Fűgyöngye

Szóval legutóbb ott tartottunk, hogy előretörtünk a királyerdei utakon, elringattuk a Holdat, és nagyjából ezzel el is búcsúzott a nyár.

A jó idő azonban kitartott, úgyhogy Viktor mesterrel bele is vágtuk a fejszénket egy elég nagy vállalkozásba.
De erről majd kicsit később - legutóbb ugyanis azt ígértem, hogy írok kicsit az Oposszumról.

Szóval aki szeret zenélni, vagy énekelni, ez a hely annak való.
Említettem legutóbb, hogy úgy tanáltam meg, hogy a korábbi próbatermünket épp tatarozták, én pedig minden erzsébet- és terézvárosi helyet felhívtam, remélvén, hogy valahol befogadnak minket.
Tudom, ez pont úgy hangzik, mintha hajléktalanszállót keresnénk - de ha egy zenekarnak nincs hol gyakorolnia, tulajdonképpen a végeredmény is könnyen borítékolható.
A termek remekül felszereltek (többek közt egy gyönyörű, tán nyírfából épített dobbal is), a hangok beállítása intranetről (!) megyen, s aki ezek felett uralkodik - na ő se egy piskóta csávó.
Kb. annyira rosszak a viccei, mint DTR-nek, ami egyáltalán nem kis szó.
Viszont ahogy fokozatosan megismert bennünket Potterrel, kiderült, hogy egy csomó mindent (eszméletlenül értékes mikrofonok, időnként még gitárok is) "csak úgy" a rendelkezésünkre bocsájt, ami másnak amúgy nem elérhető - vagy csak térítés ellenében.
Nagy rössel vetettük magunkat a munkába - dalt mondjuk itt még nem írtunk, de az otthoni fabrikálások eredményei itt már volt, hogy összeértek.
Szeptember beköszöntével pedig egyre világosabbá vált, hogy ismét koncertre kerül sor - ami október 26-án meg is történt.
De arról majd legközelebb!

Mr. Oposszum tehát valami olyasmi figura (nem mellékesen az Innergarden nevű zenekar feje), mint amilyennek a régi időkben képzeltem azokat a segéd-embereket, akik beindították egy-egy zenekar karrierjét.

(mikor ifjabb voltam, és elképzeltem, hogy egyszer majd nagy sztár leszek [és valahogy nem menekülök le a színpadról, amikor 30-50 ember kezd bele a zenekar ünneplésébe], mindig az jutott elsőnek eszembe, hogy a régi nagy bandák, mint Edda, Bizottság meg Kispál és a Borz - szóval ezeknek is mindig kellett, hogy legyen egy-két segítője ahhoz, hogy elindulhassanak egyáltalán; mert önmagában a tehetség lóf*szhoz nem elég)

Amúgy emberien, önzetlenül.

Ami főleg azért nagyszerű, mert amikor elkezdtem basszusgitáron szerencsétlenkedni (miután a Skóciában összekuporgatott pénzemet 2006-ban jónak láttam egy Baltimore márkájú gázra költeni xD ), nagy naivan mentem bele a világba és úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb zenészember, akivel találkoztam, tökéletesen seggfej.
Hatalmas pofa, órák hosszat tartó elmélkedések a művészetről, és az időnként gyermekversek szintjén mozgó dalszövegekről, miközben nagyon sokszor kurvára nem történik semmi érdemleges, csak a f*szverés.
Valóban üdítő kivétel az általam megismertek közül Marky és Szokola, az újak közül meg az Oposszumos csóka.

A nagy zenélések mellett azért szeptember második hetében mégis csak engedtem az elemek hívásának (jobban mondva csak egyének, a föld volt az xD ), és Viktor mesterrel nekiveselkedtünk valami újnak, valami nagynak.
Neki ugye már majdnem az egész Országos Kéktúra megvan - tán kettő szakasz hiányzik valami nehezen megközelíthető helyekről - s elkezdtünk gondolkozni rajta, hogy megcsináljuk az alföldi szakaszt.
Az Országos Kék ugye főleg hegyek közt megyen, a Dél-dunántúli Rockenbauer Kék meg dombok közt - az alföldinél talán sejthető, milyen is a leggyakoribb domborzati forma. :D
Ami engem erre sarkallt, az természetesen az, hogy szeretem az Alföldet -  a végtelen nagy pusztákat, az erdőfoltokat, a tizenöt kilométerenként elszórt tanyákat, és a határtalan szántóföldeket.
Viktor mester emlékeim szerint nem volt tőle sose lenyűgözve, úgyhogy pont itt volt az ideje, hogy forduljon az ár.
Szeptember tizenhatodikát írtuk, és egész az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy megyünk.
Aztán csak rászántam magam ("55-kor indul a kéj villamosa" - szólt az sms Viktortól xD ), és bementem a Keletibe Crosslordból, majd csakhamar már Miskolc felé száguldottunk egy IC-vel.

Sátoraljaújhely határában.

Egészen Szerencsig mentünk emlékeim szerint, ahol eléggé meglepett, hogy kulturált volt az állomás (Borsodról kb. ilyen Mordorba illő emlékeim vannak még tíz évvel ezelőttről, emlékezhetünk, négy feles abszint után hogy másztam négykézláb Kazincbarcika hetvenes évekből ott felejtett mellékutcáiban).
Sárospatakra már egy másik, helyi vonattal értünk át, majd onnan vonatpótlóval jutottunk el Sátoraljaújhelyre.

Pecsétem, a Kék.

Itt még ugye nem jártam soha, úgyhogy meglepett, mennyire közel is van a szlovák határ - konkrétan a város határában csordogáló patak fölötti vasúti hídon kellett csak általmenni és máris odaát voltam.
Mivel késő délutánra értünk ide Kelet-Borsodba, sokat nem vesztegethettük az időt - neki is indultunk a pusztának.
Az első nap estéjére szállást kerítettünk Alsóberecki falujában, oda kellett átérnünk.
Ahogy elhagytuk 'Újhelyet, szó szerint vert minket a Nap.
Hiába volt szeptember, még este hat-hét környékén is irdatlan meleg volt.
Aztán ahogy átváltott lassan estébe, és elhagytuk Felsőberecki barátságos révjét, elkezdte magát megmutatni a hamisítatlan alföldi, esteli hangulat.
Akármerre is jártam volt - legyen az Amerika, Skócia, Svédország vagy máshol -, sehol nem ül úgy az ember bőrére az este, mint az Alföld pusztáin.
Nehéz megfogalmazni, milyen az, amikor szinte érzed a fák-bokrok-füvek lélegzetét az egyre sűrűsödő hűvösben-homályban magadon és valahogy úgy tűnik, végre ismét otthon vagy.
Miután pedig elfoglaltuk szállásunkat Alsóbereckiben (egy Bodnár nevű ürgénél - kérdeztem is, honnét való, hátha rokonok vagyunk, de nem), besétáltunk a főútig a kocsmába. :D

Felsőberecki révjénél.

A hely megint csak antitézise volt a Borsodról gondoltaknak: a kocsmáros cigány volt ugyan, de normális, barátságos - akárcsak a vendégsereg zöme.
A háttérben először a falu öregjei énekelték a magyar nótákat s miután elmentek, a fiatalok folytatták a maguk dalaival. A meglepő tán csak az volt, hogy senki nem üvöltözött, vagy kötözködött, pedig lehetett látni rajtunk, hogy abszolút nem vagyunk helyiek.
Úgy tűnik, ha az ember normálisan viselkedik, még egy szinte kizárólag cigányos településen is érezheti jól magát.

Másnap aztán hamar továbbálltunk - várt reánk a Pácinig vezető szakasz.
Az Alföld elég becsapós természetű táj.
Azt gondolná az ember, hogy "na majd itt megyünk harminc-negyven kilométereket egy nap alatt", mert hát sík a táj meg minden.
A kurva meleg, meg a mindenütt jelen levő homok azonban alaposan keresztbe tehet (emlékezhetünk még, mikor Lilyvel, és Gattolinával trappoltunk a Hajdú 50-en egy jeles május elsején, aztán arra is, hogyan végződött :D ) ...

Gyíkot fogtam (azaz átvettem).

