Önindító

Visszagondolva nyilván hihetetlennek tűnik, hogy majdnem fél évig egyáltalán nem túráztam rendszeresen.
Főleg azok után, hogy egy (nagyon hosszú) időszakban két-három hetente ment a banzáj, kiváltképp teljesítménytúrák, de időnként tettem engedményeket (kiváltképp a szebbik nem képviselőinek) és szabadabb dolgokba is belevágtam a különféle társaságokkal.
Aztán tavaly ősszel lejtmenet ismét, és képszakadás-földindulás. Szélmalmok helyett harc a lisztes zsákokkal és a finn nyelvű üzleti hírekkel.
Megszámlálhatatlan mennyiségű rooibos tea ivása.
Antioxidáció.
A trükk az egészben az, hogy laposan, indulatosan mindvégig húzódozott a gondolat, hogy előre kék törni végre a végtelenbe, de az akarat gyengének találtatott, és térdre hulltam, mint Zimány Linda a kopaszodó milliomosok előtt.
Így lesz kövér, ötvenes férfiakból "kedves mackó".
Térdről azonban könnyebb fölemelkedni, mint a padlón fekvésből, és ez mind eltörpül amellett, hogy Mitch Lucker headbangelését sem nagyon lehet már hova fejleszteni.

Egyébként zene ide vagy oda, május tájékában kezdtem el odafigyelni arra, klipekben mit csinálnak, hogyan viselkednek énekesek.
Hogyan intonálnak, hogyan húzzák meg - eresztik ki a hangjukat, nyilván persze nem Uhrin Benedekre kell gondolni, hiszen ő gyakorlatilag a tökéletes posztmodern művész.
Layne Staley és Brian Molko zenekarainak videóit néztem ekkor tájt sűrűbben, és pont azt csináltam, mint amikor angolul tanultam Corbyban - csak most nem angolul, hanem kvázi énekelni, szájról olvasva.
A The Countless Vans ekkoriban pont gőzerővel üzemelt, és erősen kíváncsi voltam, hogyan lehetne úgy előadni a dalainkat, hogy azok a legjobbak legyenek.
A megoldás a Pilóta személyében kopogtatott be - de erről majd kicsit később.

Szóval Mitch Lucker már a mennyekben headbangel, Lazlow leszámol a debreceni virágkarnevállal, Friderikusz pezsgőt durrant a hátsójával, apa pedig kocsit hajt.
Lényeg ami lényeg: május 21-én végre elszántam magam egy nagyobb dobásra, és elindultam Gazellával, valamint Gazellánéval a Tápió-mentére.

Tápiószecső, vasútállomás.

Az eredeti tervezet szerint Tápióbicskére mentünk volna nagyjából öten-hatan megnézni a honvéd-emlékművet, majd visszakanyarodva Szentmártonkátára megszálltuk volna a helyi sörfőzdét, hogy fellendítsük Pest megye keleti felének GDP-jét.
Alaposan, okosan.
Ebből lett az, hogy az egyik, ilyen tekintetben jelentősebb GDP-termelőnek számító Mr. Miller nem tudott eljönni, úgyhogy vígan és lelkesen kavartam 20-án este a gombás májat a tűzhelyen itt Crosslordon, gondolván, hogy másnap milyen jó lesz az - Miller ide, Dreher oda.
Így is lett, de előtte még össze kellett, hogy találkozzak a nem régóta kéktúrázással is foglalkozó párossal Tápiószecső koronázási mezején, ahol annyira megörültünk a másiknak, hogy be is tévedtünk az állomás mellett egy ivóba, és cselekedtünk.
Lazlow olvasás közben elvigyorodik, és tovább kortyolja a bakonyi borokat.
Egy a lényeg, hogy miután megállapítottam, hogy a katonai térképemen rajta nem levő sárga jelzésen kéne elindulnunk (egyébként azokon egyetlen turistajelzés sincs feltüntetve, de ettől még bátran ajánlom minden kalandornak), meg is indítottuk a menetet.

Itt kivételesen egy felnőtt férfi magasságában látható
valami sárgás.

A két Gazella érdekes ember.
Időnként vissza lehet utazni az időbe velük (főleg egy sör után - úgy, hogy mellé harminc fok van), de máskor egész komoly témákba lehet belemenni anélkül, hogy azt érezné az ember, hogy egy romkocsmában hányja balettozva a rizsát bölcsészekkel.
Bölcsészek are the worst.
Said the half-bölcsész. :D
Szóval nagyon szép, egyelőre árnyékos utakon értünk ki Tápiószecsőről.
Itt még voltak sárga jelek időnként, de könnyű volt megállapítani, hogy akik egykoron felfestették, azok nagyjából a város határában kifogytak az unicumból, mert innentől teljesen rendszertelenül jöttek a sárgás csíkok.
Kettő jelzés száz méteren belül, majd nyolcszáz méteren át semmi, csak a mindent vajvastagsággal beborító nyárfatermés.

Vajvastag nyárfatermés.

A külön érdekesség az volt, hogy nagyjából két és fél méteres magasságban voltak megtalálhatóak a törzseken, nem ritkán szerteszét szakadozva, ebből arra következtettem, hogy durván tíz-tizenöt évvel ezelőtt járhatott arrafele utoljára lelkes jelfestő/zugivó.
Pontosan már nem tudom, milyen indíttatásból, de megindultunk egy nyárfás után délnek, ahol tipikus alföldi horgásztó mellett hirdette a tábla, hogy
"Horgászni!
Fürödni tilos."
Gazella itt azon sajnálkozott, hogy nincs nálunk pecabot, hiszen a jelek szerint mindenkit arról akarnak meggyőzni, hogy csak azt csinálja, a vízbe viszont ne menjen bé. :D
Aztán sok lett a csalán, a pókháló és eltűnt az út, úgyhogy visszavonultunk oda, ahol még volt halvány remény.

Épp a térképet értelmezzük Gazellánéval, oldalt
csalán és csigák.

No itt lettem először rosszul - pont úgy, mint a Naplás-tó melletti keringés alatt.
Ettem eleget, ittam eleget, móriai meleg se volt itt még, aztán azon kaptam magam, hogy le kell ülnöm, mert nincs levegőm és elájulok.
Mutatni persze nem mutattam, de elég f*s volt - menni eztán nem esett jól egészen az első tanyákig, amik már Szentmártonkáta határát jelezték.
Itt már aztán szűnt a dolog.

Egy épp összeborulni készülő porta előtt figyelem
Voldemorték jeleit.

Odamentem tehát egy atyafihoz, aki épp a Ladája alját vizsgálta, és megkérdeztem, merre a járás a faluig.
Aszongya a következő tanyánál balra, és nyílegyenesen.
Jól van.
Megyünk a csapattal, a szomszéd után még egyenesen megyünk.
Egyre lepusztultabb a környezet, a házak düledeznek, Voldemort csatlósai pedig egyre több jelet írnak az égre, miszerint k*rvára nem erre kell jönni, úgyhogy visszafordulunk. :D
A leírásban következő tanya - az ipse szomszédja volt, a Ladás háztól kb. harminc méterre.
Thanks mate, you've aced it.
Innentől lassan kitárult az emberi civilizáció kapuja és fenemód megszaporodtak a kecskék, valamint a fehér színű Ladák gyermekbiciklikkel a tetejükön.

Lada & Kid Bike Blues.

Kezdtem magam a Hajdúságban érezni, de mielőtt ez kiteljesedhetett volna, beértünk a faluba és a tájszólás lebuktatott mindenkit.
Mi lehet jobb, mint amikor jól elkészített gombás májat fal az ember rizzsel egy-egy korsó ászok mellett?
Amikor ezt helyi főzet mellett teszi, erre azonban nem került sör - Szentmártonkátán utoljára három éve röffentek be a kádak és kemencék.
Kifaggattam a csapost, hogy mégis miért - azt mondta, nem volt igény.
Egy alföldi faluban.
Nem volt igény sörre.
Na hagyj. :D
Megebédeltünk tehát derekasan, Geldar lehajtott még egy-egy kupával. A többiek se fukarkodtak:
Aztán mivel nem lettem jobban fejben, kitaláltam, hogy mi lenne, ha maradnánk és befejeznénk a dolgot.
Meleg van, ebédeltünk, stb.
Gazellánénak kicsivel tovább tartott ezzel megbékélni, de az úrfi nem nagyon ágált (főleg, hogy előző nap emlékeim szerint éjfélig high-tech truckot rendezett be, úgyhogy meg is lepődtem, hogy milyen jól bírja a gyűrődést).
Én annyira nem bírtam, úgyhogy a vasút fele vettük az irányt. Ők ketten valami okos módszerrel vettek jegyet internetről, én a kevésbé bölcs telefonommal nem tudtam ilyet, így betoppantam a szentmártonkátai állomásra azzal, hogy majd én ott jól jegyet veszek.
Sehol senki, pár lefőtt arc ül a padokon.
Na jól van, közelebb megyek, hátha Mancika hátul kavar a falu Pistájával.
Harcsabajusz, a halászlé maradványaival és cicanadrágból kificcenő kőműves-dekoltázs versus húsos karok, klipszek a fülekben és gyanúsan vécéillatosítóra emlékeztető parfüm.
No ilyenből egy sem volt, viszont jegypénztárosból sem, így egyszerűen bezörgettem az ablakon, némileg erősebben, mint ahogy egyébként érdemes.
Csoda történt persze - megjelenik Mancika, klipszek és vaníliaillat nélkül, viszont nem kevésbé paprikapirosan az állomás ajtajában.
Elrikkantja magát:

- Nem zavarja, hogy itt vagyok?
- Nem.
- ...
- De most, hogy megjött, máris sokkal jobban érzem magam.

No innentől kezdve olyan kedves volt, hogy egyedül kávét nem kaptam a jegyem mellé, gyanítom, hogy egyedül azért, mert nem kértem.
Gazella kint jót vigyorgott azon, hogy szereltem le két mondattal Mrs. Dragont, de nem volt időm belefeledkezni önnön nagyságomba, mert megjött a vonat és az ekkor már tisztes hőségben megütötte a fejem a ser, alig győztem fölkászálódni a szerelvényre.
Kevésbé dicső, ismerjük el.
Utána a Keletiben elváltunk egymástól, ők hazatértek, Peti K pedig remek időzítéssel pont elkerülte őket, hogy a Derbyben vehessünk Guinesst SE.
Azért meg lettem híva egy értelmes sörre, szavam nincs, mondta Geldar és befordult az asztal alá.
Persze előtte megbeszéltük az ő kalandjait is (egykori közvetítőirodánkhoz került, akik kivittek minket Amerikába), majd kapott kölcsön egy, a jóga és az idegrendszer kapcsolatáról szóló könyvet.
Ha lehet hinni a híreknek, mostanság gyakorta belelapoz, ha nehezen megyen az alvás. :D

Szóval a következő karcolaton Potter mesterrel megyünk szakadó esőben, május huszonharmadikán a Vágóhíd irányába egy keddi estén.
A villamos bűzlik és víz csorog mindenhonnan - a f*szom kivan, de a lényeg még csak eztán jön.
Egyrészt megérkezünk egy vérbeli művésztanyára, ami egykor egy valódi vágóhíd volt, csak időközben végletekig lepusztult lakásokká és próbatermekké alakult.
A Pilóta is megjelenik, egy kutyával és eszméletlen mennyiségű mondanivalóval - ekkor még ez nem zavar nagyon.
Aminek viszont örülök, hogy nemsokára már a zenékkel - sőt, a zenéinkkel foglalkozunk stúdiós környezetben. Állati jó a hangulat, Potter vidám, Pilóta ide-oda teszi a mikrofont, hogy jobban szóljunk gitáron és hangilag.
A végeredményt aztán nem látjuk sokáig, de aznap este majdnem teljes az öröm, csupán elfogyott a söröm.
A végére jön a pláne - megmutatja egy elektronikus alapra építkező, szabad asszociációs gitártémával felhajtott zenéjét, a villamoson visszafelé már hangosan éneklek a fejemben egy erre íródott friss szöveget.
Állati.

Arról, hogy a Pilóta miért (s mikor) lett Pilóta, valamint arról, mi lett a zenékkel - legközelebb írok.
A kirándulásokról szintén, mert innentől kezdve már tényleg nem volt megállás.
Csak csúszás, mászás és esődobolás.

Erőt, merészséget!