Előtte azonban folytatom a történetet, mindenki általános örömére.
Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni, és így is tettem a múltkor - a Centralia II. valóban a nyár fénypontja volt, angol szóval Heyday és még véletlenül sem az oroszlányi zenekarra kell gondolni, melynek Mátyás király című száma azért megér egy misét. A katatón mozdulatokért és vad zokogásért viszont már nem én felelek, szóval mindenki csak saját felelősségre!
A legutóbb írtam volt arról, hogy melyik csoport merrefele készült, és hogy egyelőre nem határoztam el, kivel tartsak.
A gyerekek távoztával aztán meglódult mindegyik, hirtelen mindenkinek több ideje lett szervezkedni, úgyhogy Juanita és a Polish Army egy része be is foglalta az ebédlő csarnokját, s a terepasztal mellett megtervezték a komolyabb hadmozdulatokat.
Eszti és Aqua szintén megtartották a haditanácsot, a Dán és Csengettyű aktív részvételével.
Én pedig kölcsönkértem Tomek és Agata Amerika-térképét és vad tervezgetésbe kezdtem.
Úgy kalkuláltam, hogy ha a túrát sem akarom teljesen kihagyni az idei kalandok közül, akkor mindenképp érdemes lenne megcélozni New Jersey és New York állam határvidékét. Rövid utánajárást követően ki is derült, hogy arrafele számos meglepetés várja a vándort, pl. vad erdők, nagyon kicsi (pár házból álló) falvak a már megszokott medvék mellett. A karbantartók Jokere, Bryce, akivel a gyerekek elmenetele után ismét egy csapatba kerültem, azonban figyelmeztetett arra is, hogy azon a vidéken számtalan csörgőkígyó is mozog. Ő maga is találkozott eggyel, mikor a barátnőjét vitte el a Delaware Water Gaphoz, amiről már sok történetet hallottam, de a kígyók valahogy sunyi módon mindegyikből kimaradtak.
 |
| Hőlégballon a tábor felett, valamikor augusztus második felében. |
Apropó medvék.
A nyáron az összes helyettesem a kapunál (Aqua és az ő helyettese, a Dán) látott medvét, egyedül én nem.
Aqua konkrétan Bobby háza előtt látott elkocogni egyet, ami csak azért gáz, mert a karbantartók egyik főnökeként ő ott is él, ráadásul kisfia is van. Szóval - úgy mesélte - beszólt a walkie-talkie-ba, és a mondatot még be sem fejezte (Bobby, látok egy nagy medvét a házad felé tartani), már röffent be a Dodge és hatalmas tempóban érkezett meg maga Bobby.
Kisgyerekes háznál tényleg nem játék az ilyen.
Ugyan nem terveztem, hogy valamelyik pixit, vagy coedet magammal viszem egy negyven kilométeres útra, de meg kell vallani: a medveles főleg felnőtt fejjel az igazi.
A nyár végére komolyabb B-tervet ugyan nem fogalmaztam meg, de nem estem kétségbe.
A végső, monumentális meccs környékén (két és fél órán át játszottuk, a lacrosse-pályán harminc rúgott gólig) kérdeztem meg Matt-et, merre fog ő tartani.
Aztán kiderült hamarosan, hogy a Hungarian Army (jó Alexünk, Andy, Eny - a Fesztiválcsaj majd Miamiban vár reájuk, Vika nem tartott velük) java része plusz ő Miami felé fogják venni az irányt.
Mire pedig rákérdeztem, hogy merre hány méter, mert a Dél bőven érdekelt, a redneckek és a Confederation Battle Flagek ellen érzett közömbösségem ellenére is.
Aszonták meglátják.
És megindult a magyar szervezés. Abból a jó fajtából, amit már Angliában láttam - mikor senki sem tudja igazán, hogy mi a következő lépés, de hadd menjen minden, majd lesz valahogy.
Nem akarok azért morogni, mert végül rábólintottak, hogy elvisznek Savannah-ig (amiből mégsem az lett), de ha én csinálom, nyilván nem így néz ki a dolog.
Szóval a gyerekek elmenetele után (nagy sírás-rívás, jajgatás) és a sportcsoportok közepette (elébb futók, majd kosarasok) megszületett a terv a kocsibérlésről.
Előtte még volt azért néhány hét a karbantartók között, s mint ahogy tavaly, úgy idén sem volt eseménytelen.
A legjobb talán a fadöntés volt - négy fenyőre mondták ki a halálos ítéletet az ebédlő mellett, szóval nem volt mese, elő a kötéllel... Na de várjunk, ki másszon föl a tetejébe?
Tom odajön hozzám:
- Ben, hallom, te szeretsz fát mászni.
- Fú, mondom, honnan tudod, talán láttál is már valamelyiken?
- Nem én, de ha akarod, mehetsz te először.
- Na mondom hát hogyne, megyek is.
- (Bobbynak súgva) Hát ez könnyen ment.
Szóval az első kettő fára én magam hurkoltam föl a kenderkötelet, majd jött Bobby, a pennslyvaniai láncfűrészes és aratott.
Volt abban valami ősi és vad, ahogy megdőlt a fa és mindenki üvöltözött.
Főleg Andy egyébként, aki a fejébe vette, hogy a harmadikra ő köti fel a kötelet. Nem számolt azonban azzal, hogy az utasítások angolul fognak elhangzani, úgyhogy mindent fordítva csinált.
Így nagyjából negyed óráig küszködtek, amíg végre ledőlt a fenyő. A negyediknél megint ajánlkoztam, Tom pedig csak annyit mondott, "köszönöm Istenem".
A mosoda bezárt, mikor a gyerekek elmentek (a sportcsoportok lényegesen kevesebben voltak), úgyhogy Ildi és Lily is kiszabadultak a többi lánnyal karöltve. A legtöbben különféle festegetős melót kaptak, akárcsak ők.
Én magam csak az utolsó napokon kerültem be festeni (Pamelával, Paolával és Luizával a Nature Centre-t kaptuk), s úgy voltam vele, hogy Lilynek és Ildinek is legyen már egy jó napjuk (félmeztelenül festettem).
Kim azonban más véleményen volt.
- Figyelj Ben, már adtam neked három csajt, érd be ennyivel. Nem akarom, hogy az összeset elvidd, mert sosem kapom őket vissza.
Így maradt Pamela, Paola és Luiza, akikkel nem kevésbé sikerült befejezni a párkányokat, ráadásul gyakorlatilag egész munkaidőben a szexről beszéltek, szóval nem unatkoztam.
Már azért sem, mert a Centralia-s kaland után rövidesen megjelent Juanita és Minához invitált egy baráti kártyapartira. Mikor azonban odaértem, a kártya és teasütemény helyett maga az Anyakirálynő várt, felettébb paprikás hangulatban.
Maradjunk annyiban, hogy csak a főnököm iránti tiszteletemből (akinek az anyja) fakadóan nem hagytam ott, mikor elkezdett ordítozni hogy a kocsi így, a rendőrség úgy, meg ki vagyok rúgva és mindenki bírságot kap amúgy.
No nézd csak, hát Jancsi kalandjai a kanadai határon már nem számítanak?
Ja hogy nem tudtál róla. Hm.
És mégis. Ahogy visszakerültem a hálókörletbe (sorsomra várva), Veronika, a cseh lány fogadott azzal, hogy mindegy hogy hogy alakul, mert azért a napért megérte, mert tökéletes volt.
Pamela ugyancsak.
Nézzenek oda, hát mégsem nyúlok mellé (piszkos fantáziák előnyben) nagyon.
Végül a napok leperegtével mégis fölemelt fővel távoztam.
Jöhetett a kaland a messzi Dél felé. Új időzónák, tájak és emberek, amiből az időzónákon kívül tkp. minden igaz is.
Búcsú a tábortól, a főnökségtől, talán még találkozunk.
Alexről kiderült, hogy Kiát még nem vezetett, ennek ellenére néhány perc elteltével egész tűrhetően kormányozott minket először Baltimore irányába. Azért nem egy Aquára, vagy Gazellára kell gondolni, de végül is nem kaptunk defektet.
Baltimore elé érve jött az első komolyabb meglepetés: feketék mindenhol.
Meglepetésemre Andrew ezúttal nem lőtte el a négeres vicceinek egyikét, viszont úgy tűnt, mintha le lenne esve az álla - mondjuk meg tudtam érteni.
Ugyanaz a réteg, aki idehaza a Bentley-ket vezeti, vagy a Bugattikat, ott is megvolt, viszont fekete bőrű volt mindenki.
Marha érdekes volt látni őket, Andyt meg is nézték, mert a nyitott ablakon át lógatta ki a lábát, hátha illatosabb lesz. Végül is nem lett, cserébe egy út menti McDonaldsban összejött az első válságtanácskozás, mert igen csak szűkös volt a hely a kocsiban. Mondjuk öten ültünk benne, plusz a táborból elhozott vagy nyolc vízipuska, tömérdek édesség és egyéb "talált" holmik bőven lefogták a helyet, szóval én is megértően bólogattam, hogy ez így nem állapot.
 |
| A Fehér Ház előtt a szemembe süt a Nap. |
Előzetesen nem gondoltam volna, hogy a Fehér Ház ennyire kicsi, de lőn: a Parlamentnél pl. sokkal kisebb, Ovális Iroda ide vagy oda.
Persze biztonsági őrök mindenütt, be is löktem, hogy ha a táborba nem vesznek vissza, itt még mindig elolvasgathatok egy nyarat 2016-ban.
A Fehér Ház mögötti obeliszknél fújtunk egyet és feltűnt, hogy mennyire eszméletlenül meleg van.
Augusztus végét írtuk már, de akkor is - este hat tájban legalább harmincöt fok volt, és olyan érzésem volt, mintha valami mediterrán országban lennék. Aztán hazakerülve utánanéztem és lőn: Washington D. C. már a szubtrópusi égövben van, szóval annyira mégsem kellett volna csodálkoznom. Egy a lényeg: nagyon jó volt az idő, és fantasztikus a város.
Ott esteledett ránk, majd a külvárosban megbeszéltem velük, hogy mégse itt rakjanak ki az Isten háta mögött két számmal, hanem vigyenek el a következő útba eső városig, hogy legyen értelme azért az egésznek.
Jól van, mondották, majd tovább száguldottunk Virginia felé.
 |
| Hiába állok az Obeliszk elé, ha még mindig szembe jön a Nap... |
Na mondom Geldar barátom, most aztán nyakig benne vagy.
Szerencsémre felírtam előzetesen pár helyi hotel címét, úgyhogy épp azon voltam, hogy megindulok valami elérhetőbb irányába, mikor megérkezett Matt és Alex - meglett a telefonom a kalaptartón.
Végül is barátságosan váltunk el.
Nem tudtam igazán haragudni rájuk, mert hiába rakták tele a kocsit hülyeséggel, mégis az ő bulijuk volt, szóval örvendeztem hogy egy tök ismeretlen helyen vagyok az éjszaka kellős közepén, és kivételesen komolyan beszélek.
A nagy kalandok idejét írtuk.
Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és besétáltam a Hilton Hotelbe. Mondjuk úgy, nem voltam igazán prezentálható állapotban a kb. tizenkét órás út után, de voltak annyira udvariasak a portán, hogy adtak egy kártyát, amivel a szoba nyílik és nem kérdeztek semmit.
 |
| Első benyomásom Richmondról az volt, hogy akár Olaszország is lehetne. Persze ott még nem jártam. |
Szóval méreteset aludtam és másnap nyakamba vettem a várost.
Először is tanáltam a recepció előtt egy térképet, ami hihetetlenül jól jött. A telefonomban ugyan van térképes GPS, de az addigra megadta magát és a földrészeken kívül semmit nem volt hajlandó megmutatni.
Meg hát egyébként is sokkal jobb a jó öreg térképpel a kézben mászkálni - ha lemerül a telefon, elmarad a pánik.
Szóval elsőként be is iratkoztam a helyi könyvtárba, ahol a helyi bútordarab meg is jegyezte, milyen fantasztikus az angolom, én meg udvariasan vigyorogtam, ahogy egy utazóhoz illik.
 |
| Jazz a falakon. |
Addig azonban bőven volt még fölfedeznivaló. Először is érdemes megjegyeznem, hogy Richmondban hagyományosan a feketék vannak többségben. Szóval a helyi művésznegyedben erősen dominál az afrikai és a karibi jelleg - számos boltban kaphatóak maszkok, a karibi dolog pedig a falfeliratokban van ott erősen, meg a jerk chickent kínáló kifőzdékben.
Egyszerűen fantasztikus ez a hely. Komolyan azon gondolkoztam a negyedben mászkálva, hogy itt simán le tudnék telepedni később, és akkor még nem jártam a Monument Avenue-n...
 |
| A belváros falain Lugosi Béla is meglelte a helyét. |
Ami az egyesített Németországnak a volt NDK, az az Egyesült Államoknak a Dél.
Valahogy mindenki meg van győződve odafönn északabbra, hogy idelenn mindenki a húgával él nemi életet, vagy ha nincs húga, akkor kecskékkel vagy teknősökkel.
S ugyan nem néztem be minden udvarra, de bizonyosra veszem, hogy ez f*szság.
A déli hagyomány egyébként az utcák neveiben a leginkább szembeszökő: déli tábornokokról és politikusokról vannak elnevezve, az egyesült területek korából való elnököknek jellemzően kis utcák jutottak, néhányuknak az sem.
Anélkül, hogy bele akarnék mászni a város történelmébe, azért érdemes megjegyezni: ez volt a Konföderáció fővárosa, saját parlamenttel, és saját elnökkel (Jefferson Davis).
 |
| Stonewall Jackson, a déli sereg egyik leghíresebb tábornoka. |
A hagyományos déli értékek egyébként az amerikai közgondolkodás szerint még mindig jellemzőek errefele (nagy családok, a nők otthon vannak, és az emberek java rasszista). Kérdés persze, hogy lehet rasszista egy város, ha a lakosság többsége fekete, de nem ismerem annyira a területet, hogy hirtelen megvilágosodjak és magamba döntsek egy üveg alkoholmentes sört.
Szóval megvettem a külvárosi pályaudvaron a New Yorkba szóló jegyemet, és a Boulevardon haladva megérkeztem az egyik leghíresebb utcára a városban.
Ez volt a Monument Avenue és meg kell, hogy mondjam: valóban monumentális.
Szintén Olaszországot tudnám emlegetni a hangulatát illetően, meg Anglia szebb részeit. Olaszországot a klíma és a növényzet miatt (majd' minden ház udvarán buja kert volt, a ház előtt gesztenyefák vagy juharok),
 |
| Jefferson Davis szobra a Monument Avenue-n - érdekesség, hogy épp feketék fényképezik, akiknek rabszolgasorban tartásáért küzdött az illető. |
Döbbenetes volt az az utca, és nem csak a műemlékek miatt. Az emberek fényes nappal gyülekeztek az út két sávja közötti fás területeken, és már röffent is be a grill, előkerültek a sörök meg a ghetto blaster és indult a banzáj.
Komolyan, nem nagyon tudtam mást tenni, mint szüntelenül vigyorogni és fogadkozni, hogy ide egyszer muszáj lesz hosszabb időre visszajönni, ha más miatt nem, az emberek-fák-sör miatt.
Különös volt látni, mekkora élet van a belső részeken - de kíváncsi voltam a külsőbb városrészre is, szóval átmentem a Manchester nevű városrészbe, és leereszkedtem a James folyó partjára.
Itt egyszerre több dolog is szembe ötlött, pl hogy a folyó eszméletlenül vad, és hogy tele van vízeséssel, mindez a város kellős közepin. Szóval nem annyira meglepő, hogy egyszer-egyszer megindul egynéhány csoport, leereszkedik kajakkal vagy kenuval a folyamon, majd dolguk végeztével hazatérnek.
 |
| A James folyó a Robert E. Lee hídról nézve. |
A kilátást egyébként nem nagyon tudta semmi felülmúlni.
Lent a parton feketék piknikeztek a hatalmas köveken, amik az Appalache-ből érkeznek és amik esős időben a folyó mélyén tanálhatóak. Én is odaültem melléjük, és igyekeztem kifújni magam, aznap már nagyjából tizenöt kilométert mentem és még nem volt vége.
Manchester, legalább is az itteni verziója nem sok izgalmat tartogatott (lepusztult lakónegyedeket váltottak modern irodaházak, dettó mint Queens egyes részei), úgyhogy ettem egyet a Subwayben és irány vissza a hotelba.
 |
| Midnight City. |
Másnap fölnyergeltem tizenegy tájban, és elhagytam a fedélzetet.
A Hilton recepciósa ismét nagyvonalúan eltekintett az öltözékem mustrájától, én pedig felettébb büszkén indultam a Poe Múzeum felé.
A múzeum maga a város Shockoe nevű negyedében van, egy olyan épületegyüttesben, ami amúgy Poe-hoz nemigen köthető... :D
Mentségükre legyen mondva, a legtöbb ház, vagy épület, ahol a novella és főleg a horrortörténetek nagymestere lakott, vagy alkotott, már az enyészeté lett réges rég.
Mindenesetre végül sikerült bejutnom az épületbe, ahova egy életunt figura engedett be rövid tanácskozás után.
Szóval láttam a mi emberünk íróasztalát a Southern Literary Messenger-es időkből, meg néhány (általam teljesen ismeretlen) művének kéziratos verzióját is.
Stílusosan síri hideg volt odabent, szóval amikor kimentem a Napra, jócskán fejbe kólintott. Be is nyomtam két Snickerst, mielőtt kifordultam volna magamból... :D
Meg egy kólát, aztán hadd szóljon. Megindult a karaván a városon át.
Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom - helyett vagy tíz kiló könyv és legalább annyi ruha, meg műszerek, szóval vándorcigányra emlékeztethettem azokat, akik végignézték a küzdelmet.
A buszvégállomásra szerencsésen megérkeztem azonban, és a következő néhány órában csöndes haldoklás következett...
Majd föl a buszra, és át az éjjelen a végtelen autópályákon elébb Washington D. C.- be (ahol a sofőr eltévedt), majd Baltimore-ba, végül Delaware-on keresztül New York Citybe.
Reggel hat helyett fél nyolc körül futottam be a Port Authority buszállomásra, majd jöhetett a legvégső fejezet.
Avagy Nagy zűr Kis-Kínában.
 |
| Széles jókedvem oka, hogy kettőt látok a kamerából. Persze a hídból csak egy van. |
Ez lényegében annyit jelentett, hogy a Kimlau téren (amit a tavalyi bejegyzéseimben oly sokszor emlegettem volt) találkoztam a Gazellával, majd a viszontlátás fölött érzett végtelen öröm jegyében vettünk egy másfél literes bort és még a téren magunkhoz vettük a javát. Szóval az utána következő mászkálást inkább nagy jóindulattal kóválygásnak nevezném - pár órára pl. egyáltalán nem emlékszem, csak arra, hogy egy játszótér mellett ültünk, kurva meleg volt és irgalmatlanul be voltam b*szva.
Szóval ahogy ez az iszogatások alkalmával általában jönni szokott, a következő jelenetben már egy metrón találom magam és száguldok valamerre, a Gazella meg röhög valamin, de pontosan meg nem tudnám mondani, hogy min.
A java azért még hátra volt.
A tengerpartra jutottunk ki, mint később kiderült - sőt: az óceán partjára.
 |
| Erre mondaná Lazlow, hogy "elpilledtem". Én úgy szoktam fogalmazni, hogy "erősen berúgtam". |
Olyan volt az egész, mint valami kibaszottul vicces szürreális álom. Már csak a csajok hiányoztak, de helyettük voltak ugye a rozmárok, a vén buzik és a mindenhol jelen levő magyar menő gyerekek, akik be is tanálták a mi emberünket (aki meglepetésemre elég hamar lekoptatta hirtelen barátainkat). Brooklynban váltunk el, ő Manhattan felé vette az irányt, én pedig a reptérre igyekeztem némileg megtört lendülettel (eléggé lehangoló volt, hogy a bor nem fért be a táskámba, így neki adtam végül).
Az otthoni utazási ügynökségem sztár volt: ülésszámot a repülőre nem foglaltak; a repülő előtt egy órával még mindig standby-on voltam, azaz nem volt meg az ülésem helye, félő volt, hogy másnap tudok csak menni. Végül pizzával vertem el az éhem, majd már többé-kevésbé tiszta fővel ültem fel a hazafele tartó repülőre, hogy Párizsig meg se álljak (az Air France-nál végül úgy döntöttek, hogy kit érdekel az ülésszámozás, amire magam részéről csakis helyeselni tudtam, mielőtt zavaros álomba merültem volna).
Ott szereztem egy Le Monde-ot anyámnak (még mindig beszél egy kicsit franciául), miután kivonatoztam egy sofőr nélküli szerelvényen egy hangárba, máig nem tudom, hogy miért és főleg azt, hogyan jutottam át a határon.
A budapesti járaton aztán végig aludtam, és lőn: hazatértem végre.
Így zárul amerikai kalandjaim összefoglalója, de senki ne csüggedjen: idénre is jut majd bőven.
Végre megérkeztünk a jelenbe, ideje lesz kitekinteni Dél-Ukrajnába, esetleg egyenesen a kelet-európai káoszba, ahova legközelebbi útjaink vezetnek majd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése