We are living in Amerika - part three

Üdv népességem!

Valaki hozzáértő most már elárulhatná, hogy az istennyilába' kell kategóriákat csinálni. Egykori freeblogosokat akarok a látogatók közé! :D
Ott ez olyan frankón működött.
Írnám a közelmúlt történéseit, hisz időben még mindig Amerikában és júniusban járunk, se az elmúlt évekről, se a mostanában, hazatértem óta eltelt időről nem tudtam írni.
A régi blogomon oldalt olvasható versekről nem is beszélve, azok is gyarapodtak azóta.
Bosszantó.
Ott tartottunk valahol, hogy lecsengett az első stresszes időszak a konyhában, méltósággal fogadtam, hogy kitettek, és ledolgoztam egy pár napot karbantartóként, ahol a lányok táborában levő házikók ajtófélfáit festettem fehérre és igyekeztem felvenni a munka ritmusát.
Egy napom ekkoriban úgy nézett ki, hogy megreggeliztem, megtöltöttem egy műanyag üveget narancslével, leballagtam a karbantartók fészerjébe festékért és ecsetért, meg valami vaseszközért, ami elvileg segített volna abban, hogy a korábban nem látott, itt széles körben elterjedt eszközt kihuzigáljam a félfákból.
Ez valami olyasmi megoldás, mint idehaza (s persze odakint is) az irodai tűzőgép tüzzentyűje. Csak hosszabb.
Ezzel fogatják oda a gagyibb minőségű pozdorját a még gagyibb minőségű pozdorjához, és sűrűn imádkoznak, hogy Isten minél tovább tartsa meg a házat, ne rohadjon széjjel.
Könnyű építésű paradicsom.
Ezekben a napokban olvasgattam egy könyvet a fészerben, ami vagy Bobé (a főnök), vagy Tomé (ő a kisebbik, egyébként Bobnál mégis idősebb főnököm) volt. Benne volt a könnyű építésű házak felhúzásának menetrendje. Először húztam a számat, hogy mi ez a gáz, de voltak benne olyan megoldások fával kapcsolatban, amiket még életemben nem láttam idehaza, s ha ne adj' Isten az embernek egyszer háza lesz, akkor még jól jöhetnek.
Ervin, az erdélyi rákérdezett arra Tomnál, mikor épp nem dolgoztunk (ilyenből azért akadt nem egyszer), meddig tart egy ilyen ház élettartama. A választ nem csak ő, én sem akartam elhinni - tíz, tizenöt év alatt tönkremegy egy, a legnépszerűbb anyagból (fenyőfa) épített ház, s lehet toldozni-foldozni, vagy újat építeni.
Ez akkor a legjobb, mikor a gyerekeid kb. nyolc-tíz évesek, és elmagyarázod nekik, hogy ne haragudj Jimmykém, be kell dobozolnunk a cuccaid és takarodsz a nagyihoz egy kis időre, mert újjáépítjük a házat... :D
Az amerikaiak nálunk nem kevésbé praktikus népek, fejben. Ha jártatok mán vidéken vagy még inkább Erdélyben, láthattátok, mennyi esetben valósul meg az apám által össznemzeti kókánynak nevezett jelenség, azaz amikor elromlik valami vagy nem fasza, hogy lehet mégis működőképes, vagy legalább közel elfogadható szintre hozni az egészet. Így kerül ló a Daciába, Trabant a Zsuk-platóra és még sorolhatnám, de a tobzódó ökörségek mellett nagyobb számban vannak jelen azok a megoldások, ahol tényleg lehet látni, hogy az illető gondolkozott és megoldott egy aprónak tűnő, de jelentős problémát.

Amikor bölcsésszakra jöttem, még nem tudtam, kik fognak körbevenni. Mondjuk én mindenhol outsidernek számítok (ezt imádják bennem a hölgyek, esetleg a tizenkét oktávos hangterjedelmemet és hogy Santanát szoktam szólózni zongorán, ami utóbbi nem csak full értelmetlen, de ráadásul nem is igaz :D ), ezért először a szokott módon kívülről figyeltem a dolgokat. A mérnökök és társaik sokszor a lehető legunalmasabb társaságot biztosítják bármilyen alkoholhoz. Mennek a szakmai poénok, amiket kurvára senki sem ért rajtuk kívül, de olyanokat is ismerek (a híres Bandus itt a városban pl. ), akik igyekeznek kitörni a skatulyából, és sokoldalú tudásra törekszenek. Ebből csak annyit akarok kihozni, hogy a bölcsészek (ne feledjük, svéd irodalmat és nyelvészetet tanulok, kevés olyan szak van, ami ennél a való életben tökéletesen használhatatlanabb, viszont elméletben kiváló kutató lehetek majd - bár vétek lenne ellenállni a Tesco árufeltöltői állásnak) legendásan gyakorlatiatlan emberek lehetnek, tehát joggal tehetitek fel a kérdést, hogy vajon hogy a f*szba' nem untam meg azt, hogy mit csinálok nap mint nap.
A válasz valahol az outsiderrel magyarázható. Valahol pedig azzal, hogy sosem vesztettem el (eddig, tegyük hozzá) a kapcsolatomat a valósággal.
Számos olyan embert ismerek, akik átformálódtak, szemléletet váltottak, lubickolnak, esetleg szárnyalnak.
Egy közös van bennük, az, hogy gyerekkorukban vagy valamivel később nem számítottak aduásznak, és ezt egy idegesítő(nek ható) viselkedéssel és többnyire egyetlen területen érvényes nagy tudással próbálják ezt kompenzálni.
Persze nem Pista bácsiról beszélek, aki a rédei kocsmában megmondja a faszát hétvégente (sőt, hétköznapokon is, ugyanannyira beállva), hanem diplomásokról.
Lamaziussal, aki mostanában pimasz pincérként van jelen a blogpalettán, beszéltük szenteste előtti napon, mennyire rohadt idegesítőek a "feltört" emberek, akik nem sok mindenek voltak, most valamivel jelentősebbek (de kb. annyira, mint a fekete bolhák közt egy lila színű) és már megjelent a sztár attitűd, a végtelen szárnyalás, az átalakulás.

