A verandára akármikor kimegy az ember, ötven-ötven százalék az esélye, hogy lengyel rap vagy nyugati elektronikus zene köszöntse.
Kivéve persze, ha Magda vagy Matt keveri a dolgokat (rajtuk kívül a Gazellának van még elég jó ízlése, de ő elég ritkán veszi át a DJ szerepét).
Matt kb. olyan zenéket hallgat, mint én néhány éve (Biffy Clyro, Kasabian, Foo Fighters), míg Magda olyanokat is ismer, amiket Angliában fedeztem fel hosszas keresgélés után (Miles Kane, vagy a The Doves).
De ha véletlen nem ők ülnek kint, akkor sincs nagy gáz.
Andy lehetetlen természete ellenére nagyon gyakran rakott be egész jó zenéket, pl. amikor a nyár végén a csónakház tetejét festettük, a Tron 2 filmzenéjét csapatta max hangerőn és kurva nagy volt.
Duane, a sous chef száma (You Can't Tell Me Nothing Kanye Westtől) is az a kategória, amit magamtól sose hallgatnék, de akárhányszor berakta Matt barátunk, kénytelen voltam bólogatni és vigyorogni.
És hogy mér' írok a zenéről ennyit?
Tavaly ugyebár nem nagyon jöttek össze nagy zenélések a zeneszobában.
Maradt a veranda és World of Tanks Mark négy-öt diszkózenéje, amitől már elsőre sem voltam elragadtatva, de negyvennegyedszere már a falra mászott tőle az ember.
Juan, a kolumbiai hódító egyszemélyes karaoké bulijai (időnként zokogással kiegészítve) szintén nem az a kategória volt, amitől odáig van az ember meg vissza.
Néha beült ugyan Peti K hogy Tankcsapdát zongorázzon, vagy Peti B hogy törzsi ütemeket csaljon elő az elektromos dobból, de együtt nem nagyon sikerült zenélni egész nyár alatt igazán.
Barbi főleg saját magára koncentrált, miközben a Chihiro szellemországban-t zongorázta (és japánul énekelte), ráadásul nálam sokkal jobban tudott zenélni - így nem lett semmi a közös ülésből.
Idén ezért elkezdtem foglalkozni a kollégákkal, hátha.
Az első kísérleti alanyom Lily volt.
A fejébe vette, hogy megtanulja nyár vége előtt tán a 3 Libras-t a Perfect Circle-től (amit amúgy még én sem tudok eljátszani, mert eléggé bonyolult), úgyhogy megkért, hogy tanítsak meg pár akkordot.
Sajnálatos módon az akkordoktól nem választható el az, hogy az embernek ritmusérzéke legyen, úgyhogy megvallom őszintén, nagyon messzire nem jutottunk el... :P
A vizes csöbrök felelősével már jóval több szerencsém volt.
Képes volt a négy-negyeden belüli ravaszságokat is lekövetni, és három-négy alapvető akkord után már tudtunk pár nagyon egyszerű dolgot együtt játszani és kierősítve egész faszán szólt a dolog időnként.
Apropó, nyáron jöttem rá, miért nem csinálom azt, mint a gitárosok kilencven százaléka és tekerem fel maxra a hangerőt az erősítőn, ha épp játszok valamit - kierősítve a hibáid egyszerűen siralmasak lesznek... :D
Mikor Győrbe mentünk Lazlow-val, hogy basszgitárt nézzek (emlékezhetünk életem első és azóta rendületlenül birtokolt basszgitárjára - Baltimore -, amit még a skóciai keresetemből vettem 2006-ban), mert a mostani használhatatlan és megkérdezte az eladó hogy ugyan miért nem tolom csutkára a kokszot és rúgom ki a ház oldalát.
Megjegyezném főleg Gyöngyi kedvéért, hogy igen, a négyből továbbra is kettő húr szól, és sajnos nem, nem sikerült még megszabadulnom tőle...
Nyár óta tehát tudom a választ az eladó kérdésére. :D
A legnagyobb eredmény tán az volt, amikor Magdával a Killing Me Softly-t játszottuk másodjára vagy harmadjára (az egyik alkalommal jobban énekelt, mint az eredeti előadó), vagy amikor rájöttem, hogy ha a kottafüzetbe beírják, hogy kápó használata kötelező, akkor nem feltétlen csak kibaszni akarnak az illetővel (ilyenformán sikerült a Donnie Darko főcímdalát fölszállítanom énekelhető magasságokba - a Mad Worldről van szó természetesen).
A múltkori, tábortüzes bejegyzésemhez kapcsolódik a gitár és nem kevésbé a kápó története.
Egy szép augusztusi napon (ami ugyan valamivel előrébb van, mint ahova eddig eljutottunk, de semmi pánik) Caveman, a medence éber őre megérkezett a közelembe és gyanúsan méregetni kezdett.
Elég értelmes (főleg angolhoz képest), szóval arra gondoltam, hogy végre valóban beköltözött a barlangba és biztosan zavarja a fény így reggel fél nyolc környékén (bár mivel szinte soha nem keltem föl reggelire, ezért alighanem valamivel később történhetett a dolog).
Aszongya te Ben. Nem tudsz valamit a zeneszoba akusztikus gitárjáról? Régóta nyoma veszett.
Próbálok nem fölnevetni: meglehet, hogy tudok valamit róla.
Aszongya hát végre valaki akkor segíthet, mert az egyik gyerekcsősz megy haza nem sokára, és nagyon kéne neki mert az övé.
Ja mondom tudom is hogy hol van.
Hol?
Hát ott áll az ágyam mellett.
Caveman ekkor még gyanakvóbb arcot vágott (nem tudta eldönteni hogy ez egyértelműen azt jelenti-e hogy én "vettem kölcsön", vagy hogy valakit ismerek, aki simán lenyúlta) és megígérte, hogy hamarosan látogatást tesz.
Végül elvitték a tulajdonosával, de a kápót én magam szállítottam vissza és álltam ellent a lesújtó, szemrehányó pillantásoknak.
Fordított esetben egyébként nyilván úgy viselkedtek volna: mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy elvisszük más holmijait és nem szólunk róla (ahogy én is tettem persze ezúttal).
Az a legjobb ebben a történetben, hogy rávilágít arra, mennyire kevés átfedés volt counsellorok és miközöttünk.
Ők szinte már tudatában is voltak annak, hogy bármit megcsinálnak, vagy bármit óhajtanak, az automatikusan jár.
Emlékezzünk csak a golfkocsik átlagos megtett távolságaira (húsz-harminc méter, mert a gyaloglás fájóan megerőltető, főleg, ha egyébként futó vagy vagy más sportoló a' illető), amíg mi elméletben nem használhattuk őket sosem (rémlik még a tábor elején legyalogolt napi öt-hat kilométer munkaidőben, ásóval a vállatokon?) - arra, hogy a gyerekek nem túl éber őreit mennyiszer kivitték a táborból különféle programokra, vagy arra, hogy minket hányszor nem.
Ebbe untam bele egyébként kibaszottul idén.
Tavaly még valahogy elvoltam azzal, hogy első nyár, van egy jó pár f*s dolog, sehova nem visznek minket, míg mindenkitől azt hallom (más táborokból), hogy itt meg ott is voltam, ráadásul full ingyenesen - idén már nem voltam hajlandó egész nyáron a hátsó felemen ülni azokban az időszakokban, amikor épp nem tekerek.
A bejegyzés idejében egyébként volt, hogy naponta is nyeregbe ültem.
Az Arlo's-ban ugye volt dohány, meg Pringles, Forest Cityben pedig olcsó sör meg úgy élet egyáltalán - ezeket vettem célba főleg.
Szóval múltkori bejegyzésem egyik hősnőjével, Pamelával nyeregbe pattantunk (a Polish Army egy másik tagjával, Mateusz-sal karöltve), hogy megcélozzuk utóbbit, mert hallottam, hogy július 30-án csütörtökön fesztivált rendeznek és biztos jó lesz.
Előzetesen tartottam attól, hogy Pamela nem fogja bírni a visszautat (elég vékon' leányzó, ahogy Lazlow mondaná), mert Forest Cityből az út visszafele egészen Orsonig emelkedik, nagyjából tizennyolc kilométeren keresztül és szürkületben, amikor az ember f*sza egyébként is kivan azzal, hogy hamarosan beindul az élet az erdőben és várhatóan szarvasok, borzok meg medvék fognak átkocogni előtte exponenciális gyakorisággal, egyáltalán nem vágyik még arra is, hogy hegyeken át tartson az útja hazafelé.
De hát nem nagyon volt mit tenni - a tábor még mindig a környék legmagasabb pontján van, szóval fohászkodtam egy nagyot, aztán nyeregbe ültünk és usgyi.
Az időt pontosan tekerésre tanálták ki aznap.
Orson környékén azonban már éreztem, hogy jó idő ide vagy oda, valószínűleg kicsit később fogunk odaérni, mint kalkuláltam, mert a vékon' leányzó nem nagyon igyekezett előre fele.
Mondjuk én magam sem akartam nagyon meghajtani (legalább is ekkor már), szóval megmutattam neki (meg Mateusznak) a fára épített kunyhót valahol Susquehanna megye határán - info Felinek és Peti B-nek: tavaly óta a csóka továbbépítette!!! - és a víztározó peremére is fölmásztam vele Union Dale-ben.
A Nap már erősen leszálló ágba került, mikor megmásztuk a víztározóval átellenben magasodó, gyönyörű, vöröslő homokkő sziklákat és parázni ugyan nem kezdtem el, de megfordult a fejemben, hogy bizony könnyen lehet, hogy sötét lesz a vége.
 |
| A Stillwater Lake mellett. |
Pontosan nem emlékszem arra, mit mondott, de volt köze ahhoz, hogy a Rockefeller Centerben található Radio City egykori tulaja és alapítója, valami Roxy egy időben Forest Cityben élt és ha jól rémlik, valami színházat is megpróbált összetákolni egy elhagyott fűrészmalom épületében.
Szóval ha a Rockefeller Centerben jártok, gondoljatok arra, hogy az alkoholmentes sör nagyon káros az egészségre és egyébként sincs semmi értelme.
Igyunk hát igazit, mondtam magamban és vettem is egy normálisat (Yuengling - mi más), majd a főutcán be is nyakaltam.
Pamela a veterán autókat nézegette, Mateusz meg pontosan nem tudom mivel foglalatoskodott, de mintha a művirágos előtt töltött volna el egy hosszabb időt...
 |
| Welcome to Forest City! |
Pizzázni sajnos már nem volt idő (alkonyba fordult az idő addigra, mire végigértünk a főúton), de már fel is villant az animált villanykörte a fejemben, és elhatároztam, hogy ha sikerül rávennem Ildit arra, hogy letekerjen velem huszonöt kilométert ÉS el tudjuk egymást viselni legalább az odaúton, akkor állok egy pizzát neki.
A visszaút minden volt, csak gyors nem.
Pamela a váltójával szenvedett, Mateusznak ferde volt a nyereg (és erősen a hátsójába vágott, bár nem pontosan tudom megmondani, ezt mennyire bánta), én pedig egyre növekvő aggodalommal figyeltem, ahogy a Nap a fákon túl lejjebb és lejjebb ereszkedik.
Maga az erdő alapjáraton erősen sötét, a fák nem eresztik át a fény javát, szóval alig vártam, mikor kezdődik meg az esti forgalom és kerülgethetjük a szarvasokat, őzeket, esetleg Maci Lacit és a piknikes kosarát.
A leán' végül Herrick Centernél nem bírta tovább és engedett az unszolásomnak.
Most kéne a vad szexjelenetnek következnie, lehetőleg valami bokorban - de eddigre megmondom őszintén, már annyira nem voltam oda érte és Ildi körül forogtak a gondolataim, szóval az unszolásom arra vonatkozott, hogy üljön át a vázamra és haladjunk végre, mert lemegy a Nap.
 |
| Pamela épp Mateuszt dobálja a vizesüveggel. |
Lámpáink nem voltak, az ő keróját pedig Mateusz kormányozta jobb kézzel, míg a sajátját ballal igyekezett vezérelni.
Marha jó bulinak hangzik, de higgyetek nekem: sötétben nem az igazi.
Matt kedvenc kollégája tehát kétszer is elnyalt az egyre sűrűsödő éjszakában, de meg kell hagyjam, hogy vitézül helyt állt ennek ellenére is.
Sör végül nem került a Lake Lorain-ből, de utólag egyáltalán nem bántam - emlékezetes egy nap volt.
Az eltűnt képek nyomában
avagy minden ember életében eljön az az időszak, amikor a f*sza kilesz az Apple-lel és különböző selejtes, exkluzív álcába bújtatott förmedvényeivel.
Az enyém idén augusztusban érkezett el, miután életem addigi legnagyobb, Amerikához köthető kalandja lezajlott (ha nem számítom a tavalyi stoppolást a Catskillsen keresztül).
A memóriakártyám egyszer csak megunta a Mackintosht, és feldobta a talpát, rajta az addigi összes képemmel, én pedig tehetetlenül üvöltöttem, mint a Rakéta Csapat, miután Ash és bandája huszonötezredjére is legyőzte őket ugyanazzal a három, szánalmasnál szánalmasabb pokémonjával.
De komolyan, létezhet olyan élő ember, akit Psyduck skilljei nyűgöztek le és nem a legközelebbi kukát keresgélte volna, miután megkapta?
Persze ez költői kérdés, én mindenki kedvenc sárga idiótájától is megszabadultam volna egy ezredmásodperc alatt...
Egyébként meg is válaszoltam ezzel azokat a kérdéseket, hogy mikor lesz iPhone-om meg ilyenek.
Az itthoni, über régi gépemen gyorsabb a képek feltöltése, mint a kinti vadi új Apple-ökön és az itthoni nem törli a régi képeimet, ha épp olyanja van.
A Polish Army két prominense (Damian és Dawid) is megpróbálta helyretenni a Gazella közreműködésével, de semmi.
Így nem lesznek saját képeim Centralia füstölgő szellemvárosáról, de ha megjönnek végre azoktól, akik szintén jártak velem ott, akkor egy későbbi posztba mindenképpen berakom őket!
Előtte azonban Hancockba látogatunk szappant vásárolni.
A kinti Rite Aid Pharmacy egyik sajátossága, hogy a gyógyszereken kívül képeslapokat, bankkártyákat és ami ezeknél is fontosabb, sört is árusítanak.
Szóval meggyőztem a nagyfőnököt arról, hogy elfogyott a szappanunk és napról napra büdösebbek vagyunk (ami pl. Domó bácsi és főleg Kuba esetében igaz is volt, de ők nem tartottak velünk erre az útra), szóval kérjük a tábori kocsit és átmegyünk Hancockba bevásárolni.
A volánnál Aqua ült, a hátsó sorokban pedig többek között a Dán és a szőke Ola meg Juana (akinek az agyát épp felb*szta a múltkori bejegyzésben megénekelt Angus, szóval az út első szakasza elég nyomott hangulatban telt).
Aqua elég tempósan, de a sebességhatárt mindenhol betartva vezetett odáig, s a "szappan" (tizenkét Yuengling) begyűjtése után amondó voltam, menjünk el Binghamtonba a Dán kérését teljesítve, akinek a cipője ekkorra már siralmas állapotban volt és gazolás közben kiválóan eláztatta a lábát minden egyes alkalommal.
Binghamton felé láttam tehát életem első felnőtt medvéit (a Magdás-Lilys-Ildis sétán már láttunk ugyan bocsokat), Aqua pedig szintén élénk érdeklődést mutatott irántuk, aminek csak azért nem örültem, mert ő vezetett és a hátrafele tekintgetés nem mindig használ az autópályán.
Mégis odaértünk a cipőboltba némi kavargás után, aztán pedig jöhetett a legjobb rész: navigálás hazáig!
Elő a térképet, rá a névtelen damaszkuszi útra (tényleg Damascusnak hívják a falut Windsor után, még New York államban), majd a Lazlownak már ismerős Colin McRae-s kommentálás is megérkezett tőlem (one hundred, tightens to two - and jump), Aqua pedig szakadt, mert one hundred helyett thirty miles per hour volt a sebesség, a jump tehát nem valósult meg.
Lanesboro után már a fejemben volt az út hazáig (Feli is emlékezhet még az útra tavalyról, igaz aligha könnyű szívvel), Thompson után pedig tényleg igazi kaland volt az erdei utakon csapatni, még ha nem is mentünk igazán gyorsan.
Cipő és sör kipipálva - és ami még fontosabb, végre rátettük a kezünket a kocsira!!
Megjegyezném, hogy Jancsi bohóc eddigre már túl volt a kanadai határra tett kiruccanásán (Oswegóig jutott, ami tényleg kurva messze van a tábortól), szóval amondó voltam, hogyha sikerül megalkudnom, tán a következő szabadnapomon robbanthatunk is valami nagyot.
Aqua igazság szerint főleg sofőrködni akart, szóval neki majdnem mindegy volt, merre megyünk.
Én navigálni akartam és füstölgő romokat látni, a többiek pedig úgy voltak vele, lesz, ahogy lesz, ők vásárolgatnak aztán smoke on da wa'a.
Damian, Csengettyű és a szőke Ola társaságában (bízom benne, hogy nem feledkeztem meg senkiről) tehát megkezdődött a mostani nyár eddigi legnagyobb kalandja!
Száguldás délnyugatra, keresztül az Appalache-hegységen és számtalan megyén át egészen a Silent Hill filmes verziójának díszleteihez.
Megjegyezném, hogy a modern navigációval többször meggyűlt mán a bajom és a térképek különben is jobbak, szóval igyekeztem képben maradni és az út előtti napon alaposan átnéztem, merre hány méter.
Aqua személyében olyan sofőrünk volt, aki hallgat is arra, amit mondok, nyilván ezért is lepődött meg, amikor Scranton felé teperve elb*sztuk a lehajtót és majdnem egészen a városközpontig nyomultunk a sztrádán.
Aztán visszatérülve meglett a pláza, Csengettyű és Ola be is szabadultak nagy erőkkel.
Én magam a könyvesboltba mentem, hogy megvegyem a Drive c. film könyves verzióját öcsémnek, de akármekkora óriás is volt a bót, egy darab Drive nem volt benne, szóval végül is egy térképpel lettem gazdagabb.
Meg az elmélettel, hogy egy és negyed óra nem elég ruha vásárlására (ezt Csengettyű biztosította a kocsiba való visszatérés után, némileg szemrehányóan).
Az út Scranton után jó hosszan halad dél-délnyugati irányban, el Wilkes-Barre és reptere mellett, keresztül azon a fajta tájon, amit Aqua "igazi Amerikának" hívott.
Meg kell hagyni, tényleg úgy néz ki az a vidék, mint a filmek Amerika aranykorából.
Az út jobbján, lenn a hatalmas völgyben bányavárosok sora ül, felhőkarcolókkal, üzletekkel - egyszóval van élet rendesen.
A wilkes-barre-i katlan után átkeltünk az Appalache előőrsein és hamarosan érkezett a real deal.
A 81-es autópályáról Hazleton mellett hajtottunk át, s onnantól már vidéki utakon haladtunk erőteljes tempóban (nézd meg b*szd meg, itt bezzeg ötvenes tábla van, és negyvennél halálfélelmem van - jegyezte meg Aqua a huszadik hajtűkanyar és a nyolcvanadik sebességkorlátozó tábla után).
Ami azonban ennél is fontosabb: megérkeztünk az Appalache-hegység belsejébe.
Vonulat vonulat után érkezett szembe, az út pedig igyekezett valahogy feloldalazni ezeken, több-kevesebb rációval (volt köztük, ahol oldalazás helyett egyenesen fölvezették az emelkedőn, télen biztos fasza lehet lefele jönni a huszonöt tonnás kamionokkal - négyszáz méteres fékút rulez).
A lombhullató erdőket a hegyek csúcsain fenyvesek váltották és őszintén szólva döbbenetesen gyönyörű volt az egész.
A navigálást csak néhányszor csesztem el szerencsére, úgyhogy kora délutánra meg is érkeztünk az egykori virágzó bányászvárosba, Centraliába.
Annak idején ezrek meg ezrek laktak errefele, de aki erre jár, meg nem tudná mondani.
A legtöbb épületből a falak sem állnak már, a kőkerítések jelezhetik, egykor merre húzódtak a telekhatárok.
Nyilván nem lehet véletlen, hogy legalább egy horrorfilmet forgattak itt - a lakók akadékoskodásától nem nagyon kell tartani ott, ahol lakók sincsenek.
A városkának mára tíz-tizenkét lakosa maradt, szóval a temetők népesebbek, mint a házak - az ortodoxot meg is látogattuk (második utamon ide pedig a Gazella Jancsi bohóc őseit is felfedezni vélte - legalább is állt egy Timko nevű felirat az egyik síremléken).
De miért mentek el az emberek?
Amerikában Magyarországgal ellentétben nem ritka az, hogy egy-egy városkának egyetlen lakosa sem marad.
Idehaza Gyűrűfű (asszem Tolna), Szanticska (Borsod) és a hajdúsági Bojt az, amiről többé-kevésbé tudnak az emberek, de valahogy mindig megmarad a veterán néniken kívül valaki az ilyen helyeken, aki aztán újraindítja a bulit és megnégyszerezi a lakosságot (így lett Gyűrűfűn kettőből nyolc lakos azután, hogy egy forintért kezdték el árulni a telkeket).
Amerikában viszont nem kevés azoknak a városoknak a száma, ahonnét egy-egy nehezebb időszak után egyszerűen elvándorolnak, és otthagyják az egészet rohadni (direkt nem akarok elsütni cigányos poénokat, de meg kell hagyni, idehaza egy-két falu rég kihalt volna, ha be nem költözött volna néhány család közülük a már eleve lepusztult házakba - a végeredmény pedig általában önmagáért beszél). Centraliában azonban nem válság vagy csőd miatt ment gallyra minden, hanem a bánya okán.
Az ötvenes években Dusty lement a bányába és valamit nagyon elk*rt, mert azóta lángol odalenn minden.
Főleg a szénpor persze, de az élő szén is olyan anyag, amit föntről lehetetlen oltani, így hős tűzoltóink egyszerűen leszigetelték az ismert tárnák lejáratait, majd hagyták a p*csába azzal, hogy egyszer majd csak elalszik.
Hogy mennyire nem volt igazuk, azt majd a következő ide vezető utamon látom meg, de egyelőre nem látom nyomát a híres füstnek.
Látok viszont valami egészen mást: a kihalt országutat.
A flúgos futam ugyan nem erre vezet, de ott jártunkkor volt pár illető, aki bőven ráhajtott (annyira azért nem vagyok bátor, hogy négy-hat tonnás dzsippel csapassam olyan úton, ami alól kiégett a legfelső talajréteg).
Füstöt azonban (ekkor még) nem láttam egy darabot sem.
Szóval némileg csalódottan vettük hazafele az irányt (ez mondjuk nem teljesen igaz, mert k*rva jó volt az egész).
Már bőven sötét volt, mire a táborba értünk, de ezúttal senki nem kapott el - és megnyílt az út a következő, tábori autós kalandokhoz!
Legközelebb innen folytatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése