Ott maradt abba a történet, hogy augusztusba fordultunk, és elkezdődtek az addigi leghosszabb, legizgalmasabb kalandok (ha persze nem számítjuk ide a tavalyi stoppolást, mert az még mindig vezet).
Lassan, ahogy közeledett a nyár vége, ismét számot kellett vetni, tehát - avagy végezetül merre is utazzon az ember, ha vége mindennek.
Mikor Scottie fiú megkeresett tavaly novemberben, hogy meginvitáljon a kapuba és jól megszokott műanyag székembe, cserébe beszerveztem neki két lányt a környezetemből, Lilyt és Ildit - mindketten ki is jöttek velem, ahogy ismeretes (és akikkel kapcsolatban az a pletyka terjengett, hogy az egyik a rokonom, a másikkal meg randiztam egy időben).
Velük tervezgettem eredetileg az utat, de hamar kiderült, hogy nem egy időben végzünk, szóval más utakra fogok tévedni alighanem.
A Polish Army egy tömbben készült a nyugati partvidékre, Aqua és a Dán szintén arrafele indultak, de magyar lányokkal kiegészítve.
Sokat gondolkodtam azon, melyik csoportnak lesz a jobb dolga, de alighanem Aquáék fogták ki a főnyereményt (Csengettyű humora egészen parádés néha, Esztiről meg már bőven írtam, szóval most nem).
Egy dologban bizonyos voltam eddigre: akárhova is utazok, Juanitát messziről kerülni fogom az útjaimon.
Emlékezhetünk a tavalyi estékre (főleg Peti B aki ha jól emlékszem, saját kezűleg rángatta ki őt meg Laurát egy vadidegen Mercedesből), de akkor még amolyan bulis csaj volt, akit lehetett bírni és kibírni.
Idénre egészen eszméletlen átalakuláson ment keresztül, és időnként már-már Jancsi bohóc színvonalát idézte a műsoraival és azokkal a próbálkozásaival, amikre azért volt szükség, mert ők ketten masszívan szerepjátszásba kezdtek (pozíciók erősítése végett és gondolom hiúságból).
Nem tudtam megérteni, miért kellett elb*szni valamit, ami alapból jó volt.
A nyár elején Juanita legtöbb délutánját magányosan töltötte az ágyában és nem sűrűn mászott ki onnét.
Aztán kihívtam párszor a körlet mögé cigizni meg dumálni, gondolva, hogy biztos jót tesz neki - úgy tűnt, ezt a társaságot nehezebben fogja megszokni, mint a tavalyit, jóval több volt most a visszafogott ember, sokkal kevesebb az a fajta harsány, akiből tavaly rengeteget lehetett találni.
Na ebből lett az nyár végére, hogy saját golfkocsival furikázott az irodáig meg vissza, a létező összes dologba igyekezett belekötni és odáig jutottam vele, hogy már rá se néztem az utolsó hetekben.
Remélem, a nyugalmi időszak elég lesz neki, hogy rendbe szedje magát, mert jövő nyáron erre a produkcióra vajmi kevés szükség lesz (ne feledjük: összebalhéztam az igazgató anyjával és kevés rá az esély, hogy visszatérjek).
Próbáljátok meg elképzelni ezt a lányt, meg Jancsit, ahogy egrecérozza a frissen odaérkezőket.
Ugye hogy kurva sz*rul hangzik?
Szóval ez idő tájt meló után gyakran átmentem a netszobába és tervezni kezdtem, mi legyen, ha lecsengettek napjaim.
Első körben valami olyasmira gondoltam, hogy New Yorkban leszek pár napot Mari O-nál, ahogy tavaly is, és alaposabban fölfedezem magamnak a várost.
Peti K szintén kinn volt most nyáron, ővele meg stoppolni mehettem volna, ha rátermettnek mutatkozik.
Erről végül is letettem, mert Mari O hazautazott Magyarországra ballagásra, Peti K-ből pedig kitört a törp és inkább félre akart tenni későbbre (amit más ember biztos zokon vett volna, de én mindig is efféle voltam, szóval különösebben nem nehezteltem meg).
Mi legyen hát?
Az, hogy végül is mibe vágtam bele, nagyon hamar ki fog derülni.
Addig is nézzünk bele, mik történtek augusztus első heteiben, mert bőven peregtek az események.
Először is ráléptem a gázra Ildivel kapcsolatban.
Ekkoriban érett meg a határozat, hogy tulajdonképpen akár meg is próbálhatnék kedvesnek lenni hozzá, hátha alakul végre vele valami és a fára mászásból mondjuk nem lesz azonnal lejövés.
Ez elég ősemberszerűen hangzik, de higgyetek nekem: nincs ebben semmi különös.
Szóval először is röviddel a Centraliás kaland után nagy levegőt vettem és elkértem a tábori Hondát ismét, lássuk meddig jutunk el.
Nagy bánatomra néhány órára kaptuk csak meg, úgyhogy rögtönöznöm kellett valamit - ám semmi vész, Honesdale mellett van valahol a Tanners Falls, usgyi oda!
Aztán Ildi rálépett a gázra és éreztem, ahogy megindul a reggeli (kivételesen átfáradtam az ebédlőbe, ahol a francia pirítós-juharszirup-főtt tojás kombinációt látva hangos zokogásban törtem ki)... Ildi elfelejtett szólni, hogy odahaza ralipilótának készült, de hamar jelezték, hogy NE... :D
Az orsoni kanyart nagyjából negyven mérföld per órával vettük be, és megvallom őszintén, ahogy csúsztunk a kőzúzalékon a bokrok irányába, megfordult a fejemben, hogy inkább határozottan sétáljunk egyet a búzamezőkön, ott kisebb az esélye annak, hogy nagyon gyorsan vége lesz mindennek.
Az Orson utáni úton is nyomta neki becsülettel, egészen Pleasant Mountig gyakorlatilag szüntelenül gyorsultunk, én meg két sörrel igyekeztem oldani a feszültséget, ez végül sikerült is.
Szóval különösebben nem húztam fel magam rajta, amikor betörtünk az erdőbe és valami egészen elképesztő út legvégén egy ház udvarába érkeztünk meg, elég nagy sebességgel.
A leány nem zavartatta magát, egyszerűen levette a gázról a lábát és várt.
Mivel nem volt kedvem nekem is várni, bementem a házba, lélekben már várva Dustyt kockás ingben, szalmakalapban és fűszállal a szájában, ahogy előbukkan valamelyik sarok mögül és megszólaltatja a lefűrészelt csövű shotgunt.
Végül egy negyvenes asszonyka bukkant elő, shotgun helyett egy gyerekkel a kezében, és kedvesen elmagyarázta, hogy jó az út, amin jöttünk, csak pont az ellenkező irányba kéne visszamenni mert itt valamiféle Himalayan Institute van és nem nézik jó szemmel a betolakodókat.
Na mondom baszd meg.
Megint.
Néhányan még emlékezhettek a vértesi kalandomra Tibivel, amikor a fejünkbe vettük, hogy a szektánál fogunk reggelizni.
Az előtörténet annyi, hogy volt egyszer egy haverom, akivel életem első munkáját végeztem (telefonfülke-festés Budapesten, 2006 nyarán) és ő mesélte, hogy egy városunkba való csajt kicsábított magához egy szekta a Vértesbe és évek óta nem eresztik haza.
A rendőrség szokásosan nem csinál semmit.
Szóval ennek igyekeztem utána járni Tibivel, úgyhogy tizenkilenc-húsz év minden önbizalmával felvértezve leültünk asszem a volt tizenhatodik akna bejáratához és elkezdtünk reggelizni egy verőfényes kora nyári napon.
És meg is jött az, akire vártunk: maga a főmufti.
Érdekes fazonnak tűnt, vízzel kínált, de ahogy befele mentünk a teljesen kihaltnak tűnő épületek között, a reggelire invitálását már nem volt merszem elfogadni - a vizük egyébként meglepően jó és főleg hideg volt.
Tudjátok, vannak olyan helyek, ahol érzi az ember, hogy mintha valamit rejtegetnének előle.
A hófehérre meszelt, hodály nagyságú, többszintes és teljesen üresnek kinéző házaktól pont ezért borsózik a hátam, mert amikor ott jártam, le mertem volna fogadni, hogy valami buli megy épp odabent, de a falak hangszigeteltek.
