Apáink úján

 Üdv feleim!

Egy éve jelentkeztem utoljára - azóta igen sok minden történt!
Bendi fiam például már másfél éves, illetve hazaköltöztünk (immáron a családommal) Russian Girl jeles városába.

Azért ennél kicsit több minden történt, de csak szépen sorjában!
2024 szeptemberében 9 év után magam mögött hagytam jeles fővárosunkat és apránként Tami szülőfalujába, Kengyelre hurcolkodtam budai legénylakásomból.
Amit egyébként most, ebben a hónapban adtam föl végleg, illetve átadtam öcsémnek használatra, eddig amolyan pied-a-terre-ként funkcionált, ha Pesten jártam.

Nem nagyon tudtam előzetesen, mire számítsak, de a valóság minden képzeletet fölülmúlt. :D

Bár bejártam már az ország számos pontját, Szolnok megyéről előzetesen nem nagyon volt sok fogalmam.
Annyit tudtam, hogy ötezerszer átutaztam rajta Pest vagy Oroszlány felé tartva keletről, majd miután a Dunántúlra kerültem, ugyanezeket a köröket tettem meg visszafele, a rokonok irányába a Hajdúságba.
Megállni nagyon nem álltam meg soha, Szolnok barátságos húszemeletes toronyháza ide, Törökszentmiklós cigánytelepe oda.

Másfél év Kengyel után azt tudom mondani, hogy ez a település, sőt ez az egész térség jóval többet érdemelne.
Meglepetésemre nem annyira kihalt a vidék, mint Békés megyében, ahol kisgyerek voltam - és ahol bizony vannak falvak, ahol azóta a lakosság fele meghalt/elvándorolt azóta - de a valóság az ettől még teljes egészében a magyar valóság.

Pokoli minőségű földutak, ihatatlan, időnként fekete színű csapvíz, nem létező közvilágítás.
3500 lelkes település, úgyhogy mindenki mindent tud a másikról (a többit pedig hozzákölti).
Másfél év alatt ha jól számoltam, 4 darab (de lehet 5) esemény volt a főtéren, de itt ne a Lazarvsra gondoljunk, hanem Neoton Família-feldolgozászenekarokra, Márió a harmonikásra és egyéb, húsz éve lecsengett mulatós előadókra.
No igen.
Az emberek amúgy alapvetően barátságosak, az értelmiség teljes egészében hiányzik (a tanárokat, az óvodapedagógusokat és néhány kósza mérnököt leszámítva), úgyhogy a dohányboltban, a sorban állva legfőképpen olyan beszélgetésfoszlányokat kaphatott el az ember, hogy melyik (egyébként épp velük szemben álló) dohányboltos lánynak a legjobb a melle, miért nem indulhat el már 3 hete az ötezer éves Audi 80-as, illetve hogy ki kéne küldeni Magyar Pétert az ukrán frontra, mert ott jól meghalna.

Kengyelen pékség is található: hétfőn, szerdán és pénteken tart nyitva este hat és nyolc között.
Ezt az időablakot én telente bizony kihasználtam, marha jó dolgokat sütöttek és totál olcsó volt.
Tavasztól aztán el-elmaradoztam tavaly is és idén is, ugyanis amint jött a jó idő és az óraátállítás után már a világos is tovább velünk maradt, kalandvágyó öregasszonyok hada kezdte meg a sorbaállást már háromnegyed hat tájékán.
Kik miután a sorban kibeszélgették magukat arról, kinek hogy döglődik már a kutyája, esetleg melyik külföldi országba emigrált az unokája, beléptek az üzletbe.
Ahol aztán tovább folytatódott a terefere, majd miután 10-15 perc után kijöttek három kiflivel, én kifejezetten szerettem volna katapultba ültetni a legráérősebbeket és kilőni őket Törökszentmiklós (de legalább is Tenyősziget) irányába. :D

A falutól távolabb egyébként vannak izgalmak, ezekből természetesen nem sok van, de annál lelkesebben vetettem bele magam a fölfedezésükbe.
Tami édesanyja (akihez költöztünk kisfiam megérkezte előtt és idén pünkösdig ott is voltunk náluk a házuk tetőterében) nem egy világlátott ember, illetve mindentől fél, így azon kaptam magam, hogy az első bringás kalandom előtt egy ultrahangos kutyariasztó került a táskámba.
Erről először nem tudtam, hogy micsoda, majd később derült ki, hogy állítólag rengeteg a kóbor kutya és ha megnyom az ember egy gombot, akkor elmennek...
Jó.
Ottlétünk alatt legalább huszonötször, de lehet, harmincszor indultam neki a határnak, mondanom sem kell, egy darab kóbor ebbel sem találkoztam (lehet már ők is Németországban dolgoznak, mint a falu egy része), úgyhogy a gombot nemigen nyomogattam sűrűn. :D

A falut kurgánok, azaz kunhalmok veszik körbe - mégiscsak a Nagykunságról van szó, ez pedig kifejezett izgalommal tölt el.
A Gyűrűk Urát kedvelők kedvéért ezek pont olyanok, mint a Megye határán található buckák, csak itt nem buckamanók mászkálnak esténként körülöttük, hanem cigánygyerekek.
Illetve kincs sem mindegyikben van, de van egyébként, amelyikbe tettek annak idején, ezek ugyanis eredetileg temetkezési halmok voltak.
A kunhalmok mellett találtam egy elhagyott dohányszárítót nyugatra, egy Almássy-kastélyt keletre Kétpó irányában, dél felé Mezőhék jeles települését, ahol még van Vörös hadsereg és Lenin útja (így a rendszerváltás után majdnem 40 évvel), viszont más gyakorlatilag semmi.
Ja és a Tisza!
Hát igen - a szőke Tisza.

Kengyelen viszonylag kevés rekreációs tevékenység található, a falutól nyugatra azonban egy hatalmas U-alakú halastó tanálható, amelyet egy bölcs ember frappánsan Kengyeli-halastónak keresztelt el.
S amely egyébként tippem szerint vagy lefűződött, vagy mesterségesen elrekkentett Tisza-holtág lehetett egykoron, az alakja legalább is árulkodó.
No, ezeknél a tavaknál hatalmas az élet.
Egyrészt pecások mennek a közelebb eső részekhez, másrészt a távolabb eső részeken vízimadarak óriási hordáit lehetett megfigyelni - amíg nem jött a halőr s el nem zavart minden kib*szott alkalommal.
Kis és nagy kócsagok, bakcsók, szürke és vörös (!) gémek, gólyák partiztak nagy tömegben (néha sirályokkal kiegészülve), a látványuk legalább annyira fölemelő volt, mint az egy idő után rendre megérkező Suzuki Samurai hangja, amiben a helyi potentát ült, aki rezignált hangon közölte, hogy el kéne innen menni, mert magánterület.
Mondanom sem kell, a semmi közepén, ahol egyrészt milliószor voltam, másrészt soha senkivel nem találkoztam, nem kellett attól tartani, hogy gyorsan nekiállok orvpecázni, úgyhogy itt végig olyan érzésem volt, hogy ez az ember, illetve aki ezt a rendszert kitalálta, vélhetően életében nem kirándult, vagy ha igen, akkor nagyon ráb*szott és ez a bosszú. :D

A falut tehát másfél év után hagytuk el nagyjából, immáron kiegészülve Bendibogyóval, aki amúgy a fiam.
És nagyon aranyos bogyóarca van. :D
Illetve elképesztően hasonlít rám (persze nem most, de úgy 36 évvel ezelőtt).

Az ő érkezése azért jelentősen felbolygatta a rendet.
Minden szülőnek bele kell tanulnia a gyereknevelésbe, de én kiváltképp tanácstalannak éreztem magam a semmi közepén éldegélve úgy 3-4 hónapig.
Tami szintén lassacskán jött bele, viszont remek anyuka vált belőle igazság szerint.
Nem annyira akarok áradozni Bendi mesterről, illetve elmélkedni az idő erősen relatív természetéről, de azért mégiscsak különös belegondolni, hogy '24 decemberében még egy teljesen parányi emberkét toltak ki elém a szolnoki Hetényi Kórház szülőszobájából (aki már akkor is nagyon hasonlított rám), majd egy év múlva már nagyokat mosolygott, kúszott-mászott, idén pedig már teljesen stabilan járt és szaladt.
Különös nagyon.
Rendszeres olvasóim már tudhatják, hogy nagyon tisztelem apámat, úgyhogy kíváncsi voltam rá hogyan hat az első unoka érkezése - igazából csak annyit mondott, hogy hát igen elteltek az évek és azt, hogy nagyon hasonlít rám (persze őrá, nem rám). :D
Remélem, hamarosan hazaköltözik Németországból és nekilát unokázni, mert szeretném, ha Bendinek más lenne a nagyapjával a viszonya, mint amilyen annak idején nekem volt.
Az én nagyapám egyáltalán nem volt finom ember (ahogy a nagymamám fogalmazott) - én egy rendkívül mogorva alkoholistát ismerhettem meg a személyében, úgyhogy abban bízom, az én fiamnak normális viszonya lesz majd a saját nagypapájával.
S ha már mogorva alkoholisták - bizony jelenleg az ő egykori lakásukban lakunk, ami apám tulajdona egy ideje.
Érdekes, hogy pont egy olyan helyhez és városhoz kötődök, amit évekig tartott megszokni (mind Szoboszló, mind a Békés megyei falvak a gyerekkoromból teljesen más jellegű települések), de ez van.
Nos, ez a lakás a nagyszüleim halála óta itt állt felújítatlanul.
Én 16-ig laktam benne, majd Pestre költöztem, apám vagy abban az évben, vagy a következőben Németországba emigrált jobb fizetés és egy jobb élet reményében, így gyakorlatilag ez a kéró 10 éve csak pusztult.
Illetve nyolc, tavalyelőtt ugyanis arra a hírre, hogy érkezik az első onoka, megkezdtük apámmal és öcsémmel a felújítást.
De hát ebben még nagyon sok ember segített még...
Elbow.
Mr. Nyíri.
Mr. Bike.
Mr. Chef.
Apám felesége, édesanyám, Ati unokatesóm.
Meg még a mesteremberek, meg még akiket kihagytam, de tényleg kib*szott sokat dolgoztunk rajta (ki amennyit tudott), hogy a hetvenes évekből megérkezzünk egyszer csak a húszas évekbe.
Nincs többé a legendás(an ronda) olajfal sem.
Kiszedtünk ajtókat, kibontottunk falakat és egy konkrét dolgozóhelyiséget alakítottunk ki a beépített erkélyen.
Az én- (és később Ati-) szobából gyerekszoba lett, így Bendi fiam a Bodnárok negyedik (!) generációja már, aki itt lakik. :D

Attól tartottunk eredetileg, hogy annyira megszokta Kengyelt, hogy itt teljesen el lesz veszve, de ebből semmi nem valósult meg - az első naptól fogva hetykén, magabiztosan mászkált a lakásban, illetve amikor kinn vagyunk, akkor ott. :D
A felfedezések az első momentumban megkezdődtek - kimentünk a Vértesbe a híres Terv úthoz.
Egy igazi Bodnár fiút viszonylag könnyű lefoglalni, és Bendike is illik ebbe a sorba, ugyanis kerített három tobozt és fél órán keresztül azokat pakolgatta hol ki a járatlan betonútra, hol onnan be a tisztásra.
No igen.
Egyelőre ez most a helyzet - sikerült újra berendezkedni Russian Girl jeles városában, bogyóarcú kisfiam növekszik és hamarosan bölcsődés - az élet pedig szép.
Azért a zenekar sem állt meg szerencsére, érkezik is majd hamarosan egy bejegyzés, amiben az elmúlt egy év történéseit dolgozom föl!

Mára azonban búcsúzom, de a legközelebbi alkalomig nem kell majd egy évet várni.