We are living in Amerika - part eight

Alcím: pillangó, tarka szárnyú pillangó.
Ma felvételt nyertem a nyár előtti utolsó komolyabb erőpróbán - magyarra fordítva meglett a vízumom, az útlevél a helyén, Miklós főnököm brékel Notorius B.I.G.-re.
Valamint tiszteletét tette nálunk egy szitakötő is, és milyen jól tette. Milyen érdekes.
Azok az emberek, akiket fontosnak tartok, valahogy mind messze vannak szóródva. Mondjuk ha ismerjük Oroszlány fekvését és összetételét, akkor ezen már nem fogunk hasra esni.
A cím baljósan sejtet valamit: igen, még mindig nem ért véget a történet, pedig igen régen írom. Viszont már behatolunk az augusztusba lassan, a történet a vége felé közelít. Mindenki sír.
Aki mégsem, az mindenképp olvasson tovább, ugyanis a leghosszabb nyári kaland következik.
Lanesboro.
The Struggle.
Mikor Feli megkapta a következő szabadnapját, erősen gondolkoztam rajta, hogy merrefele kék menni.
Peti B-vel és Felivel meghódítottuk eddigre Forest Cityt (dél-délnyugat), Felivel megjártam a Delaware folyó mentét (kelet), dél fele a cseh lányok mentek, de nem találtak semmit, úgyhogy észak tűnt a leglogikusabb lépésnek.
Ezt szemeltem ki.
Ekkoriban tört reám egyébként az, hogy annyira nem is akarok hazamenni. Nyilván dőreség, meg minden, de elkezdtem magam jól érezni.
A hölgyeményem ugyan nagyon várt haza, és nekem is hiányzott eléggé, az egyetem után ellenben egyáltalán nem vágyakoztam.
Esténként a zeneszobában gyűltünk össze, és elszabadult a pokol.
Volt egy angol srác, aki kiválóan játszotta az Arctic Monkeys számait, néhánynak az énekrészébe én is bekapcsolódtam. Állítólag nem is gyengén.
Ben Thomas barátunk, egyenesen Új-Zélandról szintén nem tett le álmairól, miszerint hogy lezenéli a bugyit a hálókörletünk csajairól (ahelyett hogy a councelloroknál próbálkozott volna, ahol valóban repültek a fehérneműk lefele). A Teenage Dirtbag különféle változatai szántották tehát az éjszakát, de az alsónemű a helyén maradt.
A csóka ugyanis pokolian énekelt.
A gitártudása messze jobb volt, mint az enyim, de az éneklése még a nagy átélés ellenére is inkább emlékeztetett egy influenzás Csipa tudására, mint akár Billie Joe Armstrong, akár Tom DeLonge stílusára.
Így azokat a számokat, amiket ismertem, én énekeltem. Meg is lebegtek azok az alsószoknyák.
Till fjälls!
Adta ki a parancsot Kákalaki Akka, majd fölvette a hátára Nils Holgerssont és földöntúli módon aggodalmas hörcsögjét, s go Lappland. Őrájuk gondoltam, amikor Feli nyomán a konyha hátsó traktusába merészkedtem némi kajáért az indulás napján.
A konyhás lányokkal annyira nem voltam jóban (rosszban sem ugyan), de váratlanul ért, hogy szívélyesen becsomagolták a mi emberünk által elkészített kaját.
Már csak a szokásos narancslé hiányzott, és a kerók.
Kellett ehhez Scott G., akit az istennek nem leltem aznap. Akkor legyen Brett. Abszolút semmi.
Jah.
A Dzsaffi-Dzsaffi herceg két méteres, kigyúrt változatára emlékeztető Jah volt az én emberem, aznap őtőle kaptuk meg a kerókat.
Felivel a lovarda háta mögött osontunk ki, majd irány előre!
A Spruce Lake Roadot követve hatalmas meglepetésre megérkeztünk a Spruce Lake-hez egy nagyon rövid idő alatt. Ragyogó időnk volt, az égen sehol egy felhő.
A Spruce Lake után határozottan ismeretlen vidékek következtek, s ne feledjük, hogy ekkoriban még nem volt térképünk - Feli telefonos felületén print screenelt google térképekkel nyomultunk, ami legalább a régi időket idézte valamennyire.
A Spruce Lake után a Coxton Lake következett, de előtte még egy hamisítatlan GTA San Andreasba illlő környezet - egy szivárvány farm.
Valami hippi lehetett a tulajdonos, és főleg zöldségféléket termesztett; a kapuja viszont tárva-nyitva állt, ami tovább erősítette a szivárványos, csiricsáré cégérrel megfejelt szürrealitást.
