Crnováric

Crnováric egy kis város valahol Vojvodina délkeleti peremén. Úgy tán még helyesebb mondani, hogy egy igazán kis város. Tizennégy utcája van, két kisboltja, két templomja, egy iskolája és egy buszfordulója, ahol megfordul a verseci busz naponta kétszer. És egy internátusa.
Az igazán kis várost délről egy holtág határolja, de senki sem tudja, pontosan melyik folyóhoz tartozhatott, közel-távol nincsen folyó errefelé. Az a kevés pecás, aki még kijárogat, csak a holtágig megy, márnára és süllőre mennek kenyérhajjal.
Zoran, az internátusunk igazgatója is kijár néha. Keményített fehér ingében és szürke pantallójában mégis inkább értelmiséginek tetszik, mint nyaralónak, de a pecabot elárulja.
A déli holtágtól körben pedig egy óriási tengeriföld keretezi az igazán kis várost. Mikor tizenhét voltam, kijárogattam napszámba, mert a gyermekvédelmi segély nem sok minden, és a nevelőtanárok is úgy gondolták, ideje kipróbálnom a munkát. Nem váltam be, két nap után a többi sráccal morzsolgattuk a papsajt szárát az árokparton, mint a korábbi évek mindegyikében.
Talán nem kellett volna elkötni a kombájnt, és belehajtani egy frissen ásott árokba.
Amiben ráadásul egy csapat napszámos henyélt, kicsivel arrább.
Én magam afféle utolsó mohikánként lakozom Crnováric lelencei között. A legtöbbjük cigány, akiket sosem látogatnak, de van köztünk két román és néhány még különösebb alak. A legtöbben tizennyolc után lelépnek, de hogy hova, azt senki nem tudja, vagy nem akarja megmondani.
Nyaranta jókat focizunk, a jelet Zoran adja meg egy ősi időkből visszamaradt kürttel.
Nekem szüleim nincsenek, hogy látogassanak.
Enyhén értelmi fogyatékos vagyok állítólag, de ez csak annyit jelent, hogy nem tudok rendesen olvasni és számolni. Néhány éve egy járási megbízott jött el a városba felmérni az internátusbelieket, ott derült ki, hogy értelmesnek hülye vagyok, hülyének meg túl értelmes. De a csuhéfosztásra még alkalmas lehetek később. Sokat kérdezgettem a városbelieket a kinti világról. A legtöbben itt születtek, itt élnek, és meghalni is itt terveznek, ki később, ki hamarabb. Ratko apó például csak negyvenhat éves, de ha hetvenet vallana be, senki se csodálkozna egy percig sem. Milana szerint egy cimborája házipálinkáját érdemes okolni ezért, de magát a cimborát még senki sem látta. Egyik-másikunk már eljutott Versecig, meséltek a gesztenyefás főtérről, a takaros templomokról, a málló moziról, ami sárgára van festve, a neve sem vehető ki rendesen. Ennyi.
Egy verőfényes délután a papsajtot morzsolgattam a többiekkel, mikor felvetettem nekik, hogy el kéne húzni innen.
Mi lehet a határokon túl? Tán nem lehet végtelen a tengeriföld?
Kinevettek, lehurrogtak. Minek innét elmenni? Ott se lehet jobb.
Ugyanezek a Zastavák, ugyanez a cigaretta, ugyanezek az emberek.
De mégse hittem nekik. Mi van, ha ez nem igaz?
Hallottam valamikor Belgrádról, az a fővárosunk.
Több mint egymillió ember lakja, biztosan több utcája van tizennégynél. Hátha a mozija fala se mállik.
Hátha épp a Macskajajt adják.
A kis Iluska biztos tudja.
A város alvégén lakik, egy tatával, akinek a boltjában dolgozik, mint eladó. Szerintem szemet vetett rá a vén disznó, pedig az unokája lehetne.
Na nem mintha én magam meg nem néztem volna a lyányt.
Lenszőke haj, mohazöld szemek, egyszerű viselet.
Fontos az egyszerű viselet, nem szeretem azokat, akik a Big Brothert nézik az RTL-en (már amikor bejön), és megpróbálnak úgy felöltözni szakadt gönceikből, mint a németek. Mégiscsak szerbek vagyunk.
Illetve Iluska az magyar, bár fogalmam sincs, mit keres itt, Crnováricon csak szerbek vagyunk, meg néhány cigány család. Megkérdezni meg nem mertem még, hátha kinevet.
A döntő pillanat a tengeriaratáskor érkezett el.
Fejembe vettem, hogy kutya legyek is, de megmondom ennek a nőszemélynek, hogy mohazöld a szeme. Nevessen ki, mutasson be, bármi. De ezt tudnia kell.
Az aratás legutolsó napján (eddigre szemet hunytak pár évvel ezelőtti malőröm felett) legurítottunk pár felest Mirkó bácsiéknál, aztán a kisbolt fele vettem az irányt.
A szívem a torkomban dobogott, s valahogy igyekeztem halogatni az odaérést.
A tizennégy utca alapos végigjárása után már tényleg nem volt mentség (hát hülye ez, hogy itt köröz mán negyedjére? - gondolhatták az öregasszonyok, akik a padjaikon üldögéltek), benyitottam a kisboltba.
Persze hogy a vén tata számolta össze a kasszát, a nőszemély sehol.
Amaz rám nézett:
- Mi szél hozott erre? Be vagyunk zárva.
- Nos hát. Én Iluskáér' jövök.
- Fürdik az, ne háborgasd. Amúgy se áll az szóba olyan ágrólszakadttal, mint te.
A pálinka dolgozott, rikkantottam hát:
- Iluska! Iluska!
Lábdobogás. Vagy ez a szívem a torkomban?
Fel is tűnt, vizes hajjal. A helyiséget megtöltötte a mezei virágok szaga. Hogyhogy ezt eddig sose éreztem? Rám nézett amaz is.
- Csak azt akarom mondani, hogy mohazöld a szemed.
Felkacagott, de nem vártam meg, míg abbahagyja, kifordultam az ajtón, mint akit fejbe kólintottak.
A szívem még mindig kalamolt, a lábaim meg nemigen akartak engedelmeskedni, de a legközelebbi sarokig így is sikerült elszambázni valahogy. Ott estem el először.
De ahogy visszafordultam ültömben, azt látom, hogy kinn áll a bolt előtt, s engem figyel.
Mi lehet vajon a tekintetében? Micsoda egy fickó vagyok. Itt ülök, az utca sarkán, seggemen a porban. Vissza kéne menni hozzá.
De alighanem megkérdem én.
Talán ha megmondom, hogy lenszőke a haja, eljön velem Belgrádba. Talán még messzebb, ki tudja?
Ideje felállni mán, nézz oda, mindjárt alkonyodik. Megkérdezem én, biz' Isten.
Holnap megkérdezem.