The village remembrancer

Az idő megérett a visszatérésre, hölgyeim és uraim.
Egy kifejezetten hektikus időszakon van túl hősünk, nem véletlen hallattam magamról lassan három hónapja.

A Nagy-hegy orgonái.

Közben munkahelyi változások is történtek (otthagytam az IBM-et, aztán a Flowserve nevű kócerájt is), viszont erőteljesen ráfeküdtünk a zenére Potter mesterrel (az ősz eleji történésekkel fejeztem be, és onnantól datálható, hogy elkezdtük jobban komolyan venni a Countless Vans dolgait).

Közeledett ugyanis a nagy falat - koncertünk október huszonhatodikán a Klisében.
Úgyhogy a próbák ezerrel zajlottak, új számokat is műsorra tűztünk - és végül az egész elég nagy sikerrel le is zajlott.
Annak ellenére, hogy valamiért az addig végtelenül barátságos csapos a koncert előtti hangpróbán kifejezetten jegesnek bizonyult, és egyáltalán nem segített abban, hogy belőjük, a nagy napon (illetve estén) hogy is fogunk tudni majd megszólalni.

Gattolina és Zsolti szaporázza az orgonák irányába.

Előtte azonban várt minket egy Nógrád megyei kirándulás - ahova Gattolinával és Zsolti cimborámmal indultunk nekije.
Történt mindez eléggé váratlanul, (két nappal az amúgy szintén remekül sikerült születésnapi ünnepségem után, ami úgyszintén a Klisében vót) október tizenharmadikán.

Zsoltival vígan az egykori vulkán peremén.

Nekirugaszkodtunk mindenesetre és végül is Hatvanon, majd Egyházasdengelegen keresztül sikerült eljutnunk Bérre, ahol annak idején már megfordultam Dealogicos kollégáimmal.
Élelmezési szempontból némi nehézségekbe ütköztünk, mivel annyira kicsi falu Bér, hogy az egyetlen élelmiszerboltja kb. tizenegykor bezár szombaton - mi pedig emlékeim szerint délben érkeztünk meg a tetthelyre.
Gattolina hamar nekibuzdult és mire újra észlelte az ember, már körbefotózta a községet. :D
Zsoltival és vele indultunk tehát az andezitorgonák irányába.
Az ősz ekkorra már teljes pompájában tündökölt.
A fák lassan aranysárgára váltották addigi zöld koronájukat, de leveleiket nagyon még nem hullajtották ekkortájt.
Az egykori vulkán tetejére felérve Zsolti volt legjobban meglepve, mennyire gyönyörű a kilátás minden irányba - főleg észak felé egyébként.

A visszaút kiadós sörözéssel telt, emlékeim szerint mire visszaértem a Stadionok alatt elterülő buszvégre, már mindketten jócskán betintáztunk - Gattolina azonban tartotta a frontot (mondjuk ő nem is ivott xD ).
Egy pizzázás után váltunk el végül egymástól.

A következő két hét tehát ahogy említettem volt, vad próbákkal telt, majd október huszonhatodikán este kiálltunk (jobban mondva inkább kiültünk) a világot jelentő deszkákra (jobban mondva székekre) s nekiláttunk a világ lassú és szomorkás megváltásának.
Íme a hivatalos leaflet:

Ladies and gentlemen!

The time has come - we are back on stage after a lengthy period of rehearsing, demoing and songwriting.
Let's try to count the vans in Klisé on the 26th of October.
Some say it will be good, others are already there.

On the Menu:

1. With Wings Folded
2. Holy Mother Dirt
3. Hell Song
4. Prayer
5. In the Desert
6. Gears and Wings
7. Church on Someday
8. Balkan Girl
9. The Promise of Air
10. Butterfly Smoke

Possible dessert(s):

To be revealed that night!

A to be revealed that night-ból végül is az In This Design lett, zárásul pedig a Song of the Heir szólalt meg.
A közönség ugyan ezúttal nem növekedett számban (kb. 35-en lehettek), viszont mindenki azzal jött oda, hogy mennyit fejlődtünk, milyen kafák a számok (és aminek külön örültem - a szövegek).
Kaptunk is meghívást Pécsre november harmadikára a Sárkánybarlang nevű helyre, amit Mr. Miller szervezett le.

Ide aztán jókora rössel érkeztünk meg (Potter szülei vittek le minket autóval), hogy aztán egyfajta kocsmai örömzenélésnek legyünk a részesei.
A helyi közönséget egyáltalán nem érdekelte a zenénk, a számok java alatt végig beszéltek és ment az üvöltés.
A kocsma tulajai pedig mindent megtettek a jó hangulat érdekében, Viktor mester és csapata benézett a végére (Baller mester pedig azután esett be természetesen, lekésve az egészet, bár utólag mondhatni nem vesztett túl sokat :D ) - a pécsi sör és a helyben sült krumpli azért legalább az én kedélyemet helyre állította.
Potter ellenben annyira csalódott volt, hogy még az is szóba került, jó ideig nem is fogunk egyáltalán koncertet adni.
Ez egyébként be is teljesült, de nem a búbánat okán - hanem elkezdtük végre felvenni a számainkat, profi stúdiós körülmények között.

Ezzel zárom mára az írandómat.
Legközelebb is érdemes lesz azonban velünk tartani, mivel:

- elköltözök CrossLordról Újpestre, Peti D-vel kiegészítve
- Marky betölti a harmincat, én pedig hazaviszem egyik csinos ismerősét
- Apám megnősül (xD)
- ja és felmondok az IBM-nél, s rövid ideig szabadon szárnyalok, mielőtt enyhe, majd kevésbé enyhe alkoholizmusba fordulnék. :D

Ezzel folytatjuk nemsokára.

Fűgyöngye

Szóval legutóbb ott tartottunk, hogy előretörtünk a királyerdei utakon, elringattuk a Holdat, és nagyjából ezzel el is búcsúzott a nyár.

A jó idő azonban kitartott, úgyhogy Viktor mesterrel bele is vágtuk a fejszénket egy elég nagy vállalkozásba.
De erről majd kicsit később - legutóbb ugyanis azt ígértem, hogy írok kicsit az Oposszumról.

Szóval aki szeret zenélni, vagy énekelni, ez a hely annak való.
Említettem legutóbb, hogy úgy tanáltam meg, hogy a korábbi próbatermünket épp tatarozták, én pedig minden erzsébet- és terézvárosi helyet felhívtam, remélvén, hogy valahol befogadnak minket.
Tudom, ez pont úgy hangzik, mintha hajléktalanszállót keresnénk - de ha egy zenekarnak nincs hol gyakorolnia, tulajdonképpen a végeredmény is könnyen borítékolható.
A termek remekül felszereltek (többek közt egy gyönyörű, tán nyírfából épített dobbal is), a hangok beállítása intranetről (!) megyen, s aki ezek felett uralkodik - na ő se egy piskóta csávó.
Kb. annyira rosszak a viccei, mint DTR-nek, ami egyáltalán nem kis szó.
Viszont ahogy fokozatosan megismert bennünket Potterrel, kiderült, hogy egy csomó mindent (eszméletlenül értékes mikrofonok, időnként még gitárok is) "csak úgy" a rendelkezésünkre bocsájt, ami másnak amúgy nem elérhető - vagy csak térítés ellenében.
Nagy rössel vetettük magunkat a munkába - dalt mondjuk itt még nem írtunk, de az otthoni fabrikálások eredményei itt már volt, hogy összeértek.
Szeptember beköszöntével pedig egyre világosabbá vált, hogy ismét koncertre kerül sor - ami október 26-án meg is történt.
De arról majd legközelebb!

Mr. Oposszum tehát valami olyasmi figura (nem mellékesen az Innergarden nevű zenekar feje), mint amilyennek a régi időkben képzeltem azokat a segéd-embereket, akik beindították egy-egy zenekar karrierjét.

(mikor ifjabb voltam, és elképzeltem, hogy egyszer majd nagy sztár leszek [és valahogy nem menekülök le a színpadról, amikor 30-50 ember kezd bele a zenekar ünneplésébe], mindig az jutott elsőnek eszembe, hogy a régi nagy bandák, mint Edda, Bizottság meg Kispál és a Borz - szóval ezeknek is mindig kellett, hogy legyen egy-két segítője ahhoz, hogy elindulhassanak egyáltalán; mert önmagában a tehetség lóf*szhoz nem elég)

Amúgy emberien, önzetlenül.

Ami főleg azért nagyszerű, mert amikor elkezdtem basszusgitáron szerencsétlenkedni (miután a Skóciában összekuporgatott pénzemet 2006-ban jónak láttam egy Baltimore márkájú gázra költeni xD ), nagy naivan mentem bele a világba és úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb zenészember, akivel találkoztam, tökéletesen seggfej.
Hatalmas pofa, órák hosszat tartó elmélkedések a művészetről, és az időnként gyermekversek szintjén mozgó dalszövegekről, miközben nagyon sokszor kurvára nem történik semmi érdemleges, csak a f*szverés.
Valóban üdítő kivétel az általam megismertek közül Marky és Szokola, az újak közül meg az Oposszumos csóka.

A nagy zenélések mellett azért szeptember második hetében mégis csak engedtem az elemek hívásának (jobban mondva csak egyének, a föld volt az xD ), és Viktor mesterrel nekiveselkedtünk valami újnak, valami nagynak.
Neki ugye már majdnem az egész Országos Kéktúra megvan - tán kettő szakasz hiányzik valami nehezen megközelíthető helyekről - s elkezdtünk gondolkozni rajta, hogy megcsináljuk az alföldi szakaszt.
Az Országos Kék ugye főleg hegyek közt megyen, a Dél-dunántúli Rockenbauer Kék meg dombok közt - az alföldinél talán sejthető, milyen is a leggyakoribb domborzati forma. :D
Ami engem erre sarkallt, az természetesen az, hogy szeretem az Alföldet -  a végtelen nagy pusztákat, az erdőfoltokat, a tizenöt kilométerenként elszórt tanyákat, és a határtalan szántóföldeket.
Viktor mester emlékeim szerint nem volt tőle sose lenyűgözve, úgyhogy pont itt volt az ideje, hogy forduljon az ár.
Szeptember tizenhatodikát írtuk, és egész az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy megyünk.
Aztán csak rászántam magam ("55-kor indul a kéj villamosa" - szólt az sms Viktortól xD ), és bementem a Keletibe Crosslordból, majd csakhamar már Miskolc felé száguldottunk egy IC-vel.

Sátoraljaújhely határában.

Egészen Szerencsig mentünk emlékeim szerint, ahol eléggé meglepett, hogy kulturált volt az állomás (Borsodról kb. ilyen Mordorba illő emlékeim vannak még tíz évvel ezelőttről, emlékezhetünk, négy feles abszint után hogy másztam négykézláb Kazincbarcika hetvenes évekből ott felejtett mellékutcáiban).
Sárospatakra már egy másik, helyi vonattal értünk át, majd onnan vonatpótlóval jutottunk el Sátoraljaújhelyre.

Pecsétem, a Kék.

Itt még ugye nem jártam soha, úgyhogy meglepett, mennyire közel is van a szlovák határ - konkrétan a város határában csordogáló patak fölötti vasúti hídon kellett csak általmenni és máris odaát voltam.
Mivel késő délutánra értünk ide Kelet-Borsodba, sokat nem vesztegethettük az időt - neki is indultunk a pusztának.
Az első nap estéjére szállást kerítettünk Alsóberecki falujában, oda kellett átérnünk.
Ahogy elhagytuk 'Újhelyet, szó szerint vert minket a Nap.
Hiába volt szeptember, még este hat-hét környékén is irdatlan meleg volt.
Aztán ahogy átváltott lassan estébe, és elhagytuk Felsőberecki barátságos révjét, elkezdte magát megmutatni a hamisítatlan alföldi, esteli hangulat.
Akármerre is jártam volt - legyen az Amerika, Skócia, Svédország vagy máshol -, sehol nem ül úgy az ember bőrére az este, mint az Alföld pusztáin.
Nehéz megfogalmazni, milyen az, amikor szinte érzed a fák-bokrok-füvek lélegzetét az egyre sűrűsödő hűvösben-homályban magadon és valahogy úgy tűnik, végre ismét otthon vagy.
Miután pedig elfoglaltuk szállásunkat Alsóbereckiben (egy Bodnár nevű ürgénél - kérdeztem is, honnét való, hátha rokonok vagyunk, de nem), besétáltunk a főútig a kocsmába. :D

Felsőberecki révjénél.

A hely megint csak antitézise volt a Borsodról gondoltaknak: a kocsmáros cigány volt ugyan, de normális, barátságos - akárcsak a vendégsereg zöme.
A háttérben először a falu öregjei énekelték a magyar nótákat s miután elmentek, a fiatalok folytatták a maguk dalaival. A meglepő tán csak az volt, hogy senki nem üvöltözött, vagy kötözködött, pedig lehetett látni rajtunk, hogy abszolút nem vagyunk helyiek.
Úgy tűnik, ha az ember normálisan viselkedik, még egy szinte kizárólag cigányos településen is érezheti jól magát.

Másnap aztán hamar továbbálltunk - várt reánk a Pácinig vezető szakasz.
Az Alföld elég becsapós természetű táj.
Azt gondolná az ember, hogy "na majd itt megyünk harminc-negyven kilométereket egy nap alatt", mert hát sík a táj meg minden.
A kurva meleg, meg a mindenütt jelen levő homok azonban alaposan keresztbe tehet (emlékezhetünk még, mikor Lilyvel, és Gattolinával trappoltunk a Hajdú 50-en egy jeles május elsején, aztán arra is, hogyan végződött :D ) ...

Gyíkot fogtam (azaz átvettem).

Az első falu Karos volt tehát, ami előtt betértünk a honfoglalás korabeli régészeti parkba.
Itt kellett látnom, hogy ha pártunk és kormányunk az elmúlt években sok jót ugyan nem is csinált, de legalább az ilyen helyekre volt gondja.
Információs tábla, felújított síremlékek fogadtak - meg egy fürge gyík, amit gyorsan meg is fogott Viktor mester.

A falu maga nem sok izgalmat tartogatott - leszámítva a hatalmas fűzfáit - úgyhogy következhetett is a karcsai szántó, ahol egyrészt elb*sztuk az utat (ha Viktornak nincs GPS-e, valahol egész máshol kötöttünk volna ki nap végén, mint ahol kellett volna), másrészt a túraútvonal megszűnt létezni, és a következő faluba nyárs bozótoson át gázolva jutottunk bé.
Itt jött az ebéd a tóparton, majd megnéztük az Árpád korabeli templomot (ami időközben reformátussá vált).
Karcsa után ismét kimentünk a szlovák határhoz, ahol már egyre fáradtabb voltam (jött velem egy telepakolt táska, sátorral-mindennel), és Pácinba érvén már lehetett látni, hogy valószínűleg nem jutunk messzebb aznap.

A szamorodni csapra üttetik Tokaj vasúti hídja alatt.

Szállást végül a faluban nem tanáltunk, úgyhogy estére visszamentünk busszal Alsóbereckibe, és ismét az öreg házában aludtunk.

Az Alföldi Kék első szakasza tehát eddig tartott - a kaland azonban még korántsem ért véget.
Másnap esküdött ugyanis Lazlow Újfehértó mellett, és oda kellett érnem lehetőleg prezentálható állapotban.
Ehhez képest 18-a dele a tokaji borospincék egyikében ért. :D
A szezon ugyan véget ért már eddigre, de találtunk egy hölgyet, aki boldogan kimért egy-egy üveg szamorodnit és muskotályt, úgyhogy amíg Viktor mester vonatja megjött, vígan a nyakára is hágtunk a zsákmánynak a vasúti híd alatt (a másik üveget pedig Lazlowéknak adtam nászajándékba).
Mire Geldar Újfehértóra ért, már erősen illuminált állapotban volt, így történhetett, hogy végig az aznap este folyamán szemtelenül flörtölt az esküvőnek helyszínt adó tanya intéző asszonyával.
A meglepő nem ez volt, hanem hogy volt fogadó készség is jócskán - a lány gyakorlatilag valóban egész este nem tudta levenni rólam a szemét.
Nem tudom pontosan mit mondtam, vagy hogy mondtam, de még mielőtt a házikómban kötöttünk volna ki - ezúttal valahogy győzött a tisztesség.
Valahogy nem volt képem úgy meghajtani a leányt (pedig gyönyörű volt), hogy a férje ott főzi másnapra az esküvői ebédet, többek között nekem is.
Magára a menyegzőre másnap, szerdán került sor.
Viki, Lazlow most már felesége nagyon izgult - aztán ahogy letudták az esküvői fotózást, a többiekkel együtt egészen feloldódott, és alighanem remekül érezte magát.
Megismertem az anyukáját is (aki egy remek természetű asszony), meg a bátyjait is, akikkel marha jót beszélgettünk távoli kalandjaimról.
A szertartáson egyébként metálzene szólt, és szinte semmit nem láttam belőlük, mert végig a szemembe tűzött a Nap. xD

A lagzin a legfőbb látványosságot azonban Lazlow Kisbérről és Kisbér mellékéről eljött gyerekkori cimborái szolgáltatták, akik először elvitték a műsort a táncukkal, majd az egyikőjüket először vizelés, majd hányás közben is biztosíthattam. :D
Egész egyszerűen fenomenális volt az egész.
Pestre visszafele jövet már azon gondolkoztam, hogy Lazlow-ék városa, vagy az Alföldi Kék fele vegyem-e az irányt legközelebb.

Meglátjuk.

Ismét a Jád völgyében

Üdvözlet!

Most hogy így két héttel szilveszter után talán már mindenkinél elmúlt az atom másnaposság, ideje folytatnunk a történetet - és ismét ellátogatni Erdélybe.
Illetve Erdély és a Partium határvidékére, a fantasztikus Királyerdőbe.

Július hava jórészt a Nagy Északi túráról szólt - először magáról a menetelről, majd a tényleg hősies hangulatban zajló serezésekről, ahol jó szívvel meséltem a megpróbáltatásokról, és a sok kalandról.
Aztán beköszöntött az augusztus, és végre bekövetkezett az, amire tán több mint két hónapja vártam:
visszatért a Countless Vans.
Potter mester kiküldetései vidékre megfogyatkoztak, amihez alighanem az is hozzájárult, hogy már a töke tele volt a nyíregyházi/győri utazásokkal, távol a barátnőjétől, és a zenekarától.

Az első pár próbán bizony ránk fért a WD 40, mert be voltunk rozsdálva tisztességgel.
Potter éneke nem volt tiszta, a vokáljaim borzalmasak voltak, és nem volt ritka, hogy mellépengettem olyan számokban amiket már kb. betéve tudtam (With Wings Folded, The Promise of Air).
Megszűntek egyébként a lakásukban való próbálkozások is.
Egy fent lakó asszony néhány alkalommal feldúltan érkezett meg az ajtó elé elégedetlenségét tolmácsolandó, s belengette (köszönés nélkül) hogy ettől a "borzalmas zenétől" az egész család hamarosan stroke-ot kap - hát ahogy mondtam volt, nem voltunk formában, de hogy ha az én lakásomba állított volna ezzel a szöveggel, úgy kipenderítem, hogy a lába nem éri a földet.
Potter türelmesebb volt, és belátta, hogy keresnünk kell egy helyet, ahol nem zavarjuk se a kiégett negyvenes nőket, se senki mást - így bukkantunk fel hamarosan a tőlük pár sarokkal arrébb lévő Artist Factoryban.
Itt több terem is bérelhető, síppal-dobbal-nádi hegedűvel, de nem voltunk túl elégedettek.
Az oda járó zenészek java része nagypofájúnak tűnt, a személyzetet tökéletes mértékben hidegen hagyta a jelenlétünk, így mikor egyszer festés miatt meghiúsult a próbánk, drasztikus megoldásra szántam el magam s felhívtam a hatodik-hetedik kerületek összes létező próbatermét - remélvén, hogy tanálok legalább egy értelmes zenészembert, akihez szívesen eljárhatunk.
És megtaláltuk.
Az Oposszum próbateremről van szó, és a legközelebbi történetben bővebben fogok írni az ottan tapasztalt (mind zenei, mind emberi) dolgokról - érdemes lesz visszatérni.

