Csak csorgatom a nyálam mer' nem ragad a csaj"
Legyen ez a bevezető, a Kerozin örökbecsű Kismalaca nyomán.
A kedélyek lehűltek, az idő nem. Ellenben minden nap már vagy egy hete, zivatar kerekedik pontban vacsora előtt, kukás zsákokban rohanunk az ebédlő fele, nagy energiákkal.
Megy a tenisz is Felivel délutánonként, időnként Ervinnel is nagyokat meccselünk, olyan szervái vannak hogy lesek, mint a Fradi-sas.
A cigaretták is megtalálják útjukat a táborba.
Délutánonként Mina vigyázó tekintetét megkerülve a hátsó, lovardai kijáraton át tépek a kerókkal (amik egyre rosszabb állapotban vannak, hála a Councelloroknak és a kis kópéknak) el Bob háza előtt, majd irány Poyntelle.
Peter B. -t is elviszem egy ilyen túrára, Lakewood felé megyünk és megpróbáljuk kitanálni, itt miből élnek az emberek. Pokolira elfárad a végire, megjegyzem én is, de nem hangoztatom.
Ő meg Barbi elég rosszul járnak az itteni rendszerrel - huszonegy év alatt vannak, nem engedik be őket a Poyntelle Innbe. Az MI6 titkosügynökét megszégyenítő módszerekkel (Mr. Bondról van szó) kiderítem, hogy gáz van amúgy, a bazár hamarosan bezár (valójában elolvasok egy korlátra kiszögellt hatósági végzést arról, hogy jelzálog van a kocsmán és fizetni kéne izibe').
Jerry, a PoyntelleGeneral Store főnökasszonya végre felgyógyul lábtöréséből, esténként ott maradok vele beszélgetni, s jönnek is a sztorik.
Övé volt a kocsma, s abban az időben három szinten (!) ment a buli azokon a napokon, amikor kinyitottak. Aztán meghalt a fia, Georgie (akinek a nevét ma is viseli a kocsma), s eladta a helyet az új tulajnak. Az meg szlovák (és kisebb részben magyar) származású, ezért is lehet, hogy a kocsma zászlajában ott figyel a tót címer.
Több sem kell ottanról való kolléganőimnek: megszállják. :D
Adéla egyébként igen jól néz ki. Ezekben a napokban fedezem fel benne az x-faktort. Ami őt illeti, Joe-t kerülgeti, aki jó angol lord módjára abszolút nem veszi észre hogy mi van készülőben.
Nem is bírom megállni szó nélkül.
Tekerünk Poyntelle felé, hátha elérjük a postát végre, és megszólítom:
- Joe.
- Say it, Ben.
- You think that Adela likes you?
- (zavarba jön) Likes me how?
- You know. I think she'd prefer a full English Sausage Dinner. Served by you.
- (elvörösödik, s halkan: ) Actually I was thinking about the same kind of dinner. With sausage.
Itt elszakad a cérna, s majd leesek a bringáról, úgy röhögök. Joe meg állati zavarban van, nyilván kevés angol lord fejti ki a kollégájának, hogy alaposan megküldené a bejárónőt.
Maga Adéla egyébként elég érdekes csaj. Megjárta mán Amerikát 2013 nyarán, Washington állam egy kis szigetén éldegéltek a Csendes-óceánban. El is panaszolja két (vedér) sör után, hogy sokszor vitték őket ide meg oda, csak mindig kompozni kellett, mert szigeten voltak.
Mi tagadás, én a kompozásban is benne lennék, ha történne valami.
De nem történik semmi, kivéve ha én nem szervezkedek - a gyerekcsőszöket viszi a tábor vidámparkba, vízeséshez meg anyám kínja, a proletariátus (mink) pedig buzgón dolgozik e napokon is.
Camp must go on, énekli Freddy Mercury, majd katapultál.
A nyár folyamán háromszor járjuk meg Dixon Cityt, ami Scranton elővárosa - utóbbiról írtam már, mert Tatabánya méretű és a szénbányászat miatt még a története is hasonló.
Mi van tehát Dixon Cityben?
Megmondom őszintén, nem sok minden.
Pláza pláza hátán, kb. Burnden Park Angliában (a Pimasz pincér szeme felcsillan), csak hússzor akkora.
Járdák nincsenek, az első látogatás alkalmával Willyvel, az indiánnal boldogan törünk át a bokrokon és a betonon hogy elérjük a könyvesboltot, ahova igyekszik.
Willy nagy figura. Elég hasonló a hozzállása az élethez, mint az enyém, magyarul a szerepjátszókkal flegma, a többiekkel meg igen normális, ezért is derül ki róla, hogy hatalmas bakelitlemez-gyűjtő.
Mekkora történet, hogy idősebb korában valahol Kolumbiában kávéházat akar nyitni, ahol a saját zenéi fognak menni lemezjátszóról!
A cigarettái sajnos pocsékak, a kolumbiai viszonyok nem törődnek füstszűrővel, meg a dohány minőségével sem, bár szerinte van ennél messze jobb is.
A könyvesház után vissza a buszhoz, Laura, a frissen érkezett kárpátaljai lány elvész a fehérneműboltban, bár nem pontosan értem mit akar ott, a táborban tilos az akció (azért megoldja ezt később).
A legközelebbi plázalátogatáskor velünk tart Dan is, Cathy főszakács pubija.
Van abban valami irónia, amikor a negyvenhez közel egy sereg fiatalnak akarod megmutatni, hogy te vagy a jófej srác, de viszonylag hamar elválik, hogy egy csicska.
Elég csak, ha meghallgatjuk Márkot, Peter B.-t és Peter K.-t, akik alatta szolgálnak és mindenféle gondolataik vannak ekkora a gyors és igen sötét halál ígéretéről irányában.
Naponta változó szabályok, folyamatos leb*szás, szerencsétlenek alig várják a nap végét, ami tíz fele szokott eljönni. Káosz.
Felit ekkortájt léptetik elő állandó reggelessé, magyarul meló után nekirongyolhatunk a hegyeknek végre gyakrabban.
Így esik, hogy meglátogatjuk a Delaware folyót, sasok reményében, persze egy darab sincs, viszont sikerül levideóznia egy kanadai lúdcsapatot, akik még úszni is V alakban úsznak.
Kb. egy órát vagyunk ott, aztán jön a feketeleves. A folyó lenn van egy völgyben, irány vissza a hegytetőre a táborba. Kurvára elfáradunk az úton, nincs más hátra mint betérni egy veder sörre az Innbe. Aztán még tán nyeregbe is pattanunk, kicsit mintha inkoordinálatlan lenne a dolog.
A kalandok azonban folytatódnak. Július elején járunk időben, a következő történetben főszerepet kap egy rádióadó, a marokkói válogatott meze és Barbi piros nadrágja.Egyébként úgy néz ki, jövő nyáron jó néhányakkal együtt utazom, talán Gattolina is velünk tart az útra - és a végtelen utakra.
Roll on.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése