Üdv mindenkinek!
Megkezdődött a 2025-ös év, boldog új esztendőt mindenkinek!
Időközben apuka lettem, ennek hamarosan szintén szentelni fogok egy bejegyzést.
Ámde most...
Ideje egy kis szünetet tartani a zenekar történetének földolgozásában és kirepülni Olaszországba!
Tengerpart.
Pálmafák.
Különleges gyalogos átkelők.
Kezdjük is hát!
Tamival többször is voltam már nagyobb kalandokon (velem tartott Lettországba és a Duna deltájába is) - kettesben viszont ekkor még nem hagytuk el az országot.
Aki ismer, az tudja - nem kifejezetten én vagyok a romantika embere, ám 2023 novemberében rászántam magam és kitettem neki az asztalra hat lehetőséget:
- Nizza
- Stockholm
- Köln
- Eindhoven
- Marosvásárhely
- Bari.
Ki is néztem, a Wizzair viszonylag értelmes árakon repült ezekre a helyszínekre, tavaly január végét lőttem be a kaland időpontjára.
Elkezdődött a nagy szelekció, égett Tami (kis)keze alatt a munka és a végén leszűkült egy hármasra a csapat: Stockholm, Nizza és Bari maradt a kalapban.
Stockholmot (bár ő is meg én is jártunk már ott), kizárta ő, mondván, hogy hideg lesz. Nem is tévedett, a klart.se honlap jóslásai szerint a kiszemelt időpontokban -13 fok volt, aminél én is szerettem volna valamilyen melegebb helyen tartózkodni akkortájt. :D
Nizzát én zártam ki, mondván, hogy drága - maradt Bari.
Hát ez egy jó start volt - az olasz csizma sarkában található, nagyjából Kolozsvár méretű városról megmondom őszintén, túlságosan sokat nem tudtam.
Arra még emlékeztem, hogy a focicsapatuk címere marha jó, egy kakas van rajta és ezer évvel ezelőtt a Serie A-ban szerepeltek. Arra is rájöttem közben, hogy van ott a környékén egy Alberobello nevű városka kúp alakú háztetőkkel, amiről korábban már olvastam és érdekesnek tűnt - de nagyjából ennyi.
A tervezgetést rábíztam Tamira, hadd teljesedjen ki! :D
Nem is kellett csalódnom, hamarosan számos cikk érkezett messengeren, benne a helyekkel, amiket szívesen megnézne.
Mivel nagyjából 3 nap állt rendelkezésünkre, ezért eléggé világosnak tűnt, hogy akárcsak a repülős célpontoknál, itt is szűkíteni kell majd szépen a kört, hogy ne egy hatalmas rohanás, hanem viszonylag komótos nézelődés legyen, romantikus sétákkal (amiket ő felettébb igényelt).
 |
Még Ferihegyen.
|
Ő a barátnőitől érdeklődött, én Mr. Redtől, hogy mik találhatóak arra.
Mr. Red Materát emlegette, mint olyan célpontot, amit érdemes lehet megnézni, Tami barátnői pedig Monopolit (fehér falú házikók és kék vizű tengerpart) és Polignano a Mare-t (kék vizű tengerpart, Tami rendre Panyola néven emlegette :D).
Hm-hm.
Mi lesz itt, kérem szépen.
Először is az lett, hogy tavaly január 25.-én fölszálltunk egy repülőre Ferihegyen, másfél óra múlva pedig megérkeztünk Olaszországba - este tizenegy körül.
Nyilván nem kell ecsetelnem az időjárásbéli különbséget - itthon 6 fok volt és szakadt az eső, ott pedig 17 fok (és szakadt az eső :D ).
Az ottani reptérről bevonatoztunk a bari pályaudvarra (három különféle is van, ennek később lesz majd jelentősége), onnan pedig elgyalogoltunk a város közepén található szállásunkra.
Útközben ért a második nagyobb meglepetés - Olaszországban a gyalogos átkelőknél nem csak piros és zöld van a jelzőlámpán, hanem sárga is, mint az autós lámpáknál... :D
Ez marhára tetszett, csináltam is erről egy videót.
A közlekedés az csak azért nem lepett meg, mert igazából számítottam rá, hogy mindenki megy majd mindenfele.
Így is lett.
 |
| Vonatjegy a reptérről Bari főpályaudvarára. |
A történethez hozzátartozik még az is, hogy Mr. Red (és Mr. Nyíri is) ugyebár többször is járt Itáliában, s ő mesélte, hogy a legtöbb autónak meg van törve az oldala és a hátulja, mert egyszerűen kevés a hely.
Úgy parkolnak be, hogy gyakorlatilag benyomulnak, és törik minden. :D
A kézifék nem szokott behúzva lenni pont ezért, hogy a te kocsidat is bárki szabadon leamortizálhassa...
Ész a köbön.
A szállás maga egy igen érdekes épületben volt, ami szerintem igazából egy lakóépület lehetett.
Az apartmanrészbe kóddal lehetett bemenni, és négy vagy öt külön nyíló szobában lehetett az embernek álomra hajtania a fejét, a fürdőszoba közös volt.
 |
Megjöttünk Bariba.
|
A szomszéd szobában asszem olaszok vagy románok laktak, mindenesetre ment a latinos virtus (azaz az üvöltözés meg az állati szex) egész végig. :D
Jöhetett is az alvás egy kényelmes franciaágyon, miközben odakinn lassan elcsendesedett a város.
Másnap (jan. 26.-án) aztán sikerült fölébredni arra, hogy világos van és teljes erőből zajlik az élet.
Megvallom őszintén, én Olaszországba igazán szívből sose vágytam (inkább Skandinávia érdekelt, ahol többször is jártam, meg az olyan távoli vidékek, mint Kazahsztán, Uruguay, ahol viszont még nem), ám miután lemerészkedtünk Tamival az utcára, kifejezetten tetszett a látvány.
A Mezzogiornonak elég rossz a híre - Dél-Olaszországról mindenhol azt olvastam kb., hogy koszos, szemetes, lepattant és igazából egy putri az egész...
Hát, Bari egyáltalán nem ilyen.
 |
| Bari óvárosának tengerpartja. |
Megvan a középkori városmag itt is (Bari Vecchia néven fut) a szokásos fehér falú épületekkel, kis üzletekkel és szűk, kockaköves sikátorokkal, de a városi rész is teljesen kulturált.
A tenger felé haladva útközben egy rejtélyes üzletet is találtunk, melyet én első ránézésre valamilyen speciális szado-mazo üzletnek gondoltam volna.
Dick Factory volt a neve. :D
Ekkor még zárva volt, aznap este azonban kiderült a rendeltetése.
Életemben először láttam egyébként olyan azúrkék tengert, mint ami az óvárostól északra elterül.
Tami teljesen kész volt, főleg akkor, amikor fölfedeztünk egy, a tengervízen ringatózó vöcsköt is (pontosan nem tudtam meghatározni, melyik féle volt, mert legalább 40 méterre volt).
A tengerparton elég sokat nézelődtünk, szívtuk befele a sós levegőt, meg néztük a távolodó albán kompokat (Durrës városába tartottak), majd elindultunk a pályaudvar felé, mert aznapra Monopoli városának meglátogatása volt tervbe véve.
Én előzetesen jókat rötyögtem a nevén, mert annak idején az Oláhokkal (szoboszlói unokatestvéreim) rengeteget Monopolyztunk, de bíztam benne, hogy a városban nem csak annyit látunk majd, hogy néhány társasjáték szét van szórva a főtéren és helló. :D
Ez szerencsére be is igazolódott.
 |
Itt még zárva a Dick Factory
Bariban - este aztán kinyitott!
|
Maga a vonatút remek volt.
A helyközi buszoktól Tamit előzetesen óva intették a barátnői, mondván, hogy állandóan késnek, illetve lenn délen tényleg sz*rok az utak, úgyhogy negyvennel megy a rali a hegyek közt.
A vonatokra viszont nem lehetett panasz, teljesen európai (azaz nem a MÁV-tól megszokott) szinten zajlik a személyszállítás.
A mienk Leccébe tartott a csizma legsarka irányába, mi nagyjából 35-40 perc után szálltunk le a kalapos-bajszos ember városában.
Fantasztikus volt, ahogy föltárult az olasz vidék!
Bal kéz felől mindig a tenger azúrkékje virított a napsütésben, jobb kéz felől viszont ligetek törték meg a fehéres sziklák uralmát.
Morfondíroztam is eleget, hogy vajon mik azok, aztán leszállás után odamentem az egyikhez és meg kellett állapítanom, hogy olajfák.
Ilyenekről korábban csak olvastam, de élőben akkor láttam ezeket először, úgyhogy nagyon menő volt.
Monopoli maga egy nem túl nagy város, viszont az óvárosi része szerintem nagyobb (legalább is nagyobbnak tűnt), mint Barié.
 |
| Monopoli egyik hangulatos terecskéje. |
Rengeteg fehér falú épület mellett, sok-sok sikátoron keresztülhaladva jutottunk el az itteni tengerpartra Tamival, ami itt viszont nem szelíd, hanem totálisan vad.
Az olaszoknál tendencia egyébként, hogy a kisebb ételbárok (trattoria) ebéd környékén nyitva tartanak, utána kettő-három fele viszont bezárnak, s majd este nyitnak ki újból.
Szerencsére sikerült találnunk egyet, ami nyitva tartott egész délután, s ott szereztünk be sült halat krumplival nekem.
Tami pontosan nem emlékszem, mit evett, de percek alatt befalta a saját adagját, utána pedig az én sült krumplimból csipegetett boldogan a tengerparti sziklákon... :D
Ezek után azt találtam ki, menjünk el kicsit körbe a magasparton, s nézzünk szét.
 |
| A híres kalapos-bajszos figura egy autó oldalán. |
Úgy rémlett, azt olvastam korábban erről a partszakaszról, hogy sok ott a barlang és abban bíztam, fogunk is tanálni egyet-kettőt.
Nos, ebből nem sok minden lett (a visszaúton a vonaton láttam meg, hogy azért, mert a javuk a tenger felől, csónakkal közelíthető meg kizárólag, nem lehet csak úgy besétálni).
A mediterrán növényzet teljesen a hatása alá vont - még agávékat is láttunk, amik otthon max szobanövényként élik túl a telet.
Itt azonban a kellemes 14-15 fokban vidáman átvészelik a leghidegebb évszakot, egyik-másik akkora volt, mint egy traktorkerék.
Tami gyönyörködött a hullámokban (bár úszni nem ment be, pedig megnéztem volna bikiniben), aztán egy kis kanyarral visszafele indultunk, az állomás irányába.
 |
| Monopoli egyik rejtett öble. |
A vonatút hazafele is olajozottan ment, nem késtünk egy percet sem.
Megnéztük a bevásárlónegyedet (amely szépen ki volt világítva), és eszembe ötlött, hogy venni kéne valami szebb ékszert Taminak, ha már ennyire nagyon romantikus a helyzet.
Aztán eszembe jutott, hogy pár hónappal azelőtt, '23 novemberében már hoztam neki egy nagyon szép baglyos ezüstnyakláncot Bristol mellől, a Cheddar-szurdokból, úgyhogy arra jutottam, ezúttal kénytelen lesz beérni a puszta társaságommal. :D
Vacsorára szerettem volna kipróbálni valami helyi különlegességet, úgyhogy mivel nem akartam megvárni, hogy kinyissanak estére a felkapottabb helyek, be is tértünk egy gyors(ított) étterembe.
Itt
pasta all'assassinát kértem.
Ez nem egy bonyolult művelet - ugyanúgy készül, mint mondjuk egy bolognai spagetti (bár ebben nincsen darált hús, csak nagyon csípős paradicsomszósz), viszont
direkt odaégetik.
 |
A pasta all'assassina - finomabb, mint ahogy kinéz!
|
Ilyenről korábban nem hallottam (és gyanús, hogy egy középkori, vagy újkori konyhai baleset lett elsütve specialitásként a modern időkben :D ), viszont meglepetésemre működött a dolog.
Végül nem azért nem sikerült bekebeleznem az egészet, mert odaégették, hanem azért, mert nagy volt az adag és kib*szottul csípett a szósz... XD
Hazafele menetben aztán ismét láttuk a Dick Factoryt.
Ezúttal már ki volt nyitva és be tudtunk lesni.
Hát ilyet még nem láttam életemben - benn sütemények voltak, de mindegyiknek f*sz alakja volt és voltak egészen gigantikus, monumentális darabok, amire már Lakatos Márk is elismerően csettintett volna.
 |
Immáron nyitva a Dick Factory -
főleg nőket láttam bemenni... |
Venni nem vettünk semmit, illetve a mellette levő boltban néhány apróságot.
Azút' a szálláson aztán igen hamar el is tettük magunkat, a szomszédok történelem előtti üvöltésétől / nászi zörejeitől és az esteli város egyéb zajaitól kísérve.
K*rva jó nap volt!
Másnap (jan. 27.-én) délelőtt ismét megindultunk, ismét a vasútállomás irányába.
No de kérem!
Hát három is van! :D
Tegnap a Leccébe tartó szerelvény a főpályaudvarról indult, a reptéri vonattal egy kisebbre érkeztünk meg, az aznapi úticélunk pedig ezek közül egyikről sem volt elérhető, és sokáig nem volt teljesen tiszta, hogy mégis hol kéne fölszállni melyik vonatra.
Kinn a második számú pályaudvar előtt egy zenészforma figura barátkozott velem (akiről kiderült, hogy csöves), majd miután kiderült, hogy nem adok neki pénzt, mert nincsen euróm, a barátság olyan hamar véget is ért, amilyen hamar létrejött és fölszívódott őkelme. :D
De hol a vonat?
 |
Az értelmetlen, különálló pályaudvar emeleti
sínpárjai.
|
Találomra bementem egy melléképület kinézetű helyre és meglepve láttam, hogy olyan vasúttársaságok indulásai vannak kiírva a falakon, amelyek egyrészt egzotikusan hangzanak, másrészt köztük van az a vonat is, ami nekünk kell.
Ekkor már csak nagyjából öt percünk volt az indulásig és viharos gyorsasággal (minimális olasztudásom latba vetvén) sikerült is jegyeket vennem az automatából, mely angolul nem beszélt.
Ezek után fölsiettünk a peronra.
Ott jött a meglepetés - ugyanaz a vasúti tér ez, mint a főpályaudvaré, viszont ezek a sínek egy emelettel magasabban vannak, mint amazé, és a kettő közt nincs egyáltalán átjárás.
Ennek az értelméről elmélkedtem, míg elhagytuk Barit (ezúttal nyugati irányban), de arra jutottam már fönn a hegyek között, hogy igazából nem sok van neki. :D
Egy Altamura nevű városkában kellett átszállnunk a célpont felé tartó vonatra (amiről valamiért Környe jutott eszembe mediterrán változatban), és csakhamar meg is érkeztünk Materába.
 |
| Matera északabbi részei a fellegvárból. |
Ezt a helyet ismét csak Mr. Red történetei alapján szemeltük ki (bár ő szerintem csak olvasott róla, még nem járt ott).
A lényege, hogy itt az óváros maga a város, és egy hegy tetején van az egész.
Tele van régi templomokkal, van fellegvára, és a keleti határban egy akkora szurdok tátong, amit ritkán látni.
A szurdokon kötélhidakon át lehet átjutni, úgyhogy ez mindenképp olyan kalandos helynek tűnt, amit Tami is élvezne.
Így is lett.
Materába ebédidő környékén érkeztünk meg, úgyhogy ennivaló után néztünk.
A fő sétálóutcában majdnem az összes létező étterem be volt zárva, úgyhogy egy amolyan szendvicsező, húsos, sajtos helyre tértünk bé, reménykedve, hogy adnak valami jót.
Adtak.
A fellegvár rész váratlanul hamar csak úgy ott termett előttünk, az alsó részeken még nem kellett sokat lépcsőzni, de a fentebbi területek azok tényleg az Assassin's Creedet idézték.
Maga a látvány pedig Portót, ahol '18 januárjában jártam Mr. Reddel és Atival.
Azaz egy csomó épület el volt hagyatva és át volt adva az enyészetnek.
Tiszta sor - modern korban élünk, mindenki autóval vagy robogóval szeretne közlekedni, s azok nem annyira tudnak jól haladni lépcsősorokon... :D
Itt azért egy fokkal jobb volt a helyzet, mint Portóban, kevesebb volt a rom a meredekebb részeken, a látvány az egyes városrészekre pedig volt annyira szép, mint amott!
 |
Tami gyönyörködik a szurdokban.
|
Elég sok időt töltöttünk el Tamival a kanyargós lépcsőkön, próbálkozván kiigazodni (nem nagyon sikerült, Gattolina itt kajánul megjegyzi, hogy "az út pedig alighanem 2 kötőjel 3 kilométer lehetett csak"), viszont megint csak váratlanul odaértünk a fentebb említett szurdokhoz.
Na ez nem volt piskóta.
Hatalmas mélység, lenn egy vékonyka patak csordogált, szemben pőre fehér sziklák, mellettünk a lejáratánál egy tanácstalan fiatal olasz pár, akik minket néztek, hogy mi vajon mit csinálunk most.
A lejárat ugyanis le volt zárva egy lelakatolt kapuval.
A mellette elhelyezett táblán olaszul fel volt tüntetve (már amennyire ki tudtam silabizálni, ezen a nyelven tényleg nem sokat tudok), hogy sz*r az ösvény és halálos veszély meg fordulj vissza hülyegyerek és inkább azzal játsszál, amivel egyidős vagy.
 |
| A szurdok mélye. |
Hát erről nem volt szó. :D
Mondjuk ennyi nem szokott megfékezni, és most sem álltam meg.
K*rva nehéz volt átmászni a kapun, mert a kilincsen kívül sehol sem tudta megvetni a lábát az ember.
Jobbra pedig egy kőkerítés volt, azon túl meg konkrétan a szabad levegő - a semmi.
Tami kicsit izgulósabb mint én, ám meglepetésemre itt ő maga lendült támadásba és javasolta, hogy ha már idáig eljöttünk, ne forduljunk vissza... :D
Elrontom az embereket, látjátok?
Miután átértem, Tami következett.
Ő kisebb jóval, mint én, úgyhogy kénytelen volt a kőkerítés tetején óvatosan átkúszni, majd leszedtem a másik oldalon.
A végén jött a fiatal olasz pár - a srác ügyesen átmászott, de a csajt azt így otthagyta, hogy jól van szivi majd megoldod... :D
 |
| Hősünk a hídon. |
Úgyhogy őt végül én segítettem le a kőkerítés tetejéről, amit nem könnyített meg, hogy angolul egyikőjük sem beszélt, tehát nem értették amit mondok. :D
A párocskát előreengedtem - hajtotta őket az ifjonti hév és sejtésem szerint a téli nemződüh is - mi pedig lassacskán ereszkedni kezdtünk.
Sziklás terepen általában elememben vagyok (lásd Svédország, vagy épp Erdély hegyei), de itt nagyon meg kellett gondolnom, mit csinálok - pokoli meredek volt lefele az út.
Tamit is óvatosságra intettem, de egész ügyesen araszolt le kis lábain az ösvényen, csak a nagyobb és valóban vészes szikláknál kellett segítenem neki, hogy tovább tudjon ereszkedni.
Lent aztán valóban ott várt minket a függőhíd.
Olyannyira meg is örültem neki, hogy nyílegyenesen belegyalogoltam egy tüskebokorba, ami felszakította a bal szemem alatti részt - k*rva jó. :D
Nyavalygásra azonban nem volt idő, Tami már a híd lábánál várakozott csinosan és lobogó hajjal.
Hősiesen át is szelte a kanyont a hídon.
 |
A hosszútávfutó magányossága.
|
Volt azért sivalkodás, mert a függő szerkezetet dobálta ám a lent tomboló szél, de szerencsére azért az látszott: olyanra építették, hogy kibírja.
Utána én következtem, ment ám a kapaszkodás ész nélkül. XD
A szemközti hegyre jó lett volna fölmenni, de időszűke miatt végül elálltunk ettől.
Illetve lassacskán jött az este, és sötétben igazán nem lett volna eszes döntés fölmenni azon a sziklás részen, ahol napfényben is nagyon kellett óvatoskodni.
A fellegvárba visszaérve (a kerítésen ismét átmászva) egy barlanglakás felé vettük az irányt.
Ez sajna zárva volt, úgyhogy tényleg érdemes lesz ide még egyszer visszatérni, mert az a város egyik legfőbb látványossága (amennyiben a fentiek nem lennének elegek :D ), valóban voltak a középkorban/újkorban népek, akik egyszerűen belevájtak a mészkőbe lakásokat és ott éldegéltek büszkén és boldogan.
A visszaúton betértünk ugyanarra a helyre, ahol érkezésünk után ettünk.
Tami itt valami különleges olajat is szerzett, én pedig emlékeim szerint pisztáciás sonkás szendvicset falatoztam, ami egyrészt hatalmas volt, másrészt isteni, harmadrészt meg asszem 7 euró 95 centbe került, úgyhogy gyakorlatilag pont ott voltunk árban, mint itthon egy nagyobb városban.
Ez akárhányszor külföldön járok, vissza-visszatérő tendencia.
Simán be tudsz vásárolni annyiból egy Angliában, Olaszországban és főleg Romániában, mint idehaza - de nem azért, mert ott olcsó az élet.
Hanem mert kib*szott sz*r a forint... :D
Visszaúton ugyanúgy át kellett szállni Altamurában, mint odafele (kb 5 percet kellett várni, míg elindult Bariba a szerelvény).
Aztán viszont érdekes volt, hogy a város felé tartva kitört a péntek esti láz... xD
A falusi és külvárosi fiatalok
tömegei szálltak vonatra az esti bulizás érdekében, úgyhogy a végin már tényleg lépni sem lehetett; szerencsére Tamival tudtunk ülni végig.
 |
Eszek - de jó, hogy fotózol...
Mondjuk én kértem... :D
|
A(z értelmetlenül elkülönített emeleti) pályaudvarra érve aztán be kellett vetnem a Westmont táborban, Amerikában biztonsági őrként elsajátított technikámat - ami a gigászi tömegen való áttörést illeti, azóta is beválik.
Ott 6-700 gyerek szülei érkeztek meg nyaranta egyszer látogatásra - 700 gyerekre két szülővel számolva 1.400 ember volt kíváncsi, akiken jó Geldarunknak kellett, hogy átjusson valahogyan, hogy tudja is végezni a munkáját valahogyan a portánál.
Megoldotta szerencsére és felettébb sármosan.
Szállásra vissza, együnk, aludjunk.
Utolsó napunk reggelére virradtunk.
Előttünk állt az egész nap, este indultunk csak vissza Pestre!
Összepakoltunk tehát (Tami imád rakodni, úgyhogy hamar megvolt), majd az óváros felé vettük az irányt, ahol sikerült kulturáltan és szalonba illően megreggeliznem (nem).
Megnéztük ezután a Mikulás szobrát, amely előtt minden képzeletet fölülmúlt a tömeg (emlékeim szerint németek), majd némi kikötői kanyargás után a városi stadion felé indultunk.
A kikötőben azért elálmodoztam, milyen lenne átkompozni Albániába!
 |
Az SSC Bari stadionja.
|
A városi stadion felé mennek buszok, de mivel volt időnk bőven, ezért rábeszéltem Tamit, hogy gyalogoljunk.
Róla érdemes tudni, hogy egyáltalán nem puhány leány - megtette az Országos Kéktúra egészét, viszont az aszfaltot nem igazán bírják a talpai.
Szerencsére végig az volt... :D
Úgyhogy itt sikerült is kiborítanom.
 |
| Tami kucorog a fenyőfa árnyékában. |
Voltak szakaszok, ahol én jobban haladtam (egyébként át a mediterrán, balkáni semmin - itt voltak olyan részek, hogy a puszta közepén félkész üzletház, mellette 3 pálmafa, amúgy meg pampa az egész XD), ő meg kevésbé, és mire a stadionhoz értünk, már nagyon sokat maradozott le és tele volt a hócipője.
Itt le is ült egy fenyőfa alá duzzogni - én meg elkészítettem a kedvenc képemet róla.
Ilyen, mikor egy ember megpróbál haragudni a másikra, de mivel az nem teljesen közömbös számára, terve kudarcot vall és a mérges arc helyett valami közepesen rosszalló manóarcot sikerül produkálni. XD
A Bari stadionja pompás - én mint focidrukker odavoltam meg vissza (Tami inkább a felhőkben gyönyörködött), majd visszafele már inkább buszoztunk, nem csak az ő, de az én talpaim is elfáradtak a betonon.
S hogy mit vigyünk haza?
Tami szerint ez úgy működik, hogy vett egy csomag fügés kekszet, majd arra az eshetőségre, ha az nem lenne finom, szerzett tartalék vásárfiát (málnás kekszet).
Ilyenek kinek jutnak eszébe? :D
Egyébként a málnás finom volt, a fügés nem.
Este ki a reptérre, haza Pestre, nagyon hideg van, jaj de ronda Kőbánya-Kispest, irány haza aludni!
Szép volt, igaz volt, égből pottyant mese volt.
Jó éjt mindenkinek!