Most azonban, hogy megvetettük a jelenet alapját, ideje rátérni a lényegre, azaz ágyba bújni Kiszel Tündével ellátogatni Erdély nyugati határvidékére!

Emlékezhetünk még a nem is olyan régen íródott megemlékezésre az első jád-völgyi útról.
A mohapárnás sátoralj, a körben meredeken magasodó hegycsúcsok, és a nagyon sokáig fenn levő Nap (Romániában egy órával többet mutat a karóra, viszont mivel az időzóna egyik legnyugatabbi szegletében van az ember, úgy fogja érzékelni, hogy nyáron kb. este tízig világos van - a májusi utunk során is nagyon sokáig fönn volt) mind gondoskodtak arról, hogy hősünk gyakorlatilag hazatérése után máris elkezdjen azon gondolkozni, hogyan, s miként tehetné ismét tiszteletét a helyszínen.
Sokat gondolkoztam, hogyan lenne lehetséges minél több emberrel megismertetni a Jád katlanszerű völgyét - vonattal bajos, vezetni sokunk nem tud, kocsija pedig akkor még nem volt senkinek sem (Gattolina azóta rátette a kezét egy hasznos darabra, ami a jövőbeli terveket nagyban meg fogja könnyíteni).
Végül is arra jutottam, hogy megfogjuk oszt' bérelünk egy autót, végül is mi baj lehet.
Nagy bánatomra Gattolina végül is nem tudott velünk tartani - pedig Balázs után őt is nagy örömmel tiszteletbeli román sofőrré avattam volna. :D
Így Viktor mester kényszerült sofőri szerepbe - ő ugyan szintén jól vezet, viszont a térde (vagy a bokája) nem szeret hosszú ideig ugyanabban a pozícióban lenni (javasoltam is neki Bíró Ica egykori videokazettáit :D ), szóval előfordul, hogy hosszabb utakon megfájdul.
Rajta kívül azonban egyedül tán DTR rendelkezett jogsival, de - teljesen érthető módon - nem annyira óhajtott az erdélyi szerpentineken százhetvennel teperni, miközben négy kamion előzi minden irányból - így Viktor lett a mi vezérlő csillagunk.
Az autót a reptéren szereztük be, egy fekete Renault volt.

A román-magyar határon, Bors mellett.

Gondoltuk, mivel a Dacia jórészt a Renault koppintásának indult, ha esetleg szétb*szódik az alja, majd valahol kikalapálják, és összetoldozzák szomszédaink - de szerencsére erre nem került sor.
Társaságunkhoz a nyolcadik kerület (most már XI.) villainje, Elbow is csatlakozott, az utolsó pillanatban pedig Mónival lett teljes a gárda, aki a mostani lakótársam egykori csaja.
Az autókölcsönzőben természetesen megpróbáltak átb*szni minket, de az autópálya-matrica kivételével az összes pluszban felszámítandó költségüket visszautasítottuk - utóbbit sem kértük s háborogtam is miatta, de a visszaúton például határozottan jól esett Viktor mellett vigyorogni, ahogy 160-nal száguld a magyar pusztán (a négyes út helyett, amit amúgy nagyon nagyon szeretek).
Móninak volt annyi lélekjelenléte, hogy mielőtt elindultunk, a kocsit körbefotózta.
Ez azért volt fontos, mert mikor visszatértünk, természetesen egyből keresték a különöző meghúzásokat, csorbulásokat, de magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy nem került rá újabb.
Pedig hát... :D


Viktor mester teljesen szenvtelenül levezeti a magáét egészen Élesdig - ezzel kezdődik a mostani menet.
Remekül, teszem hozzá.
Egyáltalán nem hozza zavarba a románok vezetési stílusa és simán tolja neki ő is lakott területen belül kilencvennel, vagy a Királyhágóban helyenként száztízzel.

Romániának megvan még az a bája, amit Miss Váradnak is megemlítettem, mikor legutóbb találkoztunk: tényleg olyan, mint egy utazás a múltba.
Valahogy a román vidék a magyarral ellentétben nem próbál úgy kinézni, mintha bármi is történt volna a rendszerváltás óta.
Mindannyiunk fejében élhet a kép a Pest körüli falvakról, vagy az egyenre térkövezett kisvárosainkról, és ugyanezek külső utcáiról, ahol a térkövek helyett földutak tartanak a semmibe.
És pontosan ez a lényeg.
Én ezért szeretek részben átjárni keleti szomszédainkhoz - mert látszólag megállt az idő, és nem feltétlenül próbálnak úgy tenni (velünk ellentétben), mintha ez nem így lenne.

A Jád völgye ezúttal is egy igazi tündérkert képét mutatja.
A mélyben csobogó patakot két oldalról szinte függőleges hegyláncok ölelik, melyek tetejéről letekintve szinte az lehetne az ember benyomása, hogy Ausztriában jár - viszont a lentről felszűrődő juhbégetés, és a román diszkózene rögtön eszünkbe juttatja, hol is vagyunk valójában. :D
Legutóbb egyébként a viharos idő meghiúsította, hogy teljesüljön az eredeti célom - megmászni a Holdringatót.
Na de most aztán!

A sátrainkat a völgyben ezúttal is Elbow táborhelyén állítjuk fel.

A Jád völgye.
Ha az ember alaposan megnézi, a mélyben, az elhagyott gyermektábortól jobbra látszanak sátraink.

Az idő egyszerűen csodálatos - nagyon meleg van, ami ahhoz képest, hogy legalább ötszáz méteres magasságban tanyázunk, felettébb meglep.
Táborhelyünket ezúttal azonban nem övezi néptelen mező - mellettünk már ott áll egy kész karavántábor.
Mint az utolsó napon kiderül, biharszentjánosiak tanyáznak benne, két nagyszülő (Árpi bácsi és Kati néni), meg unokájuk, a kb. négy éves Zoé.
A kislánynak tényleg megvan mindene.
Iphone-t ugyan szerencsére nem raktak oda neki az útra a szülei, de egy kisebb csúszdát és medencét felszerelt neki a nagyapja, úgyhogy egyáltalán nem telnek eseménytelenül a napjai (megjegyzem, nekünk öcsémmel kb. ilyen gyerekkorunk volt kezdetben).
Első este azonban még nem merünk csak úgy odaállítani hívatlanul a kb. hetedik pokol máglyáinak nagyságával vetekedő tábortüzükhöz, úgyhogy a magunk szerényebb lángjainál sütjük Élesden vásárolt (és isteni finom) sajtos virslijeinket.
Tábortüzünk megrakása egyébként elsőre meglepő módon kudarcot vall (egy órát baszakodok vele, mielőtt Viktor begyújtja végre), de végeredményben nem vallunk szégyent.

