Szegénylegény menni Amerikába

Bizony, mindenki, nagy napra virradtunk.

Ma volt a cégem utolsó találkozója az út előtt, amit már nagyon várt mindenki kedvenc kékszemű hőse. Ez én volnék egyébként.
Még télen volt egy Erasmus-szal kapcsolatos börze, amire a kékcsei kisasszonnyal, Anitával mentünk el. Maga a börze batár nagy csalódás volt, egyedül annyi haszna lett, hogy szereztem lublini térképet (Lengyelország egyik nagyvárosa). Sokaknak már ismerős lehet különleges vonzódásom a térképek irányába, ez később érthetővé válik, ahogy haladunk előre az idővel és vissza a múltban.
Az egyedüli haszon térképe mellett elragadtam egy posztert is, amely egy amerikai melóra hívott fel minden érdeklődőt.
Megvallom, mindig is kétkedéssel viszonyultam a hamburgerzabálókhoz.
Én magam nem találkoztam eddig sokkal, de a britekkel össze sem lehet hasonlítani őket.
Sokszor úgy érzi az ember, hogy a hagyományos kultúra hiányát nagy hangerővel és különböző hívószavak bedobásával próbálják orvosolni, ami eléggé nem megy.
Hősünk legalább is nem kajálta be az örök mosoly kultúráját - maradt az, aki eddig vót.
Ámde.
Most nyáron bizonyíthatja az ország, illetve az államok, hogy igazából jó hely az egész, sok mindent meg lehet nézni, és olcsó a benzin meg a tömegközlekedés.
A ledér csajokról azért nem értekezek bővebben, mert van most barátnőm, és elégedett vagyok vele.
Ez nagy szó, mert sokszor volt olyan, hogy legszívesebben egy-két hét után felálltam volna az asztaltól és elhúztam volna (sőt, ez meg is valósult) - ő meg elég más.

Most visszaugrunk a múltba egy kis időre, aztán lehet, hogy hosszabb lesz belőle.
Élt egyszer hol nem volt, valamikor 2010 környékén egy legény Salford városában. Egy olyan házban lakott, ahol egyetlen magyar volt, három cseh és három szlovák. Igen, ne nézzetek ilyen nagy szemekkel, ez egyetlen ház volt.
A magyar csávó testesítette meg eleinte azt, amit a magyarokban gyűlölni lehet.
Mikor kiderült, hogy kamionnal megyek a tett helyszínére, azonnal csatlakozni akart.
Mielőtt beindult volna a lehúz-lak, le lett állítva, de figyelmeztető jel volt, hogy résen köll lenni, mert megopja az ember.
Aztán a végére egész barátságos ember lett belőle, forrasztónak állt és született két leánya.
A szlovákok és a csehek elég egyszerű mederben éltek. Nem beszéltek angolul, tették a dolgukat, dolgoztak (egy-két kivétellel, de erről később), ellenben a kezdeti nehézségek (és két bunyó) után teljesen megértettük a másikat, egyikükről-másikukról a mai napig tudom, hol van, mit csinál.
Ebbe a közegbe érkezett meg egy pár, Anti és Timi, akikkel második munkahelyemen találkoztam, és először meglehetősen különösnek találtam őket.
Ez mondjuk nem akkora szó, a legtöbbször vagy ellenszenvesnek, vagy különösnek látok valakit, aztán a különösekkel elkezdünk beszélgetni.
Velük is így lett, történt mindez Chaddertonban, egy játékraktárban, hogy tovább fokozzuk a szürrealitást.
Ha hozzáteszem, hogy Anti gyerekpszichiáternek, Timi pedig szívorvosnak tanult, néhányan már kezdhetik érteni, mitől nagyszerű a kinti lét.
Kiderült róluk, hogy Manchester jamaikai negyedében laknak, jó fejek, és lehúzzák őket egy valag pénzzel lakbér címén, ami egy négy méterszer három méteres helyiséget takart, amiből három méterszer másfél métert az ágy foglalt el, képzelhetjük, mennyi hely maradt a twisternek és a játékvasútnak.
Miután meggyőződtem róla, hogy nem mese a dolog, meghívtam őket magunkhoz, Salfordba.
Aztán Cheetham Hillre költöztünk.
Aztán egy év múlva, mikor visszatértem Lazlow-val, Boltonban vártak minket egy embertelen adag gin-gyömbérrel... Nagyon jó emberek.
Most meg összeházasodnak, egész pontosan jövő szombaton, így fölkerekedek Katával karöltve (első barátnőm volt, és az egyik legszívósabb túrázólány, akit ismerek), és Nyíregyházára távozunk mulatozni.

Hm. Visszaolvasva ezt az egészet, úgy tűnik, nem is olyan reménytelen vállalkozás írni a múltbeli kalandokról.
Úgy érzem, működni fog ez az egész. A jövőbeliek meg sorjáznak majd közben, mint az asztalos.
Ahogy egykori cimboránk, Mike mondta: "Az élet szép, igyunk még!"
Mondta Geldar, majd belekortyolt a vízbe, és nekiült kiselőadást szerkeszteni az Arvisurákról.
A szürrealitás folytatódik.