Azokkal az emberekkel jövök ki a legjobban, akik minden ellenére még mindig tudják önmagukat adni, nem képzelik el, hogy ők egy királyi család elveszett tagjai, akik hamarosan mindenkibe boldogan törölhetik a lábukat, mert még meg is lesznek dícsérve.
Mindannyian ismerünk ilyen embereket a hétköznapjainkból, egyesek (a szebb lelkületűek) még a baráti köreikben is őrizgetnek ilyeneket, mert akarják megbántani azzal, hogy barátom, te nagyon megváltoztál (és istentelenül idegesítesz, egyébként).
Valószínűleg nem nehéz észrevenni, hogy mennyire fontos az, hogy az ember tudja, honnan jön és hogy kihez hogyan érdemes hozzáállni.
De visszakanyarodva oda, ahonnan beindultam: én szeretek barkácsolni.
Ha visszaemlékszek, gyerekkoromban azt láttuk, hogy apámnak ha valami enyhébben (illetve néha egész extrémen) bonyolult technikai dolgot kellett megoldania, akkor előtört belőle a Homo habilis és váratlanabbnál váratlanabb módon oldotta meg azokat (talán kivételt képez a szoboszlói egyik lakásunk tetején épített "vezeték", amivel az antennát akarta rögzíteni, de szörnyen emlékeztetett egy egyszerű piaci zsinegre, ami se áramot nem vezet, és rögzítésre is alkalmatlan).
Ebből valami olyant akarok kihozni, ami könnyebben érthető meg, mint hogy magyarázzam, egyrészt valami olyasmi ebből a lényeg, hogy a valóságtól sose sikerült elszakadnom (erről egyébként lesz még szó), másrészt nem akarok átalakulni és feltörni vagy úgy viselkedni, mint aki nem tudja, hogy egészen lentről indulni milyen, vagy épp milyen olyan munkát végezni, ami marha érdekes, de valahogy úgy alakult, hogy a társadalmi megbecsültsége alacsony (ilyen a karbantartó is).
Ha egy gyakorlatközpontú rendszerben tanultam volna harmadik éve, azt mondanám, yeah, kész vagyok ismét a világra! Fogok én hamarosan saját házban fúrni-faragni, amellett, hogy olyan értelmiségi munkát végzek, ami nem rugaszkodik messze a köznapi valóságtól!
Mivel nem így történt, ezért az ilyen munkákat még inkább tudom értékelni az életszagúságuk miatt (is), sőt én pl. kifejezetten élveztem az egész fúrás-faragás-bedöglik a gép-megjavítást.
Meg a jobb mellű lányok levízipuskázását.
A fesztiválhangulat persze nem terjedt ki egész nyárra, sőt, ha őszinte akarok lenni, csak nyomokban jelent meg.
A miértre egész nyáron kerestem a választ, valami olyanra jutottam, hogy nem volt köztünk igazi vezérbika.
Először Márk, akiről már írtam, próbálkozott meg valami hasonlóval, de a kezdeti sikerek után gyorsan leívelt, ráadásul 25 évesen hogy vehettem volna komolyan egy tizenkilenc évest.
Egy közösség kiépülésében nagyon fontosak a hangadóak, és az is, mit mondanak, márpedig ha nincs mondanivaló, az emberek összezavarodnak (ezt a saját életemen is tapasztaltam már, legutóbb Angliában, mikor véletlenül én voltam a hangadó).
Másrészről a szokásos dolgokat (egyik srác, akit én ráadásul kifejezetten bírtam, meghúz egy csajt, aki egyébként nem a barátnője, ez kiderül és úristenúristen vagy ilyesmi témában dolgok) ilyen vezérhang híján nem tudta lereagálni a csoport, és elég sokszor emelkedett felszínre a bullshit.
Újabb zárójeles rész, csak röviden: életemben egyik legbüszkébb akkor voltam magamra (pedig ebből nincs igazán sok), amikor egy kolumbiai indián, akit igaztalanul b*sztak ki a táborból <nem feküdt le egy csajjal, aki cserébe kirakatta a szűrit> azt mondta, a táborban csak három emberre gondolt úgy, mint az ő embereire. Két régi barátjára, akik egyébként kolumbiaiak és ismeri őket sok ideje, és énrám.
Egy indián barátságát igen nehéz kivívni.
Ő azért ugrott most be, mert ő volt az (kevés számú ember mellett), aki hozzám hasonlóan szemlélte a folyamatokat, nem próbált meg nagy hanggal valami nagy és egyébként nyilvánvaló dolgot elmondani.
Bírom az ilyeneket.
Tehát lényeg ami lényeg: az az időszak, amikor karbantartóként dolgoztam, festettem és füvet nyírtam, rohadt jó volt.
Még akkor is, ha bevallottan és nem is egyszer lazsáltam a baseballpálya mellett (konkrétan aludtam egy jót délutánonként, de munkaidő lejárta előtt) és akkor is, hogyha jobban esett hosszú lábú szőke balerinákkal társalogni (erről még lesz szó később), mint kihúzni a tüzzentyűket a falból.

Az amerikaiak tehát ugyanúgy praktikus emberek fejben, mint az össznemzeti kókányt szorgosan gyakorló atyafiak ideát, viszont ott a hangsúly sokkal inkább a kényelmességen van.
Ez zavaró, mert ezt a reklámok praktikusságként próbálják bemutatni, pedig rohadtul nem az.
Vegyél orrszőr-eltávolítót, mert praktikus.
Vegyél huszadik féle felmosót, mert praktikus.
Mindez persze kurvára nem igaz, aki volt már velem akár egyszer is túrázni, az tudja, hogy mi a véleményem arról, ha a kényelmesség oldalán kell feláldozni valamit. Késői kelések, nagy hideg, kerthatárok szűnnek meg a praktikum jegyében. :D
De komolyan. Ha valamiért küzd és megküzd az ember, sokkal jobban tudja azt is meg magát is értékelni.
Nem az lesz, hogy de fasza, levágtam az orrszőrzetem, de praktikus volt, a boldogságom és a napom egyaránt teljes.

A karbantartói munkám azonban nem tartott örökké, egy szép napon Ross, a tábor egyik góréja beinvitált egy baráti csevejre.
Nehéz volt hozzászoknom, hogy úgy beszél az emberhez, mint a kiscserkészhez (ott ebben semmi kivetnivalót nem tanálna senki, de nekem újra alkalmazkodnom kellett ehhez), de amit akart, az már tetszett: minthogy kiderült, hogy beszélek angolul (ahogy az is, az eredetileg erre a posztra kiválasztott emberek viszont nem nagyon), be akar rakni portásnak. Lesz walkie-talkie, szállítólevelek ellenőrzése, miegymás.
Legyen így, vállaltam.
Aztán teltek a napok, és a kezdet napja végül az Istennek nem akart elérkezni.
Kiderült azóta, tavaly nyáron alkalmi melónak számított ez a munkahely, ha épp nagy volt a szükség, szóltak egy Ödönkének, aki bőszen kinyitotta a kaput a kamionoknak, majd beült Éhezők viadalát olvasni.
Az érkezésemmel a munkakör átalakult, és nem csak azért, mert én már a Trónok harcát olvastam, hanem azért is, mert úgymond ott felejtettem magam a kapunál.
A látogatói napokkal kezdtem, úgy emlékszem - szombat és vasárnap volt a szülők érkezésének napja.
Ezek lecsengésével Ross vissza akart irányítani a karbantartásba, de hogy, hogy nem, valahogy mindig visszatértem, mert csak azt láttam, hogy megy a káosz és senki sem tud bejönni a táborba.
Erre mondta Ervin, az erdélyi, hogy te csináltad jól, a zavarosban halásztál. :D
Csak részben van igaza, ami a következő szabadnapomon derült ki elsőnek, de később is előkerült sokszor.
Keddi napra esett első szabadnapom (13 napot dolgoztam szünnap nélkül), majd utána mindig szerdákra kerültek ezek. Biztonsági őrségem (portásságom?) első szünnapján (egy szerdán tehát) Jeff, az egyik sport manager lóhalálában homokfutózott fel a körletünk elé, s zörgetett fel elég zavaros álmaimból, hisz ment a gagyi a kapu előtt.
A válaszomra, hogy egyébként szünnapom lenne, mondta a másik dolgot, amire azóta is büszke vagyok:
"A shame (nevet). When you are at the gates, things get done."
Egy nem létező munkakört márpedig elég nehéz hiányolni!
Nem voltam persze a munka hőse, de ezekről a dolgokról a legközelebb lesz bővebben szó.

Mielőtt elkalandoznék teljesen, bezárom mára a bazárt. Időben nem sokat jutottunk előre, de ahogy nézem faszán sikerült szociológiailag megközelíteni a karbantartást, ideje innom egy sört végre és keresnem valakit, aki ért az oldalon megjelenő kategóriák szerkesztéséhez. :D

Kellemes karácsonyt mindenkinek!

We are living in Amerika - part two

Üdv Népességem,

Tovább robog a Nascar, avagy belevetem magam az amerikai élményekről szóló irományok második felének megalkotásába. Vagy valami olyasmi.
Épp most tértem vissza kedvenc írónőnk, Mercy Varga's könyvtrilógiájának recenzióinak olvasgatásából, az eredmény az, hogy meg akarok halni. :D
Leslie , Gattolina és Lily tudja, miről beszélek.
Régi blogomon meg volt örökítve, hogyan küzdöttük fel magunkat a Karancs tetejére, hogy ott aztán elszabaduljon a free read. A szórakozás garantált volt, a műsort a Lépj! Létezz! Lélegezz! című mestermű biztosította, amely nemcsak az Elvált Nők Klubjában kaphatna helyet, mint kötelező olvasmány, de a helyesírással foglalkozó akadémikusok is bátran olvashatják, ha szeretnének véget vetni életüknek.
Valahol ott tartott az amerikai szál, hogy megérkeztünk Pennsylvania északkeleti csücskébe, mindenki elfoglalta a helyét, s vártunk további sorsunkra.
Másnap kezdődött a karnevál.
Mivel engem konyhai munkára vettek föl, oda tartottam reggel, nem kifejezetten frissen és egyáltalán nem boldogan. A blogjaimat hosszú ideje követők azt is vághatják, miért, emlékezhetünk a skót kalandomra, és a cottinghami csőtörésemre (ezek a történetek ugyan megsemmisültek a freeblog kapitulációjakor, de amint megmondjátok, hogyan kell oldalra kategóriákat csinálni, újra meg lesznek írva).
A konyhában egy hamisítatlan angol szakácsnő fogadott: gyors, pontos, és fasiszta, mint Margaret Thatcher.
Utóbbit nem jómagam ötlöttem ki, hanem angol kollégáim traktáltak vele kinti kalandjaim alatt.
A nő maga egy nyúlánk kutyára emlékeztetett, veres hajjal és tetovált háttal meg még ki tudja mivel, annyira nem mozgatta meg a fantáziámat, hogy utánajárjak.
A vezetési stílusában rengeteget kölcsönzött kollégájától Gordon Ramsaytől, megfűszerezve egy átlagos angol menedzser gyors és értelmetlen döntéseivel, melyet Hitler retorikájával koronázott meg.
Az ott eltöltött időm alatt megtanultam hogyan kell pánikszerűen zöldséget szelni és hámozni, hogyan kell pánikszerűen gépet takarítani, és hogy ha menedzser leszek véletlenül, hogyan ne irányítsam a személyzetet.
A lényeg annyi, hogy egy körülbelül hat fős csoport feladata volt a büfé elkészítése reggeli, ebéd, vacsora előtt, ha az egyéb, különleges rendezvényt nem számítom.
A körülbelül hat fős csoport megérkezett a konyhába, s miután fölfedezte a nagyjából tizenegyszer húsz méteres helyiséget (ha a mosogató területét nem számítom), elkezdte várni a csodát.
Utána tovább várt. Egy angliai helyen, fasiszta szakács ide vagy oda, megérkezik a Restaurant Manager (így hívjuk a konyha koordinátorát, hiába épp nem étteremben vagyunk), és elmondja, hogy mire számít, hol található minden, hova kell rakni mindent.
Kiváló szakácsnőnk és segédje, Danny Boy ilyenekkel nem bíbelődtek, valószínűleg valami keleti filozófiát követve abban bíztak, hogy a dolog majd csak kiforrja magát, és hogy a nyolcszáz ember élelmezése ad hoc módszerekkel is remekül megoldható.
A "dolog kiforrását" hősünk nem érte meg, mert három vagy négy nap konyhai tevékenykedés után kirúgta Mrs. Thatcher. Fájdalmam döbbenetes volt, amint kifelé haladtam, mosolyomat nehezemre esett elnyomni.
A srácok meg maradtak, hogy jöhessen a Best Summer Of Their Lives.
A konyhások ezt ellenben ha nem is tudták, hamarosan ráébredtek arra mi a dörgés, ezt olyan komolyan mondom, mint hogy a legvagányabb gyerek, Márk idegrendszere ment szét a leghamarabb, vagy hogy néhányan pár hét után rémálmokat láttak a konyhai területről.
Nagy felelősség úgy bedobni embereket a nagyon mély vízbe (800 gyerek, személyzettel együtt ezerre is rúghat - képzeljetek el egy sörfesztivált egy faluban, vagy egy kisebb városban), hogy sokuk életében nem dolgozott olyan helyen, ahol gyors döntéseket kell hozni, precízen kell megoldani mindent és ami a legfontosabb, menüt kell tervezni.
Ez az a dolog egyébként, amin a leginkább felbasztam magam.
Angliában eltöltött éveim alatt megtanultam a konyhákban, sokszor erre az általában marginális területre (Salad Bar) külön ember van a menőbb helyeken (Salad Chef), a kisebbeknél a Chef de Partie (részlegvezető) tervezi meg a menüt, a Head Chef (főszakács) jóváhagyásával - a legkisebb helyeken nyilván az oldja meg ezt is.
A konyha maga három részből állt, a raktárakat leszámítva (három fagyasztó szoba, ahol az élelem volt; egy raktárszoba, ahol a szemeteszsákok, kesztyűk, kötények s minden más; és egy ezektől jobbra, ahova csak később jutottam be, de teljesen üres volt).
Az étkezőcsarnok felőli részen volt a Front Line, két bejárattal. Itt tevékenykedett kedvelt szakácsnőnk és pubija, Danny Boy. A kezdeti időkben Viv, egy magyar szakácstanonc is velük dolgozott, hogy végül ő is a karbantartásban, majd az irodában kössön ki.
Emögött jobbra voltak a mosogatók, azaz Peti, Károlyi, Joe és Márk, hozzájuk később a mexikói csillag, Oscar csatlakozott. Az ő munkájukat Danny Boy koordinálta, és amit naponta változó utasításokkal és újabb meg újabb agymenésekkel igyekezett feldobni - ennek végeredményét (idegrendszeri gondok megjelenése meglepően hamar) már leírtam előbb.
A srácok egy idő után beletörődtek a sorsukba, ami szerintem katasztrofális, mert nagyjából úgy és annyit dolgoztak, mint egy rabszolga. Amíg én Felivel teniszeztem este hétkor meló után, addig a mi embereink vígan mosogattak.
A harmadik részleget pedig már említettem, a saláta bár és az örök vidámság területe.
Távozásom után pár héttel mutatták meg nekik, mi hol található, s bevezették egyiket-másikat a menütervezésbe.
Pár héttel a munkakezdet után.
Olyanokat, akik közül sokan még életükben nem dolgoztak.
Piros pont, és előterjesztés a Menedzserek Konferenciáján való megjelenési lehetőségre.
Én magam még kirúgásom napján ecsetet és festékesvedert ragadtam és belevetettem magam a munkába.
Valószínűleg nem akartak kirúgni, mert az egyrészt hamar felfedezték, hogy angolul tudok, másrészt csakhamar az is kiderült, hogy a rám bízott utasításokat végre is tudom hajtani - ha azok nem ordítva, szaladva és különféle eszközöket lóbálva érkeznek.
A karbantartók élete volt a gyöngyélet a konyhához képest.
Első héten a lányok táborát festettem le, de hogy mindnyájan értsétek, az mi, itt egy rövid leírás a táborról.
A hely kapuja délkelet fele nyílik, itt egy bódé található, valamint egy kuka, amit később asztalnak fogok használni, és könyvespolcnak.
Beljebb egy régi istállóépületből kialakított fészer-szerűség, azaz a Maintenance Shop, a karbantartók székhelye. Préselt lemez fallal elválasztva ettől áll, ugyanazon a földszinti részlegben a mosoda, itt szószátyár és csinos lányok mossák a dolgainkat. Ezen emelet felett van a Canteen, ami valamiféle játékterem és étkezde kombinációja. Biliárdasztal, pingpongasztal és arcade játékok vannak ott, amiket valamennyien ismerhetünk vidéki helyekről - beülős autószimulátor, vagy ilyesmik.
Itt nézzük meg Danny Boy videóját majd, amelyen síelés közben eltöri a lábát, amely alatt patrióta szálakat penget és kiderül róla, hogy annak ellenére hogy egy pubi, ő az igazi férfi.
És ugyancsak itt fogom megnézni a Belgium - Egyesült Államok meccset a vébéről, ahol ijesztően szembesülök azzal, hogy az amerikaiakról feltételezett feltétlen hazaszeretet a valóságban mennyit jelent.
A Canteen-Maintenance Shop épülete előtt a kapu felől érkező út elágazik; menjünk balra.
Egy dombra való felkapaszkodás után balra áll a Nature. Itt elvileg állatokat lehet megnézni, egy Luke nevű ausztrál dolgozik ott, meg többen, akiket nem ismerek. Jobbra az étkezőcsarnok nyílik, de balra megyünk, s egy teniszpálya mellett haladva megérkezünk a szállásunkra.
A szállás előtt székek vannak, amíg ki nem derül, hogy nem lehet cigizni, néha rágyújtok ott én is, később hátulra vonulnak a dohányosok.
A szállás verandájától balra lányok, jobbra srácok.
A teniszpályára visszatérve a szállásunk mellett egy görhoki-pálya látszik, mögötte már az erdőben egy áramelosztó árválkodik - később az ez előtti pocsolyákban krosszozunk egy gyepfutóval.
A görhokisok szentélye mögött nagy füves területen terül el a baseballpálya, ezen túl balra focipálya majd a mögött végtelen erdő található.
A baseballpálya alatt terül el a lányok tábora, itten festegetek első hetem alatt visszafogott lelkesedéssel és egyre erősebben vérző orral.
A tó, ahol rengeteget kajakozok (egy időben minden nap!) a lányok tábora után van.
Hogy a srácok táborához jussunk, a Canteen-Maintenance Shop alatt jobbra fordulunk. Az út egyenesen halad, a tábor alapítóinak háza után az iroda következi a bal oldalon, a jobb oldalon a nővérek épülete után a mozi, Danny Boy, és Mrs. Thatcher házikója következik, majd a skacok tábora.
Itt is van egy teniszpálya, egy kosárpálya, egy kosárcsarnok, ezek mögött deszkás park, amerikaifoci-pálya, még egy görhoki-pálya, meg egy lovarda.
A jobbra és balra tartó utak egy olyan épület alatt futnak össze újra, ami fogalmam nincs, mire volt használatos, mindenesetre a lányok tábora előtt van közvetlen.
Jobbra ettől egy mező nyílik, konditerem, esztergályos épület, gépszoba és zeneszoba sorakoznak a mindent körbeölelő erdő előtt. A fiúk tábora és ezek között van néhány személyzeti lakóépület, az úszómedencék és a cirkusz.
Láthatjátok, nem aprózták el, a gyerekek kb. paradicsomba érkeznek. A gond csak annyi, hogy ezeknek a kölköknek a túlnyomó része égetnivalóan rossz gyerek, elkényeztetett, tiszteletlen és kiválóan jelzi, miért nem érdemes az amerikai nevelési módszereket követnünk.
Később, mikor már a tábor előtt fogok lábat lógatni, egy helyi (inkább new yorki, de a lényeg hogy amerikai) tesitanártól megtudom, hogy a fegyelmezést valamikor a nyolcvanas években vették ki a(z) (testnevelés, de sejtésem szerint nem csak onnan) oktatásból, aztán megdöbbenten álltak a kibontakozó zűrzavar előtt.
Hogy megértsük, mi okozhatja a végletekig tiszteletlen gyerekek tömeges kitermelését, érdemes elolvasni néhány népszerű kinti pedagógus sikerkönyvét. Miután elsírtátok magatokat azon hogy mennyire nem vágják a témát, mindannyian relaxáljunk és imádkozzunk, hogy ezek sosem érkeznek meg hozzánk. És hogy nem válnak kötelezővé, bár jelenleg a mi oktatási rendszerünk is egy vidéki szennyvíztárolóra emlékeztet, tartalmával és szagával egyetemben.
Nevelni azért talán még tudunk.
A tesitanárra visszatérve: ő azért volt itt, hogy a munkájával fedezze a kölykének táboroztatási költségét. Paulnak hívták, s egy kifejezetten értelmes embernek ismertem meg, annak ellenére, hogy újabb és újabb döbbenetes dolgokat közölt arról, hogy vígan táborozó kölyke napi tíz órát játszik, és hogy mit lehetne tenni.
Az emberek már nem indulnak a power off gomb fele, ha valami változást akarnak?
Vagy ez is az ott dívó elvek miatt van, ti. a gyerek "kis felnőtt" s nem korlátozható semmiben?
Pozsik Jóska jutott erről eszembe, akivel manchesteri évem alatt találkoztam Oldham külvárosában, egy hatalmas raktárépületben.
Ő mesélte nekem, hogy amerikai kalandja (karbantartási főnök volt hosszú évekig) után hazatérve kint megszületett gyermeke itthon is napi hat-hét liter kólát ivott, és annyit evett, mint egy elefánt.
Apám szavait fejemben tartva annyit tanácsoltam neki, vonja meg tőle legalább részben ezeket.
Ti mindannyian tudjátok, hogy ha megisztok nem hat, de csak napi két liter kólát, néhány év alatt jöhet a rokonság összedobni egy új fogsorra, a többiről nem is beszélve.
Időnként nemet kell mondani. Ez ezeknek a kölköknek sosem lett mondva - így történhetett, hogy rám sem nézve nekem jöttek a fele akkora gyermekek, mikor a konyhai misszióm alatt a hosszú asztalt töltöttem fel kenyérrel s gyümölccsel.
Óriásit estek, meglepetésük pedig akkora volt, mintha Godzilla sétált volna be a kisszobába, közölve hogy meghozta a pizzát.
Az én meglepetésem ellenben minimális volt, hisz lassan tiszteletre tudtam szokatni őket. Mikor a tábor előtt őrködtem később, kénytelen voltam megfékezni a kópékat, nehogy kirohanjanak a buszok elé, vagy elvesszenek az egyébként embertelenül nagy erdőben - nekik nagy meglepetés, de eredmény.
Legközelebb a vérző orros festegetéstől folytatom - tehát még mindig az első hetekben járunk, büszkén és boldogan.

Jó hetet!

Geldy

We are living in Amerika

Illetve ez már nem helytálló, pár hete hazatértem a szabad emberek országából. Ideje megírnom tapasztalataimat, mielőtt végleg elfelejtem mindet!
Az igazság az, hogy régóta nem írtam bejegyzést. Miután a freeblog szánalmasan hosszú vergődés után kínhalált halt, nem éreztem a kedvet a folytatáshoz, amit mi sem bizonyít, mint hogy eddigelé négy bejegyzés készült, s egyik sem az igazi geldar-stílusban, valami még hiányzik!
No de nem sokáig.
Vágjunk bele a hamburgerbe!
A nyár vizsgákkal és kínokkal indított, aminek 14-én szakadt vége.
Ekkor szálltam fel másodmagammal egy párizsi gépre, az illető kollégám lett, de nem találkoztam vele egészen Amszterdamig (Párizsból oda repültem az átszállás és ellenőrzések után.
Kitti mellett egy váratlan meglepetés, Márk is előkerült, hárman mentünk tehát magyarok New Yorkba.
Kitt kifejezetten neurotikus lány benyomását keltette bennem, Márk meg egész egyszerűen furcsa volt először - persze ismeretes, hogy nem könnyen kötök barátságokat, lányokkal meg amúgy sem nagyon barátkozom, inkább barátnőkké alakulnak az érdemesek.
Leszálltunk hát New Yorkban hat óra repülés után. Beütött életem első jet lagje, ami annyit jelent, hogy megelőzöd az időzónádat (nálunk a GMT+1 van, Amerikára más zónák érvényesek), és ha történetesen nyugatra repülsz, a Napnak nincs ideje lemenni. Így történhetett, hogy hat órán át repültünk az óceán fölött, délutánból délutánba. Nyomasztóan fáradt voltam, s életemben először náthásan szálltam fel a gépre, aminek eredményeként mindhárom leszállás alkalmával majd' széthasadt a fejem. De tényleg iszonyatos volt, nem szoktam majrézni amúgy.
Leszállás megvolt, bejutottunk az USA területére egy ujjlenyomatvétel után, majd metróztunk egészen Harlemig. Kittinek szerencséje volt, ő Brooklynba ment, Márkkal ketten eltévesztettük a megállót és a Die Hard díszletei között szálltunk ki.
Isteni volt.
Amíg Márk szállására értünk, három fehér embert láttam, és nem mintha bajom lenne a feketékkel, de kicsit úgy éreztem magam, mintha Afrikában lennék. A szállás maga az Amsterdam Avenue környékén volt, egy youth hostel. A foglalások egy éjjelre döbbenetesen sokba kerültek, 70 dollár környékére emlékszem, de talán még több is vót.
Így esett, hogy egy későbbi kollégámmal, Felivel történő megismerkedésem után (akit először szintén nem bírtam, és szintén ott szállt meg) nekivágtunk az éjjelnek Manhattanben.
Aznap ment a Japán-Elefántcsontpart mérkőzés, azt nézve döntöttünk be pár sört, aztán már jobb hangulatban osontunk fel a szobába, ahol jött a trükk.
Márk váltig győzködött, hogy foglaljam el az üres ágyat a szobában (mindegyik más tele volt és aludtak mán), de jó eszemre hallgatva inkább az ő ágya alá kucorodtam be, s reggelig aludtam, mint a téföl.
S milyen jól tettem, reggel látom, hogy a Márk által ajánlott ágyban fekszik valaki.
Nem volt azonban megállás - felkerekedtünk és a Port Authority buszvégállomásra metróztunk, ahonnan indult a buszunk Hancockba.
Indulás előtt öt perccel a magyarok közül természetesen még senki sem volt ott, Márkék vadászták össze őket odafent, míg lent őriztem a dógokat. Aztán meg Kittit, mert egyedüli magyarként ő odatanált a megállóba.
Maga a buszvégállomás irdatlanul nagy. Olyannyira, hogy ekkorát tán Angliában nem láttam, pedig a londoni Victoria Station ugyancsak nagy, s a blackpooli, prestoni sem kicsi. A Shudehill Manchesterben, ami minálunk közepesen nagynak számítana, a Port Authorityhez képest eltörpül...
Elég az hozzá, hogy a buszok több emelet (!) mélyre állnak be, megállókhoz. A föld alatt vagyunk, ezért terjeng a füst és a benzingőz, ami valószínűleg nem használ az emberek egészségének, persze ez csak tipp.
A buszút nem bővelkedett az eseményekben egész addig, míg a föld alatt utaztunk kifele New Yorkból. Aztán megláttam Manhattant a Hudson túloldaláról, s meg kellett jegyeznem, hogy eszméletlenül néz ki. Messziről.
Addigra tisztába kerültem még két illetővel, akik a kollégáim lesznek majd - Peti B és Ervin. Odaszegődött mellé egy csóka, aki meghallotta hogy magyarul beszélnek és felismerte (!) azt. Kiderült, hogy szobrászatot tanít és Sam a neve. Nagyon nem figyeltem oda a beszélgetésükre, inkább arra füleltem, a többieknek milyen az angolja. Peti B-é nem volt rossz, Ervinét elsőre elég gáznak ítéltem.
Az út végén aztán én is beszédbe elegyedtem az ürgével, Monticellónál ő továbbment, mink átszálltunk és indultunk azonnal Hancock felé.
Zöld hegyek és kéklő folyók mellett száguldottunk el, tipikus amerikai filmekbe illő benzinkutak, nagy áruházak, motelek mellett. De valami hiányzott.
Emlékszem, minden egyes alkalommal, mikor megérkeztem Angliába, milyen volt az egész...
Valahogy az emberben tudatosult, hogy ez itt most Anglia, ez itt most más, és hogy ami eddig volt, mostantól más lesz. Izgatott voltam.
Amerikában mindez elmaradt, s csak a legvégén jött elő, mikor stoppolásba fogtam Felivel. De az még később következik.
Egy Scott nevű srác jött ki elénk Hancockba, meg egy baromira dagadt csóka, akit azután egyszer sem láttam viszont (Scottie fiú a helyi mindenes a táborban) egy dzsippel meg egy vannal, úgy mentünk immár Pennsylvania útjain.
Ekkor még nem sejtettem, hogy az út környéki batár nagy hegyeket még viszont látom, csak annyira figyeltem, hogy az előttem balra ülő srác biztosan angol és hogy a közvetlenül mellette ülő csajnak bomba jó mellei vannak.
Geldar szokásosan.
A táborba érkezés után pihenő jött, mindenki lepakolt.
A hely, ahova beraktak minket, egyfajta tömegszállásra emlékeztetett: négy sima, és hat emeletes ágy volt, magyarán tizenhat ember fért el emitt. A lányok két ajtóval arrébb voltak, a veranda választotta el a két részleget, s pontosan nem emlékszem, hogy voltak ott az ágyak, de kb. annyian fértek be, mint nálunk.
Egyszóval visszatértek a kolis évek, s minden amit utáltam és szerettem azokban.
Már az első este magasra csapott a lábszag, s augusztus 29-ig úgy is maradt például.
Latinjaink megérkeztével minden este magasba törtek az érzelmek, szakítás, dráma és szappanoperák jöttek menetrendszerűen valamint skypeon, és észveszejtően sz*r zenék üzemelődtek bé maximum hangerőn. Willynek, a kolumbiai indiánnak hála, voltak azért baromi jók is, de alapvetően a f*s uralkodott.
Lett cickányunk, aki az alsó ágyakon alvók szekrényeit használta vécének; ebből kimaradtam, mert fenti ágyat választottam.
Kezdek attól tartani, hogy ennek így sose lesz vége - tehát most megszakítom az írást, s legközelebbre marad a többi, meg azutánra a még többi!
Addigra találjátok ki, hogy lehet kategóriákat csinálni, azt akarom, hogy oldalt szép sorra legyen Angol kalandok, Svéd kalandok, Német kalandok és Amerikai kalandok - a freeblogon ezt egyszerűbb volt megoldani...
No szép napot, és ne felejtsetek el inni az egészségetekre.

Geldy

Falskur fugl

Érdekes napokat hagytunk magunk mögött.
Először is szombaton megint túrázni indulánk kis, de lelkes brigádunkkal: Eszterrel, Zsófival, a kedves Timivel és a dalos pacsirtákat megszégyenítően óbégatni képes Lacával (róla még írok majd, mint angliai kalandjaim egyik főszereplőjéről).
Budaörsről indultunk el, s hamarosan kiderült, minden nagyobb hegyet meg fognak velünk mászatni.
Nem volt akkora gond, kivéve amikor fölmásztam az Út-hegyre rövidítés gyanánt, a többiek pedig alul köröztek, mert azt hittem, az a Törökugrató.
Nem az vót, később az is megkerült.
A későbbi részeken remek kilátásunk volt a Huszonnégyökrös-hegyen, megpillantottam Csillebércet (ahol gyerekkorom óta nem jártam), és bebarangoltuk a Budaörs és Budapest határán magasodó Nap-hegyet és Tűzkő-hegyet. Fáradtan érkeztünk a célba, ahol Faház sör híján más italokkal ünnepeltük meg, hogy túl vagyunk a nehézségeken.
Pár nappal később végrehajtottam eddigi leghosszabb biciklis nem-körtúrámat: szerény városunktól Ráckevéig vezetett a kaland úttalan utakon, és egy kompon keresztül, 75 kilométeren át. Hátsó fertályom még mindig rosszallóan emlékszik a zötykölődésre, a többi részeim viszont kifejezetten elégedetten hasítottak át a tájakon, kivétel talán a Vereb előtti 10 százalékos emelkedő volt.
Pusztaszabolcson termelői kakaós tej és pogácsa, valamint sebességmérő fogadott, a 21 km/h nem is olyan rossz teljesítmény.
Lóréven már várt rám Timi, s hamarosan megérkeztünk a családjához, akik barátságosan (apai részről némi gyanakvással) fogadtak. Este megnéztük a várost, a Duna-partot meg mindent, ami rác és keve... Nagyszerű volt. Másnap HÉV-vel Pestre, zh-t megtekinteni.
Végül legalább annyira jól sikerült a megtekintés, mint Mr. Fazekasnak a pusztán, ha nem lett volna egyes, elégedett is lehetnék.
Június hetedikén rock and roll ala sixties, avagy Oroszlány 60 - aztán meg elutazok és meghódítom az USA-t!
Dream on.

Kavargó fellegek

Jó délutánt!

Ahogy az angol mondja.
Persze lehetne ennél szebb is, de egyrészt Brad Pitt tanul, másrészt a későbbi vizsgák miatt fő a feje.
Igazán hősies lesz az elkövetkezendő szűk egy hónap, remélhetőleg inkább diadalokkal, mint hősies bukásokkal tarkítva.
Időközben megjártuk az Alföldet, ahogy legutóbb beharangoztam.
Katával mentem, aki első barátnőm volt, és egyike azon lyányoknak, akikkel megmaradt a jó kapcsolat az elválás után is. Jó hangulatban telt az út Nyíregyházára, bár elkéste a vonatunkat, így IC-vel szeltük át a Magyar Ugart. Öt órát aludtam, így nagy bánatára nem meséltem a hazai tájaimról, annak ellenére, hogy akartam volt - visszafele aztán nem menekülhetett.
De mi történt Nyíregyházán?
Anti és Timi összekötötték életüket, a római katolikus templomban. Életemben először néztem végig katolikus szertartást, s be kell ismerjem, tetszett. Az utána beinduló kavalkád nem annyira.
A násznép ugyanis autóba pattant, és megindultak a Verba-tanyára, ami a város külterületén van.
Se ismeretlenekhez bekéredzkedni, se taxizni nem volt indíttatásom, így rövid városnézés után a vasútállomás fele vettem az irányt - Kata közben ámult és bámult a belváros épületein. Egyes házak tényleg olyanok, mintha a pesti belváros épületei közül egyet derekasan fölújítottak volna (a kedvencem azonban a tökéletesen a szoci kort idéző víztorony!).
Aztán beindult a nosztalgia, 'Szoboszló felé száguldva meséltem a vidékről, egyre erősebb honvágyat érezve. Nevezett helyen le is szálltam, Kata remélhetően elégedetten ment tovább a Nyugati felé.
Szakadó esőben és elég boldogan gyalogoltam nagyim és húgom jelenlegi rezidenciája felé, miközben magamban megjegyeztem, igen, ez a város fejlődik... Mióta legutóbb itt jártam (a Karát-incidens*),
átépítették a főteret, átalakítottak egy romos parkolót, stb.
Nyilván ez nagyvárosokhoz képest nem akkor durranás, de jó látni, hogy a hely tart valahová (és rossz látni, hogy jeles lakóhelyem nem tart sehova sem, de ez egy másik kérdés**)!
Nagyimhoz érkezve megbeszéltük a szokásos dolgokat, aztán nyugovóra tértünk.
Másnap korán indultam hazafele, előtte azonban összefutottam Lilyvel a főtéren (hozott epret és egy zöld dobozt, de nem csak ezért örültem neki). Volt olyan rendes, hogy kikísért a vasútállomásra, majd még rendesebb, mikor ott hagyott, mert rájött, hogy haladéktalanul tanulnia, illetve ebédelnie kell. A női logika győz.
Ezután jött a vonat Zuglóba, ami még mindig erőteljesen Balkán-érzetű, de mióta Pestre járok egyetemre, legalább tudom, hogy hol vagyok. Emlékszem, gyerekkoromban csak a pályaudvarok környékét ismertem, a köztes teret egyáltalán nem, így szigetekként maradtak meg ezek a helyek (Déli, Nyugati, ritkán a Keleti, Zugló és Kőbánya-Kispest). Ahogy lassan fedezi föl az ember a várost, töltődik ki a tér, és zsugorodik össze a hajdanán gigantikusnak gondolt Pest. Érdekes nagyon.
Timi (főállásban a barátnőm) süteménnyel várt, komolyan mondom, mióta megismerkedtem vele, újra van étvágyam... S nem azért, mert az ételei helyett inkább mást eszek, hanem mert istenien főz. :D
A hét fordulója óta viszonylagos nyugtalanságban telnek a napok - holnap nyelvészet-zh, fővesztés terhe mellett be kék rá menni, különben marad a fejes a tízes tetejéről.
Némi vigasz, hogy szombaton budaörsi túra van, Lászlóval és a többiekkel - ismét visszatérő elem lehet a Kicsi, kicsiszolt kő, valamint az értékelhetetlen poénok!

Szép napot mindenkinek, alámerültem.

*: amidőn az óra tizenegyet ütött, előmásztam a Bástyából öcsém által támogatva, hullarészegen.
Egy ablak betört, két kutya üldözött, és megúsztam egy szabálysértéssel. Máktenger.

**:Épülőben van egy közkút a főtéren, ami egyrészt vállalhatatlanul gagyi, másrészt nem az első vállalhatatlanul gagyi műalkotás, ami az évek során kikerült a terekre.

Szegénylegény menni Amerikába

Bizony, mindenki, nagy napra virradtunk.

Ma volt a cégem utolsó találkozója az út előtt, amit már nagyon várt mindenki kedvenc kékszemű hőse. Ez én volnék egyébként.
Még télen volt egy Erasmus-szal kapcsolatos börze, amire a kékcsei kisasszonnyal, Anitával mentünk el. Maga a börze batár nagy csalódás volt, egyedül annyi haszna lett, hogy szereztem lublini térképet (Lengyelország egyik nagyvárosa). Sokaknak már ismerős lehet különleges vonzódásom a térképek irányába, ez később érthetővé válik, ahogy haladunk előre az idővel és vissza a múltban.
Az egyedüli haszon térképe mellett elragadtam egy posztert is, amely egy amerikai melóra hívott fel minden érdeklődőt.
Megvallom, mindig is kétkedéssel viszonyultam a hamburgerzabálókhoz.
Én magam nem találkoztam eddig sokkal, de a britekkel össze sem lehet hasonlítani őket.
Sokszor úgy érzi az ember, hogy a hagyományos kultúra hiányát nagy hangerővel és különböző hívószavak bedobásával próbálják orvosolni, ami eléggé nem megy.
Hősünk legalább is nem kajálta be az örök mosoly kultúráját - maradt az, aki eddig vót.
Ámde.
Most nyáron bizonyíthatja az ország, illetve az államok, hogy igazából jó hely az egész, sok mindent meg lehet nézni, és olcsó a benzin meg a tömegközlekedés.
A ledér csajokról azért nem értekezek bővebben, mert van most barátnőm, és elégedett vagyok vele.
Ez nagy szó, mert sokszor volt olyan, hogy legszívesebben egy-két hét után felálltam volna az asztaltól és elhúztam volna (sőt, ez meg is valósult) - ő meg elég más.

Most visszaugrunk a múltba egy kis időre, aztán lehet, hogy hosszabb lesz belőle.
Élt egyszer hol nem volt, valamikor 2010 környékén egy legény Salford városában. Egy olyan házban lakott, ahol egyetlen magyar volt, három cseh és három szlovák. Igen, ne nézzetek ilyen nagy szemekkel, ez egyetlen ház volt.
A magyar csávó testesítette meg eleinte azt, amit a magyarokban gyűlölni lehet.
Mikor kiderült, hogy kamionnal megyek a tett helyszínére, azonnal csatlakozni akart.
Mielőtt beindult volna a lehúz-lak, le lett állítva, de figyelmeztető jel volt, hogy résen köll lenni, mert megopja az ember.
Aztán a végére egész barátságos ember lett belőle, forrasztónak állt és született két leánya.
A szlovákok és a csehek elég egyszerű mederben éltek. Nem beszéltek angolul, tették a dolgukat, dolgoztak (egy-két kivétellel, de erről később), ellenben a kezdeti nehézségek (és két bunyó) után teljesen megértettük a másikat, egyikükről-másikukról a mai napig tudom, hol van, mit csinál.
Ebbe a közegbe érkezett meg egy pár, Anti és Timi, akikkel második munkahelyemen találkoztam, és először meglehetősen különösnek találtam őket.
Ez mondjuk nem akkora szó, a legtöbbször vagy ellenszenvesnek, vagy különösnek látok valakit, aztán a különösekkel elkezdünk beszélgetni.
Velük is így lett, történt mindez Chaddertonban, egy játékraktárban, hogy tovább fokozzuk a szürrealitást.
Ha hozzáteszem, hogy Anti gyerekpszichiáternek, Timi pedig szívorvosnak tanult, néhányan már kezdhetik érteni, mitől nagyszerű a kinti lét.
Kiderült róluk, hogy Manchester jamaikai negyedében laknak, jó fejek, és lehúzzák őket egy valag pénzzel lakbér címén, ami egy négy méterszer három méteres helyiséget takart, amiből három méterszer másfél métert az ágy foglalt el, képzelhetjük, mennyi hely maradt a twisternek és a játékvasútnak.
Miután meggyőződtem róla, hogy nem mese a dolog, meghívtam őket magunkhoz, Salfordba.
Aztán Cheetham Hillre költöztünk.
Aztán egy év múlva, mikor visszatértem Lazlow-val, Boltonban vártak minket egy embertelen adag gin-gyömbérrel... Nagyon jó emberek.
Most meg összeházasodnak, egész pontosan jövő szombaton, így fölkerekedek Katával karöltve (első barátnőm volt, és az egyik legszívósabb túrázólány, akit ismerek), és Nyíregyházára távozunk mulatozni.

Hm. Visszaolvasva ezt az egészet, úgy tűnik, nem is olyan reménytelen vállalkozás írni a múltbeli kalandokról.
Úgy érzem, működni fog ez az egész. A jövőbeliek meg sorjáznak majd közben, mint az asztalos.
Ahogy egykori cimboránk, Mike mondta: "Az élet szép, igyunk még!"
Mondta Geldar, majd belekortyolt a vízbe, és nekiült kiselőadást szerkeszteni az Arvisurákról.
A szürrealitás folytatódik.

Itt kezdődik

Kedves hölgyeim és uraim, elkezdődött.
Sokáig húztam-halasztottam az új blogom elkezdését, de ráébredtem, csak azért, mert siralmas halált halt a freeblog, nekem nem kell abbahagynom az írogatást. Gondolom, kíváncsiak vagytok, mi volt az - geldar.freeblog.hu néven nyomult 2006 júniusától, skót kalandom idején kezdtem el írni.
Szomorú véget ért, de ne csüggedjünk. A későbbiekben tervezem megörökíteni azokat a kalandokat is valami oldalsó könyvtárakba, hogy mindenki boldogan olvashassa őket.
Magamról, ha nem ismertek: Brad Pitt vagyok. :D
Persze nem, hanem Geldar, aki magas, kék szemű és meghatározhatatlan hosszúságú hajú. Jelenleg svédet hallgat egy egyetemen, retkes fővárosunk kellős közepén.
Nem akarom hosszúra húzni ezt a bemutatkozás-dolgot, később rengeteg minden ki fog derülni, és rengeteg írás föl fog ide kerülni.
Szóval induljon a buli.