Szóval a vízvételezés után gyorsan elpályáztunk, de a napnak ezzel nem volt vége - később újfent találkoztunk a főmuftival, aki ekkor már nagyjából húsz, külföldi bárányt terelgetett, akik közt lettek és osztrákok is voltak és valamennyiük szemében valami fáradt és ködös tekintet ült (az angol úgy mondja ezt, vacant look).
A hideg a mai napig ráz, ha rágondolok.
Első kérdésük természetesen az volt, milyen viszony fűz Istenhez, majd mikor meghallották a válaszom, lehorgasztott fejjel és ami még fontosabb, köszönés nélkül tovább mentek az út mellett.
Azért annyi talán járna annak is, aki nem tagja a nyájnak.
Szóval ez a történet jutott eszembe, amikor Ildi a Himalayan Institute-be kormányozta a tábori Hondát - valahogy az egész hely kib*szottul gyanús volt.
Nem volt pl. parkoló, annak ellenére, hogy a világ végétől öt percre voltunk - ennek ellenére jó néhány ember lézengett egy épületben, ami egy felújított kaszárnyának nézett ki.
Minden ház egyformán festett, és szemmel láthatólag a javának semmilyen funkciója nem volt.
Az emberek fojtott hangon beszéltek, amit különösen nem állhatok.
Szóval alighanem valamilyen titkos szexklubba érkeztünk meg, vagy vallási szektához, Ildi mindenesetre egyiket sem akarta egyelőre kipróbálni, szóval beletaposott a gázba, és végre a jó úton haladva megérkeztünk Honesdale határába.
A Tanners Fallsba vezető útra Bethany után kanyarodtunk rá, miközben a harmadik sör mellett meséltem el Ildinek kalandjainkat a Dánnal a honesdale-i rendőrségen. A táj valami eszméletlenül gyönyörű volt, lombhullató fák váltották a fenyveseket a völgyekben, csak a vízesés nem akart megkerülni.
Úgyhogy a leányzó bemászott egy patakba őzeket nézni, én meg fönt szédelegtem egy kicsit a verőfényben.
Aztán mindenféle izgalmas esemény nélkül hazafele indultunk, mert nagyjából húsz percnyi időnk maradt visszaérni a táborba és a későbbi terveimhez még fel akartam használni az autót.
A vízesést jelző tábla tőlünk nagyjából ötven méterre bukkant föl visszafele és némiképp fölment az agyvizem - de abban maradtunk, hogy legközelebb megkeressük.
A táborig végig nyomta neki, szóval nagyjából időben érkeztünk vissza, nekem pedig végre valóban élesben kellett navigálnom - természetesen kétszer is elb*sztam, így késtünk végül negyed órát.
No de hátra volt még a nap java része - úgyhogy ebéd után ismét Ildi elé álltam, és közöltem vele, hogy ha kibírja a Forest Citybe vezető utat - nagyjából tizenhat mérföld lehet -, akkor kap egy pizzát.
Sejtelmesen mosolygott és aszonta, hogy oké.
Vele Pamelával ellentétben valóban lehetett haladni, úgyhogy igyekeztem végre a dolog kellemesebb részire koncentrálni és beszélgetni kezdtünk.
Túl sok minden ismét nem derült ki róla, annyi viszont igen, hogy szereti a színházat és hogy Örkényhez vonzódik valami furcsa értelemben.
Nem akartam elsütni a nyilvánvaló poént, hogy én pedig többek között hozzá vonzódok valami még furcsább értelemben, úgyhogy végül is sikerült hoznom a vidéki tahót ismételten.
A pizza egyébként fantasztikus volt - tejfölös alap, bacon és csirkemell...
Ezen felül akkora volt, hogy még bőven maradt belőle hazulra is (asszem végül a Polish Armynak adtam a lengyel-magyar jó barátság jegyében).
A visszafele úton valahol Tom, a karbantartók főnöke is megbújt (a történet szerint, amit pár nap múlva elmesélt, éppen pecázott a Stillwater Lake partján), mi viszont erről mit sem tudva pedáloztunk az egyre inkább alkonyodó erdőben.
A lyánynak remek erőnléte volt, szóval ezúttal nem sötétedett ránk a nap, viszont kezdtünk egyre inkább egymás idegeire menni, úgyhogy mikor visszaértünk a táborba, jóformán vigyorogni maradt erőm és kifeküdni.
Összességében jól alakult, noha ettől a naptól kezdtem úgy érezni, hogy nekem mégis valaki másra lenne szükségem.
Emlékezhetünk, mi lett pl. az Anita-történetből (a régi blogom követői erről hosszabban is olvashattak): mindig az olyan lányok után őrülök meg, akik nem engednek kibontakozni. Akik vevők a suttyóságomra és a hülyeségeimre, de nem adják magukat egykönnyen. Ezt eddigi életem során már elsütöttem párszor és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy őt is tönkre kéne tennem, szóval ezek után inkább visszavonulót fújtam.
És visszagondolva, akármilyen jó csaj is, egyáltalán nem bánom.
Tom maga egyébként elővett pár nap múlva és olyan határozottsággal jött ki a portára, hogy már azon gondolkoztam, ismét ki fog rúgni (még nyár elején rakott ki a karbantartók közül) - ehelyett életemben először elbeszélgettünk.
Nem is akármiről.
Közölte, hogy valamelyik nap látott Ildivel tekerni a Stillwater Lake fölött és hogy épp lemaradtam arról, amit amúgy nagyon kerestem.
Hirtelen arra gondoltam, hogy valakitől megtudta, hogy Ildi szoknyája után futok, de mint nemsokára kiderült, arról tudott ehelyett, hogy régóta keresem már a fehérfejű halászsasokat.
A környéken egyetlen él, amely épp azon a délutánon épp annál a tónál napozott.
Kicsit csikorgott a fogam, főleg hogy Ildi is imádja a madarakat, de megköszöntem az infot és elterveztem, visszatérek még én oda.
A következő kalandot máris a következő hét hozta el - nyár végére végre beindult a lendület, beakadt a gépszíj és elkezdtek íródni a jobbnál jobb történetek.
Augusztus 13-a van.
Szóval egy fasza buszút után máris Honesdale-ben találjuk hősünket, egy farm kerítésénél éjszakai sötétségben, ahol Esztivel és a Gazellával épp egy üveg bor kinyitásán ügyködnek, majd nem csak ezt, de egy másikat is bedöntenek és máris lesz merszük felülni az antigravitációs cuccokra a vidámparkban.
What the actual fuck? :D
Mindenki tudja, hogy tériszonyom van egy határ fölött, úgyhogy képzelhetitek a megdöbbenésem, amikor a Dán mellett ülve emelkedek nagyjából huszonöt méteres magasságig és ráébredek, hogy mi is történik valójában.
Zuhanás közben egy angol lord nyugalmával csak annyit közlök hogy fú anyám, a Dán bazmegol - utána pedig igyekszek vegyülni a tömegben, mert percekig remeg a lábam, és nem óhajtok felsülni a lányok előtt.
Maga a vásár pontosan olyan, mint amit az amerikai filmekben lehet látni.
Vannak ügyességi játékok - kosárra dobás, a legendás kalapács, amivel meg kell szólaltatni egy csengőt (lényegében rá kell csapni egy golyóra, ami egy függőleges sínen mozog), célba dobás meg ilyenek.
A vidámpark része az, ami igazán eszméletlen: a szabadesés mellett van sárkányrepülő kötött pályán, akkora óriáskerék, ami idehaza csak Pesten van, és még számtalan olyan dolog, ami otthon sincs.
De nem ez a legmegdöbbentőbb: hanem hogy Honesdale mindössze 5000 fős (!) város.
Odahaza egy nagyobb falu búcsúiban többnyire egy körhinta van, céllövölde és ezzel nagyjából be is zárult a kör - fél óra és mehetünk berúgni, mert a sör a céllövöldével ellentétben minden falusi kocsmában nagyon olcsó... :D
Itt viszont nem, úgyhogy miután kijövünk és a Dán elsüti emlékezetes piña colada-s poénját
(Veronikának elmeséli, hogy a piña hullámvonal nélkül mit jelent magyarul - majd miután amaz döbbenten bámul, megjegyzi nekem rezignáltan, hogy ez a mai nap jó, hiszen csak két csaj előtt égett be :D), betolunk még egy üveggel csak a mihez tartás végett.
