Valami határán

Nyár vége volt, meleg és derült idő állandóan.
Az állapotok stagnáltak, a birkák békésen legelésztek, a városunk tizenéves leányai zavartalanul hozták világra negyedik-ötödik gyermeküket, szóval minden rendben volt idehaza.
Azaz mégsem teljesen.
Néhány bejegyzéssel ezelőtt emlegettem volt, hogy ejtek majd szót arról, mi is lett az egyetemmel, és később már egyre inkább sejthetővé vált, hogy happy vagy bitter end-del zárul(t)-e a skandináv menet.
Nyár vége fele már olyannyira erősnek éreztem magam, hogy felnyomultam a neptunba és némileg döbbenten (bár belül annyira nem lepődtem meg) vettem észre, hogy eltanácsoltak az egyetemről.
Két tárgyam nem lett meg harmadik fölvételre sem, szóval mondhatni, megérdemelt volt a dolog.
De valóban az volt?
Igazság szerint akkora felszabadultságot éreztem aznap, mikor kiderült, hogy jóformán madarat lehetett volna fogatni velem. Mondjuk kivit, vagy kakapót, a többi madárféle viszonylag gyorsan elrepül az ólálkodó veszély elől, ezek azonban gyalogolnak, ami utóbbira nézve érdekes, az ugyanis egy papagájféle (!).
Úgyhogy azokban a napokban-hetekben (júli-aug határmezsgyéje) kifejezetten lelkesen tanítottam amúgy lustább tanítványaimat, ekkorra már némileg rezignáltan vettem tudomásul, hogy ismét nem készültek, fogalmuk sincs arról, mit vettünk két hete...
Mert hát úgy kell azt, hogy két hetente felbukkanok és én vagyok a legjobban meglepve, hogy nem tudok angolul... :D
Mindegy, ez nem az én dolgom.
A legfontosabb dolog az egészben az volt, hogy apámmal meg tudtam beszélni ezt az egészet.
Ne feledjük, ő viszonylag egyértelműen mögöttem állt az egyetemi évek alatt és sokat segített abban, hogy kilencvenöt százalékát a szaknak megcsináljam. Tartottam tőle, hogy hősködés ide, nagy eredmények oda, azért kimondja, hogy elég fiam a cirkuszból, holnap keress munkát magadnak.
Erre nem került sor, úgyhogy még mindig tartogat meglepetést a családom. A munkáról pedig nem sokára több szót is fogok ejteni, mert nem telt el tétlenül az azóta eltelt idő sem.

Időközben azonban hazatért legelső barátnőm, Kata Angliából.
S ő egy nagyon-nagyon érdekes jelenség. Írtam már róla sokat, mert tartjuk a kapcsolatot a mai napig, de elég különös volt újra látni.
Elhozta ugyanis a barátját Oroszlányra.
A barátját Trisnek hívják és ha jól rémlik, yeovili születésű, amit én Devonba tennék, de lehet, hogy Somersetben kék keresni a térképen. Mindenesetre egy nagyon jó fej csávó, főleg ahhoz képest, hogy angol és ökológus. :D
Nem, komolyan. 
Sokat tanítottam magyarra Kata miatt, de végül is kútba esett a dolog - Kata meg ők szakítottak.

Tris és Kata a rejtett tó partján.

Kata meg én a tó szélén, agyag a háttérben.