Az első falu Karos volt tehát, ami előtt betértünk a honfoglalás korabeli régészeti parkba.
Itt kellett látnom, hogy ha pártunk és kormányunk az elmúlt években sok jót ugyan nem is csinált, de legalább az ilyen helyekre volt gondja.
Információs tábla, felújított síremlékek fogadtak - meg egy fürge gyík, amit gyorsan meg is fogott Viktor mester.

A falu maga nem sok izgalmat tartogatott - leszámítva a hatalmas fűzfáit - úgyhogy következhetett is a karcsai szántó, ahol egyrészt elb*sztuk az utat (ha Viktornak nincs GPS-e, valahol egész máshol kötöttünk volna ki nap végén, mint ahol kellett volna), másrészt a túraútvonal megszűnt létezni, és a következő faluba nyárs bozótoson át gázolva jutottunk bé.
Itt jött az ebéd a tóparton, majd megnéztük az Árpád korabeli templomot (ami időközben reformátussá vált).
Karcsa után ismét kimentünk a szlovák határhoz, ahol már egyre fáradtabb voltam (jött velem egy telepakolt táska, sátorral-mindennel), és Pácinba érvén már lehetett látni, hogy valószínűleg nem jutunk messzebb aznap.

A szamorodni csapra üttetik Tokaj vasúti hídja alatt.

Szállást végül a faluban nem tanáltunk, úgyhogy estére visszamentünk busszal Alsóbereckibe, és ismét az öreg házában aludtunk.

Az Alföldi Kék első szakasza tehát eddig tartott - a kaland azonban még korántsem ért véget.
Másnap esküdött ugyanis Lazlow Újfehértó mellett, és oda kellett érnem lehetőleg prezentálható állapotban.
Ehhez képest 18-a dele a tokaji borospincék egyikében ért. :D
A szezon ugyan véget ért már eddigre, de találtunk egy hölgyet, aki boldogan kimért egy-egy üveg szamorodnit és muskotályt, úgyhogy amíg Viktor mester vonatja megjött, vígan a nyakára is hágtunk a zsákmánynak a vasúti híd alatt (a másik üveget pedig Lazlowéknak adtam nászajándékba).
Mire Geldar Újfehértóra ért, már erősen illuminált állapotban volt, így történhetett, hogy végig az aznap este folyamán szemtelenül flörtölt az esküvőnek helyszínt adó tanya intéző asszonyával.
A meglepő nem ez volt, hanem hogy volt fogadó készség is jócskán - a lány gyakorlatilag valóban egész este nem tudta levenni rólam a szemét.
Nem tudom pontosan mit mondtam, vagy hogy mondtam, de még mielőtt a házikómban kötöttünk volna ki - ezúttal valahogy győzött a tisztesség.
Valahogy nem volt képem úgy meghajtani a leányt (pedig gyönyörű volt), hogy a férje ott főzi másnapra az esküvői ebédet, többek között nekem is.
Magára a menyegzőre másnap, szerdán került sor.
Viki, Lazlow most már felesége nagyon izgult - aztán ahogy letudták az esküvői fotózást, a többiekkel együtt egészen feloldódott, és alighanem remekül érezte magát.
Megismertem az anyukáját is (aki egy remek természetű asszony), meg a bátyjait is, akikkel marha jót beszélgettünk távoli kalandjaimról.
A szertartáson egyébként metálzene szólt, és szinte semmit nem láttam belőlük, mert végig a szemembe tűzött a Nap. xD

A lagzin a legfőbb látványosságot azonban Lazlow Kisbérről és Kisbér mellékéről eljött gyerekkori cimborái szolgáltatták, akik először elvitték a műsort a táncukkal, majd az egyikőjüket először vizelés, majd hányás közben is biztosíthattam. :D
Egész egyszerűen fenomenális volt az egész.
Pestre visszafele jövet már azon gondolkoztam, hogy Lazlow-ék városa, vagy az Alföldi Kék fele vegyem-e az irányt legközelebb.

Meglátjuk.

Ismét a Jád völgyében

Üdvözlet!

Most hogy így két héttel szilveszter után talán már mindenkinél elmúlt az atom másnaposság, ideje folytatnunk a történetet - és ismét ellátogatni Erdélybe.
Illetve Erdély és a Partium határvidékére, a fantasztikus Királyerdőbe.

Július hava jórészt a Nagy Északi túráról szólt - először magáról a menetelről, majd a tényleg hősies hangulatban zajló serezésekről, ahol jó szívvel meséltem a megpróbáltatásokról, és a sok kalandról.
Aztán beköszöntött az augusztus, és végre bekövetkezett az, amire tán több mint két hónapja vártam:
visszatért a Countless Vans.
Potter mester kiküldetései vidékre megfogyatkoztak, amihez alighanem az is hozzájárult, hogy már a töke tele volt a nyíregyházi/győri utazásokkal, távol a barátnőjétől, és a zenekarától.

Az első pár próbán bizony ránk fért a WD 40, mert be voltunk rozsdálva tisztességgel.
Potter éneke nem volt tiszta, a vokáljaim borzalmasak voltak, és nem volt ritka, hogy mellépengettem olyan számokban amiket már kb. betéve tudtam (With Wings Folded, The Promise of Air).
Megszűntek egyébként a lakásukban való próbálkozások is.
Egy fent lakó asszony néhány alkalommal feldúltan érkezett meg az ajtó elé elégedetlenségét tolmácsolandó, s belengette (köszönés nélkül) hogy ettől a "borzalmas zenétől" az egész család hamarosan stroke-ot kap - hát ahogy mondtam volt, nem voltunk formában, de hogy ha az én lakásomba állított volna ezzel a szöveggel, úgy kipenderítem, hogy a lába nem éri a földet.
Potter türelmesebb volt, és belátta, hogy keresnünk kell egy helyet, ahol nem zavarjuk se a kiégett negyvenes nőket, se senki mást - így bukkantunk fel hamarosan a tőlük pár sarokkal arrébb lévő Artist Factoryban.
Itt több terem is bérelhető, síppal-dobbal-nádi hegedűvel, de nem voltunk túl elégedettek.
Az oda járó zenészek java része nagypofájúnak tűnt, a személyzetet tökéletes mértékben hidegen hagyta a jelenlétünk, így mikor egyszer festés miatt meghiúsult a próbánk, drasztikus megoldásra szántam el magam s felhívtam a hatodik-hetedik kerületek összes létező próbatermét - remélvén, hogy tanálok legalább egy értelmes zenészembert, akihez szívesen eljárhatunk.
És megtaláltuk.
Az Oposszum próbateremről van szó, és a legközelebbi történetben bővebben fogok írni az ottan tapasztalt (mind zenei, mind emberi) dolgokról - érdemes lesz visszatérni.

Most azonban, hogy megvetettük a jelenet alapját, ideje rátérni a lényegre, azaz ágyba bújni Kiszel Tündével ellátogatni Erdély nyugati határvidékére!

Emlékezhetünk még a nem is olyan régen íródott megemlékezésre az első jád-völgyi útról.
A mohapárnás sátoralj, a körben meredeken magasodó hegycsúcsok, és a nagyon sokáig fenn levő Nap (Romániában egy órával többet mutat a karóra, viszont mivel az időzóna egyik legnyugatabbi szegletében van az ember, úgy fogja érzékelni, hogy nyáron kb. este tízig világos van - a májusi utunk során is nagyon sokáig fönn volt) mind gondoskodtak arról, hogy hősünk gyakorlatilag hazatérése után máris elkezdjen azon gondolkozni, hogyan, s miként tehetné ismét tiszteletét a helyszínen.
Sokat gondolkoztam, hogyan lenne lehetséges minél több emberrel megismertetni a Jád katlanszerű völgyét - vonattal bajos, vezetni sokunk nem tud, kocsija pedig akkor még nem volt senkinek sem (Gattolina azóta rátette a kezét egy hasznos darabra, ami a jövőbeli terveket nagyban meg fogja könnyíteni).
Végül is arra jutottam, hogy megfogjuk oszt' bérelünk egy autót, végül is mi baj lehet.
Nagy bánatomra Gattolina végül is nem tudott velünk tartani - pedig Balázs után őt is nagy örömmel tiszteletbeli román sofőrré avattam volna. :D
Így Viktor mester kényszerült sofőri szerepbe - ő ugyan szintén jól vezet, viszont a térde (vagy a bokája) nem szeret hosszú ideig ugyanabban a pozícióban lenni (javasoltam is neki Bíró Ica egykori videokazettáit :D ), szóval előfordul, hogy hosszabb utakon megfájdul.
Rajta kívül azonban egyedül tán DTR rendelkezett jogsival, de - teljesen érthető módon - nem annyira óhajtott az erdélyi szerpentineken százhetvennel teperni, miközben négy kamion előzi minden irányból - így Viktor lett a mi vezérlő csillagunk.
Az autót a reptéren szereztük be, egy fekete Renault volt.

A román-magyar határon, Bors mellett.

Gondoltuk, mivel a Dacia jórészt a Renault koppintásának indult, ha esetleg szétb*szódik az alja, majd valahol kikalapálják, és összetoldozzák szomszédaink - de szerencsére erre nem került sor.
Társaságunkhoz a nyolcadik kerület (most már XI.) villainje, Elbow is csatlakozott, az utolsó pillanatban pedig Mónival lett teljes a gárda, aki a mostani lakótársam egykori csaja.
Az autókölcsönzőben természetesen megpróbáltak átb*szni minket, de az autópálya-matrica kivételével az összes pluszban felszámítandó költségüket visszautasítottuk - utóbbit sem kértük s háborogtam is miatta, de a visszaúton például határozottan jól esett Viktor mellett vigyorogni, ahogy 160-nal száguld a magyar pusztán (a négyes út helyett, amit amúgy nagyon nagyon szeretek).
Móninak volt annyi lélekjelenléte, hogy mielőtt elindultunk, a kocsit körbefotózta.
Ez azért volt fontos, mert mikor visszatértünk, természetesen egyből keresték a különöző meghúzásokat, csorbulásokat, de magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy nem került rá újabb.
Pedig hát... :D


Viktor mester teljesen szenvtelenül levezeti a magáét egészen Élesdig - ezzel kezdődik a mostani menet.
Remekül, teszem hozzá.
Egyáltalán nem hozza zavarba a románok vezetési stílusa és simán tolja neki ő is lakott területen belül kilencvennel, vagy a Királyhágóban helyenként száztízzel.

Romániának megvan még az a bája, amit Miss Váradnak is megemlítettem, mikor legutóbb találkoztunk: tényleg olyan, mint egy utazás a múltba.
Valahogy a román vidék a magyarral ellentétben nem próbál úgy kinézni, mintha bármi is történt volna a rendszerváltás óta.
Mindannyiunk fejében élhet a kép a Pest körüli falvakról, vagy az egyenre térkövezett kisvárosainkról, és ugyanezek külső utcáiról, ahol a térkövek helyett földutak tartanak a semmibe.
És pontosan ez a lényeg.
Én ezért szeretek részben átjárni keleti szomszédainkhoz - mert látszólag megállt az idő, és nem feltétlenül próbálnak úgy tenni (velünk ellentétben), mintha ez nem így lenne.

A Jád völgye ezúttal is egy igazi tündérkert képét mutatja.
A mélyben csobogó patakot két oldalról szinte függőleges hegyláncok ölelik, melyek tetejéről letekintve szinte az lehetne az ember benyomása, hogy Ausztriában jár - viszont a lentről felszűrődő juhbégetés, és a román diszkózene rögtön eszünkbe juttatja, hol is vagyunk valójában. :D
Legutóbb egyébként a viharos idő meghiúsította, hogy teljesüljön az eredeti célom - megmászni a Holdringatót.
Na de most aztán!

A sátrainkat a völgyben ezúttal is Elbow táborhelyén állítjuk fel.

A Jád völgye.
Ha az ember alaposan megnézi, a mélyben, az elhagyott gyermektábortól jobbra látszanak sátraink.

Az idő egyszerűen csodálatos - nagyon meleg van, ami ahhoz képest, hogy legalább ötszáz méteres magasságban tanyázunk, felettébb meglep.
Táborhelyünket ezúttal azonban nem övezi néptelen mező - mellettünk már ott áll egy kész karavántábor.
Mint az utolsó napon kiderül, biharszentjánosiak tanyáznak benne, két nagyszülő (Árpi bácsi és Kati néni), meg unokájuk, a kb. négy éves Zoé.
A kislánynak tényleg megvan mindene.
Iphone-t ugyan szerencsére nem raktak oda neki az útra a szülei, de egy kisebb csúszdát és medencét felszerelt neki a nagyapja, úgyhogy egyáltalán nem telnek eseménytelenül a napjai (megjegyzem, nekünk öcsémmel kb. ilyen gyerekkorunk volt kezdetben).
Első este azonban még nem merünk csak úgy odaállítani hívatlanul a kb. hetedik pokol máglyáinak nagyságával vetekedő tábortüzükhöz, úgyhogy a magunk szerényebb lángjainál sütjük Élesden vásárolt (és isteni finom) sajtos virslijeinket.
Tábortüzünk megrakása egyébként elsőre meglepő módon kudarcot vall (egy órát baszakodok vele, mielőtt Viktor begyújtja végre), de végeredményben nem vallunk szégyent.

Másnap aztán nincs mese - elérkezett a nagy nap, hogy végre fölmenjünk a szép nevű Holdringatóra.
Móni nem egy nagyon tapasztalt túrázó, úgyhogy útban a Bulz-kő felé hamarosan megtapasztalja, hogy itt azért egészen másként emelkedik a terep, mint odahaza. :D
DTR és Elbow azért vitézül helytállnak a valóban durva emelkedőkön is - Viktor mestert pedig természetesen egyáltalán nem viseli meg ez az egész. :D
Legutóbb - ahogy fentebb is említettem - a vihar elvert minket a Bulz-kő alól, ezúttal azonban megússzuk a zuhét s nem kell kő alatt kibekkelni az egészet, miközben köröttünk baszkod befele a ménkű. :D
Így tehát nemsokára már a kőről élvezzük a kilátást, ami tényleg páratlan.
Az egész Jád-völgy középső része látszik - esőfelhő egy szál se.

A Bulz-kő csúcsán annyira nem is leplezem, hogy be vagyok tojva - a háttérben DTR már bátrabbnak bizonyult.

A Holdringató csúcsán.

Móni azonban ekkor elszabadul DTR egyik poénjára, úgyhogy a hangulat némileg leromlik a lefele történő ereszkedésre (ekkor döntök úgy egyébként, hogy legközelebb nem fog velünk tartani).
A kedélyek azonban hamarosan ismét emelkedőbe mennek át, a tájjal együtt.
A társaságnak ravasz módon azt mondom, hogy a Holdringató alá vezet turistaút - mást semmit.
Így némileg meglepi őket, amikor hamarosan a legsűrűbb bozót közepében tanálják magukat velem valahon elöl, s miután felcsörtetünk a csúcsra - kilátás sehol. :D
Mondjuk én tudtam, hogy ez így lesz.
Végül valahogy mégsem mérgesek rám - a lefele tartó úton a fák között azért bőven látszik, hogy nagyon magasan van az a csúcs (1027 méteren).

Elbow-val itt épp lefele tartunk a Holdringatóról - ekkor már
kicsit lepusztult állapotban.

A visszaúton aztán nekiállunk fát gyűjteni - s ha ugyan nem is akkora hatásfokkal, mint Gazelláné (emlékezhetünk a svéd tajgán nyújtott gyűjtögető tevékenységére), de mégiscsak korrekt öl fákkal érkezünk - a Jád folyó partjára. :D
Ami a térképemen híd - a valóságban gázló.
Úgyhogy cipőket le (a Tiszáim nagy kurjantások közepette összekötözött cipőfűzőkkel repülnek által - illetve csak az egyik, a másik vígan becsobban a vízbe), gatyák feltűrnek és nyomás keresztül.
A túlpartról aztán elismerően látom, hogy a stratégia viszonylag eltérő volt Elbow és Móni számára, akik konkrétan hidat építenek a folyón át kövekből, hogy száraz lábbal kelhessenek át. :D
És sikerül nekik!

Móni és Jáde cica barátsága.

Este aztán a tábortűz mellékére áttelepítjük az elhagyott gyermektábor még elhagyottabb bútorait (megfordul a fejemben, hogy egyiket-másikat vígan bedobhatnánk a lángokba, de végül hiánytalanul a helyükre kerülnek másnap), és ismét megcsináljuk a finomabbnál finomabb virslijeinket a nyárson (Móni kivételével, aki tofut grillez).
Másnap aztán már a hazaindulás következik - előtte azonban megismerjük végre a biharszentjánosiakat, akik először kávéval invitálnak át a karavánjukhoz, majd helyben szerzett friss sajttal kínálnak, ami valami eszméletlen finom...
Ráadásul mivel ugyanúgy beszélnek, mint a hajdúságiak, kicsit otthon is érzem magam.
Marasztanának még igencsak, de végül csak el kell köszönjünk tőlük - vár minket egy-egy tál mics a helyi bárban.
Móni itt nagy dilemmába kerül - egy helyi kóbor macsek olyannyira megtetszik neki, hogy még nevet is kap (zseniális módon a Jáde nevet adja neki a folyó után), és egészen az utolsó pillanatokig úgy van, hogy talán mégis hazacsempésszük valahogy a határon.

Végül mégsem így történik.
Amikor azonban legközelebb visszatérünk, alighanem már nem csak a völgy fog várni minket.

Te is fiam, Larsson? - ismét északon

A dobokat megverik - a lányok vetkőznek - Geldar csak hortyan egyet részegen, és a másik oldalára fordul az árokban.

Eljött hát a nap, amire mindannyian vártunk.
Elutazunk Északra, hogy virágot szedjünk, rohangáljunk a rozsomákokkal és megfürödjünk a jéghideg zuhany alatt üvöltve (ez utóbbi egyébként valóban megtörtént).

De kik voltak ezek az emberek?
És miért mentek oda?

A kikre könnyebb választ adni, mert pontosan tudjuk. A miért-re már jóval bonyolultabb a megfejtés, leegyszerűsítve talán azt mondhatnánk, hogy azért, mert azt mondtam, hogy jó lesz. :D
És az is lett, de most lássuk a kalandorok névsorát.

- Elbow.
Aki papíron puhánynak tartotta magát, de végül kifejezetten szívósnak bizonyult. Kettő-egy személyes sátrában aludta az igazak álmát a Föld legkényelmesebb mohapárnáin (és úgyszintén a Föld legkényelmetlenebb erdeifenyő-gyökerein, de erre már csak a Stuor Dahta-tó partján került sor, és addigra már boldog volt).
Akinek a mellkasára robbant egy babkonzerv, de elintézte azzal, hogy "még jó, hogy nem az élével repült a konzerv fedele". :D
- DTR.
Aki rosszabbnál rosszabb poénjaival egyre nagyobb és nagyobb sebességre kapcsolta a társaságot, egész addig, amíg meg nem álltunk és nem volt menekvés.
Aki emlékeim szerint 27 (!) kilogrammos táskával nyomta végig az utat és a maga tempójában bárhova felért.
Aki egyébként az edényeket biztosította az olyanok számára, akik nem vittek egy darabot sem, mint pl. én. A mosogatói tapasztalatom ellenben végre használhattam, a parti sás kiválóan tisztította ezeket. :D
- Marcell the Gazelle.
Az egykori kolléga 1.
A csapat techguruja, akinél csak olyan eszköz nem volt, amit még nem tanáltak fel.
Az ő drónja készítette a legfaszább videókat az időtlen tájról, és az ő napelemes áramforrása (!) töltötte a telefonjainkat, mikor a végüket járták (az enyimen mondjuk féltáv után már az sem segített, mert patakba pottyant :D).
- Gazelláné.
A tűz őrzője.
Ha egy tábortűz összeállt (minden nap végin), akkor Gazelláné tutira ott ácsorgott mellette és szította - vagy ha nem, ölnyi fával érkezett ismeretlen helyekről nagy boldogan.
Marcellel megosztották a terheket egy darabig, míg ki nem derült ennek egyenlőtlen volta, ami a jó Gazellára hamarosan húsz kilónál nagyobb terheket rakott -> nem tudott lépni sem, azaz a végső napokat a drónos táskával a kezemben tettem meg. :D
- Pedro.
A csapat trógere.
Ha ő vezette volna a bandát, alighanem még most is Saltoluoktában éldegélnénk.
Ki asszonyát, ki férfiúját, a maradék pedig a rénszarvasokat kergetné egyre fokozódó nemződühvel a tajga kellős közepén.
Aki képes volt eljönni egy hat kilós táskával sátor és szinte bárminemű élelmiszer nélkül az Északi-sarkkör fölé, amihez már az első napon nagy üveg whiskey és gin is társult.
Meg a jajszavak, hogy így már nehéz a táska.
Akinél a kényelmi faktornál jobban már csak a "jobban tudom"-érzet dominált.
Időnként azért hasznos tagja volt a csapatnak,  például amikor tökéletes tempót szabott Elbownak s DTR-nek a Laitaure-tavon való átkelés után.
- Andrew.
A bölcsész-fotóművész.
Aki úgy festett a fenyvesek közepén, mint a herendi porcelán egy átlagos oroszlányi lakás asztalán.
Aki a legjobb képeket készítette, s aki vígan szundított mellettem a sátorban esténként (ő sem hozott magával).
És aki a szúnyogok elhárításáért volt felelős, amiért örökké hálás leszek neki.
- Feli.
Az egykori kolléga 2.
Aki cserkészetben szerzett tapasztalatát hozta magával, és aki simán tudott széllel szemben pisálni, anélkül hogy összevizelte volna a gatyáját (nekem ez nem sikerült).
Aki Józsival együtt feltalálta a párban menetelt, ami rendkívül ésszerű ötletnek bizonyult, tekintve hogy minden terhet (sátrat-kaját-egyéb holmit beleértve) megosztottak egymás közt - ez a módszer tanulságos lesz a jövő nyárra nézve.
- Józsi.
Aki Felivel együtt feltalálta a párban menetelt, ami rendkívül ésszerű ötletnek bizonyult, tekintve hogy minden terhet (sátrat-kaját-egyéb holmit beleértve) megosztottak egymás közt - ez a módszer tanulságos lesz a jövő nyárra nézve.
És aki képes volt utolsó előtti napon pókerarccal bemenni a vízbe fürödni tíz perccel a buszunk indulása előtt. :D
- És végül én.

Így indultunk tehát, kilencen a világ, de leginkább Észak-Skandinávia kebelére, nagy örömmel, vidáman.
Július másodika hétfőre esett, de aznap már nem dolgoztam, csak az aznapi útra gondoltam (Feli, Józsi és Andrew az előző napon vágott bele a kalandba, úgyhogy nekik mínusz második napjuk is volt. Andrew aznap egy elhagyatott házban éjszakázott Luleåban és fürdőző lányokon legeltette a szemét az éjféli Nap által megvilágított tenger partján.
Tiszta nyolcvanas évek filmjei.
Előzetesen egyébként írtam a város szabadidő-felelősének, hogy szeretnénk sátorozni az egyik parkjukban, de mikor nagy sokára válaszolt, elutasította a kérelmemet.
Pedig svédül írtam, és alant látható (egyben választ adhat a kérdésre hogy tényleg csak  kamuzom-e a dolgot hogy tudok valamennyit xD ).

"Bästa fru!

Jag skriver till er angående ert tillstånd för oss att tälta i Luleås Kanalpark den andra juli.
Men låt mig föreställa oss först.

Vi kommer från Ungern via Stockholm till Luleå den andra juli och vi skall tillbringa en natt i er stad.
Vi är en grupp av nio och vårt mål är att vandra på Kungsleden - därför åker vi vidare den tredje juli till Kebnats via Gällivare.
Jag har beskådat priser av kampingplatserna runt Luleå men de är för dyra för mest östeuropeiska studenterna - inberäknat oss.

Darför skulle jag be om ert tillstånd till att sätta våra tält i Kanalparken som ligger i närheten av järrnvägstationen - vilket vi skall använda för att lämna Luleå den tredje juli.

Vi skulle vara tacksamma ifall ni kunde göra det möjligt!

Med vänliga hälsningar,


Guiden"


Szóval imígyen próbáltam Luleå puha gyepére juttatni a Kilenceket, de miután kudarcot vallottam, július másodikájának estéjén egyszerűen cigánytábort vertünk a vasútállomás túlfelin, a köves-füves részen.
Fantasztikus idők jártak.

Kalandoraink, mínusz Feli, Józsi és Andrew a reptéri buszon
(b-j: Marcell the Gazelle, Geldar, DTR, Pedro, Gazelláné és
Elbow).

Aznap korábban, Stockholmba tartó repülésünk során még izgultam valamennyire, hogy talán lesz, aki meggondolja a dolgot és a rénszarvasoknak udvarlás helyett inkább a biztonságosabb kocsmázást választja a svéd főváros óvárosában, de erre végül nem került sor.
Luleåba megérkezve meg erre már nem sok lehetőség volt. :D

A sátortábort tehát a vasútállomás túlfelin vertük le, közel a vízhez.
Míg a többiek (Elbow és Pedro kivételével) a sátraikat építgették, én a szárnyaló vadmadarakban gyönyörködtem. Életemben először láttam élőben csigaforgatót, meg ipari mennyiségű sirályt - ez mondjuk annyira nem volt újdonság.

Nagyjából éjféltájban (amikorra a Nap is elérte a láthatár alját, de már nem nyugodott le) mindenki frankón elhelyezkedett és vad alvásba kezdett.

Luleå vasútállomása éjféltájban, jobbra látható táborunk.

Elbow a kész táborral.

Fél négykor keltem fel arra, hogy b*szottul fázok.
És nem voltam vele egyedül, Elbow ugyanis a vasútállomás határát jelző kerítés levizelése után úgy döntött, hogy felfedezőútra indul, úgyhogy vele tartottam.
Elmentünk a vasút tenger felé vezető nyomvonalán át egy híd felé, majd meglepődtünk, hogy jön szembe egy szerelvény (kb. hajnali négy magasságában. :D ).
Mire visszatértünk, a csapat már szedelőzködőben volt.
Kora reggel - emlékeim szerint negyed hat magasságában indult a vonatunk Gällivaréba, meglepetésemre mindenki időben elkészült.
Mikor szálltunk föl a vonatra, a vágány mellett ácsorgó forgalmista asszony döbbenten nézte a kilenc kalandort, ahogy egy lakatlan, (amúgy vasúti tulajdonba tartozó) gyeprészről a vonatba konvertálják magukat.
Még talán mondott is valami kedveset, de már felültünk és megkezdődött a nagy út - és az Északi-sarkkör átszelése.
Luleå már a hagyományos Lappföldön található, és emlékeim szerint elég nagy város, nagyjából hatvanezres. Úgy is mondhatnánk, hogy egy konszolidált, északi Tatabánya, ennek minden előnyével egyetemben.
Ahogy azonban elhagyja az ember Boden-t (ami Luleå egyfajta ikervárosa), kitárul a mindenség.
Hosszú kilométereken által vágtat az emberrel a vonat a sarkkör felé, amit a Polcirkelen nevű megállóhely után hagyunk magunk mögött.
Négy ház, egy sorompó, és néhány erdőben kotorászó állat társaságában.
Az út nyugodalmasan és alva telik - aztán mikor Gällivaréban leszállunk, még nem észlelem, hogy a vonaton maradt a kalandozó-kalapom, amit még a pennsylvaniai Poyntelle falucskájában vettem, egy Gerry nevű hölgy boltjában.
Ezt azóta is sajnálom - de minthogy a vonat végső célja Narvik volt, remélem, hogy akad egy boldog norvég halász, aki minden nap ebben fut ki a tengerre.

Gällivaréban aztán válaszútra érkezik a társaság:
- elmenjünk-e a közelebbi busszal tovább Saltoluokta irányába (innen folytatódik a 2012-ben félbehagyott Kungsleden), vagy
- várjuk meg a délutáni járatot, s akkor mindenki be tud vásárolni rendben.
Más megoldás nincsen, napi két járat indul.
A második megoldás mellett döntök (egyrészt mert tudom, hogy milyen drága lesz a hegyi kunyhókban az étel, másrészt meg van, aki nem hozott magával semmilyen kaját Magyarországról).
Így kis csoportokban bevesszük magunkat a városba.

A Systembolaget előtt.

Emlékezetembe is ötlik, ahogy elsétálunk a pizzázó mellett a vasútállomás szomszédságában, annak idején mekkora pizzát toltunk be a két meleg sráccal és hogy mennyire k*rva finom volt.
Most elsősorban a Systembolaget felé veszem az irányt - ez a Nemzeti Alkoholbolt, ha úgy tetszik.
Andrew a város építészeti hiányosságait vizslatja, Marcell the Gazelle pedig fölfedez az italbolt mellett egy román csávót, aki egyenesen Gällivaréig jött koldulni. xD
Életcél.
Azt hiszem valamelyikőnk egy, zsebben tanált lejt is nekiad, mire az illető nosztalgikus hangulatba kerül, mi pedig figyelmesen visszatérünk a vasútállomásra.
A többiek megérkeztéig a szemközt magasodó, ormótlan, gyönyörű Dundret nevű hegyet csodálom - aztán pedig felszállunk a buszra és irány a Vadészak.

Amely valóban vad.
Saltoluokta felé tartva ugyanis néhány kilométer után megszűnik az aszfaltút és egy murvás, egysávos úton csapatjuk a totál modern busszal a végtelenen (fenyveseken-nyíreseken-mocsarakon) keresztül.
Nagyon mást nem tudok csinálni, mint vigyorgok fültől fülig, miközben a többiek időnként az út mellett szaladgáló rénszarvasokat, majd később a bal oldalunkon feltűnő tavak láncolatát sasolják.

Ahogy telik-múlik az idő és beérünk a hegyek karéjai közé, borongósra fordul az idő - s mikor elérjük Saltoluoktát, rá is kezd.
Fantasztikus.
Elő gyorsan az esőkabátokat (a nagyim által annak idején az oroszlányi kínaiban szerzett homokszínű kabátban parádézom), és irány a komp - nincs sok időnk az indulásig.
Arra sincs nagyon idő, hogy nosztalgiázzam - 2012-ben itt álltunk meg a srácokkal, s álltunk neki stoppolni az út mellett, és máris a komp fedélzetén vagyunk, a tó vizén.
Irdatlan nagy hullámokat korbácsol a szél, de mégis folytatódik a vad vigyorgás - ezen a tájon nem az ember az úr.

DTR és Andrew Saltoluokta fölött - háttérben az emlegetett sziklák.

Végtelen határok.

A másik oldalon már Saltoluokta házai emelkednek - gyorsan be is sorolunk a házikók egyikébe és vígan falatozni kezdünk.
Osztogatom is bátran a keresztúri SPAR-ban vásárolt paradicsomos halamat, ekkor még sok van. :D

Ahogy eláll az eső, kimerészkedik a társaság.
Míg Elbow és Andrew azon hüledezik, hogy (Svédország lévén) még itt, az Isten háta mögött is szelektíven gyűjtik az összes létező hulladékot (legalább ötféle konténer van kihelyezve, egy külön a kifogyott főzőgáz-palackoknak!), addig én a nyugatra mogorván emelkedő sziklákat nézegetem.
Tényleg eszméletlenül meredekek.

Az idő azonban eljön az indulásra.
Ezen a tájon inkább a nyíres a gyakoribb, ezen keresztül jutunk feljebb, egyre feljebb, végig dél felé tartva - aztán jön a fahatár, ami a fentebbi képen is látható.
Az erdő egyszer csak véget ér.

Innentől mohos-köves úton haladunk az utunk felét jelző Autsutsjvagge nevű kunyhó felé rendületlenül (bár a vagge a számi nyelveken úgy tudom völgyet jelent, úgyhogy gyanítom, hogy az e nevű völgyön át közelítünk a házikóhoz).
Itt rövid időre megpihenünk - Pedro pedig körbekínálja a gint a kunyhóban tartózkodóknak, többek közt egy sótlan német párosnak (ők nem kérnek), és egy egyáltalán nem sótlan, viszont annál csinosabb francia lánynak (ő viszont igen).
A házikót elhagyva Feli bemutatja a sikeres (én pedig a sikertelen) széllel szemben való pisálási jelenetet, majd lassan száradó gatyában kelek át kövecses partú patakokon sorra.

Első esténk táborhelye.

Aztán átveszem Andrew hálózsákját, amit sok kínnal-keservvel sem sikerül véglegesen rögzíteni az ő cókmókján.
Mondanom sem kell, állati kényelmes egy kvázi női táska méretű poggyásszal a vállamon trappolni az egyenetlen talajon, de kicsit sem bánom.

A csapat szétszakad, én magam mögött hagyom Andrew-t és Marcellt, a Gazelle-t és az egyre erősödő szélben előretörök.
Elbow későbbi elmondása alapján a végső, ezen napra eső szakasz közben gondolkozott el rajta, hogy szépség ide, friss levegő oda, ő bizony hazamegy a p*csába. :D
Ugyanis szép dolog az irdatlan szembeszél, de a legjobb az, amikor oldalvást fúj, miközben egy mocsáron kel át az ember fia, márpedig mindannyian ezzel bíbelődünk nemsokára, kivéve Gazellánét, aki ugye ember lánya.
Este azonban ő az első, aki tüzet kuporít, és már készítik is a vacsorát.
Elbow elheveredik a mohaágyon, Pedro sóhiánytól szenved, úgyhogy meg is iszik egy kupicával, míg Andrew a biztonság kedvéért körbefotózza az amúgy tényleg gyönyörű helyen fekvő táborhelyünket.
Feli és Józsi pedig feladván lentebb kiszemelt menedéküket, följönnek hozzánk sátorozni - újra teljes a falka.


Így zárul július harmadika.


Másnap leereszkedünk a Sitojaure nevű tóho'.
Itt egy kunyhóőr próbál minket győzködni, hogy ne higgyünk a környékbeli lappoknak, akik a csónakokat üzemeltetik - igenis át lehet kelni a vízen épségben, csak nem biztonságban.
Míg Pedro és a többiek hallgatják az intelmeket, addig én Gazellánéval átmegyek a lappokhoz.
Itt a következők történnek:
- gyors hirtelenséggel beszerzek egy nagyon enyhén fűszerezett rénszarvaskolbászt
- konstatálom, hogy ez a család valóban a természet közepén él, de aligha szenvednek hiányt bármiben
- megalkuszom a hölggyel, hogy valamivel olcsóbb áron vigyen át minket a tavon (itt is vannak menetrendek, de nem kívánok várakozni).
Egyébként svédül teszem mindezt, ami a hölgynek külön tetszik.
Meg nekem is, hogy nem vagyok teljesen balf*sz. :D

A kunyhóőrnek és a lappoknak is igaza lesz végül: ezen a tavon való átkelés nem piskóta.
A közepén hatalmas zátonyok meredeznek és a csónakos elmondása szerint alacsonyabb vízállásnál kiállnak a tóból.
Ritkán ismerem be, de itt tényleg nem volt értelme evezgetéssel kockáztatni, majd elsüllyedni a f*szba  :D
(a Kungsleden időnként tavakat is átszel, ezeken a legtöbbször át lehet evezni / át lehet menni révvel).

Miután mindenki kikászálódott a lélekvesztőkből, megköszönjük a számiknak (a lappok saját magukra használt neve) a segítséget és hamarosan máris egy mocskosul emelkedő úton baktatunk fölfele, ismét elhagyván az erdőhatárt.
Akárhányszor megállunk azonban s hátratekint valamelyikünk, mindig nyilvánvalóvá válik, mennyire megérte eljönni.
Eszméletlen kilátások tárulnak az ember elé (illetve ezúttal a háta mögé).
Az emelkedő legbarbárabb része felé közelítve már hófoltokkal is találkozunk, majd azt elhagyva ideje fújni egyet - Marcell the Gazelle be is üzemeli drónját és felderíti a vidéket előttünk.
A megpróbáltatásoknak hamarosan vége - Aktse felé közelítve egyre inkább elhagyjuk a hegy nyergét és egyre erősödő fáradtsággal jókedvvel érkezünk vissza az erdőhatár alá.
Itt a következő nap nagy kihívását, a Skierfe felé vezető útelágazást hagyjuk el, mielőtt végleg beérnénk a sűrűsödő fenyves rengetegbe.
Szálláshely után kutakodva, megjegyzem, mert ebből nem nagyon akad az erdő hegyibe'.
Lejjebb azonban igen, viszont kib*szottul k*rvára sok a szúnyog.
Eddig megtartván férfiúi büszkeségem, nem vettem igénybe Andrew Off-szerű spréjét, itt azonban elkerülhetetlen egyszerűen.
Szúnyogok (nem túlzok) ezrei rajzanak a társaság körül, egyikünk-másikunk döbbenten tapasztalja hogy mi ez (köztük én is - első utamon Lappföldön olyan magasan jártunk, ahol nem éltek meg a moszkítóhadak - itt azonban alacsonyabban vagyunk végig).
Felverjük hát táborunkat.
Marcell the Gazelle kiküldi drónját, Pedro pedig bölcsen gulyást melegít zárt konzervdobozban a tűzön - ez hamarosan Elbow mellkasára robban, amit hősünk nevetve konstatál.

Aktse - balra a szauna épülete, attól még balrább pedig az indiántánc helyszíne (nincs a képen).

Míg felállítom a sátrat, DTR beizzítja legrosszabb poénjait, úgyhogy tényleg nagy a kísértés, hogy az ember gyorsan és eredményesen elaludjon, hogy véget érjen a kálvária. :D
De előtte azonban a zuhanyzás.

Lent, az Aktse nevezetű állomás kunyhói töviben egy szauna áll.
Mellette pedig az ominózus zuhanykabin, ahol - nem túlzok - körülbelül négy-öt fokos víz leselkedik az óvatlanul aláállókra.
Először is én próbálok szerencsét, a mögöttem várakozó Andrew a vad kurjantásokból (nagyon helyesen) következtet arra, hogy ez egyáltalán nem lesz sétagalopp.
Mosakodás közben pedig Ákost megszédítő indiántáncot járok, mert a szúnyogok hada itt is támad, úgyhogy azt hiszem aki ezt a műveletet látta, míg él - nem feledi.

Andrew és Gazelle viszonylag halkabban üvöltöznek a víz alatt, de végül mindenkinek sikerül lemosnia a már két-három napja gyülemlő koszt magáról és néhány korty ital után valamennyien álomba ájulunk.


Így zárul július negyedike.


Másnap hajnalban arra ébredek, hogy hasad a sátramat kifeszítő műanyag pálcák egyike, de miután felhívom erre a félálomban forgó Andrew figyelmét, csak legyint.
Igazam lesz azonban, reggelre el is törik.
K*rva jó.

Innentől mehet a szokásos batyus-csöves módszer, azaz a féloldalasan felvert sátor esténkint, táskákkal kitámasztott oldalakkal. :D
Az első ilyen estéig azonban sok víz lefolyik még a helybeli patakokon, elsődlegesen pedig a Laitaure nevű tavon.
Efelé közelítünk, már a délutánba hajolva (Pedroék a délelőttöt a szaunában töltik, amit én időpocséklásnak érzek ekkor, DTR és Elbow azonban áldásként könyvel el - és nekik lesz végül igazuk).
Előtte Józsival, Felivel, és a Gazelláékkal karöltve megpróbáljuk meghódítani a legendás Skierfét, ez azonban - talán meglepő mód' - nekem köszönhetően esik kútba.

A Gazella legjobb képe (drónnal készült). A tisztáson Aktse látható, a jobb szélen a Skierfe meredélye, bal oldalon pedig a
Tjahkelij zordon ormai emelkednek. A kettő közt a Nammásj szigethegye leskelődik.

Nem eszek eleget reggel és a hegy gerincén már felettébb pocsékul érzem magamat.
Úgyhogy a gerincről való visszatértünk után tábort bontunk Aktse erdejében és lemegyünk a tópartra.

Itt DTR, Elbow és Pedro átmegy révvel a vízen, mi pedig maradunk.
Érzem ahogy elönt az izgalom - hamarosan a viking hajósok dalát üvölti a fülembe a tó (az, hogy ők tengereken keltek át evezve, nem holmi tavakon, ebben a pillanatban részletkérdés).
Feli és Józsi hősiesen előreevez Andrew-val és egy rakás csomaggal, mi pedig várakozunk egy történelem előtti völgyben.
Még a szúnyogok is felhagynak a zaklatásunkkal, úgy várakozunk.

Aztán jó óra fordultával megjönnek ketten (Feliék rossz szigethez irányozzák magukat és eltévednek a vízen, Andrew pedig marad tüzet rakni a túlparton), és megkezdődik az átkelés.
Szabadnak - és meglepő módon erősnek - érzem magam.
2012, azaz a legutóbbi svéd kaland óta nem eveztem egy métert sem, úgyhogy némileg meglepődve tapasztalom, hogy szó szerint suhanunk a vízen, ráadásul a jó irányba. :D
Nagyjából egy óra alatt sikerül átérni a négy kilométer széles vízfelületen - s a végin még arra is jut erőm, hogy két kalandor franciát vízre tegyek.
Ők méhészhálókkal a fejükön közlekednek, amit ekkor nevetségesnek tartok, de az aktsei táborhelyre, vagy az előttünk álló, szúnyogoktól hemzsegő erdőkre visszagondolva már a legkevésbé sem tűnik ökörségnek.

Mire a kunyhóba érkezünk, már csak Andrew-t találjuk.
Pedróra ekkor kib*szottul ideges vagyok, hisz nem várt reánk egyáltalán - később azonban DTR és Elbow elmondja, hogy pont tökéletes tempóban vezette fel őket a következő állomáshelyre, nem annyira gyorsan, mint ahogy én szoktam menni (meg velem mindenki) - úgyhogy nincs harag.

Jågge házikója, benn a koreai költővel, és a vacsoráló DTR-rel.

A pihenő után mi is továbbállunk.
Egyre emelkedő, fenyvesen keresztülvágó úton menve jutunk egyre magasabbra és magasabbra, majd szórványos nyíresen áthaladva hagyjuk magunk mögött a fákat - a fahatár után kevéssel hátrafordulva pedig többen felkiáltanak, annyira döbbenetes a látvány.
Látjuk ugyanis nemcsak a Laitaurét, de a mögötte elterülő erdőségeket, hegyormokat is és az egésznek valami eszméletlenül végtelen érzete van.
Végül is Lappföldön vagyunk, this only was expected.
De mégis.
A hegygerincen aztán lollypop manné alakulok, és átengedek az ösvényen egy kóborló fajdcsibét, akit az édesanyja szólongat az út másik oldaláról (Andrew, aki épp velem tart, megpróbálja őket lefotózni, de végül nem annyira sikerül).

Szúrós-bozótos vidéken átgázolva érkezünk a nap célpontja, Jågge elébe, ahol már vár minket a Vénusz kertje (Elbow zseniális hasonlata a hangás pusztaság közepén növekvő pagonyos-ligetes területre).
Előtte azonban mogorva meredélyek fölött haladunk el, ahol szó szerint megelevenedik a térképemen látott táj.
A szemközt jelzett egyetlen darab házikót is meglelem, ahova aztán tényleg az égvilágon semmi út nem vezet - el is képzelem az egyszeri vadászt, ahogy több napi kalandos út után megérkezik a télen (amikor több méteres hó is lehet) egy fajddal a vállán, s alig várja, hogy végre begyújtson a kályhába s megsüsse.
Meg persze felpattintson egy helyi lättöl-t (azaz könnyű sört, amit a sima boltok árulnak), mert a Systembolaget éppen zárva tartott. :D

Aztán jön a Vénusz kertje - és Jågge kunyhójában már áll a bál.
Pedróék úgy befűtöttek, hogy lépni nem lehet benn, az egyetlen, huzamosabb ideig benn tartózkodó figura tehát ül - ő nem más, mint egy koreai költő, akit szemmel láthatóan tökéletes mértékben zavar a jelenlétünk.
Ezt - legalább ennyire tökéletes mértékben - félretéve megvacsorázunk, majd Gazelláné ismét alaposan befűt neki, és (ezúttal a rettenetes Emberek zenekar részvétele nélkül) már lobog is a tábortűz.

Én jó éhenkórász módjára a tábort járom, és végezetül meg is állapodok Feli és Józsi sátra fölött, akik meg is osztják velem az egyébként igen finom vacsorájukat (eddigre elfogy a kenyerem és a halam, ezek nélkül pedig még a híresen szívós Gollam is beszívta).
Mielőtt nyugovóra térnénk, megiszok Elbow-val egy kupica whiskeyt és azon gondolkozok, vajon tényleg megérte-e ekkora csapattal jönni, ha ilyen hamar szétszakadunk.
A válasz azóta kiderült (egyértelműen igen), de itt még nem tudom.


Így ér véget július ötödike.

Másnap mogorvára fordul az időjárás, és ismét esik.
F*szom kivan, de mennünk kell - ma nagyon hosszú szakasz áll előttünk - még talán a célba, Kvikkjokkba is elérhetünk.
Ennek érdekében riadóztatom a társaságot, és ahol kell, ott a sátor lebontásában is segítek, mielőtt lemennék a Jågge melletti patakhoz mosdani.

A hídon való átkelés, kevéssel Jågge után. Az eső csak szakad.

A telefonom meg ott hever a kövön.
Mire észbe kapok és leszaladok, már a víz alján úszkál vígan és nem lehet életre bírni.
Kár.
Innentől tehát el vagyok vágva a külvilágtól - de szerencsére van még rajtam kívül nyolc őrült, aki ki tud segíteni, ha baj lenne.
Nem lesz.

Jåggét tehát szemerkélő esőben hagyjuk el.
Áthaladunk egy felettébb gyűrűk urás hegyszoroson (a Huomnásj és a Favnoájvve közötti nyeregben) kemény, palás talajon haladva, amit bozóttá vadult, térdig érő fűzfás ékít.
Miután átkelünk egy völgyhídon (itt a gyalogosokra is gondoltak - mondjuk autósok nyilván nincsenek :D ), lassan elhiszem, hogy odaérhetünk estére Kvikkjokkba - délre jár az óra és már nincs sok hátra a következő megállóig, Pårtéig.
Még annak ellenére is, hogy az eső szüntelenül hull.
Marcell the Gazelle ismét felküldi a drónját, s el is készül tán az egyetlen olyan kép a Kilencekről, amin mindannyian rajta vagyunk.

A Kilencek.

Az elébb említett köves talaj azonban nem enged - sőt.
Amint ismét leereszkedünk a fahatár alá, átvált konkrét kövekre - szóval olyasmi, mint a kövesút, csak konkrétan kő. :D
Elbow az egyik szakaszon rosszul is lép, és irdatlanul beveri a térdét - ami később még sokáig sanyargatni fogja.
Pårte elé érve aztán megszaporodnak a mocsarak, mielőtt beérnénk a kunyhóknak helyt adó zárt félszigetre.

Na itt jönnek a gondok.
Mindenért fizetni kék - legalább is a kunyhó őre még tán a vécére menetelért is külön költséget számítana föl, de azért mindenképpen, hogy a zárt helységben ehessünk - úgy, hogy amúgy csurom víz mindenki.

Pårte mellett száradnak a ruháink - meglepetésünkre ingyen.

Ezt meghackelve végül is az egyetlen dolgot tesszük, aminek nincsen külön költsége - tüzet rakunk, ráadásul az ő fájukból. :D
Ennek melegénél aztán megszárítjuk a gönceinket, s míg DTR mosdik, Gazelláné pedig természetes mosdó után kutat, meg is sütjük, amink van.
A lendület azonban ennek megfelelően csökken is, úgyhogy úgy határozok, hogy nem lesz ebből Kvikkjokk máma.
Azért nekiindulunk, amint mindenki ruhája megszáradt.

Nádas partokon, vizenyős részek mellett oldalazunk el az erre a vidékre jellemző deszkapallókon talpalva.
Ugyanitt osztja végül fel Gazelláné a súlyokat egyenlően, aminek eredményeképpen Marcell the Gazelle egy lépést nem bír megtenni - átveszem hát a drónjának táskáját, és innentől kezdve utazó ügynök álcájában trappolok a tundrán által. :D
A Stuor Dahta-tóhoz elérve aztán győz a fáradtság.
A megfelelő táborhelyet (mind mindig) ezúttal is Elbow fedezi fel egy magaslaton.
Ugyan túl fáradt ahhoz, hogy egyből fel is másszon oda, megnézni mi újság, de én nem vagyok.
Hamarosan víg ordításomtól zeng a vidék: megtanáltuk!

Marcell the Gazelle és hősünk a fa tetején.

A sziklás-erdeifenyves ormon mindenki megtanálja a kedvére való fekhelyet.
A (szokásosan) Gazelláné által beindított tábortűz táplálására Marcellel tobozkeresőbe indulok, aminek a vége az lesz, hogy egy erdeifenyő tetejéről integetünk a többieknek, valami tizenöt-tizennyolc méter magasból.
A távolban már látszanak a Kvikkjokk felett magasodó ormok - lassan utunk végéhez érünk.
Gyúlékony ágak után kutatva aztán jó néhányat lerúgok, közte majdnem azt is, amin Marcell ácsorog. :D
Nem győzök bocsánatot kérni, de szerencsére nem esik le.

Lent eközben körbejár a whiskey, amiből én magam is jócskán kortyolok, mielőtt felállítanám a sátrat aznap estére.


Itt ér véget július hatodika.


Reggel bizony nincs mese - irány Kvikkjokk!
Az idő remek, nagyjából tizenhét-tizennyolc fok lehet így reggel tíz tájban, amikorra összeszedjük magunkat és a felszereléseinket.
Pedro ugyan siettetné a gárdát (menne a nővérét látogatni valahova Stockholm környékire), de ekkorra már nem annyira izgat, hogy mit szeretne.
Valamint a társaság is fáradt érthető okokból, úgyhogy komótosan bandukolunk - által a köves utakon, gyönyörű fenyveseken.
Aztán az egyik erdő közepén Andrew tanál egy elhagyott napszemüveget, amit nagy örömmel fel is rak Marcelle the Gazelle-re, aki onnantól kezdve ebben feszít. :D
Én ez idő alatt Józsival beszélgetek a pszichológiáról - igen meglepi, hogy mind Ranschburg Jenőt, mind Lux Elvirát ismerem (legalább is az írásaik egy részit).
A Boarekbe vezető elágazás után (Boarek egy hagyományos számi település, ahol rénszarvast tartanak - és ahova hagyományos értelemben vett utak egyáltalán nem vezetnek) már egyértelműen délnek tart az utunk, és mielőtt feleszmélnék, már meg is érkeztünk a szakaszunk végire - Kvikkjokk falucskájába.
Nagyon furcsa ismét "civilizációban" lenni.
Házak vannak, műutak - posta és boltok.

De valahogy az egész k*rvára nem hiányzott.
Azért betérünk egy nagy ebédre a kvikkjokki turistaházba (a svédek játszanak a vébén, de kikapnak és a helyiek szomorúak :D), miután lekísértem Elbow-t a zúgó vízű Gamájåhkka partjára (cseszettül fáj a térde, de máig aszongya, megérte lebicegnie).

A Gamájåhkka partján.

A turistaházban beszerzek egy, a Kungsleden egész útvonalát bemutató könyvecskét - némi étel mellett, amiből eddigre teljesen kifogyok -, majd a víz felé indulunk szálláshely után kutatva.

Pedro lelép délre, sátortáborunkat pedig végül a Sakkat-tó partján verjük fel.

Itt némi tanakodás után Gazelláné, a már bevált forgatókönyv szerint neki is indul és egy hatalmas köteg fával érkezik vissza.
Tüzünket a tópartra vezető út kellős közepére rakjuk, ami másnap ugyan probléma lesz, de aznap az égvilágon senki nem izgatja magát miatta. :D
Megfőzöm tehát kalandor éveim legszörnyűbb vacsoráját (olyan kolbászokból, aminek a szavatossága 2022-ben jár le, képzelhető tehát, mi lehet bennük), majd álomra hajtom a fejem.


Itt ért véget július hetedike.

The Kvikkjokk Boys.
Schlager, Scharm und Schült Kolbász.

Másnap reggel aztán jön a karnevál.
Először a helyi révész jön azzal, hogy ezt a tűzhelyet az út közepéről el kéne tüntetni gyorsan (végtelenül udvariasan egyébként), majd maga a (szintén révészként tevékenykedő) polgármester érdeklődik arról, meddig tervezzük kvikkjokki tartózkodásunkat.
Mondom neki, hogy háromkor útra kelünk, mire sok sikert és jó szórakozást (!) kíván.
Képzelem ezalatt odahaza hányszor verettek volna minket porrá a helyi erők valahol Észak-Borsodban. :D
Egyszóval elhantoljuk tegnapi tábortüzünk, és megkezdjük a pakolást.
Elmosom végül DTR edényét (a parti sás segítségével, jobb mint a Cif :D ), Józsi pedig alkalmasnak tanálja a pillanatot, hogy feredőzni menjen a Sakkatba úgy tíz perccel az amúgy napi egyetlen busz indulása előtt. :D
Tökéletes.
Éppen hogy eléri (emlékeim szerint nagyon-nagyon lassan pakolunk be a busz rakterébe, hogy tényleg oda tudjanak érni Felivel), és csakhamar már ismét a tajgán át szaporázzuk - Jokkmokk felé.

A hosszú út során többeknek leragad a szeme, de szerencsére Jokkmokkba érvén mindenki képes arra, hogy leszálljon a buszról.
Itt eszünk egy derekasat egy hamburgerezőben (a hamburgeres hölgynek elmondom svédül kik vagyunk, s miért vagyunk itt, mire vigyorog és átad egy, az egész környéket ismertető újságot), majd szállást keresve behatolunk az erdőbe.
Itt aztán különféle köves talajokra és mocsarakra bukkanunk, mielőtt megállapodnánk a (z emlékeim szerinte ezúttal kivételesen nem Elbow által tanált) helyen, ami egy fenyőerdő közepén található domb teteje.
Ki-ki felveri fekhelyét, majd miután kártyázunk és whiskeyztünk, béfekszem sátramba, míg Andrew pókerarccal átmegy Feliékhez aludni, anélkül hogy segítene a sátor felhúzásában, amiben napokig vendégeskedett. :D
Azért megbocsájtok.


Itt ér véget július nyolcadika.


Az utolsó előtti nap délelőttjén bevásárlunk Jokkmokk ICA-jában (az itteni Coop), és hozzájutok egy olyan fajta italhoz, amire azóta is élénken emlékezek.
Alkoholmentes hjortron-lé, azaz mocsáriszeder-ital.
Valami eszméletlen finom - olyan, mint a mangó és a szeder keveréke, csak nem olyan töményen édes, mint az első.
A helyi számi múzeumban töltött kalandjaink után kiállok a főútra, mondván, hogy leintem a távolsági buszt - amaz persze, hogy egy hátsó utcából érkezik és még reám kell várni mindenkinek. :D
Mindenesetre fölszállok és kiderül, hogy a Luleåba tartó út valahogy mindenkinek ingyenes lesz - a sofőr csak int, hogy szálljunk fel, nem köll jegy, énnekem pedig nem kell kétszer mondani az ilyesmit. :D

A buszvégen.

A civilizációba visszavezető út egyben kalandos és gyötrelmes.

Majdnem egy, a vadonban töltött hét után valahogy egyáltalán nem hiányzik sem az internet, sem gyakorlatilag semmi, ami a városi lét sajátja.
Azonban mégis vissza kell térnünk.
Ha a munkára kevésbé is, de alighanem a családjára már mindenki nagyon vágyik ismét.
A luleåi buszvégen Gazelláné elébb megüli még a helyi kőoroszlánokat kőmedvéket, majd mindannyian a reptér felé vesszük az irányt.
Miután mindenki nyugalomba helyezi magát a (z amúgy roppant parányi repülőtér melletti) padokon, Elbow-val és Marcelle-lel, a Gazelle-lel egy utolsó útra indulunk.

És itt történik meg a csoda, ami a városban soha.
Gazelle őkelme szeretné ugyanis fölküldeni a drónját, de egyfajta tiltott zónában vagyunk (hiszen közel a reptér és bezavarhat a masina).
Úgyhogy a világból is kigyalogolva ülünk le végül hárman, a reptér és a tenger között félúton a pusztán, nézve, ahogy a Nap újra felkel (anélkül, hogy tisztességgel lenyugodott volna).

Háromszázhatvan fokban látom magam körött a láthatárt és úgy érzem, végre része vagyok ennek az egésznek.
Lehet, hogy holnap nem, de ma mindenképpen igen.
Igen.


Itt ér véget július kilencedike.


Másnap hazarepülünk, de ahogy azóta hallom, mindenki úgy gondol erre az útra vissza, ahogy én.
Amit nem lehet, de nem is érdemes elfelejteni.