A hazafele út tehát elég kásásan alakul, asszem beugrunk még a bárba is, ahol valamiért a Hungarian Army is ott van, és akik közül Andyt alaposan megverem biliárdban.
Mondjuk ez így nem igaz, mert egy párosban legyőzöm, egy az egy ellen viszont nagy küzdelemben kikapok és még büszke is vagyok magamra.
Rick Rose-t pedig szintén aznap úgy átejtem, hogy még hetek múlva is sírva röhögünk rajta.
Damian, a Polish Army egyik tagja éppen mászkál körbe a vödör sörével és nekem természetesen kifogyott; ámde megérkezik a megváltás Rick személyében, aki lerakja a vödrét a veranda párkányára és elkezd beszélgetni az addigra már mattrészeg Jeffel (sportmenedzser amaz, ő meg a srácokra vigyáz napközben).
Szóval kitöltöm a sörét magamnak meg a mellettem álló srácnak is, majd ártatlan arccal visszateszem a helyére.
Rick csakhamar odafordul, és döbbenten tapasztalja, hogy a sörének hűlt helye.
Meg is kérdezi, nem tudom-e hova tűnt - mire bizalmasan odasúgom neki, hogy ez ugyan Damiané, de töltsön belőle nyugodtan, neki már úgysem kell... Szóval a forma sűrű körbetekintgetések mellett kitölti magának a saját sörét, és beoson a klubba...
Sikerül megvárnom, míg beér, csak akkor szakad el a cérna és tör ki belőlem a hahota.
A másnap ezúttal tényleg másnap volt.
Duane-t eddigre már kirúgtak, viszont a bárban ő is tiszteletét tette és valami olyan piával kínálgatott minket, amiből csak a vodkát sikerült azonosítanom, de elég az hozzá hogy zöld volt és kibaszott erős.
Cudar egy nap volt a péntek.
Ha már Duane.
Utalgattam már rá korábban, hogy Jancsi barátunk fúrja majd meg a nyár folyamán, aminek nagy részben köszönhetően elveszíti az állását, a csapat meg elveszti az egyik legnagyobb arcot, aki a maga módján összefogta a részeket.
Utána már csak Jancsi és Juanita maradt, akiknek voltak efféle ambícióik, de egyre inkább lejáratták magukat - meg én.
És ugyan k*rva sok tábortüzet raktam nyár végén, amik jól is sikerültek, de már nem volt ugyanolyan a hangulat.
Sous chefünk kirúgása napján egyébként valami elpattant bennem. Először arra gondoltam, adok pár állast tót vitézünknek just for good measure (eddigre már nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék), de végül úgy döntöttem, hogy ez egyszer leereszkedek a szintjére. Lényeg ami lényeg: hagytam neki egy üzenetet, amiben informáltam arról, hogy egy ragály, majd elmentem megkeresni Duane-t.
Ő maga Lakewoodban volt valahol és az állati üvöltésekből ítélve remekül érezte magát egy szomszédos házban (ahol mint később kiderült, a salátabár főnökasszonya, Stacey lakik) - a munkahelyén viszont ott találtam Kimet, akivel le is gurítottunk pár sört, várva rá.
Sőt, ami őt illeti, jó pár vodka is elfogyott, mire megérkezett Duane, én pedig magamban megállapítottam, hogy Kimnek remekül áll az, ha kicsit ivott.
Nem tudom, nőre illik-e ilyet mondani, de ha emlékeztek még a Sandybellhez fűződő történeteimre (csak akkor bírtuk elviselni a másikat, amikor valamelyikünk be volt rúgva - és tízből hétszer ő volt az), akkor alighanem vállvonogatás következik...
A parti egészen sötétedésik folytatódott és alaposan elázva pedáloztam végül haza.
A rendkívül érdekes dolog azonban ezen napok után jött.
János vitéz még aznap összehívott egy meetinget (!), amiben a megmentő szerepébe bújt és true protectorrá lényegült át, amiről számomra mindig egy női borotva ugrik be és nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Mindenesetre a következő napokban igen feszült volt a hangulat.
Mivel nem tudta pontosan, ki írta neki meg, hogy egy fertőzés, ezért mindenkihez nyájas volt és próbálta kipuhatolni, ki nem bírja a pofáját.
Végül is döbbenetesen sokan akadtak, akik az öklüket simogatták az akciói nyomán, szóval a nyájasság csakhamar alább hagyott, és maradt az alapszint: a betegség.
Egyszer az életben pedig én is lesüllyedtem a szerepjátszók szintjére és megpróbáltam kipuhatolni, ki mit gondol az üzenetről. Aztán ahogy sorolták a panaszaikat (megtoldva azzal, hogy ők maguk is szívesen kiütnék az ilyen ügyeskedőket), kénytelen voltam elismerni magamban, hogy nem nyúltam mellé.
Őrá nem is érdemes több sort vesztegetni - még csupán annyit, hogy egy korábbi útján egészen a kanadai határig kalandozott a tábori Hondával, aminek nem sokára erősen jelentősége lesz.
Egyelőre önfeledten tervezgetem az utat, ami mindörökre beírja magát a tábor történelmébe, és remélhetően mindenki úgy fog visszagondolni rá, mint ami igazán fantasztikus volt.
Centraliába megyek ismételten.
Meg Harrisburgbe. És egy csokoládégyárba.
Eddigre (augusztus közepe felé) kezdtem igazán úgy érezni, hogy sz*rok én az egészre, érezzük már jól magunkat egy kicsit. Úgyhogy erre az útra olyanokat is hívtam (vagy elvittem), akikkel keveset beszéltem, vagy egyenesen olyanokat, akiket annyira nem is kedveltem (ketten a Triumvirátusból). Jó néhányan voltak úgy még egészen nyár végén is, hogy nem sok minden történt velük.
A kerótúráimra sokan velem tartottak, de a többség nem merte bevállalni a szürkületi tekerést medvék között.
A tábortüzeimet természetesen a táborban raktam, szóval azok is oda voltak köthetőek.
Egy a lényeg: népes gárdával indultunk korábban nem látott messzeségbe.
Az előtörténete a dolognak annyi, hogy odamentem a tábor igazgatójához pár nappal a nagy utazás előtt és megmondtam neki, hogy nagyon sokan egész nyáron nem jutottak ki, csak a Walmartig, és hogy a program szerint a kultúrával is meg kéne ismerkedniük, nem csak a bevásárló központokban szóló popzenével.
Úgy tűnt ez hat, de a Niagarához akkor sem adta oda a kocsit.
Trükkösen csak annyit kérdeztem, hogy közelebbi távra odaadja-e, amire rábólintott.
Meg volt nyerve tehát a mákzsák, ideje volt kocsiba pattanni, hogy elvihessük a csinos szöszit a kórházba.
WTF ismét?
A hét személyes kocsiba végül is nyolcan ültünk be a nevezetes reggelen, mire Scottie fiú is befutott azzal, hogy Ola beteg és ugye elviszem a kórházba?
Persze hogy rábólintottam, remélve, hogy nem néz be a kocsiba és hogy nem tud elszámolni hétig.
Azaz nyolcig. Sőt, kilencig.
A szöszin kívül velünk tartott Matt, Eny, a Fesztiválcsaj, Veronika és a Gazella mint sofőrök, Marcin és Pamela - meg én, mint navigátor.
Olával végül is jó fél órát eltöltöttünk a honesdale-i kórházban, majd miután kiderült, hogy a biztosítása a szemgyulladásra nem érvényes, ezért felhívtam Scottot és megkértem, hogy ha már egyszer jobban ért a dologhoz mint én, akár át is ugorhatna segíteni neki, mert én totál nem vágom a témát.
Nem volt sok kedvem hozzá, hogy ott hagyjam szegény lányt egyedül egy totál idegen városban, de elég erős volt a mormogás (különösen a kocsi leghátsó traktusából), úgyhogy sok sikert kívántam neki és elindultunk (utólag egyébként elég sokat hálálkodott, hogy legalább a telefont elintéztem, úgyhogy elég hamar megoldódott a baja szerencsére).
Veronikáról a hancocki szappanos kaland óta már tudtam, hogy remek sofőr, úgyhogy az út első szakaszában ő vezetett.
Az ismerős út átszelte Forest Cityt, majd Vandlingen és Carbondale-n áthaladva csakhamar megérkeztünk az autópályára. Aztán pedig irány dél!
Döbbenetes szabadság telepedett a társaságra.
Másnak nem tudhatom be, hogy még Enyvel, Alex csajával is váltottam pár szót, akiből egyébként harapófogóval kellett általában kihúzni - a többiek is remek hangulatban voltak.
A Gazella valahol Carbondale környékén vehette át a volánt, onnantól némileg vadabb, de meg kell jegyezzem: egészen biztonságos vezetés következett.
És végre ismét volt egy olyan sofőr, akinek elég volt egy személy iránymutatása, s igaz az is, hogy egyáltalán nem bántam, hogy az enyém. A hátsó sorokban időnként elszabadult a hangzavar, de elég megdöbbentő módon végül egyáltalán nem tévedtünk el véglegesen.
Az autópálya eközben lassan felvitt minket az Appalache zöldellő hátára.
Elhaladtunk a wilkes-barre-i katlan mellett szüntelenül délnyugatra tartva, én pedig a térképemet szorongatva örültem, hogy élek.
A 81-es autópályáról ugyanott hajtottunk le, mint annak idején, amikor Aqua vezetett - Oneida mellett, egészen Ringtownig sikerült megtartani a kocsit az ismert úton, majd végre eltévedtünk és megálltunk egy benzinkúton.
Ott valamiért megtetszettem a pultos csajnak, szóval néhány kérdés után már nekem is volt kedvem a leltárhoz a raktárban, amit csak az húzott keresztbe, hogy szakadt kinn az eső és a többiek ezért a kocsiban üldögéltek.
Szóval Ringtown, khm.
A neve beszédes, mert egy ideig körbe-körbe mentünk, majd találomra behajtottunk egy udvarba... Aztán vissza a dombon és lám: megvan az út!
 |
| Centralia elhagyott országútján. |
Egy harminc centi hosszú résből föld alatti füstök szálltak.
Nyilván elő lehetne ezt úgy is adni, hogy éreztem a helység esszenciáját, ahol az ősök szelleme kísértett meg és bírt maradásra, de őszintén szólva eddigre már kivolt a f*szom a zuhogó esővel, úgyhogy vigyorogtam egyet a füstfelhőben és beszálltunk a kocsiba.
Az előzetesen betervezett nagy dobást (a Yuengling-gyár meglátogatása Pottsville-ben) idő szűke miatt nem sikerült kiviteleznünk, úgyhogy Centralia után egyenesen visszatértünk a 81-es útra, és egyre javuló időben (mikor sütne ki a nap, ha nem épp most) tepertünk Pennsylvania fővárosa, a mágikus Harrisburg felé.
Ami egyébként meglepő módon jóval kisebb, mint Philadelphia (amaz a maga másfél millió lakosával messze a legnagyobb település az államban), de egyre közelebb és közelebb érve az embernek az a benyomása támadt, mint Budapest felé haladva - közeleg a főváros.
És nem csak azért mondom, mert jött a kora délutáni forgalmi dugó.
Harrisburg külvárosait elhagyva egyre inkább kezdett formát ölteni a civilizáció, amivel a hegyek tetején eléggé keveset találkoztunk. Rendezett udvarok és gyárak következtek, még Amerika hőskorából.
Aztán gyönyörű, kőből épült házak között megérkeztünk az irdatlan Susquehanna partjára, s vele együtt a városba is.
 |
| Marcin, a Gazella és én a Susquehanna gyaloghídján. |
A Susquehanna, ami mellett tavaly Felivel már jártam (nem messze Lanesborótól ered, ahol az emlékezetes bányában száguldós kaland történt) ide érve már Duna-szélességűre duzzad és a város központjában legalább hat, de összesen vagy tíz híd igyekszik segíteni a' embereket az átkelésben.
A vasúti hidakat nagy bánatomra valószínűleg már nem használják - de lepusztultságukban is volt bennük valami egészen grandiózus.
A lányok be is üzemelték a táblagépeket, miután kiszálltunk egy plázában, bőven volt mit fotózni (sőt, a helyi Margit-szigeten még inkább, de az valamivel később történt).
Egyelőre vettem egy szürke inget és csapatostul bevonultunk kajálni egy steak house-ba, ahol megrendeltem életem első well done marhaszeletjét párolt gombával és steakburgonyával.
Leírhatatlanul nagy adag jött, aminek kb. a harmadát Mattnek passzoltam át, mert egyelőre nem rendelkeztem egy átlagos amerikai étvágyával. Fantasztikus volt egyébként.
 |
| Itt pedig Veronika mellett feszítek Harrisburgben, a Kapitólium lépcsőjén. |
A belváros pontosan olyan volt, mintha Washington D. C.-t lekicsinyítettük volna és beraktuk volna egy miniatűr Manhattan belsejébe.
Baromira tetszett. Marcin elébb megviccelte Veronikát (egy járókelő csinált fotót rólunk, a nemzetbiztonsági rapper pedig eldugta a gépet, hogy aztán cseh szépségünk negyed órát keresgélje a csókát :D), majd készült pár kép a helyi kapitólium lépcsőjén és hajrá: ideje volt elindulni a végső állomás felé is.
Hershey következett és az USA-szerte híres csokoládégyár.
Besötétedett, a forgalom megemelkedett, és egészen konkrétan halálfélelmem volt a Harrisburgből kivezető úton - balról/szemből kanyarodtunk rá egy autópályára, lámpák nem fékezték a szemben jövő három sávos forgalmat, csak egy tábla valahon.
Hersheyig más egyéb nem történt, a Gazella nyomta neki, én meg igyekeztem figyelni a táblákat és reménykedni, hogy nem jön szembe sem egy tizenhat kerekű kamion, sem a tábor igazgatónője golfkocsiban.
Végül mindkettőt sikerült megúszni, úgyhogy bevetettük magunkat a csokoládégyárba. Szó szerint.
Előbb egy körbevezetésen vettünk részt, majd egy pillanatra félreraktam az előítéleteimet a tömegkultúra iránt és benéztem a boltokba.
Röviden annyit mondok, életemben ennyi csokit nem láttam egy helyen. Mondjuk mire másra számít az ember itt, de akkor is döbbenetes mennyiségű volt belőle. Szereztünk is pár kilóval, majd nagyjából tizenegy fele visszaindultunk végül.
Az időjárás pedig úgy döntött, ideje kalandtúrát csinálni az egészből.
A Gazella tehát az elkövetkezendő órákban lankadatlanul nyomta neki (néha kilencvennel is és nem kilométerről beszélek), keresztül a ködön, szakadó esőn és mélységes sötétségen keresztül, oldalra pedig egyre-másra tűntek el a részeg sofőrök, hullafáradt kamionosok és a szimpla elmebetegek.
Emlékszem, hogy vagy nyolcvan kilométeren keresztül követtünk egy új Dodge-ot, mert jól ki tudtam venni az egybe függő hátsó lámpáját - és ami még fontosabb, azon kívül k*rvára semmi nem látszott semerre, csak a mélységes köd.
A hátsó frakció persze eddigre elfáradt és őszintén szólva félt is egy kicsit, szóval erősödött a morgás - de úgy voltam vele, hogy jobb gyorsan hazaérni, mint egyáltalán nem hazaérni.
Úgyhogy a Gazella még azelőtt Forest Citybe ért, mielőtt elkezdődött volna az erdei élet, mi pedig megúsztuk a ködöt, a ránk forduló csőrös kamionokat és egyelőre az igazgató asszony haragját is.
Ez a nap volt a nyár fénypontja.
Azért a továbbiakban sem lesz piskóta az asztalon.
A következő történetben lezárul a nyár, a csapat szétszéled, én pedig egy olyan városba indulok, aminek a közepén természetes dolog, ha valaki kajakkal közlekedik.
Hamarosan folytatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése