Fűgyöngye

Szóval legutóbb ott tartottunk, hogy előretörtünk a királyerdei utakon, elringattuk a Holdat, és nagyjából ezzel el is búcsúzott a nyár.

A jó idő azonban kitartott, úgyhogy Viktor mesterrel bele is vágtuk a fejszénket egy elég nagy vállalkozásba.
De erről majd kicsit később - legutóbb ugyanis azt ígértem, hogy írok kicsit az Oposszumról.

Szóval aki szeret zenélni, vagy énekelni, ez a hely annak való.
Említettem legutóbb, hogy úgy tanáltam meg, hogy a korábbi próbatermünket épp tatarozták, én pedig minden erzsébet- és terézvárosi helyet felhívtam, remélvén, hogy valahol befogadnak minket.
Tudom, ez pont úgy hangzik, mintha hajléktalanszállót keresnénk - de ha egy zenekarnak nincs hol gyakorolnia, tulajdonképpen a végeredmény is könnyen borítékolható.
A termek remekül felszereltek (többek közt egy gyönyörű, tán nyírfából épített dobbal is), a hangok beállítása intranetről (!) megyen, s aki ezek felett uralkodik - na ő se egy piskóta csávó.
Kb. annyira rosszak a viccei, mint DTR-nek, ami egyáltalán nem kis szó.
Viszont ahogy fokozatosan megismert bennünket Potterrel, kiderült, hogy egy csomó mindent (eszméletlenül értékes mikrofonok, időnként még gitárok is) "csak úgy" a rendelkezésünkre bocsájt, ami másnak amúgy nem elérhető - vagy csak térítés ellenében.
Nagy rössel vetettük magunkat a munkába - dalt mondjuk itt még nem írtunk, de az otthoni fabrikálások eredményei itt már volt, hogy összeértek.
Szeptember beköszöntével pedig egyre világosabbá vált, hogy ismét koncertre kerül sor - ami október 26-án meg is történt.
De arról majd legközelebb!

Mr. Oposszum tehát valami olyasmi figura (nem mellékesen az Innergarden nevű zenekar feje), mint amilyennek a régi időkben képzeltem azokat a segéd-embereket, akik beindították egy-egy zenekar karrierjét.

(mikor ifjabb voltam, és elképzeltem, hogy egyszer majd nagy sztár leszek [és valahogy nem menekülök le a színpadról, amikor 30-50 ember kezd bele a zenekar ünneplésébe], mindig az jutott elsőnek eszembe, hogy a régi nagy bandák, mint Edda, Bizottság meg Kispál és a Borz - szóval ezeknek is mindig kellett, hogy legyen egy-két segítője ahhoz, hogy elindulhassanak egyáltalán; mert önmagában a tehetség lóf*szhoz nem elég)

Amúgy emberien, önzetlenül.

Ami főleg azért nagyszerű, mert amikor elkezdtem basszusgitáron szerencsétlenkedni (miután a Skóciában összekuporgatott pénzemet 2006-ban jónak láttam egy Baltimore márkájú gázra költeni xD ), nagy naivan mentem bele a világba és úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb zenészember, akivel találkoztam, tökéletesen seggfej.
Hatalmas pofa, órák hosszat tartó elmélkedések a művészetről, és az időnként gyermekversek szintjén mozgó dalszövegekről, miközben nagyon sokszor kurvára nem történik semmi érdemleges, csak a f*szverés.
Valóban üdítő kivétel az általam megismertek közül Marky és Szokola, az újak közül meg az Oposszumos csóka.

A nagy zenélések mellett azért szeptember második hetében mégis csak engedtem az elemek hívásának (jobban mondva csak egyének, a föld volt az xD ), és Viktor mesterrel nekiveselkedtünk valami újnak, valami nagynak.
Neki ugye már majdnem az egész Országos Kéktúra megvan - tán kettő szakasz hiányzik valami nehezen megközelíthető helyekről - s elkezdtünk gondolkozni rajta, hogy megcsináljuk az alföldi szakaszt.
Az Országos Kék ugye főleg hegyek közt megyen, a Dél-dunántúli Rockenbauer Kék meg dombok közt - az alföldinél talán sejthető, milyen is a leggyakoribb domborzati forma. :D
Ami engem erre sarkallt, az természetesen az, hogy szeretem az Alföldet -  a végtelen nagy pusztákat, az erdőfoltokat, a tizenöt kilométerenként elszórt tanyákat, és a határtalan szántóföldeket.
Viktor mester emlékeim szerint nem volt tőle sose lenyűgözve, úgyhogy pont itt volt az ideje, hogy forduljon az ár.
Szeptember tizenhatodikát írtuk, és egész az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy megyünk.
Aztán csak rászántam magam ("55-kor indul a kéj villamosa" - szólt az sms Viktortól xD ), és bementem a Keletibe Crosslordból, majd csakhamar már Miskolc felé száguldottunk egy IC-vel.

Sátoraljaújhely határában.

Egészen Szerencsig mentünk emlékeim szerint, ahol eléggé meglepett, hogy kulturált volt az állomás (Borsodról kb. ilyen Mordorba illő emlékeim vannak még tíz évvel ezelőttről, emlékezhetünk, négy feles abszint után hogy másztam négykézláb Kazincbarcika hetvenes évekből ott felejtett mellékutcáiban).
Sárospatakra már egy másik, helyi vonattal értünk át, majd onnan vonatpótlóval jutottunk el Sátoraljaújhelyre.

Pecsétem, a Kék.

Itt még ugye nem jártam soha, úgyhogy meglepett, mennyire közel is van a szlovák határ - konkrétan a város határában csordogáló patak fölötti vasúti hídon kellett csak általmenni és máris odaát voltam.
Mivel késő délutánra értünk ide Kelet-Borsodba, sokat nem vesztegethettük az időt - neki is indultunk a pusztának.
Az első nap estéjére szállást kerítettünk Alsóberecki falujában, oda kellett átérnünk.
Ahogy elhagytuk 'Újhelyet, szó szerint vert minket a Nap.
Hiába volt szeptember, még este hat-hét környékén is irdatlan meleg volt.
Aztán ahogy átváltott lassan estébe, és elhagytuk Felsőberecki barátságos révjét, elkezdte magát megmutatni a hamisítatlan alföldi, esteli hangulat.
Akármerre is jártam volt - legyen az Amerika, Skócia, Svédország vagy máshol -, sehol nem ül úgy az ember bőrére az este, mint az Alföld pusztáin.
Nehéz megfogalmazni, milyen az, amikor szinte érzed a fák-bokrok-füvek lélegzetét az egyre sűrűsödő hűvösben-homályban magadon és valahogy úgy tűnik, végre ismét otthon vagy.
Miután pedig elfoglaltuk szállásunkat Alsóbereckiben (egy Bodnár nevű ürgénél - kérdeztem is, honnét való, hátha rokonok vagyunk, de nem), besétáltunk a főútig a kocsmába. :D

Felsőberecki révjénél.

A hely megint csak antitézise volt a Borsodról gondoltaknak: a kocsmáros cigány volt ugyan, de normális, barátságos - akárcsak a vendégsereg zöme.
A háttérben először a falu öregjei énekelték a magyar nótákat s miután elmentek, a fiatalok folytatták a maguk dalaival. A meglepő tán csak az volt, hogy senki nem üvöltözött, vagy kötözködött, pedig lehetett látni rajtunk, hogy abszolút nem vagyunk helyiek.
Úgy tűnik, ha az ember normálisan viselkedik, még egy szinte kizárólag cigányos településen is érezheti jól magát.

Másnap aztán hamar továbbálltunk - várt reánk a Pácinig vezető szakasz.
Az Alföld elég becsapós természetű táj.
Azt gondolná az ember, hogy "na majd itt megyünk harminc-negyven kilométereket egy nap alatt", mert hát sík a táj meg minden.
A kurva meleg, meg a mindenütt jelen levő homok azonban alaposan keresztbe tehet (emlékezhetünk még, mikor Lilyvel, és Gattolinával trappoltunk a Hajdú 50-en egy jeles május elsején, aztán arra is, hogyan végződött :D ) ...

Gyíkot fogtam (azaz átvettem).

Az első falu Karos volt tehát, ami előtt betértünk a honfoglalás korabeli régészeti parkba.
Itt kellett látnom, hogy ha pártunk és kormányunk az elmúlt években sok jót ugyan nem is csinált, de legalább az ilyen helyekre volt gondja.
Információs tábla, felújított síremlékek fogadtak - meg egy fürge gyík, amit gyorsan meg is fogott Viktor mester.

A falu maga nem sok izgalmat tartogatott - leszámítva a hatalmas fűzfáit - úgyhogy következhetett is a karcsai szántó, ahol egyrészt elb*sztuk az utat (ha Viktornak nincs GPS-e, valahol egész máshol kötöttünk volna ki nap végén, mint ahol kellett volna), másrészt a túraútvonal megszűnt létezni, és a következő faluba nyárs bozótoson át gázolva jutottunk bé.
Itt jött az ebéd a tóparton, majd megnéztük az Árpád korabeli templomot (ami időközben reformátussá vált).
Karcsa után ismét kimentünk a szlovák határhoz, ahol már egyre fáradtabb voltam (jött velem egy telepakolt táska, sátorral-mindennel), és Pácinba érvén már lehetett látni, hogy valószínűleg nem jutunk messzebb aznap.

A szamorodni csapra üttetik Tokaj vasúti hídja alatt.

Szállást végül a faluban nem tanáltunk, úgyhogy estére visszamentünk busszal Alsóbereckibe, és ismét az öreg házában aludtunk.

Az Alföldi Kék első szakasza tehát eddig tartott - a kaland azonban még korántsem ért véget.
Másnap esküdött ugyanis Lazlow Újfehértó mellett, és oda kellett érnem lehetőleg prezentálható állapotban.
Ehhez képest 18-a dele a tokaji borospincék egyikében ért. :D
A szezon ugyan véget ért már eddigre, de találtunk egy hölgyet, aki boldogan kimért egy-egy üveg szamorodnit és muskotályt, úgyhogy amíg Viktor mester vonatja megjött, vígan a nyakára is hágtunk a zsákmánynak a vasúti híd alatt (a másik üveget pedig Lazlowéknak adtam nászajándékba).
Mire Geldar Újfehértóra ért, már erősen illuminált állapotban volt, így történhetett, hogy végig az aznap este folyamán szemtelenül flörtölt az esküvőnek helyszínt adó tanya intéző asszonyával.
A meglepő nem ez volt, hanem hogy volt fogadó készség is jócskán - a lány gyakorlatilag valóban egész este nem tudta levenni rólam a szemét.
Nem tudom pontosan mit mondtam, vagy hogy mondtam, de még mielőtt a házikómban kötöttünk volna ki - ezúttal valahogy győzött a tisztesség.
Valahogy nem volt képem úgy meghajtani a leányt (pedig gyönyörű volt), hogy a férje ott főzi másnapra az esküvői ebédet, többek között nekem is.
Magára a menyegzőre másnap, szerdán került sor.
Viki, Lazlow most már felesége nagyon izgult - aztán ahogy letudták az esküvői fotózást, a többiekkel együtt egészen feloldódott, és alighanem remekül érezte magát.
Megismertem az anyukáját is (aki egy remek természetű asszony), meg a bátyjait is, akikkel marha jót beszélgettünk távoli kalandjaimról.
A szertartáson egyébként metálzene szólt, és szinte semmit nem láttam belőlük, mert végig a szemembe tűzött a Nap. xD

A lagzin a legfőbb látványosságot azonban Lazlow Kisbérről és Kisbér mellékéről eljött gyerekkori cimborái szolgáltatták, akik először elvitték a műsort a táncukkal, majd az egyikőjüket először vizelés, majd hányás közben is biztosíthattam. :D
Egész egyszerűen fenomenális volt az egész.
Pestre visszafele jövet már azon gondolkoztam, hogy Lazlow-ék városa, vagy az Alföldi Kék fele vegyem-e az irányt legközelebb.

Meglátjuk.