Ismét jelentkezem!
Épp alszik a kisfiam, ideje kihasználni az időt és folytatni a zenekarom történetét!
Meglátjuk, meddig jutunk... :D
Eljött 2024 január ötödike, ideje volt ismét színpadra lépnünk, ezúttal Pesten, a Három Hollóban.
Erről a helyről előzetesen igazán nem tudtam semmit, viszont a koncert szervezése felettébb problematikus volt.
Ezt Dávid vállalta magára (egyetlen leszervezett koncertje volt ez), és bizony kőkeményen megizzadt vele.
Valami olyasmi volt a terv, hogy szerez egy mostanában kurrens, befutás előtt álló zenekart, valamint valahonnan kerítünk egy igazi nagy nevet, amely majd bevonzza a népeket, aztán hátradőlünk a pezsgőfürdőben thai ladyboyok társaságában és számoljuk a pénzt.
Ez nem teljesen így alakult, de az egyik legjobb koncertünk szerintem mégis ez lett!
Előzetesen nagyot gondoltam, és a húzónévnek a legendás magyar (de angolul éneklő) indie rockbandát, az Amber Smithet szerettem volna megnyerni.
Ez úgy történt, hogy nemes egyszerűséggel ráírtam messengeren Poniklo Imrére (!), aki hímezett-hámozott, majd igazából azt írta, hogy mivel készül az új AS album, most nem vállalnának előtte fellépéseket.
Az üzenet viszonylag egyértelmű volt - kis halak vagyunk még.
Mondjuk legalább egy udvarias nemleges válasz érkezett és nem az, amiből szintén volt pár más esetekben (ígérgetések halmaza, vagy szimpla tahóskodás).
Máté ekkor bemoccant és megkereste az egykori Árnyak együttes frontemberét, Molnár Róbertet (ki mostanában a nem túl meglepő nevű Molnár Róbert Band nevű zenekarával nyomul), hogy mit szólna egy közös koncerthez.
Épp alszik a kisfiam, ideje kihasználni az időt és folytatni a zenekarom történetét!
Meglátjuk, meddig jutunk... :D
Eljött 2024 január ötödike, ideje volt ismét színpadra lépnünk, ezúttal Pesten, a Három Hollóban.
Erről a helyről előzetesen igazán nem tudtam semmit, viszont a koncert szervezése felettébb problematikus volt.
Ezt Dávid vállalta magára (egyetlen leszervezett koncertje volt ez), és bizony kőkeményen megizzadt vele.
Valami olyasmi volt a terv, hogy szerez egy mostanában kurrens, befutás előtt álló zenekart, valamint valahonnan kerítünk egy igazi nagy nevet, amely majd bevonzza a népeket, aztán hátradőlünk a pezsgőfürdőben thai ladyboyok társaságában és számoljuk a pénzt.
Ez nem teljesen így alakult, de az egyik legjobb koncertünk szerintem mégis ez lett!
Előzetesen nagyot gondoltam, és a húzónévnek a legendás magyar (de angolul éneklő) indie rockbandát, az Amber Smithet szerettem volna megnyerni.
Ez úgy történt, hogy nemes egyszerűséggel ráírtam messengeren Poniklo Imrére (!), aki hímezett-hámozott, majd igazából azt írta, hogy mivel készül az új AS album, most nem vállalnának előtte fellépéseket.
Az üzenet viszonylag egyértelmű volt - kis halak vagyunk még.
Mondjuk legalább egy udvarias nemleges válasz érkezett és nem az, amiből szintén volt pár más esetekben (ígérgetések halmaza, vagy szimpla tahóskodás).
Máté ekkor bemoccant és megkereste az egykori Árnyak együttes frontemberét, Molnár Róbertet (ki mostanában a nem túl meglepő nevű Molnár Róbert Band nevű zenekarával nyomul), hogy mit szólna egy közös koncerthez.
Robi meghallgatta az anyagunkat (ekkor még csak az első, One of Us címet viselő EP-nk volt elérhető) és boldogan igent mondott.
Én nem tudtam, hogy ő annak idején mekkora névnek számított, úgyhogy csak remélni tudtam, hogy ez jól fog majd elsülni.
A helyi, Három Hollós szervezővel azonban folyamatosan kínlódnia kellett Dávidnak.
Miló zenekarát, a Crow Black Dreamet szerettük volna második zenekarnak, de Lenke (alias Lepke ill. Lencse) pár szám meghallgatása után azt mondta, ez túl sötét, úgyhogy nem lehet.
Viszont az ilyen helyeken sorba állnak a kezdő/félprofi zenekarok, náluk is volt egy viszonylag hosszú lista, erről ajánlotta ő a Raemiel nevű formációt.
Meg is egyezett velük Dávid a terembiztosítás díjában, majd néhány nap múlva jött egy email, hogy ja nem bocs, elírtam, 10.000 forinttal végül több lesz.
Köszi Lencse.
Ezek után a Raemiel mozdult be, hogy ők igazából a második helyen szeretnének föllépni, nem az első helyen.
Én nem tudtam, hogy ő annak idején mekkora névnek számított, úgyhogy csak remélni tudtam, hogy ez jól fog majd elsülni.
A helyi, Három Hollós szervezővel azonban folyamatosan kínlódnia kellett Dávidnak.
 |
| Az esemény hivatalos plakátja, Dávid műve. |
Miló zenekarát, a Crow Black Dreamet szerettük volna második zenekarnak, de Lenke (alias Lepke ill. Lencse) pár szám meghallgatása után azt mondta, ez túl sötét, úgyhogy nem lehet.
Viszont az ilyen helyeken sorba állnak a kezdő/félprofi zenekarok, náluk is volt egy viszonylag hosszú lista, erről ajánlotta ő a Raemiel nevű formációt.
Meg is egyezett velük Dávid a terembiztosítás díjában, majd néhány nap múlva jött egy email, hogy ja nem bocs, elírtam, 10.000 forinttal végül több lesz.
Köszi Lencse.
Ezek után a Raemiel mozdult be, hogy ők igazából a második helyen szeretnének föllépni, nem az első helyen.
 |
| Azért menő így kiírva látni magunkat... |
Eddigre Dávidnak már nagyon elege lett a helyzetből, így visszaválaszolt nekik, hogy oké, de akkor légyszi fizessétek már ki a terembiztosítással járó díja(ka)t is, és akkor jó lesz.
Hirtelen a Raemiel minden aggálya eloszlott és máris jó volt a nyitó slot. :D
Rejtélyes.
Őket egyébként bátran ajánlom a shoegaze kedvelőinek.
Akinek mond valamit a páratlan Slowdive zenekar neve, az semmiképp nem fog bennük csalódni - nagyjából ugyanazt a melankolikus, helyenként zajos elszállást hozzák, viszont javukra írható, hogy Magyarországon nem sokan csinálnak ilyet (pl. Matrica még az, aki ezzel kísérletezik).
A Három Holló maga egyébként felettébb puccos hely.
Az Erzsébet híd mellett álló épület belsejében a földszinten ilyen irodalmi kávéház-szerűség található, a koncertterem meg a föld alatt van, ahova kicsit labirintusszerű folyosókon lehet bejutni.
Kifejezetten tetszett, hogy a hangosító a beállásnál rendesen foglalkozott velünk és jól belőtte a hangszereket meg az éneket, illetve volt vetítési lehetőség is!
Ezzel éltünk is, így a koncertünk során végig mögénk volt vetítve a logónk.
A Raemiel kiválóan hozta a nyitányt, bár a hangerővel időnként voltak gondok - a szólógitáros pár számban ujjal pengetett és ekkor nem igazán hallatszott, hogy miket is szeretne játszani.
Ezt leszámítva amúgy nekem tetszett a koncertjük, a backstageben gratuláltam is nekik.
Ők vonzották be egyébként a legnagyobb közönséget, akik lelkesen bíztatták őket, viszont nagy örömömre maradtak a mi műsorunkra is.
Azt gondolom, méltón helytálltunk (apám pl. végre eljött megnézni gyökér gyermekét, csak a tizedik koncertünkig kellett erre várni :D ), a számok nem estek szét.
Molnár Robi árgus szemekkel nézte a produkciónkat, majd elismerően nyilatkozott Máténak arról, amit csinálunk, végül pedig két fontos megjegyzést tett:
- öltöztessétek föl jól az énekest (magyarán engem)
- cseréljetek basszusgitárost (azaz DTR-t).
Igazság szerint mindkettőre hamarosan sor került, de főleg a csere igényel egy hosszabb és némileg megterhelő széljegyzetet.
Molnár Robiék koncertje egyébként abszolút az est fénypontja volt, a mozgáson, dalokon abszolút látszott az évtizedes tapasztalat, maga Robi pedig egyszerűen hatalmas frontember.
Mozgatta a közönséget, lement közéjük, mászkált mindenfele (és közben jól énekelt).
A koncert végén beszédbe elegyedtem a gitárosukkal, és mondtam nekik, hogy hát ez igen jó volt, főleg azért, mert nagyon régóta szeretem a Paradise Lost-ot.
Rám nézett és csak annyit mondott: mi is... :D
A következő, fehérvári, Nyolcas Műhelyben elkövetett fellépésünkre abszolút elmondható az ismert angol mondás, azaz this day won't go down in history.
Ez volt egyrészt DTR utolsó koncertje a Russian Girlben.
Maga ez kimondottan fájdalmas volt nekem, mivel lassan húsz éve ismerem (s ebből hét évet voltunk közeli barátságban), de a váltás egy idő után már elkerülhetetlenné vált.
Kezdődött mindez azzal, hogy Máté és Dávid valamikor január táján (a Három Hollós koncert előtt még) elém álltak és közölték, hogy ha DTR marad a továbbiakban, akkor ők viszont kilépnek.
Az ingadozó teljesítményét basszusgitáron hozták föl fő oknak és az én legnagyobb problémám az volt, hogy már túl voltunk jó néhány koncerten és bizony voltak nagy beégések.
Pontatlanságok.
Koncerten, élőben, közönség előtt félbeszakadt dalok, ahol egyszerűen elmászott a basszusgitár a dobtól (Máté azóta szintén távozott közülünk, de a dobrészei pontosságára sosem lehetett panasz).
Akkoriban várta DTR a kislányát a feleségivel és egyre kevesebb ideje lett a zenélésre, úgyhogy a pótlására Mátéék Milót szemelték ki a CBD-ből.
Ő kifejezetten lelkesen állt a történethez és meg is tanulta hetek alatt a teljes repertoárt.
DTR egyáltalán nem vette jó néven, hogy cserére kerül a sor a posztján, de azt belátta, hogy amíg kisgyerekes apuka lesz, várhatóan állni fog máskülönben a zenekar.
Én magam pedig sajnos nagyon erősen azt éreztem, hogy igazából itt nincs már tovább mire várni.
Három év telt el, ennyi idő alatt, ha valakit nagyon érdekel a hangszere, meg tud rajta tanulni stabilan játszani.
DTR legnagyobb tragédiája egyébként az volt, hogy ő egyetlen kivétellel mindent jól és lelkiismeretesen csinált: belemélyedt a jogvédelmi dolgokba (Artisjus), plakátot tervezett és kivitelezett, szöveges videókat gyártott a youtubera, abszolút odatette magát.
A hangszere azonban egyszerűen nem érdekelte annyira, hogy egy totál alapszintnél magasabbra tudjon jutni (a folyamatos tempóbeli ingadozásokról nem is szólva), így a zenekar szempontjából a távozása megindokolható volt.
A koncertre abszolút időben érkeztünk, beálltunk, majd megkezdődött a várakozás a többi zenekarra.
Befutott a helyi illetőségű CBD (ahonnan Miló ezen koncert utántól már nálunk is játszott ugyebár), a Molnár Róbert Band ismét vállalta a főzenekar szerepét - a legelső zenekar, a The Buddha Pests viszont nem volt sehol.
Kezdés előtt fél órával azért már kezdett kellemetlen lenni a helyzet - befutott ugyan a dobos, a basszusgitáros és a gitáros-énekes (aki teljesen be volt állva körülbelül fél nyolc magasságára), a kiegészítő énekes csajszi (akiről a legutóbbi RG-s bejegyzésben már megemlékeztem) viszont kb. a hivatalos koncertkezdésre érkezett meg, vihorászva mászkált a klubban, majd beállás után ismét eltűnt kb. 20 percre, így nagyjából 40 perces késéssel kezdhették meg a zenebonát, nagyjából 6 ember előtt.
Na ez azért sokaknál kib*szta a biztosítékot - én is méltatlannak éreztem, hogy egy alakulófélben levő banda már a második koncertjén nyomja a sztárallűröket, Máténak viszont tényleg elgurult a gyógyszere és egy későbbi fellépésünkről, ahol a The Buddha Pests zárt volna, konkrétan ki is dobatta őket a lineupból. :D
A műsoruk nem volt rossz, de jó sem.
A végére teljesen részeg gitáros-énekes hamisan kántált valamit, a számok között ment a kásás összekötő szöveg, amiből sokat nem lehetett érteni, de angolul volt valamiért (You know?), illetve helyenként a közönséget is szidták, úgyhogy szépen szállingóztak is elfele az emberek.
Ők maguk a többi banda koncertjét meg sem várva pattantak is be a kocsiba és zúztak vissza Pestre.
Kezdő zenészek kedvéért azért elmondom: ez viszonylag sértő. :D
Más, aznapi társbandák koncertjét nem csak azért érdemes megvárni, mert ez az illő - hanem azért is, mert ezek mindig komoly kapcsolatépítési lehetőségek.
Mi pontosan így ismerkedtünk meg a már többször emlegetett, szarvasi illetőségű Néma Revolverekkel és hogy-hogy nem, de kiderült, hogy kib*szott jó fejek, nem csak simán jó zenészek.
Buddháék után a CBD következett, a műsorukat óriási ködben adták elő - nekem egyébként kifejezetten tetszett, mellettem viszont egy nő végig panaszkodott nekem, hogy jó ez a zene, csak hát fél-playback az egész.
Én erre felszólaltam, hogy áh azért tuti nem...
Ekkor még nem tűnt fel a turpisság (azaz hogy a gitár is laptopról megy általában, nem csak a dob és a szintetizátorok).
Ezt azonban én még el tudom nézni - ne feledjük, én is ritmusgitáros-énekesként kezdtem, mielőtt rájöttem volna, hogy a gitárt az énekkel kombinálva egyszerűen nem tudok magas szintet hozni...
Utánuk mi következtünk - nem túl népes, de elég lelkes közönség előtt adtuk elő a szokásos műsorunkat, (legalább) két új rajongóra szert tévén Marci és Máté személyében, akik szó szerint végigtombolták az előadást. :D
Én a koncert után nem mentem vissza Pestre a srácokkal, hanem az Oroszlányról érkezett Karesszel hazatértem mindenki kedvenc bányászvárosába - a bátyja vezetett.
Buddháék kora esti késése és balf*szkodása egyébként odáig gyűrűzött, hogy Molnár Robi bandája kb. éjfélkor tudta elkezdeni a koncertjét (majdnem egy órás késéssel), és addigra egyszerűen hazaszivárogtak már az emberek, úgyhogy nagyjából 10-15 fős közönség előtt játszottak és láttam rajta, hogy nagyon csalódott volt...
Hirtelen a Raemiel minden aggálya eloszlott és máris jó volt a nyitó slot. :D
Rejtélyes.
Őket egyébként bátran ajánlom a shoegaze kedvelőinek.
Akinek mond valamit a páratlan Slowdive zenekar neve, az semmiképp nem fog bennük csalódni - nagyjából ugyanazt a melankolikus, helyenként zajos elszállást hozzák, viszont javukra írható, hogy Magyarországon nem sokan csinálnak ilyet (pl. Matrica még az, aki ezzel kísérletezik).
A Három Holló maga egyébként felettébb puccos hely.
Az Erzsébet híd mellett álló épület belsejében a földszinten ilyen irodalmi kávéház-szerűség található, a koncertterem meg a föld alatt van, ahova kicsit labirintusszerű folyosókon lehet bejutni.
Kifejezetten tetszett, hogy a hangosító a beállásnál rendesen foglalkozott velünk és jól belőtte a hangszereket meg az éneket, illetve volt vetítési lehetőség is!
Ezzel éltünk is, így a koncertünk során végig mögénk volt vetítve a logónk.
 |
| Akcióban a Három Holló színpadán. |
A Raemiel kiválóan hozta a nyitányt, bár a hangerővel időnként voltak gondok - a szólógitáros pár számban ujjal pengetett és ekkor nem igazán hallatszott, hogy miket is szeretne játszani.
Ezt leszámítva amúgy nekem tetszett a koncertjük, a backstageben gratuláltam is nekik.
Ők vonzották be egyébként a legnagyobb közönséget, akik lelkesen bíztatták őket, viszont nagy örömömre maradtak a mi műsorunkra is.
Azt gondolom, méltón helytálltunk (apám pl. végre eljött megnézni gyökér gyermekét, csak a tizedik koncertünkig kellett erre várni :D ), a számok nem estek szét.
Molnár Robi árgus szemekkel nézte a produkciónkat, majd elismerően nyilatkozott Máténak arról, amit csinálunk, végül pedig két fontos megjegyzést tett:
- öltöztessétek föl jól az énekest (magyarán engem)
- cseréljetek basszusgitárost (azaz DTR-t).
Igazság szerint mindkettőre hamarosan sor került, de főleg a csere igényel egy hosszabb és némileg megterhelő széljegyzetet.
Molnár Robiék koncertje egyébként abszolút az est fénypontja volt, a mozgáson, dalokon abszolút látszott az évtizedes tapasztalat, maga Robi pedig egyszerűen hatalmas frontember.
Mozgatta a közönséget, lement közéjük, mászkált mindenfele (és közben jól énekelt).
A koncert végén beszédbe elegyedtem a gitárosukkal, és mondtam nekik, hogy hát ez igen jó volt, főleg azért, mert nagyon régóta szeretem a Paradise Lost-ot.
Rám nézett és csak annyit mondott: mi is... :D
A következő, fehérvári, Nyolcas Műhelyben elkövetett fellépésünkre abszolút elmondható az ismert angol mondás, azaz this day won't go down in history.
Ez volt egyrészt DTR utolsó koncertje a Russian Girlben.
Maga ez kimondottan fájdalmas volt nekem, mivel lassan húsz éve ismerem (s ebből hét évet voltunk közeli barátságban), de a váltás egy idő után már elkerülhetetlenné vált.
Kezdődött mindez azzal, hogy Máté és Dávid valamikor január táján (a Három Hollós koncert előtt még) elém álltak és közölték, hogy ha DTR marad a továbbiakban, akkor ők viszont kilépnek.
Az ingadozó teljesítményét basszusgitáron hozták föl fő oknak és az én legnagyobb problémám az volt, hogy már túl voltunk jó néhány koncerten és bizony voltak nagy beégések.
Pontatlanságok.
Koncerten, élőben, közönség előtt félbeszakadt dalok, ahol egyszerűen elmászott a basszusgitár a dobtól (Máté azóta szintén távozott közülünk, de a dobrészei pontosságára sosem lehetett panasz).
Akkoriban várta DTR a kislányát a feleségivel és egyre kevesebb ideje lett a zenélésre, úgyhogy a pótlására Mátéék Milót szemelték ki a CBD-ből.
Ő kifejezetten lelkesen állt a történethez és meg is tanulta hetek alatt a teljes repertoárt.
DTR egyáltalán nem vette jó néven, hogy cserére kerül a sor a posztján, de azt belátta, hogy amíg kisgyerekes apuka lesz, várhatóan állni fog máskülönben a zenekar.
Én magam pedig sajnos nagyon erősen azt éreztem, hogy igazából itt nincs már tovább mire várni.
Három év telt el, ennyi idő alatt, ha valakit nagyon érdekel a hangszere, meg tud rajta tanulni stabilan játszani.
DTR legnagyobb tragédiája egyébként az volt, hogy ő egyetlen kivétellel mindent jól és lelkiismeretesen csinált: belemélyedt a jogvédelmi dolgokba (Artisjus), plakátot tervezett és kivitelezett, szöveges videókat gyártott a youtubera, abszolút odatette magát.
A hangszere azonban egyszerűen nem érdekelte annyira, hogy egy totál alapszintnél magasabbra tudjon jutni (a folyamatos tempóbeli ingadozásokról nem is szólva), így a zenekar szempontjából a távozása megindokolható volt.
A koncertre abszolút időben érkeztünk, beálltunk, majd megkezdődött a várakozás a többi zenekarra.
Befutott a helyi illetőségű CBD (ahonnan Miló ezen koncert utántól már nálunk is játszott ugyebár), a Molnár Róbert Band ismét vállalta a főzenekar szerepét - a legelső zenekar, a The Buddha Pests viszont nem volt sehol.
 |
| A fehérvári koncert plakátja - ismét Dávid munkája. |
Na ez azért sokaknál kib*szta a biztosítékot - én is méltatlannak éreztem, hogy egy alakulófélben levő banda már a második koncertjén nyomja a sztárallűröket, Máténak viszont tényleg elgurult a gyógyszere és egy későbbi fellépésünkről, ahol a The Buddha Pests zárt volna, konkrétan ki is dobatta őket a lineupból. :D
A műsoruk nem volt rossz, de jó sem.
 |
| DTR búcsúzik a színpadtól és a zenekartól is. |
Ők maguk a többi banda koncertjét meg sem várva pattantak is be a kocsiba és zúztak vissza Pestre.
Kezdő zenészek kedvéért azért elmondom: ez viszonylag sértő. :D
Más, aznapi társbandák koncertjét nem csak azért érdemes megvárni, mert ez az illő - hanem azért is, mert ezek mindig komoly kapcsolatépítési lehetőségek.
Mi pontosan így ismerkedtünk meg a már többször emlegetett, szarvasi illetőségű Néma Revolverekkel és hogy-hogy nem, de kiderült, hogy kib*szott jó fejek, nem csak simán jó zenészek.
Buddháék után a CBD következett, a műsorukat óriási ködben adták elő - nekem egyébként kifejezetten tetszett, mellettem viszont egy nő végig panaszkodott nekem, hogy jó ez a zene, csak hát fél-playback az egész.
Én erre felszólaltam, hogy áh azért tuti nem...
Ekkor még nem tűnt fel a turpisság (azaz hogy a gitár is laptopról megy általában, nem csak a dob és a szintetizátorok).
Ezt azonban én még el tudom nézni - ne feledjük, én is ritmusgitáros-énekesként kezdtem, mielőtt rájöttem volna, hogy a gitárt az énekkel kombinálva egyszerűen nem tudok magas szintet hozni...
Utánuk mi következtünk - nem túl népes, de elég lelkes közönség előtt adtuk elő a szokásos műsorunkat, (legalább) két új rajongóra szert tévén Marci és Máté személyében, akik szó szerint végigtombolták az előadást. :D
Én a koncert után nem mentem vissza Pestre a srácokkal, hanem az Oroszlányról érkezett Karesszel hazatértem mindenki kedvenc bányászvárosába - a bátyja vezetett.
Buddháék kora esti késése és balf*szkodása egyébként odáig gyűrűzött, hogy Molnár Robi bandája kb. éjfélkor tudta elkezdeni a koncertjét (majdnem egy órás késéssel), és addigra egyszerűen hazaszivárogtak már az emberek, úgyhogy nagyjából 10-15 fős közönség előtt játszottak és láttam rajta, hogy nagyon csalódott volt...
 |
| Azért a ha jól emlékszem, 48 indulóból a top 10-be bekerülni szerintem nem rossz eredmény. |
Ezt - mint egy idő után már minden, szerintem előremutató kezdeményezést - is éles vita előzte meg.
Máté szerint semmi értelme nem volt, Dávid promóciókkal kapcsolatos apátiája ismét megnyilvánult, Pötty támogatta tán a dolgot még erősebben.
A lényege a dolognak az volt, hogy be kellett küldeni egy dalt, melyet átküldtek egy előzetes rostán és ha jónak találtatott, bekerült egy, már márciusban megrendezésre került döntőbe.
Odáig sikerült is eljutni egyébként (a top 10-ben ott figyelt az Acolyte című dalunk), úgyhogy március másodikán (egyébként éppen anyukáméknál voltam Gyulán) feszült figyelemmel figyeltük a Kaleid műsorát, hátha...
Végül nem nyertünk, de mivel félreértettem a pályázat lényegét (azt hittem a közönség szavazatait is figyelembe veszik, így a rajongóinkat arra kértem, kommentben szavazzanak reánk a rádió fb-oldalán :D), eléggé nyilvánvalóvá vált a rádió számára is, hogy azért ha nem is sokan, de tényleg vannak emberek, akik kíváncsiak a zenénkre, így interjút kértek tőlünk.
Egy interjút, mely olyan ablakot nyitott ki végül a zenekar számára, amiről korábban álmodni sem mertünk volna!
De hogy ez mi volt, az csak legközelebb derül ki!
Mindenkinek jó éjszakát, most megyek és segítek Taminak a kisfiamat pelenkázni.
Sov gott!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése