"Heló nép!"
Miután katapultba segítettük a gitárjával és egy üres pezsgősüveggel, amire fekete filctollal egy szívecske van rajzolva, benne a "Tibi"-felirattal, el is kezdődhet mai szószórásunk.
Kiszabott meleg van, de ez talán nem meglepő, hiszen augusztust írunk, az év egyik legmelegebb szakát bárhol, kivéve talán a déli féltekét, ahol javában tart a tél és San Franciscot, ahol különféle természeti adottságok miatt szeptember (!) a legmelegebb hónap.
Baromi jó lehet a kisiskolásoknak fölfele gyalogolni a legendás dombokon, ahol annak idején Steve McQueen száguldott eszméletlen fekete autójával egy filmben, vagy még inkább a tömött villamoson lazacosat játszani. :D
Szerencsére a meleg ott 33 fok környékét jelenti, itt a szobámban nagyjából most van annyi, úgyhogy visszafogott finn férfierotikát ígérhetek - szauna van konkrétan.
Ilyenkor kifejezetten hálás feladat a tavaszról írni (hiszen ott fejeztük be legutóbb, hogy lecsengett a február), hisz értelmes idő volt, csicseregtek a madarak és nem akartam fejest ugrani az ötödikről egy sajnos nem létező tóba itt alattunk.
Ahogy ránk köszöntött a márczius, jött is valami olyan, amire eddig nem vállalkoztam sose - elmentem egy osztálytalálkozóra.
Gimnáziumi volt és tíz éves, szóval elméletben sok dolog történt mindenkivel - persze azt is érdemes figyelembe venni, hogy eleve nagyon kevés emberre voltam kíváncsi.
A történetek előtt meg kellett azonban találni a helyet - erre egy szombati napon került sor, negyedikén.
Szerencsére lemerült a telefonom, és nem tudtam tölteni őkelmét Oroszlány dicső városában, így két órával korábban mentem oda a helyre (stílusosan a Balkán Grillben volt), s az kongott az ürességtől.
Na mondom ez égő lesz.
Két óra múlva aztán megjött a had.
Ismét az osztályteremben éreztem magam. Átrepülnek felettem a mondatok, a semmiről van szó javarészt, igazából senkit se nagyon érdekel a legtöbb jelen lévő.
De mégsem volt teljesen így.
Emlékezhetünk, annak idején én nagyon nem tartoztam oda. Sosem tudtam pontosan, mit is akarok az élettől, de azt biztosan tudtam, hogy nem akarom úgy végezni, mint ahogy a durván háromnegyedünkről sejtettem, hogy fogja.
Nagy jóstehetségem nincsen, de nem is kellett - minden nagyjából úgy történt, ahogy azt lehetett sejteni.
- a lányok jókora része már túl van házasságon, babán
- a srácok közül kb. négyen végzünk bármiféle értelmiséginek nevezhető munkát
- a lányok egy része gyakorlatilag kitartott, de kevesebben, mint ahogy azt régen tippeltem volt.
 |
| Hősünk valahol középtájon vigyorog, a kopasz csávótól jobbra apám kereszt- lánya, a kopasz csávó értelemszerűen a régi osztályfőnökünk. |
 |
| Yule épp békára les a Szilas-patak partján. |
 |
| Cinkota legszélső házai. |
 |
| Hazafelé, valahol Cinkota és Keresztúr határán. |
 |
| A Nap lassan lemegy, a Visegrádi-hegység a távolban helyesel. |
Az egyetlen ember, akivel nem nagyon tudtam dűlőre jutni, az egykori osztályfőnököm volt.
Valahogy úgy tűnt, mintha benne ragadt volna az, hogy egykor kik voltunk és hova voltunk skatulyázva. Én értelmesnek számítottam, meg ami érdekelt, azt csináltam - viszont amikor megkérdezte, eddig hogy telt az életem, nem nagyon várta meg, hogy befejezzem a történetet.
Kár pedig, mert annak idején egyfajta példakép volt, de semmi sem tart örökké, I guess.
Miután valahogy kihevertem az estét (sikerült kissé betintázni), máris jött a következő hétvége, ahol a most már házas Marky és Yule társaságában ment a Naplás.
Ekkoriban még bőven voltak rosszulléteim, s a túrán is rám jött egy, de kinn lenni a természetben mégis sokkal jobb volt, mint otthon kilátástalanni.
Előtte nap meghallgatuk a Cosa Polska nevű formációt az Aurórában, majd megdolgoztuk Ákos művész úr Ikon című slágerét egy számítógépes programmal.
Itt a dadaista művészet ötvöződött a tiszta és ősi káosszal azon a hangfelvételen, és megmondom őszintén, ez valóban érdemelt volna egy Kossuth-díjat. :D
Szóval kihéveztünk valahova Mátyásföldre, majd megkezdtük a kifele vándorlást a Szilas-patak mentén. A fák vidoran virágoztak, Trombitär vígan nem trombitált, Yule pedig yuléskodott, ahogy szokott. :D
Ők tényleg egy tökéletes páros.
Azzal hívtam őket a Naplás-tóhoz, hogy lesz halsütő-stand, de persze nyoma sem volt, meg egyébként is bőven emlékezhettem rosszul, szóval belógattuk a lábunk a vízbé, és befejezettnek nyilvánítottuk a küldetést.
Az égen ekkor David Hasselhoff jelent meg egy Pontiac Firebird volánja mögött, majd ahogy egyre közelebb ért, felhangzott a True Survivor című slágere, a víz kettévált, egy kutya pedig maga alá vizelt a lassan szárazuló meder alján.
Mikor felocsúdtunk első meglepetésünkből, úgy döntöttünk, hogy a fenyőerdős út lesz a megoldás visszafele.
Egy főútnak látszó tárgyon elváltak az útjaink, innentől magamban bandukoltam vissza Crosslord irányába, a lassan lefele szálló Nap társaságában.
Tüskebokrok ide, normális idő oda, megszállt az a fajta hangulat, amit főleg az angliai időkben éreztem - valami olyasmi, hogy "megérte".
Tényleg megérte.
Közös zenei utunk is folytatódott márciusban, Potter mesterrel.
Ekkoriban még mindig elég schoolboy-színvonalon énekeltem, és nem tudtam eljátszani a számainkat úgy, hogy közben értelmezhető legyen a vokál, de alakultunk.
Minden próbánkon fölvettünk temérdek anyagot, főleg okulásnak a későbbiekre ( :D ), de a legjobban sikerültek végül is a youtube-on kötöttek ki.
A Countless Vans-t tényleg semmi nem állíthatja meg, csak egy árok tele grillezett aligátorral, az viszont nagyon.
Sejthető persze, hogy mivel a jelenben már augusztusban járunk, alakulhattunk azóta is - és de még mennyire.
Legközelebbre alighanem készülök is valamivel, de még egyelőre nem lövöm le a poént.
A legközelebbi bejegyzésre pedig a tervek szerint alig kevesebb, mint egy hetet kell várni - az események egyre inkább pörögnek föl.
Túra Gazelláékkal, céges cukkinipucolás és újabb keleti út vár majd azokra, akik elítélik az alkoholmentes söröket.
Tegyünk mindannyian így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése