Gyűlölködni pedig rossz dolog. Ez a bevezető rész Amerikához nem fog kötődni, de jön az is legközelebb.
Most néztem meg az indavideón egy filmet, aminek Menjek/Maradjak a címe - őszintén szólva talán az első olyan film, amit látok és ahol értelmes emberek mondják el a történeteiket, nem a feltört talajvíz.
Lamazius emlékezhet vissza az első történetre, ahol ez megnyilvánult. Na jó, ez valójában a huszonötmilliomodik, és volt még utána legalább ennyi.
Alcím: magyar vagyok, császár vagyok.
Foglalkozzunk hát a kinti magyarokkal?
Apám felszáll a hazafele tartó repülőre. London Lutonban vagyok, néhány óra múlva az én gépem is indul.
Edinburghba. 2006 június 22-e van, ha jól emlékszem, és tizennyolc éves vagyok (erre biztosan emlékszem).
Edinburgh reptere b*szottul nagy, alig találok ki, majd szembe jön az első kinti magyar. Márton.
Elsőnek nem nagyon tudok eligazodni rajta.
Különösen méreget, a következő hetekben egy régi cimborájához, Gergőhöz hasonlítgat, aki már nem él ott (és gyanúm szerint már nem él vele). Ő maga pincérből lett accountant assistant és hogy is mondjam.
Van némi klikk a srácban.
Ővele jutok el a Hebridákra (konkrétan a Skye-szigetre), szóval egy rossz szavam nem lehet, de valahogy egész nyár végéig az az érzésem, hogy őt tulajdonképpen egy emberi lény sem érdekli, beleértve saját magát is.
Hajni és Áron.
Egy igazán eredeti páros (voltak) ők, apámmal nyomták az ipart Gartmore Houseban, valamikor 2000 táján, s amikor megérkezek Carberry Towerbe (ahova később áttették a székhelyüket, vagy Mr. Sunderland tette át őket), a jelenlétük még kézzel fogható.
De ez nagyon érdekes történet, el is mesélem, hogy éldegéltek ők.
Hajni egy fantasztikus ember, nagy elánnal dolgozott ha jól emlékszem szobalányként, míg Áron Magyarország és Skócia között ingázott, amíg idehaza be nem fejezte a tanulmányait (talán tájkertészetet tanult).
Nem volt egy piskóta csávó, és kifejezetten tetszett az hogy a kinti mentalitást is vastagon letojta.
Többször pengeélen táncolt, hogy kirúgják-e, de valahogy mindig megúszta (legalább is 2006 augusztusáig, azóta róla nem tudok semmit - Hajni azóta az Alpok túlfelére költözött és fotóművész lett).
Hajni annyira jó fej volt, hogy valahonnét szervált egy gitárt (akkoriban jártam a zeneiskolába klasszikus gitárra) és elrejtette az Attic Flat (ahol laktam a két hónap alatt) egy zugába.
Ugyancsak elrejtett egy minirádiót, amivel később gaelic nyelvű adásokat fogtam (!), valamint egy Franz Ferdinand debut-albumot és a Keane egyik lemezét.
Az utóbbival nem sokat kísérleteztem, de a Franz Ferdinandot már azelőtt is szerettem, szóval másnap mikor melózni mentem le, be is raktam az ottani rádióban. Az épp aktuálisan ott vendégeskedő keresztény csoport pedig csodálkozó fejjel hallgatta a paraván mögül (itt készítettük a pirítóst, raktuk össze a dzsemeket meg a vajat egy tálba stb.) kiszűrődő indiet.
Azon a nyáron egyébként elég sok cd-t beszereztem, majd teszteltem is a magnóban.
Amiről kiderült, hogy hónapok óta ott van, senki sem tudja, hogy került oda és azt sem tudták, működik-e.
Hát működött.
Kiválóan lejátszotta a Raconteurs debütáló albumát (ez Jack White egyik mellékprojektje volt a White Stripes mellett), emlékszem hogy az akkori blogomon azon nyavalyogtam hogy megvettem 12 fontért, aztán láttam egy másik boltban 10-ért. :D
Kicsit skót lettem, no.
Coldplayt szintén nyomattam, az X&Y-t (ezt szerette Brigi is, akire mindjárt kitérek), és Automaticot is (ezt nem).
És amit akkor még én se nagyon viseltem el, az a Test Icicles volt, Dev Hynes egykori dance-punk-káosz zenéje (ő azóta a Lightspeed Championban nyomul, de az eléggé semmilyen). Csak itthon mertem meghallgatni a teljes albumot, aztán amikor elkezdtem érteni a szöveget, eléggé megváltozott körülöttem a világ. De ez egy későbbi történet.
Brigi maga egy érdekes lány volt, aki Ardeonaigben éldegélt egy darabig, majd valahogy ide került és az egyetem mellett kijárogatott nyaranta dolgozni. Jókat vitáztunk a szittyamagyar eredetről, meg elvittem pár szép helyre sétálni, némi hátsó szándéktól vezérelve.
Szóval kanyarodjunk vissza Hajnira és Áronra!
Hajni maga valamiért hazatért a nyárra (érkezésem előtt), és ősszel érkezett vissza (távozásom után), Áronnal viszont összehozott a jó sors.
Szenzációs történetei voltak, de előttük felvázolnám, hogy is nézett ki ez az egész.
Van egy igen népes klán azon a vidéken, a Sunderlandek. Az egyik fő kópét Peternek hívják, s annak idején az angol bank (igen, a Bank of England, aki a fontot is nyomtatja Angliában ((Skóciában 4 (((!!!))) bank nyomtat pénzt - négyféle bankók vannak)) ) negyedik embere volt, tehát volt lé bőven.
Valahogyan szert tett néhány kastélyra, és átkonvertálta őket konferencia-központokká.
Az előtörténet előtörténete: apám neki dolgozott valamikor 2000 táján Gartmore House-ban, az előbb említett Hajnival s Áronnal.
Ugyanez a Peter tulajdonolta azt a helyet is ahova én mentem a nyárra (Carberry Tower), meg még kettő másik kastélyt tán (Carberryt azóta eladta).
Mivel üzletember volt, meg még alighanem most is az, a charity hullámot igyekezett meglovagolni, magyarul olcsó munkaerőt alkalmazott voluntary workerként (jellemzően lengyeleket és magyarokat) - ne feledjük, hogy még a bevándorlási korlátok angliai eltörlése előtt vagyunk, tehát én meghívólevéllel mentem (más kérdés, hogy ezt végül senki sem ellenőrizte a határon).
A voluntary workerek után tudtommal nem fizetett adót, viszont azok kurva jól dolgoztak, mert jellemzően egyetemet végzett emberekről volt szó, és a legtöbben e mellé elég intelligensek is voltak - viszont az ő zsebeikbe valóban zsebpénzt fizetett, én pl. ha jól emlékszem, egész nyárra kétszáz fontot tettem zsebre.
Más kérdés, hogy ebből sikerült megvennem az első basszusgitáromat. De ne kanyarodjunk el!
Az egész kotyvalékot leöntötte egy keresztény mázzal, és kész is volt a főétel.
Az emberek özönlöttek, a zsé dőlt, és megvallom őszintén, hogy se akkor, se most nem érdekelt, hogy mit síbol a főnökség, mert elég nagy kaland volt az egész.
Áron történeteinek egyik legjobbika a thoughtful of the dayhez kötődik, ami a keresztény központokban megszokott napi áhítatot jelentette.
Peter főnökünk egyik rokona kijött a teremből, ahol hamarosan beizzították a Bibliát, és megkérdezte tőle:
- Aron do you want to come and say a little prayer with us?
- Sorry but I have to work.
- It's just five minutes.
- Sorry but I'll pass. Maybe tomorrow.
(nő bemegy elégedetlen arccal)
Áron felénk fordul: Most akkor mi a f*sz van? :D
A többi történetet majd tán máskor mondom el mert elég ok van, reggelig is írhatnám, és ez csak hozzájuk kettőjükhöz köthető - s vannak még páran.
Márton, Hajni, Áron megismerése után Gartmore Houseba látogattunk a rejtélyes accountant assistanttal, hogy magunkhoz vegyünk két abszolút gyönyörű cseh lányt (Daniela és Renata, mindketten harminchoz közel), valamint Zitát, aki magyar volt.
Mivel a kinti magyarok a fő téma, ezért: ő is marha jó fej volt.
A cseh lányok egyikét pedig láttam a Skyeon fehérneműben mászkálni, ez szintén meghatározó élmény volt, mert emlékszem hogy igyekeztem a csigákra és mindenféle tengeri állatokra gondolni, mert valahogy nagyon érdekes gondolataim voltak jó ideig és egyik sem az alvás körül forgott.
Tehát vissza a magyar vonatra!
Örs és Zsolt szintén Gartmoreban dolgoztak, asszem mindketten szakácsként, de Zsoltra emlékszek jobban, mert szintén voltak jó történetei.
Az egyikben elküldték szobákat kitakarítani, mert szabadságon voltak a cseh szépségek, s ezen annyira felb*szta az agyát (főleg hogy beígérték hogy később is be kell majd állnia), hogy a következőt mesélte.
"Én már nem idegesítem magam rajta. Első nap még húztam a lepedőt, tettem-vettem a párnákat, felporszívoztam. Második nap már annyira nem voltam lelkes, és ez azóta is tart. Szóval bemegyek, ha nagy a por, felporszívózok, a párnáról-takaróról leszedem a hajakat, aztán meg is vagyunk."
:D
Állatiak voltak ezek az emberek.
De ez volt a kivételes, későbbi, angliai ideimben megérkezett a talajvíz.
A filmet egyébként miattuk emlegettem pont, mert az első hónapokban nem nagyon értettem, hogy süllyedhet valaki annyira mélyre, mint amilyen formákat Angliában láttam.
Magyarokról beszélek persze.
Corby, 2007.
Nem, még előbb.
Oxford, 2007.
Tamás.
Ő tán az üdítő kivétel ebből a turnusból, bár egy meleg rajztanárról beszélünk, aki nem igazán tudta élvezni az életet, bár minket ott segített, ahol tudott, szóval a mai napig úgy gondolok rá, mint egy jó emberre.
Három hétig laktam nála akkori harcostársammal, Attilával, aztán szálltunk fel egy Leicesterre tartó buszra (amit akkor még lecseszternek mondtam, ma már tudom a tutit).
Onnét jutottunk Corbyba.
Mike.
A félrecsúszott dandy. Az angoltanítás doyenje, a fekete asszonyok koronázott lovagja.
A mai napig nem értem, mi történt azzal az emberrel, mert abszolút mindene megvolt, amiről egy ember álmodhat hazai fejjel.
Angoltanárként kint irgalmatlanul sokat keresett. Country klubban lépett föl Simon and Garfunkel dalokkal, esténként afrikai szépségekkel múlatta az időt. És emellett telibe sz*rta a világot, amit akkor még eléggé menőnek tartottam.
Emellett három üveg bor után szembeforgalomban száguldott Renault Lagúnájával télen a jeges utakon, és megkérdezte hogy fázunk-e. Majd csutkára letekerte az ablakot.
Minket ennek ellenére segített, szóval hálás vagyok neki. Meg valahol sajnálom.
Betti és Tomi, a végtelenül egyszerű, de legalább jó indulatú páros, akik az üdvözlőkártya-raktárban töltött utolsó napomon elmesélték, hogy milyet szoktak tojni reggel és hogy Tomit egyszer majdnem megcsinálta egy transzvesztita a Nyíregyháza-Budapest vonaton.
Két másik gyerek, akik elmebetegek voltak. De hogy mit csináltak azon a helyen, fogalmam sincs, dolgozni egyszer sem láttam őket.
Corby olyannyira Mordor volt, hogy hirtelen nem is jut eszembe több magyar név, csak hogy irgalmatlanul suttyók voltak és hogy az öntudat meg az elvárások az egeket verdesték, ennyi sikerült.
Ezeket a páratlan tulajdonságokat majd Manchesterben fogják kimaxolni atyánkfiai, na de az még csak most jön.
Salford. 2009 ősze.
Meg eleve ahogy eljutok oda.
Jánossal száguldok egy egyrészes kamionban, a kilencvenes évek slágerei szólnak az autórádión, meg az EDDA, ami kibaszottul idegesít, de mégse az én kamionomban ülünk.
Mühlheimban kamionszélvédőt zsírozok, mert egy, a cégéhez tartozó teherkocsit megbüntettek a kinti zsaruk.
A diszpécserrrel én beszélek "mert hát a fiú tud németül". Kurvára.
Ezért angolul ugyan, de visszaszerzem a jogosítványt, forgalmi engedélyt, cserébe János Belgiumon és Hollandián át Franciaországig visz.
Hollandiából nem sokat látok, csak pár gabonaföldet, viszont Belgiumban irgalmatlanul f*s zene megy francia és flamand nyelven, erre tisztán emlékszem.
Aztán ahogy barna atlétában kimászok a fedélközi fekvőhelyről a calais-i révnél, mielőtt ráeresztik a hőszkennert a teherautóra, és próbálom nyomni a stílust egy szőke vámoslánynak, de vagy nem tud angolul, vagy csak nem vevő a végtelenül szakadt, idegesítően mosdatlan alakokra.
Anglia jön aztán, Dover fehér sziklái (éjszaka, szóval totálisan nem fehérek, ellenben kékesszürkék), majd Ludlow és Chester.
Chesterben feldíszített karácsonyfa képében török át a vasúti ellenőrzésen, amin még az angoloknak is sikerül megütközniük, pedig ott tényleg igaz a nothing's shocking.
Salford. 2009 ősze, megjöttem.
Ha olvastátok a Technoheadet, amit nemrég írtam a technikai eszközöktől megrészegülve, már néhány szóban megemlékeztem rögtön az első díszpéldányról, akit hazánk kibocsátott.
A piti svihák, az egykori botcsinálta hős.
Viktor.
Aki a Fenyő-gyilkosságban kinyuvasztott Fenyővel üzletelt (állítólag) nagy tételben (állítólag) és egyszer annyira menő volt, hogy western cuccban ment haza az akkori csajához (állítólag).
Tőle tudtam meg, hogy a Bee Gees menő dolog volt, amiről már akkor is tudtam, hogy faszság.
Egyéb jellemzője volt, hogy a keresztanyja az egyik neves kanadai politikus felesége, és amíg nem volt munkánk (átbaszott minket a közvetítőcégünk, újabb pont a kinti magyaroknak), naponta felhívta őt, elmondani, hogy itt mennyire nem lehet munkát találni.
A kétmillió város kibaszott közepén. Na erről beszélek.
Emlékszem, hogy akkorra lettem lassan húsz éves és hogy mennyire hihetetlenül idegesített, hogy hogy lehetünk ekkora kapitális lúzerek. Viktor barátunk azóta felnőtt negyvenéves korára, s azóta már beszéltünk párszor értelmesen, de akkor legszívesebben kilőttem volna a Holdba.
A cégünk átvert, oké.
Én két héten belül találtam melót, addig a helyi ortodox zsidó közösség egyik prominensénél voltam cipelő, és eszméletlenül érdekes volt az a világ. Ja, és a csóka tisztességesen kifizetett.
Erről is fogok írni egy hosszabbat majd, mert ott is volt néhány érdekes történet.
Na de a magyarok, ugye.
Argos helyett a DHL-be kerültem (az Argos egy catalogue order cég, bemégy a boltba, megnézegeted a katalógust, majd a kiválasztott holmit a raktárosok összecsomagolják és kihozzák neked, vagy házhoz viszik - ezzel spórolnak az üzletek berendezésén, amúgy nem egy hülye ötlet), és lám-lám.
Tamás, a pénzügyi szakember. Még ő volt a leginkább tűrhető.
Na de a két másik csóka. A nevükre már nem emlékszem, csak a hozzáállásukra.
Az egyik meg volt róla győződve, hogy hamarosan rámosolyog a szerencse, de addig is ki tudja.
A másik zalaegerszegi kocsmáros volt, s mivel lusta volt a papírokat intézni havonta (elmondása szerint), ezért kijött inkább Angliába üzletekből visszaküldött ruhadarabokat szkennelni.
Emlékszem megkerestem párszor, miután benyögte hogy sz*r ez az egész, hogy ilyen meg olyan képzések vannak, meg hogy hányféle munkát tanáltam a JobCentre-ben, lehetne menni, mert mindre engem úgyse vesznek fel.
Ez nem tetszik.
Az túl messze van.
Én már lusta vagyok tanulni.
Oda korán kell felkelni.
Innen meg későn érek haza.
És a következő időszakban ez vált meghatározóvá. A mélységes sötétség.
2009 októberében ereszkedett le, amikor a StaffLine átküldött Chaddertonba, hogy egy játékraktárban csomagoljam a dolgokat. Jobban mondva összegyűjtsem, s majd a lányok lent elcsomagolják, s elküldik a megrendelőnek.
Természetesen nem törtem magam össze, és igen pocsékul dolgoztam, no de... Azért ott voltam a szeren.
Józsi és Kriszti, akik Amerikában éltek egykor, fiuk ott született.
És őszintén szólva igencsak kiemelkedtek ebből a mezőnyből, mert ugyan egyszerűek voltak, de jó szándékúak.
Az egyszerű és ostoba kategóriába millió más honpolgárunkkal együtt Janó és Anita tartozott, és náluk ismerhettem meg először, milyen amikor egy kapcsolat nem szól semmiről, vagy hogy milyen amikor egy pár képtelen félretenni (noha azért mentek), viszont naponta járnak étterembe és havonta vesznek plazmatévét.
És ezek egyáltalán nem kiragadott példák.
Vagy a másik híres blogíró, a Pimasz pincér és a kollégája esete, aki szintén spórolni ment ki, de öt fontokat költött el egy ebédre és kb ennyit egy reggelire, és hétvégén ott állt üres zsebbel, pincér urunk meg tizenkilenc évesen meg akarta pofozni hogy hülye vagy ember, nőjél már fel.
Anti és Timi története magasan kiemelkedik a salford-manchesteri állóvízből, ők ugyanis kifejezetten remek emberek. Ma Finnországban dolgoznak mint orvosok (azóta összeházasodtak), és szintén Chaddertonban találkoztam velük.
Anti felé elég sokat dobáltam a kosárlabdákat, amiket be kellett volna dobozolnom, és jókat derültem, hogy egyet se kapott el, aztán kicsit elszégyelltem magam, mikor kiderült, hogy az egyik szemére szinte egyáltalán nem lát. Köszönjük Geldar.
Ők a jamaikai negyedben laktak Manchesterben, és ugyanattól a lakásmaffiától béreltek odút, mint aminél én is voltam. A különbség az volt, hogy ők kétszáz fontot fizettek egy, a mostani szobám fele méretű lyukért, ahol egy ágy volt és egy darab szekrény.
Ezen annyira felb*sztam magam (én 180-at fizettem egy hónapra és ugyan volt két szobatársam ((a zseniális Viktor és egy drogos cseh, Martin)), de legalább fértem), hogy meginvitáltam őket a házba, ahol laktam, két hét múlvára, mert lesz egy üres szoba.
Amikor a jamaikai negyedben voltam, akkor még nem volt az, de hamarosan akcióba léptem.
Egy cseh srác (akitől tán életem legnagyobb pofonját kaptam) és egy szlovák nő éldegélt ott, de council flatért akartak folyamodni, mert a nő várandós lett. Több se kellett, a jamaikai este másnapján felhívtam a Salford City Councilt és szereztem nekik lakást, két nap múlva ott sem voltak.
Out goes two, in comes two.
Előtte még letárgyaltam a lakásmaffiás csókával, hogy biztosítékot vállalok a skacokért, nem lesz gáz.
Aztán kimentem és végig a lépcsőn lefele röhögtem, hogy húsz évesen vagy nagyon nagy király vagyok, vagy ennek az ellenkezője, és inkább a pénzre gondoltak a kedves emberek az irodában.
Szerintem egyébként utóbbi.
Antival és Timivel aztán óriási Magic - The Gathering partikat tartottunk, amíg ki nem lakoltattak minket, de ez már egy másik történet.
Az egykori lakótársaik pedig, a két tűzoltó... Azóta alighanem elmenekültek.
Meg a Magyarok Háza.
És az elmebeteg nyugdíjas nő, aki az Auburn Streeten szerzett nekünk munkát, de mikor megérkeztünk, senki sem hallott rólunk.
Majd a kilakoltatás előtt albérletet is szerzett maguknál (a Magyarok Háza egy kb négy szobás ház volt, csak magyarokkal), de mikor odamentem, senki sem hallott a dologról és hely sem volt.
Nem akarom levonni a nagy tanulságokat, de Angliában (és korábban Skóciában) kib*szottul sokat tanultam.
Utóbbiban a kemény munkát, előbbiben pedig annál sokkal többet.
Hogy az emberekben a segítségnyújtásra a vágy minimális. Hogy az irigység és a sötétség sok helyzetben bármit képes felülírni. És hogy a rossz dolgok ellenére amúgy simán lehet boldogan élni, mert rengeteg értelmes ember van a világban, csak szét kell nézni.
És hogy hogy jönnek ide a magyarok?
A mi perspektívánk, a gyakori kiválasztottság-tudat (mi mindennél jobbak vagyunk, mi már bizonyítottunk stb.), az otthon király voltam, itt is az leszek, és az alkalmazkodásra való totális képtelenség mind-mind olyan dolgok, amik itthon simán beleilleszkednek a képbe, de külföldön nem csak hogy visszatetszést és megütközést keltenek, de az emberek sokszor elképedve figyelik, hogy hogyan lehetünk ennyire borzasztóan és siralmasan kretének.
Nyilván nem akarom megmondani hogy ki hogyan éljen, meg eleve fölösleges, de mivel a kalandos korszak előtt egy kevésbé kalandos volt, azelőtt pedig egy kifejezetten nyomasztó és erőszakos, valahogy úgy éreztem akkor, hogy mégis csak tudok valamit, és ha huszonévesen be tudom osztani amim van, örülni tudok neki és emellett még másokon is segítek, jó szándékból, akkor azért annyira mégsem borzalmas a helyzet.
És hogy keretbe legyen foglalva a dolog: ez a legfentebb említett Menjek/Maradjak film azért fontos, mert nem a posványról, a kint is király vagyok-embereinkről szól.
Ehelyett értelmes, normális emberek mesélik el ugyanazt, ami bármelyikőnkkel megtörténhetne, és talán egy fontos dologban különböznek mindannyian azoktól, akiket talajvíznek tekintünk - van tartásuk.
És talán az a legfontosabb.
De hogy ne az Oravecz Nóra-i mélységeket idéző bölcseletekkel zárjak egy emlékezős posztot:
az amerikai történetek folytatódnak hamarosan.
S most hogy elkezdtem emlékezni: valamivel később lesznek bővebb történetek is a skót, angol, német, svéd kalandokról is.
Na meg az itthoniakról is. Lesz mit mesélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése