Delta magazin

Üdv feleim!

Ideje visszatérni egy körülbelül fél éves kihagyás után.
Eléggé elfoglalt voltam, de szerencsére elég izgalmas dolgok történtek velem ebben az időszakban.
Beindult végre a zenekarom, a Russian Girl.
Aki nagyjából követte a történetünket, az tudja: 2020 nyarán alakítottuk meg Pöttyel még a Pozsonyi úti albérletben, ahol laktam akkortájt.
A körülmények balkániak voltak, ahogy a felszerelés is - két akusztikus gitár, dobos sehol, basszus sehol - a billentyűsök meg majd vonattal mennek!
3 év elteltével végre ott tartunk, hogy van jó dobos, van jó szólógitáros, van basszus is és kiadtuk első minialbumunkat, amelyről a Recorder magazin, és az Index is írt kritikát, illetve koncertezünk folyamatosan - szóval valóban beindult a szekér.
Erről majd a következő bejegyzésben fogok értekezni, mely egyfajta összegzése lesz a 2023 végéig a zenekar háza táján történt dolgoknak.

Gyülekező a Keletinél.

Most azonban alámerülünk Kelet-Románia mocsaraiba, ahogyan azt legutóbb ígértem - még májusban.
A szerb-román kaland sikere után elhatároztam ugyanis, hogy nincs mese - megvalósítom a legmerészebb road trip ötletemet, ami valaha is eszembe jutott - azaz megkíséreljük fölkeresni legfontosabb folyónk torkolatvidékét a távoli Regátban.

A Duna deltája egy elképesztően nagy méretű torkolatvidék (mérete Tolna vármegyéével vetekszik), melynek majdnem teljes területe természetvédelmi terület.
És okkal.
Az a fajta biológiai diverzitás, ami ott tapasztalható, Európában rendkívül ritka - hasonló egyedül a Rhône deltájában található meg tán, ha jól emlékszem...
Pelikánok és számtalan egyéb vízimadár igyekszik a halakért és rákokért megküzdeni - az emberrel, akik szintén jelen vannak ezen a hatalmas, vizes és vizenyős területen.
Mikor az út tervezési fázisába értem, rá is bukkantam egy, a témában megkerülhetetlen könyvre - Kiss J. Botond: a Delta könyve című ismertető anyagára, ami elég hasznosnak bizonyult.
A nádas rengetegében élők egy ritka érdekes, ma már kicsit régiesnek számító életet élnek.
A delta lakóinak jelentős része máig a halászatból él, illetve Sulina kikötőjében tevékenykedik.
Őket is terveztük megnézni ezen az úton, természetesen az állatvilággal együtt - s részben sikerrel jártunk!
Kezdjük azzal, hogy befele normális út Tulcsa városáig van - onnan elvileg egy kompig el lehet még jutni, majd azután a 2-es számú úton megindulni; azonban a hírek szerint azon kizárólag terepjáróval lehet menni, annyira pocsék állapotban van. 
Ha Mi Hazánkos lennék, akkor rögtön románozni kezdenék, hogy na a szőröstalpúak már megint elsz*rták, vagy éppen le- a dolgot, de szerencsére nincs erről szó.
Ha hinni lehet ugyanis a híreszteléseknek, direkt nem csinálták meg az utat, hiába az országba érkező EU-s források, hogy valamelyest korlátozzák a deltába látogatók számát s ezáltal óvják az élővilágot.
Én is ismerek olyanokat, akik a kényelem emberei és amint kiderül, hogy bizony hajóra kell ülni, nem lehet kocsikázni háztól házig, azonnal otthon maradnak Stranger Thingset nézni a Netflixen egy nagy zacskó Pom Bär és egy diétás kóla társaságában, az egészségre nyilván ügyelni kell.

A létszám viszonylag hamar összeállt - legalább olyan hamar, mint amennyire korán rájöttem, hogy ezúttal Mesy otthon fog maradni; a szerb-román túrán tapasztalt viselkedéssel nem akartam még egyszer szembesülni, ha nem muszáj.
Katie és DTR jelentkezett először (ők azóta összeházasodtak múlt szombaton, sok boldogságot nékik!), Tami és én, majd Pötty, Almássy gróf, Fecó, Dóri, Gattolina és férje Gergő, valamint Mr. Red csatlakozott - kialakítva a 11 fős létszámot.
3 autóval vágtunk neki a nagy útnak - március 14.-én.

1. nap
Budapest - Szeged - Makó - Kiszombor - Csanád/Cenad - Déva - Szászsebes

Makón, a szokásos benzinkúton.

A korábbi kalandokhoz hasonlatosan most is a Keleti parkolójában gyülekezett a társaság, hogy aztán nagy levegőt véve meginduljon a nagy-nagy útra.
A csapat viszonylag és késések nélkül rugaszkodott el három autóval, s csakhamar már Szeged környékén jártunk.
Makónál álltunk meg a szokásos ÖMV-benzinkútnál vécézni és beszerezni egy-egy kávét, meg szendvicseket, majd mentünk is tovább. 
A határon Kiszombornál keltünk át, és hamarosan feltűntek az Erdélyi-szigethegység első előörsei.
Az A1-es autópálya Marzsinánál fogyott ki alólunk - itt megálltunk tehát enni egyet, illetve megcsodálni egy birkaszállító autót - mindkettő remekül sikerült.

Marzsina és a birkaszállító kocsi.

Papíron Déva vára lett volna a következő célpont, de épp tatarozták, úgyhogy a parkolóját sikerült megnézni, illetve a hadsereg módjára gyülekező varjakat a fejünk felett.
Egyszer ide érdemes lesz visszatérni azért, s nemcsak azért, mert a vár falait a legendák szerint Kőmíves Kelemenné tartja össze (a falban, porítva), hanem mert nagyon jó állapotban fennmaradt, kíváncsi leszek, a tatarozás után hogy fog kinézni!
Napunkat Szászsebesen, a Vörös-szakadékban zártuk (legalább is ami a naplementét illeti, szerencsére egy panzióban aludtunk a sziklák helyett).
Kicsit trükkös volt a dolog, mert egy, a szurdokhoz vivő úton két ember állt egy kocsival és elirányított egy másikra, aminek nem tudom mennyi értelme volt - emez beton-, amaz földút volt - a lényeg, hogy megtaláltuk. 

A Vörös-szakadék Szászsebes keleti határában.

Na ez a hely elképesztően szép, mindenkinek tudom ajánlani. 
Kicsit ilyen Badlands-érzete van, erodált sziklás részeket vörösít a lemenő Nap fénye - feltéve hogy este érkezik az ember, nappal nyilván kevésbé. :D 

Az aznapi szállásunk neve Casa Cerbului volt, Szászsebes nyugati határában -  a társaság jó hangulatban sörözött, pálinkázott, és jósolt kártyából (!) a másiknak - magyarokkal is találkoztunk, akik örültek nekünk.

2. nap
Szászsebes - Nagyszeben - Fogaras - Brassó - Bodzaforduló/Întorsura Buzăului - Berka/Berca - Râmnicu Sărat - Brăila - Tulcsa/Tulcea

Na ez a nap k*rvára kemény volt.
Itt szakadt először szét a társaság, ami akkor nekem nagyon nem tetszett - de várható volt: három kocsi, ha nagyon akar, tud háromfele menni.

A Fogarasi-havasok.

Mindenki átment azonban nagy kalandokon, úgyhogy nekem például kifejezetten tetszett!
A napot azzal kezdtük, hogy Szászsebesen kocsiba szálltunk és visszatértünk az A1-es autópályára, melyen keleti irányban robogtunk hamarosan.
A vörös sziklák a város keleti határában most is nagyon szépek voltak, elhaladtunkban megcsodáltuk őket ismét.


Nagyszebent északról kerültük meg, s csakhamar feltűntek az igazi nagyvadak, ha hegyekről van szó - azaz a Fogarasi-havasok.
No ezeket eddig csak képeken láttam, de élőben még sokkal lenyűgözőbbek voltak...
Végtelen fenyvesek, havasi legelők és maga a masszív hósapka nézte délről, ahogy a csapat egyre inkább keletre haladva végül is eléri a névadójukat - Fogaras városát.
Itt eredetileg nem akartam megállni, de emlékeim szerint Almássy gróf és Mr. Red addig erősködtek, hogy azt mondtam, egye fene.

Hősünk a fogarasi vár egyik kapuja előtt.

Mondjuk igazuk lett, nem bántam meg.
A város közepén ugyanis egy óriási vár terpeszkedik, valamint a templomai is nagyon szépek.
A várat övező park pedig most már arról is híres, hogy boldogan és üvöltve odavizeltem egy fenyőfa alá - majd néhány pillanat múlva fölfedeztem (helyesebben: Gattolina rámutatott), hogy egyébként egy nyilvános véce falánál történt a hadművelet, tehát be is mehettem volna akár az ősemberi módszer helyett... XD
A következő állomásunk előtt ismét szétszakadt a társaság - Almássy grófék megnézték Prázsmár erődtemplomát, ami elmondásuk alapján egyébként igencsak izgalmas hely.
Mi Tamival és Gattolináékkal Bodzafordulón álltunk meg enni egyet, majd megkezdődött a nagy izgalom - átkelni a Kárpátokon, életemben először.

A hegyek mérete minden képzeletet felülmúl. 
Több tíz kilométeren keresztül haladtunk szerpentines utakon, hatalmas erdők árnyékában, a mély völgyekben tavak és víztározók várták, hogy fölfedezzük őket - erre azonban most nem jutott idő, aznap még át kellett kelnünk egész Kelet-Románián is. 
Nehoiu városa után hagytuk el a Kárpátokat, innentől nagyjából kisalföldi tájakon haladtunk - illetve ezek romániai megfelelőjén, Buzău környékén. 

Átkelés a Kárpátokon.

Eme várost északról kerültük el, majd egy iszapvulkán megtekintése után - Fecóék itt (is) okosak voltak, és egy másikhoz indultak el külön, erdei utakon, mielőtt rájöttek, hogy eltévedtek - 

Râmnicu Sărat felé indultunk.
Na itt aztán szembejött a Balkán lehellete. :D
Ilyen utat még életemben nem láttam, de azóta úgy hallottam, Lengyelországban is vannak hasonlóak.
Elméletben ez egy 2x2 sávos autóút lenne, ám van néhány bökkenő. 
Az egyik, hogy a középső elválasztó sáv néhány 100 métert leszámítva egész egyszerűen nem létezik - mindenki 130-cal repeszt ennek ellenére, sőt mivel Romániában vagyunk, a 150 sem ritka.
A 2x2 szélső sávjai túl keskenyek, így ott nem lehet közlekedni, magyarán a középső két sáv egyben előzősávként is funkcionál - könnyen kiszámítható, hogy mindkettő irányban.
Gyakori tehát, hogy előzöl 140-nel (mert repeszt a Dacia 130-cal) - és máris jön szembe egy kamion 150-nel és dudálva.

A Russian Girl háromötöde az iszapvulkánnál.

Nem jártam még Törökországban, vagy Bulgáriában, de pontosan ilyennek képzelem a keleti vezetési kultúrát. :D
Életveszély helyenként.
A várost elérve keleti irányban folytattuk utunk - ez a vidék már elképesztően lepattant volt.
Kavarta a szél minden egyes szántóföldön a szemetet, a falvak úgy festettek, mint Békés megye egyes részei a kilencvenes évek elején (sőt, szerintem most is); a következő nagyváros, Brăila egyes negyedei pedig úgy néztek ki, mint ahol most ért véget valamilyen háború.

Hősünk kevéssel Râmnicu Sărat után.

Düledező gyárépületek, bezárt üzletek, az utakon pedig telezöld, úgyhogy mindenki ment mindenfele, amerre neki tetszett, alig bírtunk kikeveredni a Duna partjára végre - ahol már ott várt minket a komp.
Mely egyébként a jövőben alighanem meg fog szűnni, a várostól északra már épül egy új, grandiózus híd, ami várhatóan fölöslegessé fogja tenni a hajókázást nemsokára. 
Mi azonban majdnem mindannyian kompra szálltunk és az esteli, hűvös levegőben az épülő híd fényeit, valamint a kisebb tenger szélességű Duna sötétkékjét csodáltuk - Fecóék kivételével, akiknek itt is remek ötletük támadt, úgyhogy délről kerültek Giurgeni felé, ahol van egy híd.
A korábbi taktika most sem vált be, beragadtak egy Ukrajnába tartó katonai konvoj mögé - amelyben minden szép és jó volt, azaz tankok, légvédelmi ütegek és katonák, azonban nagyjából negyvennel tudtak haladni és katonai konvojt tilos kielőzni... 
No mindegy, a csapat nagy része átért a Dunán, de már elég éhesek voltunk, így elmentünk valamit enni Măcin falujában, majd keletre haladtunk tovább, s Európa utolsó működő lepratelepét megkerülve (Tichilești) végre elérkeztünk Tulcsába.
A szállásunkon aztán italoztunk egyet (szobánkban jacuzzi is volt!), aztán mindenki szépen álomra hajtotta a fejét, mert rengeteget mentünk azon a napon.
És másnap várt reánk a behatolás a Deltába!

3. nap
Tulcsa/Tulcea - Szulina

Ez is egy igen érdekes napnak indult.
A szállást hamar elhagytuk, s a városközpont felé indultunk, ahol korábban lefoglaltam egy vízitaxit, amely majd Szulinába vitt minket.

Beszállás Tulcsában.

A kocsikat némi tanakodás után (építkeztek a parton, s az építőmunkásokat megkérdezte Fecó, nem baj-e ha ott maradnak a kocsik - nem volt az) leállítottuk a víz mellett, és hajóra szálltunk.
Az út nagyon izgalmas volt - A Duna Szulinai-ágára kanyarodtunk be rövidesen (második próbálkozásra, elsőre a kapitány benézte az ágat), és azon döngettünk 30-35 km/h-val, míg elsuhantak mellettünk különböző falvak (eléggé lepusztultnak néztek ki), erdők és nádasok.
Két-három alkalommal pedig szembejött a valóság is, egy-egy tankerhajó vagy gigantikus uszály személyében. Ezek aztán kavartak akkora hullámokat, amelyeknek hála a vízitaxiban történő utazás rövid időkre rodeóvá alakult. :D
Tami ezt nem igazán élvezte, de én és még jó páran igen. 

Almássy gróf, Pötty, Mr. Red és Gattolináék a
szulinai szálláson.

Aztán befutottunk Szulinába.
Itt aztán ismét megcsapott a letűnt dicső idők szele.
A városban egykor halfeldolgozó üzem működött, talán hajógyár is, de a kikötőjéről biztosan tudom, hogy az átkosban sokkal jobban ment sorsa, mint mostanában - 7-8 tengerjáró hajó árválkodott most ott, a halfeldolgozó pedig odalett a rendszerváltásnak, majd az ottani privatizációnak hála.
Így eshetett meg az, hogy a helyi boltban Hamé tonhalpástétomot tudtunk venni, amely magyar termék volt - valaki megmagyarázhatná nekem, hogyan lehetséges, hogy olcsóbb tőlünk importálni tonhalkrémet (amely nálunk ugye meg sem található, tenger híján), mint kifogni a Fekete-tengerből azokat a halakat, amik eleve ott vannak, feldolgozni őket s eladni... :D
Mert hogy ott a tenger 4-5 kilométerre.
Rejtélyes.

Tami vár a sült halára lelkesen a helyi étteremben.

Mindenesetre a vízitaxit hátrahagyva a szállás fele indultunk, mely egy elég jó helyen volt.
Szulina egyébként is egy érdekes település, nagyjából 6 párhuzamos utca alkothatja, melyből 2-3 van lebetonozva, a többi az földút. :D
Utunk során itt láttam egyedül pelikánt, amikor is beálltunk Pöttyel pisálni egy lerobbant Zsuk mögé és egyszer csak felkiáltott, hogy mi az a hatalmas madár fölöttünk.
Egy borzas gödény volt, és tényleg nagyon nagy.
Másnapra már azt reméltem, hogy majd csapatokban is láthatjuk őket!
Délután kimentünk a Fekete-tengerhez (néhány kóbor kutya társaságában) amely a neve ellenére kékesszürke volt - de nem kevésbé lenyűgöző.
Itt kagylót gyűjtöttem, DTR és Pötty beállt egy esküvői kapu alá, majd utóbbi valami meg nem nevezett építményt is nekiállt tákolni a parton, melyet aztán elsodortak a hullámok.

A Fekete-tenger partján.

Gattolina rengeteg nagyon jó képet készített (melyet remélem kirak majd egyszer a saját blogjába), aztán a megérkező eső elől visszatértünk a szállásra, ahol hamarosan kibontottuk a Jägereket és megkezdődött a buli. :D
Késő este aztán eltettük magunkat másnapra - várt ránk egy kalandos felfedezőút a Delta mélyén, még ha nem is teljesen olyan, amilyet előzetesen elképzeltem.

4. nap 
A Delta mélyén.

Nos, ez a nap sem teljesen úgy indult, ahogy eredetileg terveztem.
Előző nap sok képet készítettünk a helyi tásaságok hirdetőtábláiról, melyek különböző túrákat reklámoztak a deltába.

Pötty és DTR az esküvői kapu alatt 
hülyülnek.

Egyetlen gond volt - előszezonban érkeztünk, és egy jelentős részük egész egyszerűen még nem kezdte meg a működését a 2023-as évre...
Úgyhogy a legfontosabb utcán sétálgatva egyszer csak rászántam magam és megszólítottam egy hölgyet, aki épp kilépett az egyik hajózási társaság irodájából.
Meglepetésemre nem zárkózott el, azt mondta hogy egy kollégájuknak van hajója és szívesen elvisz minket fölfedezni a delta mélyét.
A társaság egy része annyira nem lelkesedett azért, hogy a sárga és látszólag élettelen nádasban kóricáljunk egy újabb bárkával (akkor elég mérges voltam emiatt rájuk, de el kellett utólag ismernem, hogy amikor minden kizöldül, a vidék is sokkalta szebb lehet) - végül azért nekiindultunk.
Én magam egyébként nagyon vártam, hogy bemenjünk a sűrűbe.
Millió vízimadárra, futkorászó cickányokra és nagy halakra számítottam - hát ezek végül is nem voltak ott, de így is tetszett. :D
A kapitánnyal végig beszélgettem, azt mesélte, hogy régen istentelen sokan jártak hozzájuk, egészen Japánból és Kínából jöttek el a turisták megnézni a delta világát...
Majd jött a Covid és ez megszűnt.

A hajó orrán, a Lacul Roșu kellős közepén.

Madarak közül főleg kárókatonákat láttunk sokat, cickányokat és nagy halakat egyáltalán nem - megálltunk viszont a Lacul Roșu kellős közepén cigizni, na az nagyon menő volt.
Kinyitotta a kapitány a hajó ablakrészét, s ki kellett állni az orr tetejére.
Úgy, hogy a hullámok billegették a csónakot és nem tudok úszni. :D
A kezdeti "én vagyok a fasza gyerek"-érzés után fél perc múlva inkább letérdeltem, felismervén, hogy ha beesek a vízbe, az nem lesz annyira vidám. XD

A következő állomásunk egy halász lakja volt, mely egy szigeten épült fel.
A csóka élelmes volt, egész egyszerűen odavontatott magának egy hajóroncsot, amit raktárnak használt.
A szigetét pedig legalább húsz macskával osztotta meg, akik körberohangáltak minket, mikor kiszállt a társaság, hogy egy isteneset vizeljen... :D
Észak fele fordultunk ezután, Szulina fele, de a várost nem tudtunk elérni - a csatornát teljesen benőtte a nádas, így végül is arra tértünk haza, amerről elindultunk.

Almássy gróf a macskás szigeten.

Este ismét kiültünk iszogatni és beszélgetni, majd nyugovóra tértünk - a következő napon már hazafele vettük az irányt, de Magyarország még nagyon messze volt...

5. nap
Szulina - Tulcsa/Tulcea - Hârșova - Slobozia - Ploiești - Szinaja/Sinaia

A nap összecsomagolással indult, majd a kikötő felé vettük az irányt, ahol várt már reánk a vízitaxi, mely elvitt minket vissza Tulcsába.

A kocsik szerencsére érintetlen állapotban maradtak, ugyanott a Duna partján.
Ezúttal elkerültük az északabbi kompot és a Fecóék által már használt giurgeni-i híd felé indultunk, ami meglepetésemre fizetőkapus volt (és nem meglepetésemre pokoli lepusztult :D ).

Slobozia főterén.

A Regát ezen része azonban már sokkal jobban tetszett, mint amit északabbra láttunk...
Kevesebb volt sokkal a szemét, a városok is rendezettebbeknek tűntek, de azért ezeket is áthatotta az egykori szocialista szellem öröksége.
Egy ilyenben álltunk meg enni - Sloboziában, amelynek főtere nekem kifejezetten tetszett és abszolút visszaidézte Oroszlányt. XD
Itt Fecóék némi bánatomra úgy határoztak, hogy az aznapi szállásra ők már nem jönnek, hanem megpróbálnak hazaérni estére, így tőlük ott elköszöntünk - és sikeresen meg is érkeztek emlékeim szerint fél négyre Budapestre.
Mi a terv szerint haladtunk tovább ebéd után, előbb átmentünk Ploiești városán, majd ismét behatoltunk a Kárpátok hegyei közé - Szinaja volt aznapra a cél, és a román királyi kastély.
Na ez aztán valami fantasztikusan nézett ki.
Ránézésre mintha valami német újkori erősség lett volna, és utólag kiderült, hogy nem álltam messze a valóságtól, mert I. Károlyék német földről hozatott építőmesterek segítségével húzták fel az épületeket.
Tamival tettünk egy romantikus sétát, míg a többiek a hatalmas kertekben bóklásztak, majd elfoglaltuk a szállást az időközben megérkező -3 fok elől menekülve.

Tamival a királyi kastély előtt Szinajában.

Ennek neve emlékeim szerint Vila Acvila volt és itt aztán tényleg kib*szott jó volt lenni.
Három csillagos volt - de vörös szőnyeg volt minden egyes szobában, kényelmes ágyak, luxushoteleket idéző fürdőszobákkal; mondjuk utóbbiakról annyi tapasztalatom van, hogy amikor Manchesterben a Hiltonban voltam takarító, láttam hogy néz ki egy ilyen, illetve az USA-ban Richmondban szálltam meg később egy hasonlóban - így néztek ki.
Ár-értékben abszolút megérte még úgy is, hogy a hoteles fickó nem zavartatta magát az érkezésünk miatt és a porta helyett a toronyszobában várt reánk a kulcsokkal. :D
A kertnek egy nagyon jó, letűnt romantikával operáló érzete volt sok fával, és virágoskertekkel, melyek a -3 fokra nyilván nem reagáltak kifejezetten jól.

A Vila Acvila Szinajában.

A társaság estefele bontotta a söröket, én viszont kimerült voltam, és álomra hajtottam a fejemet.
Álmomban állítólag a telefonom töltőkábelét markolásztam, de azért ne higgyünk el minden történetet elsőre!

6. nap
Szinaja/Sinaia - Brassó - Nagyszeben - Szászváros - Nagylak - Makó - Szeged - Budapest

Azaz: a (nagyon) hosszú út hazafele.
A napot azzal kezdtük, hogy elhagytuk elsőrangú hotelünket, és lelkesen átkeltünk a Kárpátok szerpentinjein, Erdélybe.
Brassót ezúttal délről kerültük el, és a már korábbról ismert úton Fogaras, majd Nagyszeben irányába haladva tartottunk folyamatosan nyugati irányba.
Szászvárosban ebédeltünk egy remek bisztróban - Merinde a neve, majd folytattuk utunk.
A társaság eddigre már érezhetően megfáradt kicsit - nálam ez úgy jelentkezett, hogy sorra pattantak a sörök, melyek következményeként 1-2 óránként meg is kellett állni.  

Gattolináék Skodája, háttérben a Fogarasi-havasok.

Szerencsére mind Gattolina, mind Gergő remek sofőrök, így veszélyeket elkerülve érkeztünk meg a magyar határra (ezúttal Nagylaknál jöttünk át), majd onnan a szokott benzinkútra Makóra, aztán Szeged után az M5-ösön haladva végül mindenki szerencsésen hazaérkezett Pestre.
Gattolináékat leszámítva, akik ezután még Emődre mentek haza Borsodba.
Ők ezen a napon legalább 850, de inkább 900 kilométer megtétele után alighanem úgy aludtak, mint a bunda. :D

Remek út volt összegezve, még ha nem is pontosan úgy alakult, ahogy szerettem volna - számtalan látnivalót hagytunk ki, de ez egy ekkora távot felölelő menetelben mindig benne van s benne is lesz.
Meglátjuk, mit hoz a jövő, s lesz-e még ekkora road tripem - mindenesetre ez egy életre szóló kaland volt!

Szerb jövőt!

A dobokat megverik - a lányok vetkőznek - történelem előtti üvöltések zengenek fel.
Kisül a tesztoszteron, tobzódik az ösztrogén - visszatérünk az útra, feleim.

Kicsit most elmaradtam a nagy kalandok feldolgozásával; beindult végre a zenekarom, a Russian Girl.
Ennek egy külön bejegyzést is fogok szentelni hamarosan, mert kifejezetten érdekes volt az eddigi út!

Történt, hogy tavaly nyár végén megfogalmazódott bennem egy román körút gondolata.
Ez eddig nem túl nagy újdonság, ilyen már volt korábban is - most azonban egy road tripre gondoltam, amilyen még igazából nem volt. 

Első napi szálláshelyünk Temesváron.

