.
Várunk mindenkit sok szeretettel.

Idáig azonban viszonylag rögös út vezet, és ha őszintén kell megmondani (márpedig úgy szoktam), nem is föltétlen érzem, hogy a mi kreálmányainknak feltétlenül 150 ember előtt kell szólniuk. Viszont ha fognak - hát az se baj.

Koncert azonban lesz, a jelek szerint novemberben, a nagyon is valóságos Massza nevű zenekarral párban.

Apropó rögös út.
A mai bejegyzés sem telhet el lelkes túraleírás nélkül.
Ne feledjük: még mindig júliusban járok az utak útján, mostan pedig már október közepe van, szóval van mit bepótolni.
A tempó azért ígéretes, az ír whiskyk majdnem a legjobbak, a vörös hajú lányok pedig, mint múlt pénteken kiderült, baromi lelkesek az ágyban.

A július tehát lassú fövéssel és aligátor-grillezéssel telt, melyet időnként nagy focizások szakítottak meg, melyeknek során önfeledten rúghattam föl azon kollégáimat, akik nyolcadszor taposták le a sípcsontomat (!). :D
Mr. Korea egész hatásos csatárnak bizonyult, de mikor a védekezésről próbált oktatni, elküldtem a pics*ba.
Imígyen érkezünk július 30.-ához, amikor is frankón begyűlünk Oroszlány városába és elkezdek főzni (nem).
Előzménynek annyit mondok, hogy a vegyészekkel közös ivászatainkon megismert Viktorral komolyan elgondolkoztunk a nagyon jól sikerült cserháti túra után, hogy megmásszuk a Börzsönyt, annak is a legmagasabb csúcsát az akkori hetekben.
Erről végső soron azért tettem le, mert nem akartam megnyuvasztani a túráimra járók nőtagjait - legkevésbé pedig Mr. Millert, aki nélkül nem kirándulás a kirándulás.
Ő mondjuk pont erre nem tudott eljönni, itt volt viszont Miss Várad, Viktor, Potter, Kate, Miss Punk és az azóta Łódźba távozott Peti K is.
Meg is ígértem minden megjelentnek, hogy keményen és lelkesen főzni fogok - ebből természetesen nem lett semmi, apám kifogyasztotta a gázt és nem hozott újat.
Illetve én se nagyon emelgettem a palackot, hogy van-e még. :D
Szóval az előjelek nem voltak túl biztatóak, amikor Miss Várad megérkezett a lakásunkba, de Viktor, majd Miss Punk felbukkantával azért rendeződött a kelet-európai káosz.
Potter, Kate és Peti mester végül Majkról jöttek meg, mert lekésték a vonatokat.
Nem is időztünk sokat a Bázison, meglehetősen meleg időben el is indultunk a Vértes fölfedezésére.
Kifelé többé-kevésbé ismert utak...ról tértem le meglehetősen ismeretlenek kedvéért, így egy tehenek és bikák által lakott területen át törtünk kifele a Terv útra, a legendás Nagy-Tiszta aljához.
A lakók szerencsére hallgatólagos beleegyezésüket adták az átkeléshez, és a hangokból ítélve azt is mérföldekről. :D
A Terv útról hamarosan a kékre fordultunk, ahol már rengetegszer jártam.
A hirtelen megérkezés az árnyékba a pusztai perzselés után kifejezetten jól jött, a lányok is fellélegeztek - talán Peti K-t kivéve, aki egyre inkább vágyódott egy hideg sör után.
Miután felmásztunk az oroszlánkövi várhoz, és megnéztük azt a keveset, ami maradt azután, hogy 1543-ban az Esztergom ostromához tartó török sereg az alatta megbújó falucskával együtt a földig rombolta.
Ezek után leereszkedtünk a várhegyről (ki lábon, ki a senekén), majd az átellenben fekvő Oroszlánkövi-barlanghoz kormányoztam a brigádot, ahol már nagyon-nagyon régen nem jártam én sem.
Nagy nehezen meg is találta valaki (nem én), és a srácok egy részével bekúsztam gyér lámpafénynél megnézni, mi van most odabe'.
Tűzrakás nyomai és baromi hűvös idő, ami szintén jól jött.
Ezek után egy kebnekaisei hadmozdulathoz hasonlót húztam, csak kicsiben - itt volt az ideje, hogy egy ismeretlen erdőben gerinctúrára induljunk.
Na nem hosszúra, csak pont épp annyira, hogy el lehessen tévedni... :D
Végül nem jött össze szerencsére, annyira már tudok tájékozódni, hogy meglássam, mikor merre érdemes indulni a hegyekben (Gattolina és tömegek egyszerre kezdenek el köhinteni és kifelé nézni az ablakon :D ).
Állati érdekes egyébként: a viszonylag kicsi alapmagasságú Vértes a gerincén igazi hegység képét mutatja - csak persze szelídebb kivitelben.
Vannak vízmosásai, nagy lejtői, mindez fákkal borítva.
Jó hangulatban vezettem hát ki a csapatot a Nagy-tisztára, amit annak idején Sandybell mutatott meg, és ahol sokat tűnődtünk arról, mikor és hogyan kezdünk el végre járni (végül nem kezdtünk el, csak vadul kalandozni).
A társaságnak tetszett a fantasztikusan nyílt kilátás - Potter ki is gyalogolt a természetbe, és a lejtő széléről szemlélte végig Császár, Oroszlány, Kecskéd és Tatabánya-Külső tájait nagy csöndben.
Peti K-nek is jutott ser végre, szóval nagy elégedettségben indulhattam tovább Miss Punkkal Kőhányás fele - a többiek lemaradtak és nem lennék meglepődve, ha a további tapasztalatokból kiindulva a különböző retorziókon gondolkoztak volna. :D
Főleg Miss Váradra gondolok, aki apám barátnőjének legrosszabb pillanatait idézte helyenként (mosolyogva megpróbálta nekem megmondani, mit csináljak és belebeszélt a szavamba).
Aki ismer, az tudja, hogy ezektől beindul a hidrogénbomba, és vagy ott hagyom az illetőt, vagy előremegyek; inkább utóbbit választottam.

Miss Várad azért még mindig jól fotózza a mindenséget, ezúttal a Nagy-tisztán.

Így tehát elég sokat megtudtam Miss Punk írónői ambícióiról, meg úgy egyáltalán róla.
Legendás lábai is jól bírták az iramot, szóval mire a társaság beért a faluba, már jó öt perce az árnyékban szívhattam a (friss levegőt) füstöt. :D
Ebédeltünk egy jót (bár már délután volt jócskán), majd Viktorral megtanácskoztuk, hogy ebből most nem lesz Szár (az eredeti célpont), hanem esetleg legközelebb, addig is - várt a Német-völgy, így elindultunk.
A szívatós, keményen kaptató szakaszon jócskán széjjelszakadt a gárda, mondjuk legalább többet tudtam gondolkozni azon, hová is menjünk legközelebb (végül a Pilis nyert).
S amíg így tettem, be is értem Potteréket, akikkel bevártuk a csapat többi tagját, majd utolsó erőinket egyesítve megrohantuk Gesztes várát.

Potter és Kate Gesztes (tatarozás miatt zárva tartó) vára előtt.

Mikor kisgyerek voltam, apám elhozott ide minket öcsémmel, és körbevezetett a várhegy szélén.
Három megoldást javasolt: a könnyű megoldást (a műúton lefele a faluig), a durva megoldást (vadcsapáson, fák között a parkolóig, majd le a faluba) és a legdurvább megoldást (ami fátlan, hajmeresztően meredek szakaszon vezet le a semmibe, a végén viszont van egy fa, ami úgy néz ki, mint Zrínyi Miklós).
Utóbbi teljesítéséért egy kis üveges kólát ígért, így persze arra nyomultunk le jeles (és igen zsenge korú) öcsémmel.

A łódźi lókötő itt már boldog.

Ezúttal azonban nem akartam kockáztatni (és félő volt, hogy a falu kólát biztosító helyiségei vasárnap késő délután lévén lassacskán bezárnak), úgyhogy egy negyedik úton kalauzoltam le a népességet, természetesen a falu egyetlen nyitva tartó kocsmája elé. :D
Itt aztán fáradtan és boldogan megünnepeltük a menetelt, majd belengettem a pilisi kalandokat amire bátortalan hümmögés érkezett. Hozzáteszem így visszagondolva, hogy én sem teljesen számítottam arra, ami ott várt a kalandozókra.
Mára azonban ennyi volt a történet, mindenkinek jó éxerteknőst kívánok.