Sikeresen leküzdöttem a vágyat, hogy krosszozzak egyet a salátaföldjén, úgyhogy tovább zörgettünk az úton.
A Coxton Lake után behatoltunk az erdőbe, és rossz minőségű úton száguldottunk a végtelenbe. A száguldás azért erős túlzás, mivel dombon felfele tekertünk még egy jó darabon, majd a tetőn megálltunk valami hihetetlen tájat bámulni.
Föltárultak végre Észak-Pennsylvania hegyei.
A messzeségben végtelen, zöld lombú erdők virítottak, a hegyek elég vészjóslóan festettek. És egy dohányföld kellős közepén álltunk meg.
A dohányt ugye Amerikából hozták át még Kolumbuszék, viszont a mai napig onnét érkezik az Európában gyártott cigaretta alapanyagának egy jó része - talán éppen azon tapostam lelkesen, Feli nemkülönben.
Az ez utáni részen jött a rock and roll. Kb. tizenöt percig száguldottunk lefele Starrucca irányába, észveszejtő tempóban.
Persze próbáltam a vidéki menőt adni, de kétszer én is kénytelen voltam fékezni, hogy elkerüljem a domboldalon való leszáguldást és vele együtt a nagyon instant csonttörést. Feli kevésbé volt bátor, így nem csalás nem ámítás: a domb aljára elkoptak a fékpofái (képzeljétek el az arcát, ahogy üvöltve csutkóra húzza és nem történik semmi. No pontosan így nézett ki a téma).
A starruccai elágazásban állt meg végül úgy, hogy a két lábával fékezte le magát. Fújtunk (s ittunk) egyet, majd következhetett a shoot 'em up.
Ezelőtt pedig egy kis amerikai vidéki sanzon, hála a kibaszott Égnek, de legkevésbé sem a Magna Cum Laude tolmácsolásának.
Lamazius, a pimasz pincér egyik nagy pillanata volt, amikor Storyt olvasott (ez így mondjuk már égő), és meglátta benne a gyulai kommandót, a szénné tetovált Mező Miskával, akinek képe alá oda volt írva, hogy
"ugyan vad rockernek néz ki, de a szíve vajból van". Természetesen artikulálatlan üvöltés követte ezt, majd egy rövid óda a MCL munkásságáról.
Őszintén szólva aki már hallotta a lakodalmak és fiatal, kezdő párok eljegyzésén felcsendülő, rockra távolról sem emlékeztető szalonzenét, az valószínűleg nem azt tippelgette mennyire vad rocker Mező Mihály barátunk, hanem hogy elérik-e valaha Lagzi Lajcsiék szintjét, azaz amikor már nincs bekötve a hangszer és a muzsikusok önfeledten pengetnek a semmibe.
Legjobb tudomásom szerint egy Bagi-Nacsa-féle Halszálka forgatásán sikerült elérni a mélypontot, és valóban nem lettek meg a gitárok kábeljei, maradt a felszabadult tátogás és léggitározás.
A vidéki sanzonra visszatérve: Amerikában elég lazák a fegyvertartási engedély megadásának feltételei.
Ez alatt annyit kell érteni, hogy boldog-boldogtalannak lehet fegyvere, és főleg a világ s*ggében található, miniatűr településeken elő is fog kerülni, ha csak úgy bezörgetsz valahová.
Felivel megálltunk egy út menti ház mellett, ahonnét kijött egy bűn sötét alak (nem bőrre, hanem értelmi képességre gondolok) és valami olyat kérdezett, amit még én se értettem.
Se másodszor, se harmadszor, de valószínűleg arra vonatkozott, hogy mikor húzunk már el a p*csába a telkéről, annak ellenére, hogy nem a telkén, hanem az út szélén álltunk, a padkarészen.
A sz*rakodást elunva végül így szólt:
"Wait guys, lemme' get my shotgun!" - majd a szavakat tett követte és valóban bement egy puskáért.
A lelövetést elkerülendő beletapostam a pedálba és Feli barátunk se volt rest, meg sem álltunk a következő kereszteződésig.
Máig nem tudom, mi a f*szt akart a vidéki csillagharcos, de a fejét elnézve simán benne volt a pakliban, hogy belénk ereszt néhány sörétet, üdvözlés gyanánt.
Az említett kereszteződés hamarosan újabb emelkedőbe váltott, és egyre erősebb csobogás mellett kaptattunk fölfele.
Engem annyira nem izgatott a dolog, Felit viszont igen - így fedezte föl ő a Bucks Fallst.

A Bucks Falls

Egy hatalmas vízesést kell elképzelni, ami egy elképesztően vadregényes táj közepén áll, az úthoz mégis nagyon közel. Az alkotó kőzet pala, szóval rétegek és rétegek mindenütt, közöttük pedig ősi fenyők álldogálnak, egyáltalán nem magányosan.
A vízesés fölé kinyúlt az egyik fa gyökere, oda telepedtem hát le, körbenézni.
A lezuhanó víz elég komolyan termelte a párát, így mégis csak továbbálltunk, mielőtt beüzemelődhetett volna az erdei szauna.
Ezt annyira nem bántam meg, ugyanis a google mapsot követve hamarosan egy kiszáradt patakmederben toltuk fölfele még lelkes bringáinkat, én meg egyre csak szedtem föl a földről a széndarabokat.
Úgy képzelem, a hegy teteje körül lehetett valaha egy szénbánya (a tető előtt északnak fordultunk, így ez nem derült ki), ahonnét az ideiglenes csapadék lemosott jó néhány ott felejtett kőzetdarabot, amik természetesen csak arra vártak, hogy valaki kiemelje őket szorongatott helyzetükből.
Így is lett, Laci bátyámhoz vándorolt egy, Balázshoz meg egy másik. A legtöbb most is idehaza van a polcon, Lily és Timi képeinek társaságában.
Feli meg ha jól emlékszem, egyet sem hozott haza.

Starrucca

A feltételezett bánya előtt tehát elkanyarodtunk, és Starrucca felett mentünk jó darabon, fantasztikus kilátás társaságában. A nevezett falu kb. egy utcából áll, de van azért két templom a nagyjából 150 fős lakosságra. Biztos nagyon mehet a boksz a szabad helyekért vasárnaponta, főleg hogy nyugdíjasokról van szó...
Nagyon hosszú, döbbenetesen unalmas erdei úton szaporáztuk Lanesboro fele ezután, annak ellenére, hogy szeretem a fák közt vezető utakat. Itt azonban az égvilágon semmi nem történt.
Az állatokat valószínűleg elriasztotta a zaj, amit a kerekeink okoztak, az emberekből pedig csak két feltételezett fatolvajjal találkoztunk, akik ijedten továbbálltak, mikor berobogtunk a kanyaron át.
Brandt.
Mondtam Felinek a határában, hogy ebben a faluban nagyon könnyű polgármester-választást nyerni, hiszen elég ha magadra szavazol, s máris megnyerted.
A helységnevet jelző táblánál ugyanis egy darab ház állt, méretes kerttel - embereknek természetesen nyoma sincs.
Később kiderült, hogy mégsem olyan könnyű itt polgármester-választást nyerni, ugyanis meglett a főutca.
Brandt.

Brandt főutcája

A főutca egy körtérbe torkollik, ahol áll egy lakásnak átalakított templom. Jobb oldalt a Desperado című játékból és a westernekből már jól ismert saloon-szerű házak állnak favázzal, a kerek terecske kellős közepin pedig két-három méter magas szemétkupac.
Oldalt egy gyerek éppen egy krosszmotort bütyköl (fával csapkodja), egy papnak kinéző alak bort visz át a szomszédba, és egy lehúzott kapujú garázsból emberi és állati üvöltésre erősen emlékeztető hangok szűrődnek ki. Ideje lelépni, mielőtt megjelenik Stephen King és közli, hogy ez a legújabb regényének élő szereplős, igen véres feldolgozása.

a Lanesboro melletti viadukt

Lanesboroig jó minőségű, erősen lejtő műúton száguldunk le. Az igazi célunkat, a Susquehanna Depot nevű városkát (a helyi lakosok Suskie néven emlegetik) nem érjük el, egy méretes viadukt állja utunkat.
Mi legyen most?
Arany Ászok. Akkor gondolkodjunk.
Így is lett, betérünk Georg kocsmájába. A fickóval még életemben nem találkoztam, ehhez képest olyan szívélyesen fogad minket, mintha ezer éve a szomszédban lakna valamelyikünk.
A története nem kevésbé érdekes - ezt a hátsó kertben mesélte el, egy sör mellett.
Georg erdélyi szász családban született. Pontosan nem tudom, hogy mikor költöztek ide a szüleivel, de valamikor a hetvenes évek előtt még - a csávó elég veteránnak nézett ki, legalább ötvenötnek. A neje magyar volt, legalább is magyar származású - de nem értette, amiket mondtunk neki, csak nagyon kevés szót.
Georgot viszont remekül értette, így történhetett, hogy hamarosan kedves nejének pick-upjában száguldottunk egy működő kőbánya felé, ahonnan a mi emberünk szerint remek kilátás nyílik a város büszkeségére, a viaduktra.
S lőn.
Ehhez a kilátáshoz foghatót még nemigen láttam sehol sem, pedig ezen a túrán is volt már két nagyon fantasztikus. Ezen a képen kb. egyharmada volt annak, amit láttunk - s ez számított még a lakottabb résznek.
A maradék kétharmadon (a Fidesz helyett) óriási, teljesen néptelen hegyek osztoztak, rejtélyes tisztásokkal a csúcsaikon. Idén nem kérdés, merrefele fogjunk venni az irányt a szünnapokon!
No de térjünk vissza lassan a táborba.
Georg visszaszállított minket a kocsmájához, és hiába ajánlottam fel, hogy kifizetem a fuvart, nem fogadott el semmit - megelégedett azzal, ha jó hírét keltjük a krimójának. Ez azóta megy is persze, most is pontosan ez történik.
Búcsúzóul a kezembe nyomott egy kib*szottul nagyszerű térképet, ami ugyan hómobilosoknak szól elsősorban, viszont nagyszerűen ábrázolva vannak rajta a szintvonalak, meg minden, ami úgy általában fel szokott tűnni egy térképen.
Erősen boldogan kezdtük meg a hazafelé tartó utat.
Tudtuk, hogy f*s lesz.
Tudtuk, hogy nehéz lesz.
De erre egyáltalán nem számított egyikünk sem.
A vért izzadni kifejezést pontosan ezekre a helyzetekre találták ki.
Nagyjából a Susquehanna folyótól kezdve szünet nélküli emelkedés következett, több, mint tizenöt kilométeren keresztül. Kicsit olyan, mint a Malcsik-famíliához vezető, hosszadalmas műút Dad-szákszendi elágazás közti része...
Mire végigérsz rajta, azt is megbánod, hogy elindultál.
Itt viszont azt is megbántam néhányszor, hogy megszülettem, igaz a Bársonyos egyáltalán nem mérhető pl. az Appalache-hegységhez, ahol most járunk.
Thompsonba érve bementünk a már említett boltoshoz (továbbra sem volt tusfürdője), ittunk egy-egy Doctor Peppert, és Feli öntudatosan elhagyta az okostelefonját, így a falu határából kellett visszatekernie egy hatalmas lejtő legaljára, hogy ismét fölkaptathasson azon. Én meg egy magyar származású család kertje előtt haldokolva vártam a megváltást, vagy legalább egy hideg sört.

Honfitársaink jelenléte kézzel fogható!

Mivel egyik sem érkezett meg (csak egy erőteljesen kedvetlen kolléga), ezért nem volt mit tenni - irány hazafelé.
A legkeményebb túrám végén este rövid beszélgetés után asszem öt perc alatt sikerült elaludni, még az sem zavart, hogy Oszi fiú bőgeti a Coldplayt (és hogy azzal szinkronban valami más f*s zene is megy), vagy hogy Peti B. úgy horkol, mint egy teljes rezesbanda, akit előre kifizettek a lagzin.
Az izgalmak legközelebb fokozódnak, most mindenki ragadjon meg egy alkoholmentes sört, csapja a falhoz és keressen egy igazit. :D

Geldy