Másnap aztán nincs mese - elérkezett a nagy nap, hogy végre fölmenjünk a szép nevű Holdringatóra.
Móni nem egy nagyon tapasztalt túrázó, úgyhogy útban a Bulz-kő felé hamarosan megtapasztalja, hogy itt azért egészen másként emelkedik a terep, mint odahaza. :D
DTR és Elbow azért vitézül helytállnak a valóban durva emelkedőkön is - Viktor mestert pedig természetesen egyáltalán nem viseli meg ez az egész. :D
Legutóbb - ahogy fentebb is említettem - a vihar elvert minket a Bulz-kő alól, ezúttal azonban megússzuk a zuhét s nem kell kő alatt kibekkelni az egészet, miközben köröttünk baszkod befele a ménkű. :D
Így tehát nemsokára már a kőről élvezzük a kilátást, ami tényleg páratlan.
Az egész Jád-völgy középső része látszik - esőfelhő egy szál se.

A Bulz-kő csúcsán annyira nem is leplezem, hogy be vagyok tojva - a háttérben DTR már bátrabbnak bizonyult.

A Holdringató csúcsán.

Móni azonban ekkor elszabadul DTR egyik poénjára, úgyhogy a hangulat némileg leromlik a lefele történő ereszkedésre (ekkor döntök úgy egyébként, hogy legközelebb nem fog velünk tartani).
A kedélyek azonban hamarosan ismét emelkedőbe mennek át, a tájjal együtt.
A társaságnak ravasz módon azt mondom, hogy a Holdringató alá vezet turistaút - mást semmit.
Így némileg meglepi őket, amikor hamarosan a legsűrűbb bozót közepében tanálják magukat velem valahon elöl, s miután felcsörtetünk a csúcsra - kilátás sehol. :D
Mondjuk én tudtam, hogy ez így lesz.
Végül valahogy mégsem mérgesek rám - a lefele tartó úton a fák között azért bőven látszik, hogy nagyon magasan van az a csúcs (1027 méteren).

Elbow-val itt épp lefele tartunk a Holdringatóról - ekkor már
kicsit lepusztult állapotban.

A visszaúton aztán nekiállunk fát gyűjteni - s ha ugyan nem is akkora hatásfokkal, mint Gazelláné (emlékezhetünk a svéd tajgán nyújtott gyűjtögető tevékenységére), de mégiscsak korrekt öl fákkal érkezünk - a Jád folyó partjára. :D
Ami a térképemen híd - a valóságban gázló.
Úgyhogy cipőket le (a Tiszáim nagy kurjantások közepette összekötözött cipőfűzőkkel repülnek által - illetve csak az egyik, a másik vígan becsobban a vízbe), gatyák feltűrnek és nyomás keresztül.
A túlpartról aztán elismerően látom, hogy a stratégia viszonylag eltérő volt Elbow és Móni számára, akik konkrétan hidat építenek a folyón át kövekből, hogy száraz lábbal kelhessenek át. :D
És sikerül nekik!

Móni és Jáde cica barátsága.

Este aztán a tábortűz mellékére áttelepítjük az elhagyott gyermektábor még elhagyottabb bútorait (megfordul a fejemben, hogy egyiket-másikat vígan bedobhatnánk a lángokba, de végül hiánytalanul a helyükre kerülnek másnap), és ismét megcsináljuk a finomabbnál finomabb virslijeinket a nyárson (Móni kivételével, aki tofut grillez).
Másnap aztán már a hazaindulás következik - előtte azonban megismerjük végre a biharszentjánosiakat, akik először kávéval invitálnak át a karavánjukhoz, majd helyben szerzett friss sajttal kínálnak, ami valami eszméletlen finom...
Ráadásul mivel ugyanúgy beszélnek, mint a hajdúságiak, kicsit otthon is érzem magam.
Marasztanának még igencsak, de végül csak el kell köszönjünk tőlük - vár minket egy-egy tál mics a helyi bárban.
Móni itt nagy dilemmába kerül - egy helyi kóbor macsek olyannyira megtetszik neki, hogy még nevet is kap (zseniális módon a Jáde nevet adja neki a folyó után), és egészen az utolsó pillanatokig úgy van, hogy talán mégis hazacsempésszük valahogy a határon.

Végül mégsem így történik.
Amikor azonban legközelebb visszatérünk, alighanem már nem csak a völgy fog várni minket.