Július első-második hete, Pennsylvania. 25 fok, a Drei Wetter Taft még mindig tart.
Ami azt illeti, katonafrizurában nyomulok, amolyan minden mindegy alapon. Állítólag jól áll.
A moziban tanáltam (magyarra fordítva elcsórtam) egy Camp Westmont-logós simléderes sapkát, avval csapatom, nehogy megsüsse fejemet a nap.
Jó újra fiatalnak lenni.
Emlékszem, Angliában éveket öregedtem belül. Talán a stressz tette, talán az, hogy életemben először úgymond magamért dolgoztam, vagy jobban mondva a magam megélhetését teremtettem elő teljes mértékben, megjöttek az első ősz hajszálak. Huszonegy évesen.
De ez a tábor valahogy fiatalító, mint a Q 10 revitalizáló krém.
Azokat, akik az elején kurvára idegesítettek, többé-kevésbé megszoktam.
Azért amikor Ervin arról szónokol, hogy egész nap nem csinálok semmit, a biztonság kedvéért elküldöm a pics*ba.
Annak ellenére, hogy a karbantartók közül tán ő csinálja a legtöbbet, de így is marad ideje vízipuskákkal formás cicikre lövöldözni munkaidőben. Mondjuk Laura az áldozat, ő kb. az utolsó lenne, akit célba vennék - ha nem várna a hölgyem idehaza, csipkés fehérneműben.
A kis Miška az, akivel sokat megyek ide-oda ekkoriban. Baromira bejön a stílusa, néhány sör után elég flörtölős hangulat jön rá. De mindig megjegyzi, hogy de hát nekem van barátnőm, mintha ezt nem tudnám magamtól. Sokat mesél a Kis-Kárpátokról, ahol lakik, én meg hümmögök és egészen másra gondolok.
Aztán a piros nadrág.
Márk ekkoriban csap fel éjjeli őrnek, Oscar társaságában.
Szerencsétlen Oszi fiút rengeteget oltják a mosogatók (élükön Peti B.-vel), Joe kivételével, aki jó angol szokás szerint elnézi, hogy valaki kb. életképtelen mellette - persze túl udvarias ahhoz, hogy megmondja neki, hogy fiam kapd össze magad, mert nagyon nagy szerencsétlen vagy.
Peti K. jön hát a bunk fele valami itallal a kezében, Oszi in tow.
Feli leáll, épp teniszezünk, a pálya megtelik konyhásokkal, Jana harsog, én pedig arra gondolok, csak az ő kedvéért érdemes lenne kabint tenni a következő nemzedék V2-eseire.
Peti K. nem erőlteti meg magát, így kiütöm a kezéből az innivalóját, egy jól irányzott szervával (ami kisebb csoda, mert valljuk meg, Oszkár srácot céloztam), Oszi megáll pattogni. Aztán a szép magyar kérések hatására (húzzál már le a pályáról, mert szétrúgom a s*gged) végül jobb belátásra tér, és bevonul Coldplayt hallgatni max. hangerőn.
Aznap este megmentem a laptopját, a hülyegyerek elalszik és olyan hangerőn megy a dream pop, hogy Márk is hallja, aki szintén fülesen nyomja a World of Tanksot vagy a White Loud című mesterművet, amit ha ötszázszor nem hallottam a nyár alatt, akkor egyszer sem.
Oszi barátunk hanyatt fekszik, laptoppal a hasán, majd nekiáll fészkelődni.
Épp odakapok, hogy megbökjem, hogy hangos a zene (és f*s is), erre látom, hogy alszik.
Az utolsó pillanatban sikerül megfognom fél kézzel a gépét, mielőtt halk nyögéssel (közösülő macska a hajnalon) hasára fordulna, és megsemmisítené a laptopját.
A két Petinek reggelre már csak a hangeffektek maradnak meg, inkább nem akarok belegondolni, hogy miket álmodott. Cathy melltartóban bünteti, tessék, kimondtam.
Ma rémálmaim lesznek.
Szóval kinn áll Márk, megy a White Loud, Barbi lendül ki egy szál semmiben, és közli, hogy már nagyon d*gna egyet, a szemembe nézve.
Mi tagadás... szóval már megittam két vagy három sört, és én sem teljesen a madarak éjjeli énekére vagyok ráhangolódva.
Márk meg adja alám a lovat, mondva hogy ami a táboron belül történik, az ott is marad. S valóban, emlékezzünk a bögyös életmentőre, akihez kétszer is megérkezett a love wagon egy este leforgása alatt.
Győz végül a józan ész, bár meg kell valljam, hogy kifejezetten jó tapintású a leányzó hátsója. Biztos a balett teszi.
Másnap Felivel kiengedjük a gőzt, ő épp Tereza után vágyakozik, ha jól sejtem, bár nála elég nehéz eldönteni. A közeli rádiótornyot vesszük célba, amiről George, egy angol sziklamászó mesél pár nappal azelőtt.
A srác a torony feléig mászott, és beszámol arról, hogy látta a kéklő hegyeket, a Delaware folyót, mindent.
Geldarnak nem kell több, az alkalmas délutánon megrohanjuk a hegyet találomra.
Csakhamar fel is érünk, s igen kapóra jön, hogy egyikőnk se nehezebb hatvanöt kilónál - simán átférünk a kerítés bejáratánál. Előtte a jóféle szúrós bozót fogad, de nem akadályozhat meg.
Megkezdődik a mászás - ami Felinek nagyjából az első emelet magasságáig tart. Tériszony.
Nekem jóval tovább, bár fogantyúkba kell kapaszkodni, biztosítás persze ablakba', így én se jutok magasabb szintig, mint a negyedik emelet egy átlagos bérházon.
Lenézek, és hirtelen azt kívánom, bárcsak denevérnek születtem volna, vagy bárcsak én lennék a Libero reklámarca (akkor ingyen jár a pelenka).
Van fölöttem egy kifele hajló rész, ráadásul a kábel (és maga a torony is), amibe fogódzkodok, kifele hajlik, megvallom őszintén, hogy ott és akkor azt gondoltam, elég volt a jóból.
Na de a kilátás.
Dél fele zöldellő-rőt mezők, ameddig a szem ellát. És ameddig meg nem kezdődnek a hegyek, amelyek kéklenek, mint a Gyűrűk uráéi, csak kevésbé drámaian, de jóval valóságosabban.
Lemászok, s körbenézünk.
Csakhamar találunk két, már a szomszéd táborhoz tartozó golfkocsit, elkötni persze egyiket sem sikerül.
Vissza hát a sajátunkba.
Az igazi rock and roll azonban másnap szólal meg.
Este sikerül meggyőzni Peti B.-t, hogy vegyen új cipőt (a régit szertartásosan a hálókörletünk mögé temeti), és hol máshol lehetne venni, mint nagyjából harmincöt kilométerre tőlünk, Forest Cityben. Feli alaposan rákészül a menetre, a konyhában összerak jó pár szendvicset, így indulunk útnak hárman a végtelenbe.
Az idő egyszerűen fantasztikus.
A golfklub tavánál kiderül, hogy rossz irányban próbálkozunk, Feli a GPS-t erőlteti inkább, én a saját fejem után mennék; ezúttal neki van igaza. Orsonig (és egészen végig) az Old Railroad Roadot követjük, amiről korábban már megemlékeztem (régi vasút-cum-mountain bike track). Orson után nem sokkal megpillantok egy erdei házikó-szerűséget, bár tető nincs rajta, de egy ivószünet erejéig befészkelem magam (Peti B. pedig csendben haldoklik).
Pedig itt még lefele megyünk. Sőt, egész végig. Hajtom a csapatot, mert mindenképp jó lenne visszaérni még ma, ezért lejtmenetben szenzációs időt futunk.
Ezen a képen hőseink vannak, kevéssel a fára tákolt kaliba előtt.
Baloldalt pedig maga a mestermű.
Úttalan utakon át törünk a távoli város felé. Eloldalazunk a Mount Ararat mellett, és miután meggyőződtünk arról, hogy Noé bárkája nem itt horgonyoz (csak az amerikaiak fantáziája lódult meg szokásosan), tovább száguldunk.Stillwater Lake. 25 fok, a Drei Wetter Taft még mindig tart.
Bemegyünk egy katonák által őrzött víztározóhoz, mire kijön egy csóka talpig bakaruhában és közli, hogy lehet, hogy ezt nem kéne.
De pár fotó erejéig mégis maradhatunk, aztán már tényleg a város következik lassan.
Forest City előtt kevéssel már kemény lejtőbe vált át az eddigi ereszkedésnek beillő tempó, én örvendek, a többiek pedig a visszaútra gondolnak citerázó fogakkal. Így is lesz.
A kisváros még kisebb külvárosába érkezünk meg, és találunk is egy fagyizót, ami egy Chevrolet Corvette mellet parkol. Vagy fordítva?
Mindenesetre zárva van, a helyi csávóktól tudakoljuk, hol lehet cipőbolt - se kép se hang, torzuljon az arc, énekli Skrapits Erik örököse, majd pofán vágják egy serpenyővel.
Szóval nem lettünk okosabbak, de legalább az irány megvan - irány egy Dollar Shop, ahol vannak cipők, de igen gagyik, viszont szerzek hat doboz Sprite-ot, valamelyikőnk pedig jégkrémet.
Az eddig kosztól ragadó tenyerem mellé jöhet a jégkrém, kezdek havasalföldi vendégmunkásra emlékeztetni, és nem csak azért, mert egyre többet káromkodok.
Azért Peti B.-t sem kell félteni, cipőbolt ugyanis nincs, Al Bundy elköltözött.
Beáll viszont egy fantasztikus csőrös kamionhoz pózolni, íme föntebb balra.
Dolgunk végeztével (ill. inkább végezetlenül) végigrobogunk a város főutcáján, csinálunk pár képet, majd jöhet végre mire vágytál, a muzsikáló ágytál.
Hegymenet. Feli GPS-ével megkomponálva, aminek hála az erdő közepén kötünk ki, és hazaúton végig levelek díszítik a kölcsön kerókat.
A küzdelem tényleg küzdelem, az út menti homokkő sziklákon vigyorgok, amikor elér minket az égig érő eső, de valahogy nem szegi a kedvem. Ez a nap tökéletes.
A Stillwater Lake mellett remek ütemérzékkel erdei fenyők alá állunk (illetve valami amerikai alfaja alá), és bőrig ázunk.
Hazaúton még beugrunk pár sörért a golfklubba, elégedetten hanyatlok le este Trónok harcát olvasni.
We made it.
Hazaúton még beugrunk pár sörért a golfklubba, elégedetten hanyatlok le este Trónok harcát olvasni.
We made it.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése