We are living in Amerika - part twelve

Avagy a végső fejezet.
New York City.

Megszólal az Interpol, megindulunk Queens gyárvárosában, valami után, vagy még inkább valami elől.
Az első számú város az Egybesült Államokban.
Nagyon érdekes, hogy ugyan az USA-ban 50 állam van és 300 millióan lakják, de valamire való nagyvárosuk csak kevés van. Kínához képest például, ahol a boldogult emlékű Eötvös Collegista műhelyes társam, Gyuris Feri szerint egy kétmilliós nagyváros egyáltalán nem számít nagy eresztésnek.
Na most az USA-ban New York City az első számú ilyen hely.
Los Angeles a második, s a maradék helyeken osztozik Houston, Dallas, Chicago, Denver meg ilyenek.
A többi népességét tekintve a millió alatt marad jórészt.
De nem is akarok feltétlen itt leragadni, nem az számít, hogy hányan laknak egy városban, hanem hogy van-e értelme az egésznek.
Pestet, mint oly sokan tudjátok, kifejezetten rühellem. Egy évet húztam le ott (mint az Eötvös Collegium lakója) és bőven több volt, mint elég.
Barátságtalan emberek seregei, lökdösődés, sőt: dulakodás a metrófeljárókban, minősíthetetlen stílus és a többi.
Nyilván nem mindenki ilyen, de amíg falun két-három hülye alkotja a tökkelütöttek csapatát, addig jeles fővárosunkban ezredekbe lehetne őket tömöríteni.
A múltkor utazok a villamoson, s megszólít egy ipse. Két mondat után átmenet nélkül kezd el zsidózni, és egész a Gárdonyi térig folytatja, ahol le kell szállnia, hisz a Hadik Kávéházba tart.
Zsidózó emberek a kávéházban. A sötétség gyűlik, és egyre gomolyog.
Na nem mintha NYC nem tartogatna meglepetéseket.
Négerek szónokolnak a metrón az apokalipszisről, miközben buzdítanak mindenkit hogy adják nekik a pénzüket.
Queens gyártelepei környékén (hatalmas tereken!) irgalmatlanul lepusztult alakok susmorognak a sötét szegletekben. A kínai negyedben hajléktalanok táncolnak Bob Marleyra.

De ne szaladjunk ennyire előre, csak szép sorban.
Ott tartottunk, hogy alszok a buszon, miközben épp feltűnnek Manhattan felhőkarcolói.
Hm-hm. Kib*szott nagynak tűnik ez a hely így messziről. S közelebbről még nagyobb lesz.
Késő délután van, mire megérkezünk Felivel, augusztus 31.-e.
Rohadtul fáradtak vagyunk, jöhet a kicuccolás a reptérre csomagokkal, minden. Előtte egy McDonaldsban kajálunk, az eső szakad, Feli elmegy megnézni a Times Square-t - én lassan ülök, és meredek a semmibe.
Na nem azért lesz ebből reptér, mert megy haza. Hanem mert olcsó szállást foglaltunk egy reptéri padon - közelebbről megvizsgálva inkább elfoglaltuk azt.
A reptéren az USB-s telefontöltők persze nem működnek, s mivel a kinti feszültség 220 volt helyett 200 volt csak, ezért a telefonom két nap alatt lemerül teljes töltésről.
Na nem mintha annyira zavarna, én megvagyok állandó pötyögés nélkül (Joe és Peti K. valószínűleg lázálomban hánykolódnának egy fél éjszaka, aztán megindulnának a legközelebbi Apple Store felé). Ellenben a megállapodás szerint még összefuthatok magyarokkal a Nagy Almában, csak telefon nélkül nehéz lesz kivitelezni.
Mindenesetre kimetrózunk a JFK reptérre, s próbálunk aludni.
Erőfeszítéseinket siker koronázza, nagyjából kettő körül elalszok.
Másnap fél hatkor kelés, Felinek a kínai negyedben van jelenése. Szeptember elseje van.
Márkkal és Peti B.-vel karöltve  beneveztek egy Niagara Tripre, úgyhogy nagy kedvvel (értsd: hullafáradtan és lassan) próbáljuk megtanálni az indulási helyet a Canal Street környékin.
Meglesz, félálomban elbúcsúzok a srácoktól, majd magamra maradok a kínai negyed kellős közepén.
Megint érzem, hogy beindul valami. 
Elsősorban én.
Barbi a piros nadrágban ma hagyja ott a Westmontot, és utazik a városba. Úgy van megbeszélve, hogy találkozunk, aztán csinálunk valamit.
A Port Authority Terminalban aztán, ahova a busza érkezne, beindul a gagyi.
A Greyhound társaság információsainak halvány lila gőzük nincs, hova érkezik a busza. Hancockról még sosem hallottak. Tiszta Volánbusz, csak ott tudják, hogy hova mennek a buszok - csupán azt nem, hogy mikor.

Grand Central Terminal

A következő órákban Manhattant járom a húsz kilós táskával, wi-fi után vadászva - semmi hatás.
A telefonom még mindig a halálán van, úgyhogy ünneplő hangulatban vagyok.
A könyvtárak zárva, Labor Day van máma. Ami mégis nyitva van a hajléktalanok szerint, az is zárva van.
Fogy a Dr. Pepper és a Marlboro.
Barbi hoteljébe megyek, miután kiküldtek egy szexshopból, mondván no internet. A belülről jövő földöntúli üvöltéseket hallva annyira nem bánom, hogy nem járok sikerrel itt.
A hotelje jóval föntebb van, metróba be, majd metróbú' ki.
Aztán be hót szakadtan, egyenesen a vörös szőnyegre, zöld plüsskanapéra.
A recepciós kislányok gyanakodva méregetnek, szóval egyáltalán nem úgy, ahogy szeretném pl.
Mondjuk eléggé le vagyok pusztulva. Barbi szobáját hiába hívom, biztos vásárolgat valahol az eszemadta.
Megyek hát én is.
Végül a Grand Central Terminalba jutva találok egy Apple Store-t, rácsatlakozok egy gépre és írok a csajnak. A kiérkező boltos kérdésére, miszerint mi a jó Istent csinálok, egyszerűen annyit mondok hogy: "netezek".
Annyira elképed, hogy egyenesen a pultjához megy és egy szót sem szól többet.
Este végül találkozunk a hotelben és megbánom az egészet.
Szó se róla, sose volt egy észkombájn a csaj.
Aznap este viszont teljesen be van zsongva és ez a szőkeséggel párosulva hidrogénbomba-töltetet alkot.
Empire State Building legyen meg még a kiskutyának a veres f*sza.
A toronyhoz azért elkísérem, fel nem megyek, hétezer forint. Amíg fönt fotózza a teljesen sötét várost, egy ír pubban cimborálok a munkásosztály tagjaival, és először amerikai kalandjaim során megismerik a kiejtésemet.
"Is it Manchester by any chance?" - kérdi egy muksó.
"I would be glad if I was from there".
"So what is it then?"
"It's Hungary. But I used to live in Manchester."
"No idea where Hungary is, but it must be a nice place, matey."
Aztán iszunk.
A második sör után megjön a kedvem a szőke balettosokhoz, irány a hotelja.
Úgy néz ki, mégis lesz hol aludnom. Ő is benne van.
Azazhogy mégse, hiszen megkérdezi a barátját is, Sebaj Tóbiást.
Így kell ezt. Játszom a jó fiút, megígérem hogy nem dugom meg a barátnőjét, csak nem szeretnék az utcán aludni. A milliomospalánta erre valami Éjjel-nappal Budapestből vett szöveggel próbál sokkolni, aztán valami verést is kilátásba helyez, de eddigre már úgy fenn van a pumpám, hogy én komolyan eljátszom a gondolattal, hogy hazajövök és szétütöm a fejét.
Aztán végül a Westmont Reunionon látom idén, és mélyen megsajnálom. Én nem tudnék együtt élni azzal a tudattal, hogy ekkora nyomorult vagyok.
Szóval sok sikert kívánok a párosnak, és irány a reptér.
Szeptember másodika.
Barbi reggel elmegy, megkönnyebbülök. Eszembe jut a barátnőm, meg az is, ami majd történni fog, ha hazaérek. Azt nem mondom, hogy repesek a boldogságtól a reptér padján, de voltunk már nagyobb sz*rban is.
Ötlet híján elindulok a kínai negyedbe.

Kimlau Square, Chinatown, New York City

Reggel tíz van, Kimlau Square.
Ledőlök egy padra, és körbenézek.
Van itt minden.
Oskolába siető diáklányok.
Újságot olvasó nyugdíjas bácsikák a köztereken, pont mint otthon Kínában.
Kirakodó árusok, akik kagylókat, rákokat és olyan gyümölcsöket rendezgetnek, amiket életemben először látok.
Irgalmatlanul tetszik ez a hely.
Megkérdezem az első bácsikát, hol lehet itt wi-fit lelni - se kép, se hang.
Nem beszél angolul.
Nem adom föl azért, végül a szoborral szemben lévő kávézóban elárulják a kódot egy üveg Fantáért cserébe. Ami nem más, mint az étlapjukon levő telefonszám...
A baconös burgerjük viszont megér egy misét. Ne feledjük, kb. öt napja nem ettem egy értelmeset, úgyhogy olyan szemekkel nézek a hamburgerre, mint Deutsch Tamás egy csík kokainra.
Be is tolom irgalmatlanul.
Aztán heverek még egy darabig. A szomszéd padon fekvő alakot egy pszichopata csavargó bátorítja, hogy adjon neki pénzt sörre, majdnem kitör a bunyó.
Megvárom, mi lesz, majd mivel semmi, lesétálok a Hudson partjára.
Futók százai mindenhol.
Lendületben a város.
És a hőség pokoli.
Literszám iszom az ásványvizet, de mintha nem innék semmit. Szénsav sehol, szigorúan tisztított, Madonna bélrendszerét is kímélő, a Fiji-szigetekről származó márkával próbálkozok.
Két liter után ugyanolyan szomjas vagyok, mint akit egy sivatagban hagytak csoportos napozás után.
Csessze meg. Legyen akkor egy Sprite.
A Brooklyn híd alatt heverek egy újabb órát, majd visszább indulok a Catherine Streeten. A szomszédos játszótéren, ami még mindig a kínai negyed része, néger kissrácok deszkáznak, szól a zene, fasza a hangulat. Még csinálok róluk egy képet, majd álomba merülök.

Lupe Fiasco - Kick & Push, avagy deszkázó gyerekek a kínai negyedben

Mikor felkelek, a srácok már elmentek. Ellenben megvan minden iratom, minden pénzem (készpénzben van nálam az egész nyári keresményem), mindenem.
S megvallom őszintén, pontosan erre számítottam.
Egy újságot lapozgató kínai nyugdíjas rám mosolyog, én vissza őrá.
Aztán elindulok befele.
A Kimlau Square-en ismét pihenő, meg kerítek sört is valahonnét.
És ekkor odalép hozzám két fekete hajléktalan a világ legelképesztőbb történetével.
Az egyikőjük Nyugat-Virginiából, a másikuk Dél-Karolinából (!) jött föl a városba, hogy inkább itt legyen hajléktalan. Az USA ugyanis kártyával tartja őket nyilván - az egészségügyi ellátásuk ingyenes, a kártya bankkártyaként működik, szóval használhatják kifőzdékben, boltokban, tán még mintha kedvezményt is kapnának vele.
Elmesélem nekik, hogy mi folyik most Magyarországon, lesnek mint a vadliba.
Aztán benyomják a Bob Marleyt és az egyik elkezd táncolni, a másik meg adja alá a lovat.
Nagyon nagy stílusa van a csókának, nyomja van negyed órát.
Lóvét azért nem adok nekik, de rájuk bízok egy bacon burgert, amit az Everestben vettem nem sokkal előtte.
Majd elmennek, én meg megpróbálom előkeríteni Peti B.-t.
Úgy hírlik, visszatértek a Niagara Tripről. Márkkal és vele biztosan találkozom, előbbi valami ukrán étteremben próbál csajokat fölszedni, utóbbi mintha Felivel lakna egy apartmanban Long Island Cityben, Queensben.
Megmondom őszintén, az aznap estéből annyi rémlik, hogy becsűrünk tisztességgel és hogy Peti B. ágya alatt alszok Queensben valahol.
Se az nem rémlik, hogy Feli vajon hol volt, se az, hogy Márk hol.
Annyi bizonyos, hogy Peti B. nem tájékozódik valami jól.
Metrózunk Queensig, majd elindulunk a hosteljével ellenkező irányba, és egyenesen belefutunk egy macsó szöveget nyomató, full buzi írbe.
Aki valami barinőjével volt valahol és szintén ittak, de miért is ne, elvisz minket a hostelbe.
Közben végig nyomja a bölcs dumát, hogy ő lesz*r mindenkit meg hogy ez egy veszélyes hely, figyeljünk oda - szóval a szokásos nagy semmi. Én magam bölcsen hallgatok, majd fél órával később lélegzetvisszafojtva kúszok be jó Péterünk ágya alá, ő meg alig bírja visszafojtani a röhögését.
A reggel a legjobb. Szeptember harmadika van.
Éledezik a szoba, szóval mikor senki sem figyel, kikúszok és megmosdok.
Jövök vissza, s egy csóka kérdezi tőlem, mielőtt belép a fürdőbe: "Te itt laksz?". Mondom neki nem.
Hitetlenkedő arccal magára zárja az ajtót, majd még hallom hogy bent is motyog valamit a police-ról.
Ideje hát olajra lépni.
Peti B. persze még alszik, én magam sétára indulok, közelebbről vizet kék mán szerezni.
A vak szerencsének hála ismét találkozunk egy buszmegálló mellett (időpontot és helyet sem beszéltünk meg a találkozóra), és segítek neki vinni a Feli-féle bőröndöt (ezek szerint Feli ekkorra már hazautazott, összeáll a kép!!), ami van vagy húsz kiló és közel állok ahhoz hogy berosáljak.
Meg is unom a mókát, fogok egy taxit, s kimegyünk a legközelebbi metróig.
Peti B. el a reptérre, én meg bé a városba.
És a mai napon megtörténik a csoda.
Dél körül kidobnak a legnagyobb manhattani könyvtárból, mondván hogy nagy a csomag.
A vele szemben lévő kis könyvtárba ellenben beengednek, és nethez férek.
Miután közlöm az otthoniakkal, hogy egyelőre nem haltam meg, kiderül, hogy Queensben lehet szállásom egy olyan hölgynél, akit utoljára három éves koromban láttam, viszont a Gattolina nevű jeles bloggerina ismerőse. Ő Mari.
Legyen tánc!
Mondja valaki éppen Füzesabonyban, majd kilövik a Holdba.

Kelet-Manhattan, a háttérben a
Chrysler Building

Én a "Legyen szállás!" mellett foglalok állást, és estére el is ígérkezem. Délután aztán bejárom a Chrysler Building alsó szintjét (jó lenne a kilátás, de a nagy csomagom miatt innét is kidobnak, terrorveszélyre hivatkozva), aztán elsétálok az ENSZ épülete mellett és magát Ban Ki-munt látom az őrökkel parolázni.
A délutáni szieszta helye a Roosevelt Islandon van aznap, a kilátás remek, de nem bánom, hogy ma ágyban fogok aludni.
Megindulok aztán elszántan. A telefonom meghal, áram sehol.
Miután valahogy kijutok Queensbe a metróval, megkérdek vagy húsz embert, hol van a keresett cím - az utolsó tudja, de sietnie kell.
Tegyél egy szívességet, öregem.
Egy könyvesboltban aztán az Apple Store-ban már kamatoztatott képességeket latba vetve rászabadulok a netre és megírom Marinak, hogy jövök.
Megvallom őszintén, máig csodálom, hogy beengedett.
Ő egy manhattani könyvtár alkalmazottja, és egy igen rendes ember. Megmondom őszintén, hogy első (és második) benyomásra is kicsit keserűnek tűnt, meg már inkább amerikainak, mint magyarnak.
Viszont adott szállást és meleg ételt, úgyhogy egy szavam se lehetett.
Nem is volt.

Kilátás a Manhattan hídról

Mari viszont ellátott olyan mennyiségű helyismerettel, amennyit csak fáradt fejjel fel tudtam fogni.
Hol vannak a múzeumok (kihagyom).
Hol vannak a leghíresebb épületek (úgyszintén kihagyom).
Amit viszont nem hagyok ki, az a Strand.
Ez lesz szeptember negyedikén, többek közt.

A Brooklyn hídon, jobbra a Town Hall

Reggel szokásosan a kínai negyedbe megyek, baconos burgert enni.
Délre találkozót beszélek meg Joe-val, Márkkal, és névrokonommal, Bennel.
Sehol senki természetesen.
Akkor hát járok egyet, mondom, s neki is indulok.
A Manhattan híd felé indulok, majd azon áthaladva átérek Brooklynba.
A meggyes kóla kifut a padon, teszek én rá. Vissza Manhattanbe a Brooklyn hídon megyek, kerósok mindenütt.
Aztán hogy csak nem jönnek, elmegyek a Broadwayen.
Egy becsődölt könyvesboltban veszek egy könyvet Dillingerről és az Arab Tavaszról, majd megérkezek a Strand elé. Ahol is átsétál előttem a zebrán Snoop Dogg vagy Snoop Lion vagy a fene tudja, hogy hívják, de ő az mindenesetre.
Autogramot persze nem kérek.
A Strand a nevével ellentétben egyáltalán nem... strand.
Hanem olyan könyvesház, ahol a használt könyvek egy dollártól kezdődnek. Veszek is Joe-nak egy a néger polgárjogi küzdelmekről szóló egyetemi jegyzetet, Márknak meg a Communist Manifestot. Utóbbit végül nem adom át, Joe viszont megkapja a könyvét.
Ebből kitalálhattátok: estére előkerül a banda.
Sörözünk egyet, pizzázunk, majd Joe-ék lelépnek Laurával valahova, én Márkkal piálok Long Island City felé haladva. White Loud szól megint, tiszta tábori hangulat van.
Este gyalog megyek Queensen át, elvétem a metrómegállót, ez így hosszú lesz.
Mari ma is beenged, ideje aludni.

Másnap, szeptember ötödikén hazarepülök.
Az indulással van csak gebasz, először átraknak egy Delta Airlinesos gépre, majd egy óráig nem indulunk el, mert egy utas furcsa zajokat hall az utastérből.
Gondolom nem szóltak neki, hogy egy repülő felszállása zajjal jár. Miután a karbantartók átvizsgálják az egész gépet, mehetünk.
Azút' hazáig repülök, Párizson át.

Véget ért egy fejezet, megjött az ősz.
Az egyetem vár, akárcsak Timi. Majdhogynem új életet kezdek megint.
De erre már csak a következő fejezetben kerül sor.
Amerikai kalandjaim immáron lezárulnak 2014-re.