Szépen lassan el is kezdtek gyülekezni az utazni vágyók - miután elköltöztem vissza Keresztúrra, korábbi sikereim színhelyére, először is Balázsnál érdeklődtem.
Akkor már ott lakott nála a fantasztikus Mesy, a magyar kultúra hordozója, aki így szintén eljött.
Almássy gróf, Pötty, Mr. Red és párja, DTR, Katie, Fecó, Elbow, Tami csatlakozott még az érkezőkhöz - tizenketten vágtunk tehát bele az útba, hatvannéggyel, nagy mellénnyel - és három autóval.

Fecóéval különösebb probléma nem volt: egy jó állapotú dél-koreai járgány, teljesen jól bírta az átkelést a Kárpátokon, csakúgy, mint a szaggatást a szerb síkon.
Almássy grófé úgyszintén - egy szürke Polo, melynek meg se kottyantak az út kalandjai.
Balázs hetvenezer éves Fiat Unoja már más tészta volt, de erről majd később.

Szóval 2022 november 11.-én a Keleti pu. parkolójában gyűlt össze a díszes társaság, hogy meghódítsuk a déli végeket, szemünkbe könny szökjön, miközben Árpád-sávos lobogók alatt dübörög a turulmadaras melegszex.
Azt általam elképzelt útvonal első körben a következő volt:
Budapest - Makó - Temesvár - Újmoldova - Galambóc - Szörényvár - Orsova - Karánsebes - Temesvár - Makó - Budapest.
Amint véglegessé vált az érkezők listája, neki is ültem tervezgetni a nagy utat. 

Temesvár főtere.

Hetek múltán ellenben még mindig nem sikerült megtudnom, hogy az újmoldovai átkelőn egyáltalán át tudunk-e menni. A román határőrségnek van amúgy egy egész jó honlapja, itt mutatják hogy melyik határátkelőn épp mekkora a forgalom.
A gond csak annyi volt, hogy ez az átkelési hely egyszerűen nem volt feltüntetve rajta... :D
Írtam tehát egy szívhez szóló levélkét nekik, melyre november 17.-én, az út után érkezett válasz. 
Nem kapkodták el a jóemberek... xD

Mindenesetre kinyomoztam az ottani időpontokat (komppal lehet átkelni a Dunán) - és rájöttem, hogy nekünk az pont nem lesz jó.

Versec hegyei.

Szerencsére felfedeztem a szerb térképemet nézegetvén, hogy egy Ram nevű falunál van komp a Dunán.
Errefele indultunk tehát végül 12.-én, miután 11.-én leküzdöttük a Budapest - Makó - Temesvár távot boldogan.
Különösebb kalandok aznap nem történtek, azt leszámítva, hogy elütöttünk egy macskát valahol a kiszombori határátkelő után kevéssel, Almássy grófék pedig vadul írták messengeren, hogy láttak valami testet elszállni a sűrű sötétségben be a bokrok közé. :D
Ahogy Huszenicza Bandi bácsi mondta egykoron - így tanul a kutya is.
Temesváron egy nagyon jó helyen szálltunk meg, és a vacsora után az estét iszogatással töltöttük - Balázsékat leszámítva, akit Mesy megérkezésük után kézen fogott, bevont a szobájukba és onnantól nem foglalkoztak velünk (ez később is tendencia lesz). 

Mr. Redék a sztara palankai révnél.

A várost másnap reggel tudtuk megnézni - és meg kell mondjam, nem erre számítottam.
Nagyon szép a belseje!
Jó állapotú, nagy hivatalok, hangulatos, kockaköves utcácskák és olcsó, de jó kávézók szegélyezik a főterüket - nekem marhára bejött.
Temesvárról aztán délnek fordultunk, Temesmóránál mentünk át a Vajdaságba.
És jött is az első csalódás.
Nem volt Balkán. :D
Szerbiában korábban sosem voltam - azt hittem, kóbor kutyák lesznek mindenhol, a szemetet majd a szél kavarja az utcákon s a szántófődeken valamint egykorvolt gyárcsarnokok fognak lelkesen rohadni a puszta közepén. 
Nem így lett, bár ez az élmény megütött idén márciusban végre, igaz Kelet-Romániáig kellett érte utazni. :D

No de arról majd legközelebb.
A másik meglepetésem az volt, hogy Versecnél van egy konkrét hegy az Alföld közepén. Erről ugyanis vagy nem tudtam, vagy ha tudtam is, már elfeledtem.

A Duna Sztara Palankánál.

Nagyon jól nézett ki, és az útról láttuk, hogy a tetején vagy vár, vagy egy átjátszótorony van (netán mindkettő egyszerre, megállni sajna nem volt idő).
A Sztara Palankánál található révhez érve jött az első döbbenet.
Bazmeg senkinél nincsen szerb dinár.
De tényleg senkinél nem volt a tizenkettőből...
Az utolsó pillanatban találtam ugyebár ki, hogy ne úgy keljünk át a Dunán, hogy Romániából megyünk Szerbiába át Újmoldovánál (mert akkor simán tudtunk volna lejjel fizetni), hanem Szerbiában belül legyen az átkelés hidak híján - ekkor meg ugye nyilván már a helyi fizetőeszköz lett volna az érdekes.

A szerbek szerencsére megengedőek voltak - kártyával nem lehetett fizetni egyáltalán, viszont lejjel és euróval igen.

A társaság Galambóc váránál.
Balról jobbra áll: Balázs, Mesy, Viki, Mr. Red, hősünk, Tami,
Elbow, Fecó.
Balról jobbra ül: Katie, DTR, Pötty és Almássy gróf.

Úgyhogy meg is kezdődött a nagy kutakodás, fordítottuk ki a zsebeket, túrtunk lefele a tárcák mélyire, és a végén pontosan - de tényleg pontosan - ki tudtuk fizetni a 3 autó s a 12 ember jegyét...
A három autó egyébként épphogy felfért a kis kompra - az utánunk sorba állónak fél órát kellett várnia mert ő már lemaradt - és nem volt kifejezetten boldog. :D

A Duna Ramnál egyébként leírhatatlanul széles. 
Azon a tájékon nem meanderezik, hanem belső tengerként zúg át mindenen, elképesztő szélességben (miután Galambóchoz értünk, ott volt tán a legszélesebb, 2-3 km legalább).
Ramnál egyébként kiderült, hogy szintén van egy vár - de erre sajna ismét csak nem jutott idő, robogtunk tovább Galambóc irányába.
De mi is van ott, amitől ennyire érdekes?

Széles a Duna, mi?

Egyrészt ott található egy egykori végvár (melyet én magyarnak gondoltam, de Almássy gróf felvilágosított, hogy ez leghosszabb ideig szerb volt, és ők is építették, majd a szerbek bukása után oszmán végvár volt jó ideig).
Másrészt ott kezdődik a legendás Vaskapu, ahol a Duna áttör a Kárpátokon és kijut a Regátba.
Ez lett volna az út fő attrakciója.

A galambóci vár egyébként sokáig elég rettenetes állapotban volt, majd a szerbek nekiálltak kitatarozni és minden fontos bástya új tetőt kapott - amik azonban illenek a vár képébe (hasonlóan a vértes déli oldalán található Csókakőhöz). A csavar a történetben az, hogy erre szép mennyiségű EU-s pénzt is kaptak - Szerbia azonban nem tagja az EU-nak... :D
A végeredmény azonban önmagáért beszél - nagyon impozáns látványt nyújt a vár.
Késő délután, zárás előtt kevéssel értünk oda, úgyhogy csak a legrövidebb utat tudtunk benn megtenni (négy különféle bejárás lehetséges, a legdrágább felvisz egy olyan toronyba, ahol nagy mélységek mellett halad az ember és viperák vannak mindenhol - nem bántam hogy ez az opció aznap nem volt elérhető...).
A vár után Fecóék és Almássy grófék továbbhaladtak a román határ felé, mi pedig Balázsékkal maradtunk enni egyet végre.
Nem volt azonban dinárunk, úgyhogy bejártuk az egész falut először automata után. 
A legkisebb kivehető összeg a kártyámmal 10.000 dinár lett volna (ez akkor 40.000 forint volt), úgyhogy végül addig kutakodtunk, míg leltünk egy éttermet, ahol már elfogadtak kártyát is.
A kajálás után benéztünk Tamival egy boltba - és szereztünk Jelen sört (ami f*s volt) és szerb csokit (ami nagyon finom ellenben).
Alkony tájékán indultunk be a Vaskapuba.

A többiek utóbb beszámoltak róla, hogy miket láttak - hatalmas sziklák, Decebál szobra, hatalmas erdőségek...
Hát - ezekből mi nem sokat láttunk, hamarosan körbeölelt minket a sűrű balkáni sötét. :D
A gond csak az volt, hogy Balázs hétezerötszáz éves Unója kezdte megadni magát - az akksival volt probléma. 
Ebből először csak annyi volt érzékelhető, hogy nem nagyon világítottunk, aztán már az is, hogy ha megállt valahon, nem tudtuk újra beindítani - és jöhetett a régi idők road tripjeinek állandó kelléke: betolni a szekeret.

Almássy gróf autójáról bikázzuk Balázs Unoját, 
Mr. Red bíztatja a népeket.

Ez a jó mázsás Mesyvel a fedélzeten nem volt egyszerű, de a legtöbbször azért kiszállt nagy kegyesen, megkönnyítve a dolgunkat Balázzsal.
A főút a Vaskapu szerbiai oldalán egyébként igen veszedelmes: fények nem nagyon vannak, a települések ritkásan elszórva helyezkednek el, ellenben az út vagy 12-13 alagúton is átmegy.
S mikor százzal repeszt az ember, gyengén kivilágítva, azért elkelhet a Pampers a félősebbeknek (én magam is elgondolkoztam, mikor a nyolcadik alagútba száguldottunk be kilencvennel és az azonnal elkanyarodott jobbra).
Romániába a Vaskapu I. erőmű gátján keresztül lehet visszajutni - ezt meg is tettük sikerrel.
DTR-ék ekkor már Orsován nyomták a karaokét, önfeledten és boldogan - meg is előztük őket végül és megérkeztünk Herkulesfürdőre, aznapi szálláshelyünkre.

Sötét volt.
Csend.
És -10 fok. :D

Itt szépen megvártuk a társaságot, majd Mesy kézen fogta Balázst, bevezette a szobába és onnantól nem hallottunk felőlük.
A társaság kinn italozott nagyjából egy óra magasságáig, megvitattuk az aznap tapasztaltakat, és mindenki eltette magát másnapra.

Híd a Cserna folyó fölött Herkulesfürdőn - 
balra egy régi fürdő épülete.

November 13.-ára egy vízeséshez terveztem volna fölmenni - erre időszűke okán végül nem került sor (plusz senki nem túrához öltözött és Elbow kiderítette, hogy igenis kellett volna arra az ösvényre bakancs).
Fel tudtuk viszont így fedezni Herkulesfürdő pusztuló monarchista romantikáját, ami nekem például kifejezetten tetszett.
Ez a város régóta híres fürdővárosnak számít - már a rómaiak is itt nyomták a medencékben egymást, a Monarchia korában pedig maga Ferenc József is ellátogatott ide Erzsébet királynével, azaz Sissyvel.
El is gondolkoztam rajta, hogy vajon hogy a pics*ba jutottak el idáig, mert autók nem voltak. XD
Vajon lecsorogtak a Dunán egy gőzhajóval?
Vagy végigszekereztek a magyar Alföldön, majd az erdélyi földutakon?
Érdekes lehetett mindenesetre.

A város maga érdekes kombinációja a rothadó, egykorvolt dicső fürdőépületeknek (melyek közül egynéhány a Nyugati pályaudvart idézi építészetében), illetve a "jó lesz az oda" brutalista stílusú betontízeseknek, melyek a hoteleknek adnak otthont.
Nekem ennek ellenére nagyon tetszett és vissza is szeretnék menni egyszer jobban körbenézni.

Herkulesfürdő után végtére is hazafele vettük az irányt - Karánsebesen álltunk meg, miután egy török kamion mögött haladtunk vagy 40 kilométeren át, mondjuk legalább a csodás tájat jobban meg tudta szemlélni az ember.
Ott aztán ebédeltünk, majd estére szépen mindenki hazaérkezett - volna.
Az Uno azonban megviccelt minket még néhányszor, Makónál az ÖMV-s benzinkutassal és egy fogorvossal felvértezve toltuk be, a fénye a lámpának azonban nem jött vissza, úgyhogy Szegedtől Budapestig lelkesen halálfélelmem volt hátul, mert tejköd volt és annyi fény jött, mintha egy Lidl-ös  zseblámpával faszakodna az ember egy cseppkőbarlang legmélyén.
Kamionok hátsó lámpáit követve értünk végül vissza Pestre,  majd Rákoskerten aksit cseréltünk - és fényárban érkezett vissza a társaság Keresztúrra.

Így volt, igaz volt.
A legközelebbi alkalommal megérkezünk a jelenbe - és alámerülünk Kelet-Románia mocsaraiba.
Érdemes lesz velünk tartani.

ErdőbaLett

Jó estét népek!

Nincs mit tenni, ismét visszatér a karaván, újabb kalandon vagyok túl és erről bizony érdemes lesz beszámolni.
A legutóbbi bejegyzésben már említettem mi a tervezet, és mit ad Isten, sikerült is véghezvinni a dolgot, némi nehézségek árán.
Lesz itt tiszta víz, vörös szikla, ízetlen sör és tengerpart - érdemes lesz tehát vélem tartani.
De hogyan jutottunk idáig?
Illetve hogyan jutottunk Rigáig?
Az egyszerű válasz az, hogy repülővel, de a valóság mint mindig, most is jóval bonyolultabb. 

Kezdődött minden azzal, hogy elmúltak az erős reggeli köhögéseim, amik a máramarosi kaland óta kínoztak.
Viktor mester meg is jegyezte ott, hogy a "tüdővizenyőmet" érdemes lenne kivizsgáltatnom, ami szerencsére nem az volt, de pokoli érzés volt minden reggel arra kelni, hogy elképesztően erősen köhögök ill. időnként hányok.
Aztán ez elmúlt és a vizsgálatok sem mutattak semmit, szóval arra gyanakszom azóta, hogy egész egyszerűen átestem a Covidon és volt egy ilyen utóhatása (kolléganőm, Verity pl fél fülére süket, mióta átesett a kóron, szóval mondhatni, hogy én ennél azért jobban jártam).

A kaland szervezése ezúttal viszonylag egyszerűen ment. Azt tudtam, hogy szeretnék visszatérni a tajgára, de azt is, hogy nem lesz pénzem most még egyszer egy Svédországra.
4 éve 600 forint volt egy kiló kenyér, és 15000 forint egy kb két órás buszút - nem akartam belegondolni, hogy most, mikor Magyarországon is elszabadult a fos és a múltkor egy fél kilós kenyeret 450 forintért vettem meg a lenti kisboltban, ott kinn vajon mi mehet.
De hol van még tajga?
Hát például Észtországban, amit elsőként szemeltem ki magamnak, ill. magunknak.
Mikor feltérképezem a leendő áldozatot, elég kiterjedt utánaolvasást szoktam tartani, szóval nem csak annyi a dolog, hogy Józsikám, jövő héten megyünk Andorrába, aztán a társaságot megmarja az áspiskígyó, melyről senki sem tudott és mindenki kifingik, sztori vége. :D

Észtországról olvasgattam tehát jócskán, és fájóan hamar kiderült, hogy bőven kószálnak erdeiben a barnamedvék, melyekkel azonban különösebb kedvem nem volt találkozni, ráadásul úgy nézett ki, hogy már-már a Kungsleden második szakaszán összegyűlt népes társaságéhoz mérhető létszámú kompánia tart velem ezúttal.
Jelezte Krisz Bristolból, hogy érdekli, jelezte Baller mester Koppenhágából, hogy érdekli, jelezte DTR egyik hibátlan mellű ismerőse, hogy ó igen, és még apám Németországban élő keresztlányának férje is mondta, hogy jaj de jó lenne eljönni kicsit.
No hát közülük egy sem jött el természetesen, de hatan így is voltunk, ráadásul egy igazán remek csapat verődött össze, hogy közelebbről megnézze a lett ősvadont.
Végül is azért esett Lettországra a választás, mert az észteknél ugye rengeteg a maci, Litvániáról meg szintén sokat olvasgattam, de igazán nem fogott meg.
Rengeteg szántóföldet találtam, és arra gondoltam, jó lenne ehelyett valami vad, valami igazi.
Miután rákerestem a helyi éttermek és boltok áraira, már egyértelmű volt, hogy ez lesz a mi utunk ezúttal - kb magyar árak vannak, illetve ami a hoteleket illeti, a mienknél jóval olcsóbbak is a dógok.

DTR-t kérdeztem meg elsőként, ő az egyik legmegbízhatóbb elem, ha valami kaland fölmerül - ráadásul szokott segíteni a szervezésben, nem csupán az a terve, hogy valaki majd mindent megcsinál és akkor az biztos jó lesz. :D
Pötty volt a második, aki korábban egy keletnémet vonatos kört tervezgetett Prága érintésével még tavaly.
Ez azonban nem jött össze; mint kiderült elég drága lett volna a kör, mind a vonat, mind a szállások tekintetében.
Balázs és Tami csatlakoztak aztán, legvégül pedig maga Almássy gróf a kvízes ősellenségeinktől gondolta úgy, hogy szeretne világot látni - s ez végül is sikerült.

Hatosban indultunk tehát Rigába júni nyolcadikán - késő estére sikerült is megérkezni oda.
A reptérről egy kisbusz-taxival jutottunk a Hotel Viktorija nevű helyre, ahol aznapi szállásunk volt. 

Első találkozásom a lett nyelvvel 
élőben, Riga repterén.

Őszintén szólva elégedett voltam a hellyel, mert volt éjjel-nappali bárrészlegük, és ha véletlen kiment az ember cigizni, hamar megtanálta egy elől-hátul véres orosz, hogy elkérje a gyújtóját, mert füvezni akart a szobájában... :D
Mondjuk legalább lejött visszaadni, ezt értékeltem.
 Maga Riga éjjel kicsit olyannak tűnt, mint a belső részei Budapestnek.
Letűnő romantika, közepes állapotú polgári házak, csak jóval kisebb forgalom, ami kifejezetten tetszett. Később nappal is körbenéztünk, és jelentem: az analógia más tekintetben is megállja a helyét. :D Megvannak a tízes lakótelepek, a helyi Városliget (azaz egy konkrét erdő), viszont a keleti részén egy méretes tó van, amivel Pest nem dicsekedhet, hacsak a Naplást nem soroljuk ezek közé.
Ez volt tehát a 0. nap.

1. nap (június 9.)

Erre a napra leginkább az volt a tervem, hogy valahogyan jussunk el Cēsisbe, ahol a túraútvonal adott szakasza kezdődik, melyet kinéztem (pár hónapja ugyebár hihetetlenül körmönfont kutatást végeztem, azaz beírtam a

A Daugava folyó partján.

google-be, hogy baltic forest trails, mire kidobott egy Baltic Forest Trail nevű kétezerpárszáz kilométeres helyi Kéktúrát, onnantól tudtam, hogy sínen leszünk).

Ennek megfelelően egy délelőtti rövid városnézés után (mely lehetett volna rövidebb, ha Almássy gróf nem sz*rja el az időt, de szó szerint értve :D ) vonatra szálltunk és kelet fele indultunk.
Immáron egy Gauja Nemzeti Park-térkép birtokában, aminek hasznát is vettük a továbbiakban.
A városnézés tényleg rövid volt, a vasútállomáson először integettünk a távolodó szerelvénynek képletesen, majd lementünk a lett Duna-partra, azaz a Daugavához, ahol szintén megállapíthattuk, hogy komoly a hasonlatosság Pesttel.
Megvannak a hidak, a Margit-sziget, és talán a Pest-Buda ellentét is, csak helyi neveiken.
Utóbbit azonban nem tudtuk sokáig boncolgatni, legurítottunk egy-egy sört, majd Tami javaslatára visszatértünk a központi pályaudvarra és Sigulda felé vettük az irányt.

Eredetileg ebben a városban terveztem befejezni a túrát, de a következő Cēsis fele igyekvő szerelvényre 7 órát kellett volna várni, és azt mondtam: legyen akkor a táv fordítva!
Ártani nem árthat.
És milyen jól tettük, de erről később.
Úton Siguldába megfigyelhettük alaposan, mit kínál a lett táj.
Kicsike falvakat láttunk, vöröses talajt (ez később is erősen dominált), nyíres ligeteket, fenyőerdőket és lombhullató erdőtársulásokat. Kicsit olyan volt, mintha átmenet lenne az ország a mérsékelt és a hideg égöv között, és ha eszembe jutottak volna az anno földrajz szakon tanultak, akkor tudtam volna, hogy pontosan erről van szó valójában. :D

Sigulda, Új Kastély.

Így azonban kb. minden farönkre rácsodálkoztam, aztán egyszer csak megérkeztünk Siguldába és megkezdődhetett a város fölfedezése.
Először azonban betértem a helyi tourinformba, Tami javaslatára, aki beóvakodott és megkérdezte az irodás hölgyet, ott hagyhatnánk-e a csomagjainkat, míg felfedezzük a várost.
Én utóbb arról faggattam, hogy vannak-e jó térképei a távról, de amit adott, azt elsőre csak sima információs kiadványnak néztem, semmi többnek.
Később kiderült, hogy tévedtem - az ő térképlapjain be volt rajzolva a konkrét túraútvonal, amely sem az előzetesen kinyomtatott nemzeti parkos térképkivágataimon, sem a Rigában frissen vásárolt Gauja Nemzeti Parkos térképeemen nem volt feltüntetve sehol. :D
Úgyhogy köszönjük, ismeretlen szöszke hölgy utólag is.

Sigulda városa magyar szemmel nézve rendkívül különös elrendezésű.

Sigulda, Régi Kastély.

15 ezres település, de a városrészek között nagy terek vannak, ahol vagy erdő van, vagy hatalmas köztéri játszótér, illetve teniszpálya meg dühöngő.
Teljesen élhető és érdekes városnak tűnt, ami később, mikor megtaláltuk mindkét kastélyát, bizonyítást is nyert.
Az első az ún. Új Kastély, ami nekem angol/svéd keverék stílusúnak tűnt, Tami viszont kinevezte hercegnői várának, amelynek erkélyeiről bármikor bárkinek szívesen integetne.
Szép volt mindenesetre!
A második pedig a Régi Kastély, ami valami Német Lovagrend-tagszervezeté volt annak idején, ha jól rémlik, a Livóniai Kardtestvérek rendje partizott benne lelkesen jó sokáig.
A mai napig elég jó állapotban van, és tényleg érdemes megnézni, ha arra jár az ember.
A várakból a vasútállomásra visszaérve ismét pattantak a sörök, a társaság pedig enyhén morogva rászánta magát, hogy neki is induljunk sátorhelyet keresni a határba.

A város szélére kiérve aztán nagy hirtelen elkezdődött a vadon.

Sateseles szurdoka, Sigulda keleti határában.

Mély, vörös szurdokokat fedeztünk fel először, majd Pötty hintázott lelkesen egy fára rögzített alkalmatosságon (kisvártatva Tami követte őt, legalább ennyire lelkesen :D ), majd leértünk a Gauja folyó partjára, egy Vējupīte nevű táborhelyre, ahol nagyon elvarázsolódtam. 
Egyrészt egy pitypangos mező közepén volt az egész, nyíres ligetekkel körülölelve.
Másrészt valami esemény lehetett a városban, mert sorra láttuk elszállni fölöttünk a hőlégballonokat, melyeknek nagyon örült a kompánia.
Harmadrészt kurva sok volt a szúnyog, de a szúnyogriasztóra úgy reagáltak, ahogy kell (pánikszerű menekülés), úgyhogy esélyes volt, hogy aznap jól alszunk sátrainkban.
Így is lett.

2. nap (június 10.)

A nap sátraink elbontásával és reggelivel indult.

Sátram Vējupīte táborhelyén.

A pitypangmezőt hamarosan felváltotta a rengeteg erdő és mocsarak, ahol egy pillanatra meg is álltam rögtön az elején.
Két gombaszerű valamit fedeztem föl ugyanis egy mocsár közepén, s szóltam a többieknek, nézzük meg ezeket alaposabban.

Nem gombák voltak azonban, hanem két énekes hattyú feje bukkant elő a nádasból, ahogy vidáman úsztak át a dagonyán valami ehető után keresgélve.
Ilyeneket korábban csak könyvben láttam, úgyhogy állati boldog voltam - főleg, hogy továbbhaladva indigó színű szitakötők is csatlakoztak a társasághoz bizonyos szakaszokon.
A Gauja folyó végig bal oldalunkon hömpölygött, időnként egész komoly létszámú kajakos-kenus társaságokat hozva magával.
 Néhány folyóparti pihenő és egy elég szerény ebéd elköltése után azonban az időjárás-jelentés némileg belerondított az idilli hangulatba: hatalmas esőt ígértek, és még elég messzinek tűnt bárminemű civilizáció, vagy sátorhely.
A térképpel való rövid konzultálás után arra jutottam, hogy egy Gančauskas nevű keresztyén konferenciaközpont lesz a megoldás - ha enni nem is, de szállást talán kapunk aznap estére, s nem kell a sárban, esőben sátrakat állítani ki tudja hol.

Találtam végre egy széket!
Illetve fatörzset. 

Az eső röviddel ezután meg is jött, a következő kilométerek vidáman ázva teltek, ráadásul Balázst egy szakaszon elvesztettük, úgyhogy Pöttyel visszamentünk megkeresni.
Azonban ő valami térkapun átlépve megelőzött minket, és már a Gauja partján várta, hogy újra együtt haladhassunk.
A lett turistaösvények egyik különös, de logikus jellemzője egyébként, hogy ha pl. a sárga sávon halad az ember, akkor a legtöbb helyen, ahol az út elágazik, föl van festve egy áthúzott sávjel, jelezvén, hogy merre NEM kell haladni - ezzel is segítvén a tájékozódást.
Balázs szerencséjére ő egy balos kanyarban jobbra fordult (tiltójel ott pont nem volt, és sárga sáv sem), de az út visszavezette az utunkra, úgyhogy nagyon örült mindenki végül is.

Bőrig ázva értünk be egy Jaunsaimnieki nevű tanyára, ahol egy lány beeresztett minket az előszobába, majd miután mondtam neki, hogy a Gančauskas nevű helyre igyekszünk, meg is próbálta őket fölhívni, hátha...
Almássy gróf is bőszen telefonálgatott oda - neki ugyan nem vették fel - aztán utólag kifilóztuk, hogy ha valami ismeretlen előhívójú szám hívná az embert a semmi közepén, lehet mi se válaszolunk a hívásra amúgy...

A Gauján evező kajakos-kenus csapatok közül
egy. 

Ő, DTR és Pötty aztán az eső csendesedtével tovább is indultak, a tanyán lakó hölgy pedig végül is elérte telefonon a keresztyén központ vezetőjét, úgyhogy mire odaértek, már ot várta őket Vitalij, a tulaj.
Tami és Balázs társaságában tettük meg az utolsó fél kilométert, egyre bizakodóbban - és végül minket is beeresztettek. :D

Odabenn Vitalij közölte, hogy 10 euró fejében megszállhatunk aznap (ennyiért itthon egy panzió nem jön ki, de lehet még sátorhely sem), zuhanyozhatunk és teázhatunk vidáman.
Arra gondoltam, jó lenne valami normálisat vacsorázni, úgyhogy megkérdeztem tőle, vajon kiszállítanak-e már erre a helyre Cēsisből, de azt mondta, inkább Sigulda a valószínűbb, ahhoz voltunk közelebb.

Gančauskas előtt Almássy gróf, DTR, Pötty és
Tami tűnődik az élet nagy dolgain.

Így is lett, rendeltem egy mexikói étteremből ki amit kért, és kisvártatva már jóllakottan és egyre inkább bevodkázott állapotban játszotta a társaság az Aranyásók nevű kártyajátékot a központ áhítati termében (a többiek szerint ez játékterem volt, de nekem gyanús a dolog - Gartmoreban és Carberry Towerben is pontosan ilyen elrendezésű áhítati termeket porszívóztam annak idején fiatalon és bohón). Isteni szerencse volt, hogy rátaláltunk erre a helyre, talán bizony szó szerint. 

3. nap (június 11.)

A nagy menet napja.

Almássy gróf számításai szerint ezen a napon 21 kilométert tett meg a társaság, ami 17 kilós zsákkal felszerelkezve nem a legkönnyebb föladat, valljuk meg.
Tamira egyébként ezen a napon voltam a legbüszkébb, mert ő még sosem ment ilyen vándortábor jellegű eseményekre, nem hogy sok kilós csomagot cipeljen, de ezen a napon is derekasan helytállt.
Akárcsak a többiek - a nap végén senkit sem kellett erőszakkal ágyba zavarni, egy órakor vidáman horpasztott a társaság.

Gančauskasból indultunk el ezen a napon egy jó reggeli után. 
A tegnapi esőnek nyoma sem volt s bár Almássy gróf aggódott némileg, hogy sár lesz, ezt végül is általában véve sikerült megúszni hál' Istennek.

A Gauja folyó újabb kanyarulata.

Néhány kilométer, folyóparton eltöltött araszolást követve sok nap után először megcsapott a civilizáció szele - a túraszakasz feléhez, Līgatne falucskájához közeledve.
A település nyugati határában először két barátságos tanya fogadott minket, majd csakhamar ráértünk az aszfaltra, s ezen mentünk a falu közvetlen széléig, ahol a Līgatne Dabas Takas, azaz a ligatne-i tanösvények találhatóak.
Itt egy rendkívül modern látogatóközpont van, előtte kirakodóvásárral és ennivalót áruló lakókocsikkal.
Vettünk is egy hamburgert (DTR olyan gyorsan repült rá egy hotdogra, mint szúnyog Pötty lábaira esténként), meg egy-egy birsalmás almabort - utóbbi nem volt túl finom, de jóllakottan már nem izgattam magam túlzottan ezen.

A faluba érve aztán a javaslatomra elrejtettük a csomagjainkat egy bokorba (mely mint később kiderült, a helyi Pista bácsi, azaz itt Pistasz Bácsisz udvarának legvége volt amúgy), majd lementünk a strandig.

Balázs tekint szét birodalmára.

Itt helyi kamaszlányok és srácok feredőztek nagy vígan a Gaujában, akiket hamarosan a mi veteránjaink is követtek a vízbe - bár emlékeim szerint egyedül Balázs mert rendesen belemenni, a többiek a lábukat áztatták csak.
Ezután gyönyörködtünk még kicsit a folyóban, meg a folyamatosan érkező kajakosoknak örültünk, majd bevásároltunk, és málháinkat összeszedve bementünk a falu közepébe.
A helyesebb megfogalmazás azonban az, felmentünk a falu közepébe - hála a jó égnek egy domb legtetején található és frissen bevásárolva kb 20 kilót nyomott a táskám, azt hittem összesz*rom magamat.
Úgyhogy fönn meg is untam a dolgot, és az összes ennivalót átadtam Taminak, aki így kb 10-11 kilóval a hátán jött tovább innentől.
Az elején kicsit morcogott, de mikor megpróbálta megemelni a következő megállónál a táskámat és nem sikerült neki, akkor megértette, hogy csak szeretném elkerülni, hogy egyszer csak árokba boruljak ájultan s másnap reggelig ott szenvedjek, mint Kasza Tibor egy átlagos templomi kórusban a magas cé fölött.

Līgatne egyéb meglepetéseket is tartogatott a strandon kívül, rögtön itt volt például egy konkrét étterem (Zeit Café), amelynek udvarán egy helyi banda hangolt, és távozásunk után elvileg koncertet is adott.
DTR, Tami és a többiek fölfedezték a gyerekeknek odarakott ugrálóháló örömeit, míg lenn Balázzsal tanakodtunk azon, mit is kéne ebédelni. 

Balázs és Pötty épp az amber lager sör előnyeit
vitatják meg vidáman a Zeit Café udvarán.

Ez után aztán vettük a csomagjainkat és észak fele indulva kimentünk a faluból, Skaļupes felé.

Aznap estére konkrét tervem egyébként nem volt, de a térképre pillantva találtam egy egykori szovjet bunkert s arra gondoltam, annak a környékén biztos lesz valami.
Hát első körben egy SzOT-üdülő szerű valamire bukkantunk a bunkertől keletre, ahol pocsék sok szúnyog volt és nekem valahogy nem tetszett a dolog (bár a srácok felültek egy retardált hintára játszani), úgyhogy amíg a társaság pihent, bementem a bunker irányába.

Erről kiderült, hogy mostanság rehabként és szanatóriumként működik, úgyhogy besétáltam s megkérdeztem a portásasszonyt, hogy mit szólna

Pötty vezetésével indul a bulivonat
a szanatórium mellett.

hozzá, ha ott aludnánk aznap.
Mondta, hogy ha nincsen betegségünk, akkor ez nem az igazi, viszont ha leóvakodunk a hátsó kertbe, s leverjük sátrainkat, ő nem fog szólni senkinek.
Nekem tetszett ez a forgatókönyv, úgyhogy szóltam a többieknek és lementünk a hátsó kertbe - amely a Gauja folyóban ért véget egyébként. :D
Balázs itthon egyébként kiszámolta: a līgatnei strandtól az aznap esti táborhelyünk légvonalban 400 méterre volt... :D
Mikor megtudtam, dobtam egy hátast mindenesetre, de hát kanyargó turistautak, stb.
A skaļupesi szanatórium hátsó kertjében aludtunk tehát aznap este, az eső elkerült bennünket...
... egészen másnapig.

4. nap (június 12.)

Remek napra virradtunk a Gauja partján. 
A délelőttöt a lassú, de tényleg csigalassú készülődés jellemezte, azaz pattantak a sörök, fürödtek a srácok, Tami pedig barnulni igyekezett a folyóparton, melyből azonban csupán egy erős pirulás lett kerek keblei fölött.
Nagyjából ebédidő után kevéssel indultunk el fölfele, s ki a szanatóriumból, aznapra a Ķūķu-sziklák voltak betervezve - onnan meg jutunk, ameddig jutunk.

Spriņģu szikláinál állok, a szanatórium mögött.

Elég erős tempót diktálva jutottunk el a sziklákhoz vezető bejárati úthoz, egy erdei úton, amiről a Colin McRae Rally nevű játék ugrott be folyamatosan :D (abban a finn pályák teljesen úgy néznek ki, mint ez az út).
Az egyetlen különbség az volt, hogy itt végig vörös volt a talaj, és a sziklák közelében találtunk egy szántóföldet is, amely szintén vöröses színben pompázott - nagyon érdekes volt!
A sziklák maguk, melyet a korábban beszerzett kiadványaim az út fénypontjának tüntettek föl, egyébként valóban nagyon szépek voltak. Mellettük egy helyi orosz társaság főzőcskézett, és meg is kínáltak minket a levesükből, ami elég jóra sikerült.

A Ķūķu-sziklákat (ejtsd: Tyútyu-)
csodálja a társaság.

A kálváriám nagyjából ettől a pillanattól kezdve datálható majdnem a kalandunk végéig, ugyanis beütött valami bitang erős napszúrás, úgyhogy az utolsó falatokat konkrétan ki is hánytam ott az asztal mellett.
Ezután némi pihenő, és víz megivása után összeszedtük holmijainkat, s továbbmentünk Amata táborhelyéig, ahol viszont ki kellett feküdjek, mert tényleg kivoltam, mint a kutya.
Balázst is megsüthette a Nap, mert ő sem nézett ki valami bíztatóan.
Aztán olyan fél-háromnegyed óra múlva továbbindultunk, egy elég meredek emelkedőn...
...értünk el egy Krustiņi nevű tanyához, ahol először kértünk az egyik helyben dolgozó lánytól egy üveg vizet, majd néhány korty után a szervezetem feladta a küzdelmet, s vígan kihánytam mindent, amit csak ettem aznap (legalább is ezt hittem, a java még hátra volt).

Itt el kellett dönteni, mi legyen, mert én nem voltam képes tovább menni, a többiek viszont szerették volna befejezni a teljes távot, úgyhogy abban maradtunk, ők folytatják Cēsisig, Tami és én pedig maradunk és megpróbálunk valahogy kocsival bejutni a városba.
Először taxival próbálkoztunk, de ez nem jött össze, úgyhogy ismét a tanyán dolgozó lánytól (akit Ingának hívtak) kértünk segítséget, aki rövid gondolkodás után fölajánlotta, hogy bevisz minket egy cēsisi hotelba.
Nagyon megköszöntük a kedvességét, ezután pedig meg is kezdődött a valódi Colin McRae Rally. :D
Iszonyat mód küzdöttem az újabb hányinger ellen, sikerrel: csakhamar megérkeztünk a hotelhez, a lánynak még egyszer megköszöntük, hogy bevitt minket, majd becsekkoltunk a hotelbe, felmásztunk a szobánkba - és ismét hánytam egy óriásit.
Ez volt szerencsére az utolsó az út során, mert ezt felváltotta a hasmenés, igaz abból nem három volt, hanem tucatnál is több. xD
Kurva jó.
A megpróbáltatások közepette Tami ápolt kedvesen, hozta a vizet és vizes ruhákat, nagyon hálás voltam neki mert valóban a poklok poklát éltem meg.
A többiek aznap este a Rakši állatkert mellett aludtak, hidegben, de vörös sziklák mellett.

5. nap (június 13.)

Dögrováson.

Ezen a napon igazság szerint nem sok minden történt, háromszor merészkedtem le a hotelszobánkból,  kétszer cigizni, egyszer ebédelni - a többiek azonban hősiesen beértek Cēsisbe és vettek is ki szobát ugyanabban a hotelben, ahol mi is voltunk, úgyhogy sikeresen újraegyesült a csapat.
Megnézték még aznap a helyi várat Tamival, én pedig fönn haldokoltam, bár már kevésbé lendületesen, mint egy nappal korábban.

6. nap (június 14.)

Javuló tendenciák.

Ezen a napon ismét esett. 
Elköszöntünk Cēsis városától, és Riga fele vettük az irányt vonattal.
A táj ismét nagyon szép volt, az út pedig nem túl vészesen hosszú - egyedül amiatt aggódtam, megy-e majd a hasam, de végül ezt sikerült megúszni.
Rigába érve először is lepakoltuk csomagjainkat a Hotel Viktorijában - a név ismerős lehet, itt szálltunk meg a 0. nap estéjén is - , majd buszra szálltunk s kimentünk a keleti külvárosba.

Balázs a múzeum előtt.

Előzetesen mikor nézegettem milyen érdekességei vannak a lett fővárosnak, akkor bukkantam a Rīgas Motormuzejs nevű létesítményre (magyarul kábé Rigai Autó-Motor Múzeum), és arra gondoltam, kedvezek Balázsnak, aki nagy szaki és időnként el is szoktunk menni vele motorozni (azaz ő vezet, én meg hátul markolom a majrévasat és minden általam ismert nyelven imádkozom bőszen).
Végül azonban nem csak neki, hanem a többieknek is tetszett a hely!
Előtte ki kellett jutnunk egy nagyjából Kőbánya szépségű városrészbe, melyet itt legalább erdő és nem Józsefváros határol, szóval a lettek ennyivel beljebb vannak... :D
A múzemban az automobilok története van bemutatva, számos kiállított kocsival - van itt minden a Ford T-modelltől kezdve a fekete Volgán át gyerekkorom nagy kedvencéig, azaz a Horch limuzinig.

Íme a Horch!

Tényleg nagyon izgalmas hely volt ez, az alagsorban pedig egy buszba beülve az ember virtuális utazást is tehetett - Balázs figyelmét pedig egy tökéletesnek tűnő módon restaurált századeleji garázs kötötte le, melyről azonban azt nyilatkozta, hogy a kiállított szerszámok vélhetően több mint fele nem működik ránézésre... :D
Tami pedig természetesen a régi, kis méretű kocsik után rajongott, melyből akadt azért jó pár itt.
A múzeum után visszatértünk a városba, és a hotelbe. 
Én magam aznap már nem mozdultam, a többiek még bementek szétnézni az Óvárosba.
Aztán tízet ütött az óra és elaludtam! :D
Szerintem kb. tíz éve aludhattam el ilyen korán, Tami meg is lepődött - de csakhamar már ő is húzta a lóbőrt mellettem lelkesen.

7. nap (június 15.)

Endgame.

Erre a napra már nem sok minden maradt hátra - viszont megígértem a csapatnak, hogy kimegyünk a tengerpartra.
Busszal indultunk neki a hotelt elhagyván, ami Taminak nem annyira tetszett - nem szereti a hosszas buszutakat - de túlélte végül is, és a tengernél már remek kedve volt.

A Balti-tenger.

Akárcsak a többieknek, mikor kiderült, hogy a Google Térképen zárva tartónak mutatott bár amúgy nyitva van, ebédelni és sörözni is lehet, úgyhogy ezeket meg is tettük nagy örömmel.
Azután pedig irány a tenger!
Ismét csak Balázs volt az egyetlen bátor, aki bele is vetette magát, én ezt is kihagytam, a tenger széléről azonban csináltam pár jobb képet.
Voltak népek jócskán, azonban az elég vad hullámokat figyelve kifejezetten kevesen mentek bele a vízbe, a legtöbben napoztak, vagy mint a szomszédunkban babzsákon heverő meleg fiú esetében: engem bámultak.
Csodás.
Egy sárkányszörfös nőci azonban marha izgalmas dolgokat művelt eközben a hullámokon, eszembe is jutott róla öcsém, aki az Omszki-tavon szokott wakeboardozni, ha éppen úgy tartja a kedve.

A tenger előtt ácsorgok, remélvén, hogy fog látszani
valami belőlem.

Sok időnk sajnos nem volt, de megállapítottam magamban: a Balti-tenger, közelebbről a Rigai-öböl egy fantasztikus hely, érdemes lesz egyszer ide visszatérni!


A buszutak összesen majdnem két órán át tartottak, de kiértünk a reptérre, ahol már várt is minket a járatunk.
A hazafele vezető út rövid volt, nagyon világos - én különböző földnyelveket szúrtam ki a magasból, Balázs Litvánia folyóit leste vígan, Tami pedig természetesen a felhőcsodákban gyönyörködött...
Így értünk vissza ismét magyar földre június idusán este, tele emlékekkel és estére már sörrel is, megünnepelvén, hogy egy hét félhomály után végre - igazi sötétben aludhatott mindenki. :D
Szerintem nem ez volt az utolsó baltikumi kalandunk, de mindenképpen ez volt az eddigi legjobb baltikumi kalandunk!