Ekkor azonban még együtt róttuk a Vértes útjait biciklivel (az enyém ugyebár azóta feladta a küzdelmet és apám szobájában várja sorsa jobbra fordulását), és elég nagy élmény volt.
Reggel még a város határa táján volt egy erős rosszullétem, de amint kiértünk az erdőbe, rázendítettek a madarak, és megnyugodtam.
Onnantól kezdve állati volt az egész.
Elsőnek lementünk egy olyan bányató partjára, ahol agyagot találhat az avatott szem.
Kata lement a békalencsés vízhez és miközben belógatta a lábait a vízbe, magyarázta Tristannak, hogy ez az a növény amit a kissrácok a lányok hajába szoktak hajigálni az oviban (miközben ezt mondta, már felé közelítettem és kb. a hajába-résznél rá is eresztettem, amire rosszallóan, de kedvesen vigyorodott el).
Csináltunk pár képet a rejtett tóról (olyannyira rejtett, hogy egyetlen egyszer voltam ott azelőtt, még apámmal kb. 2002 táján, s azóta is hiába kerestem a visszautat), aztán továbbálltunk.
Tristan le volt nyűgözve az erdőinktől.
Nekünk magyaroknak esetleg annyi tűnhet föl a Vértesből, hogy tökéletesen néptelen az év bármelyik szakában.
Néhány erdészház, néhány túrázó, de egy hét alatt átlagosan úgy hatvan-hetven fordul meg benne (s lehet, ezzel sokat is mondok), az is csak nyáron.
Az egyetlen forgalmasabb hely tán Majk, de bentebb az erdő mélyén sose jár senki.
Tristan viszont angol, ahol eleve nem nagyon maradtak erdők (a hadiipar és a híres angol hadiflotta felemésztette a legtöbbet, ezért azok helyén sok helyen most lápos-mocsaras vidékek terülnek el a hegyekben, vagy kopasz füves puszták), úgyhogy sokat és elismerően hümmögött, miközben róttuk a kilométereket.
Vagy mérföldeket, kinek hogy. :D
Szentkereszt felé tekertünk a tótól egy nagyon szép, lejtő úton, de elvétettem az utat (mindenki nagy meglepetésére), így egy rejtett úton végül is az oroszlányi szeméttelepen kötöttünk ki, ahol flaskák és ágyak között oldalaztunk kifele a dágványból.

Vándorok az úton.

Kata és Tris a vascsövön.

Maga a kolostor zárva volt és még a híres remete sem mutatkozott, úgyhogy hazafele vettük az irányt ezután.
Katáék tömbje mögött még beszélgettünk az élet nagy dolgairól, míg két cigánylány játszott a vascsövön mögöttünk, virágot szedtek és egymás hajába tűzték őket.
Nagyon nyolcvanas-évek hangulata volt, és ne feledjük: a nyolcvanas évek vége (konkrétan 88') a legjobb évjárat. :D
Másnap ők továbbálltak Európába (a Comoi-tóhoz utaztak, Velence érintésével, majd szakítottak is), én pedig még maradtam Oroszlányon egyelőre.

De a szelek már fújdogáltak, és máshonnan, mint addig. Valami készülőben volt, csak még nem tudtam, mi lesz az.

Pipivel esett a következő kaland, aki régi osztálytársam volt, és épp hazajött Hollandiából néhány hétre.
Ő az a lyány egyébként, aki ha társaságban van, pörög, mint az óramű és szórja a poénokat.
Így volt pl. a júliusi mini-osztálytalálkozónkon is, melyre Orsi, ő, én és Tibi jött el + Bali meg egy ismeretlen részeg gyökér gyerek, aki a második felétől az estének ült hozzánk, majd Balival kidobtuk egy kuka mellé.
Kisebb csapatban viszont remekül megértjük a másikat, úgyhogy meghívott magával Kecskédre a lovasnapokra, ahova hívtam Balit is, akiről korábban már szóltam itt, és akivel nem mellesleg nemsokára megalakítottuk Magyarország első Balkan Country zenekarát is. :D
Nem rossz, mi?

Pipi egy báláról sasolja az eseményeket.

Szóval megérkezünk Kecskédre, az idő remek, a Drei Wetter Taft még mindig tart.
Érződik az erős sváb hangulat, a rendezvényen mindennek megvan a helye, szemét nincsen sehol, a lovak szőre makulátlanul ragyog.
Pipi migránsnak néz egy szalmabálát, majd ezen nevetek kb. addig, míg meg nem szerezem első sörömet és kimegyek Bali elé a faluközpontba.
Onnantól hármasban üldögélünk a bálákon s nézzük a tolnai betyárok bemutatóját, egész jól bánnak az ostorral (bár kicsit halkan szól az én fülemnek), ültetik a lovakat és üldözik egymást, tényleg állatiak.
Aztán megjön az, amit én betiltanék: egy lányt "tanítanak tisztességre" az ostorral, hogy a jó háziasszony így meg úgy kell viselkedjen.
Persze ez csak játék, viszont a srác keze megremeg és fültövön vágja a menyecskét vele.
Lehet, hogy tényleg faszság az a része?
Meg már nem a középkorban vagyunk, hogy viccesen bemutassuk, hogy kell "bánni" a feleségünkkel?

A bemutató végeztével nagy mellénnyel kijelentem, hogy én most megnézem azokat az ostorokat, Pipivel átkelünk a mezőn és megkörnyékezzük a betyárokat, akik épp lovaikat rendezik vissza a szállítórészlegekbe, amivel jöttek volt.
Kérdem a srácot:
- Jó napot, betyár úr. Megnézhetem az az ostort?
- Jó napot. Hát az a helyzet, hogy nem adhatom oda, nagyon kényes szerszám. Majd a legidősebbtől kérje, az majd odaadja.
No hát azért nem adom fel a dolgot.

Kevéssel, mielőtt rám bízták a lovakat.

A srác megkérdi, félek-e a lovaktól, majd mikor kiderül, hogy nem, rám bízza a kantárt, úgyhogy míg megjön a legidősebb lovas a mezőről, addig büszkén fogom a lovakat, alig kapálnak, csak fújtatnak, mert a szagom idegen.
Na aztán csak megjön a mester úr.
- Jó napot lovas uram! Elkérhetem-é az ostorját?
- Miért?
- Hát mer' má' kérdeztem ezt a fiatalabbat, aszonta, majd maga oda fogja.
- Mi van Józsikám, félsz od'adni?
(Ifjabb betyár vörösödik)
- Na jól van, itt van.
Büszkén kivonulok hát a térre, mintha most főztem volna le négy akó körtepálinkát, és megkezdem a csergetést.

Szóljon újra a karikás!

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy még mindig tudom, hogy megyen a dolog, az első néhányra még csak a fiatalabb figyel oda, a negyedik-ötödiknél már a rangidősnek is a fejébe száll a vér, hát sokkal hangosabb mint az övék, hivatásosoké. :D
Jön is az ifjabb, hogy kezdetnek nem rossz, de most már elég legyen, elriasztod a lovakat, Pipi meg rázkódik a nevetéstől, mert tudja, honnét fúj a szél.
Balival aztán jót sörözünk, majd sikertelenül próbálunk fűzni két lovászlányt (nem nézek ki túl jól és nem gyengén érződik, hogy nem állok a helyzet magaslatán, ami az előzékenységet és az udvarias kommunikációt illeti :D ), aztán mikor besötétedik, még hallgatjuk egy ideig Tolvay Renit, s visszabuszozunk az álmok városába.
Aznap éjjel nyugodtan alszom.

Ezzel zárul az augusztus és a nyár.
Balit kevéssel ezután kezdem gitározni tanítani - közelebbről az ujjas pengetésre, mert olyan technikákat ismer a hangszeren, amiket én nem tudok.
Olyankor meg én figyelem, hogy mit meg hogyan fog kelleni csinálni.
Így születik meg a B&B, azaz Bed and Breakfast, vagy sokkal inkább Balázs & Ben, hazánk első Balkan Country band-je, ami egyelőre countryt nyomokban sem tartalmaz, ellenben azóta megírtunk már néhány számot és a visszajelzések eddig elég kirobbanóak.
Erről, meg hogy azóta mi történt, azonban csak legközelebb számolok bé - most vár egy koncert az isteni the False-szal, amely városunkból ered.
És amely zseniálisan ötvözi az óvodai gyermekdalok szövegvilágát a kő egyszerű, akkordolós zenével és amiért kifejezetten lehet őket tisztelni, az a no clean note policy, azaz az énekes direkt törekszik arra, hogy egyetlen tiszta hangja se legyen a dallamokban.
A mai világban ezt meg kell becsülni, úgyhogy megyek is pogózni a f*sra. :D
Nemsokára ismét jelentkezem.

Geldar