Massage in a bottle

A dobokat megverik...
A lányok vetkőznek...
A Greuther Fürthöt mindig megverik...
És a lányok, ha mondják nekik, tényleg vetkőznek.

Ideje végre megírni a legutóbbi erdélyi kaland igaz történetét.
Hogyan került öt lelkes fiatal a halál f*szára Máramarosba, és veszett el a másfél méteres hóban?
Alant kiderül.

A legutóbbi bejegyzésemben emlegettem, hogy a Detunátás kaland után komoly igény lépett fel arra, hogy legyen még egy erdélyi menet - töprengtem tehát, mi legyen.
Amikor a Fehér megyei menetelt tervezgettem, akkor szóba jött Nagybánya környéke, de nem igazán tudtam, hogy mi van ott egyáltalán.
Hogy őszinte legyek, úgy képzeltem, hogy ilyen szebb természeti környezetben fekvő Tatabánya és Kazincbarcika vár majd ránk, ezért elsőre ezt elvetettem.
Másodikra viszont utánajártam és akkor már nem. :D
Kiderült, hogy Nagybányától keletre magasodik a Gutin-hegység, annak fővonulatán pedig van egy sziklataraj, a Kakastaréj.
Arra gondoltam, ezt érdemes lenne megnézni akkor.
Aztán valahogy eszembe ötlött, hogy Nagybányán festőiskola is működött egykoron - arra mondjuk nem számítottam, hogy egy kb. Győr méretű városban konkrét szépművészeti múzeum is van, de erről majd később.

Ekkor már éreztem, hogy nem lesz menekvés, megyünk!
Mivel Nagybánya és környéke jóval északabbra fekszik, mint a legutóbb célba vett Fehér megye, ezért most nem Balázsék szüleinél szálltunk meg, hanem a nagyimnál Szoboszlón.
Március tizennyolcadikán este, munka után indultunk is kelet felé - Balázs erre kanyarodott, DTR-t és Glow-t a Keleti pályaudvarnál vettük fel.
Glow egyébként Viktor mester ismerőse, aki maga is nagy túrázó, s úgy döntött, hogy négy férfivel szeretne eltölteni egy hosszú hétvégét... :D
Bátor, nagyon bátor.

Viktor mestert Rákoscsabán vettük föl, s onnantól nem volt megállás, jöhetett az egyik kedvenc tevékenységem, ami kis hazánkat illeti - keresztülautózni az alkonyodó, sötétedő, majd éjsötét Alföldön.
Ennél kevesebb fantasztikusabb dolog van a világon, komolyan mondom.
Ahogy a kisebb városok felé közeledve a pusztai virágok illatát felváltják a város szagai, az égbolt pedig minden település után végtelenre kitárul újra...
Hát tényleg csodálatos.
A pusztai virágok illatát amúgy március közepe lévén egyáltalán nem éreztük, de ez nem szegte a társaság kedvét...
Balázs hamarosan beüzemelte a Tankcsapdát, s onnantól garantált volt a jó hangulat.
Pattantak a sörök, s remek tempóban haladva valamikor este tíz után meg is érkeztünk a tetthelyre.
Nagyim fantasztikus palóclevessel ÉS slambuccal várt minket, amik még a Jobbik támogatottságánál is gyorsabban fogytak - ez után ideje volt nyugovóra térni.
Balázs a kisházban szállt meg, a többiek a nagyszobában aludtak - illetve próbáltak aludni, mert tőlem szokatlan módon horkolni kezdtem.
Glow pedig tiszta erőből DTR oldalába könyökölt, azt hívén a sötétségben, hogy ő a tettes... :D
Vidáman és DTR-rel ellentétben ép bordákkal ültem le a reggelihez, majd összeszedtük magunkat és utunkra indultunk.

A nyírábrányi határátkelő.

Debrecenen áthaladva egy darabig még ismertem az utat (el is meséltem a többieknek, milyen volt a Beregszásziban töltött egy évem), aztán kiértünk a Kálvinista Rómából, és már nekem is ismeretlen volt a terep.
Többé-kevésbé.
Annak idején Gattolinával, Lilyvel és Gattolina jövendőbeli férjével, Georgieval már jártunk a méltán híres Erdőspuszták vidékén a Hajdú 50 teljesítménytúrán (melyet végül Lily lesérülése miatt végül Georgie és én tettünk csak meg, az érkezésünk Hajdúhadház városába, és főleg az onnét Debrecenbe való visszatérésünk azóta is legendák alapját képezi), és ismét meg kellett állapítsam - az a része Debrecennek tényleg csodaszép.
Homoki fenyőerdők sokasága nyújtózik végig egészen Vámospércsig, ahonnan már csak egy szöcskeugrás a határ.
A nyírábrányi határátkelőn aztán olyat láttam, mint még soha.
0, azaz nulla darab autós akart átkelni a magyar oldalról Romániába. :D
Odaértünk, megnézték mi a helyzet, s mehettünk is, kb 2 perc volt az egész.

DTR, Balázs és jómagam Szatmárnémeti
belvárosában.

A Partiumba érve egyébként mindig ugyanaz a fajta kilencvenes évekbeli nosztalgia szokott megszállni s ez most sem volt másképp.
Emlékszünk, hogy nézett ki Békés megye és a Hajdúság a rendszerváltás után?
No pont így néz ki a Partium ma.
Azzal a különbséggel, hogy minőségiek az utak, talán a Szatmárnémetibe bevezetőt leszámítva, ahol valamiért fölmart beton fogadott minket, s ezen zötyörögtünk be enni valamit.

Ez végül némi keresgélés után a Buen nevű helyen következett be, amit minden odalátogatónak ajánlok: sajtburgereket kért és kapott a társaság, a hely főbb szakácsa pedig tudott magyarul, úgyhogy nem kellett megcsillogtatnom alapfokon sem lévő romántudásom.
Később egyébként erre is sor került, de ne szaladjunk előre!

A remek ebéd után nem volt megállás, továbbindultunk.
Ismét pattantak a sörök, feltűntek a hegyek és Szatmár megyét lassacskán elhagyván már Máramarosban haladtunk aznapi célunk és szálláshelyünk, Kapnikbánya felé.
Előtte azonban jöhetett egy megálló Nagybányán.

Egyik lesifotóm a nagybányai Szépművészeti Múzeumban.
Elképesztő, szinte fotószerű festménye ez egy
kinti magyarnak.

Ahogy fentebb is megénekeltem, Nagybányát valamiféle csodás hegyek között megbúvó Tatabányának képzeltem előzetesen, de szerencsére hatalmasat kellett csalatkoznom.
Egy nagyon szép nagyvárost találtunk helyette!
Én mondjuk nem jártam be a többiekkel, mert DTR-rel bevettük magunkat a Szépművészeti Múzeumba, ahol számos magyar és román festő remekeit csodáltuk meg, majd a kb tíz perces földszinti kóricálás után a biztiőr elárulta (románul), hogy az emeleten folytatódik a tárlat.





Na ott aztán tényleg minden volt: térplasztikák, szobrok, és természetesen egy rahedli jobbnál jobb festmény.
Ahhoz hogy az ember fotózhasson, drágább jegyet ajánlott a portán a kisasszony, de természetesen engem nem lehetett visszatartani, úgyhogy azokon a helyeken, ahol úgy éreztem, nem vesz a kamera, néhány fényképet mégis csináltam.

Abszolút megérte bemenni, a portán kifele jövetben néhány, a festményeket ábrázoló képeslapra is szert tettem (más kérdés, hogy ezeket végül a szálláson felejtettem Kapnikbányán, de több is veszett Mohácsnál).

Nagybánya főtere a Szent
István-toronnyal.

A városnézésre indult többiekkel végül a Szent István-torony alatt egyesültünk újra, amely mellett egy egészen érdekes, sokharangos szabadtéri installáció is található (az arra járó gyerekek nagy örömére, akik veszettül lelkesen kongatták ezeket).
Nagybányát elhagyva először is észak felé fordultunk, s megkerestük a DTR által kinézett Kék-tavat (Lacul Albastru).
Ez állítása szerint nagyon be lett itt-ott harangozva, hogy milyen szép meg évszakonként váltja a színeit... Hát igen, ha az az évszak nem a tél, gondoltam magamban a tavat megpillantva, mert a víztükör felét bizony jég födte... :D
A tavat megkerülve azonban láthatóvá vált az, amiről a leírások szóltak - egy nagyon különleges, kék-zöld átmeneti színben pompázott a víz.
Nagybányára visszatérve, majd azt elhagyva újabb sörök pattantak s csakhamar az igazán vad hegyek is előbukkantak a horizonton (még mindig nem a  Kárpátokról beszélünk, csak jelzem).
Máramaros ezen része egyszerűen ámulatba ejtő - méretes dimbeken-dombokon fekvő falucskák közt kanyarog a 184-es jelzésű út, míg a háttérben mogorvábbnál mogorvább vonulatok figyelik a hozzájuk képest aprócska, de

DTR egy fán állva, háttérben a Kék-tó.

annál lelkesebb utazókat a tájon áthaladtukban.
Időzíteni is jól sikerült, mert a Nap is nekiállt nyugovóra térni.
Úgyhogy Dióshalmon megállva pont úgy sikerült szemügyre vételezni a helység híres fatemplomát, hogy a háttérben az eget aranyra, a hegyeket meg rózsásra festették a lenyugvó Nap sugarai, bitang szép volt.
A temető mögötti kis úton osontunk vissza Balázs igazi harcos Puntójához, majd nem volt megállás - most már Kapnikbánya következett.
A Pensiunea Bryanna lett a szálláshelyünk, de megérkeztünk után kiderült, hogy erről ők maguk sem igazán tudtak, s jöhetett a pánik.
Ajtók zárva, sehol senki.
A megadott telefonszámot tárcsázva egy férfihangnak próbáltam előadni hogy öt vendég érkezett Magyarországról (angolul), majd miután közölte, hogy nem tud ezen a nyelven, folytathattam románul (!), immáron tele pelenkával.

Azokra az időkre emlékeztem vissza pokoli gyorsan, amikor Corbyban éltem, kurvára nem tudtam angolul, és minden reggel fél hétkor csörgött a telefon, amelyben a munkaközvetítő ügynökség közölte, kell-e mennem aznap bordobozokat hajtogatni a határba, vagy sem.

Glow Dióshalom fatemploma előtt.

Na hát most is lelkesen teleszaladt a gatyám, de annyit el tudtam magyarázni az ipsének, hogy öt ember érkezett a panzióhoz, itt vagyunk, jöjjön.
Csakhamar szezám tárulj: bejutottunk.
A csóka neje aszonta, tud egy kicsit magyarul (a valóságban folyékonyan), onnantól egy fokkal könnyebben mentek a dolgok. :D
De azért némileg ma is büszke vagyok, hogy ha kicsit is, de meg tudtam szólalni a telefonban (ami kurva nagy hendikep, mert a másik arcát se látod közben) valami általam lelkesen tanult, de alig beszélt nyelven... XD
Két szobát kaptunk, és Viktor mester, DTR meg Balázs rövid tanakodás után elhatározták, hogy én márpedig ne ott aludjak (az előző napi horkolás alighanem befolyásolhatta a döntésüket), úgyhogy Glow-val kerültem egy szobába.
Ráadásul egy ágyba.
Ez nyilván fölvetett bennem bizonyos problémákat, mert egyrészt várt engem itthon egy vörös démon, másrészt az egész napos nyársparaszt viselkedésem ellenére úgy tűnt, Glow elég élénk érdeklődést mutat az iránt a jelenség iránt, amit Geldar neve fémjelez.
Valamint fogyott a sör is, és késő este már elég okos opciónak tűnt felrúgni a szabályzatot és berontani mindenhova, ahova csak lehet, nagy erőkkel.
Aztán végül maradt a masszázs a fájós vállakon, majd alvás, de igyekeztem észben tartani, hogy engem biza várnak itthon, és hogy őszinte legyek, utólag talán büszke lehetek magamra, hogy nem mentem át ősemberbe.

A következő nap reggelén, vasárnap indult a nagy menet - felautóztunk a Neteda-hágóba, letettük a kocsit egy látszólag lakatlan házikó mellé (itt még lesznek bonyodalmak), majd a piros jelzést követve megindultunk a Kakastaréj felé.

DTR a lakatlan házikó mellett, háttérben már a
Kárpátok íve tűnik fel.

Na most ez vélhetőleg nyáron sem egy könnyű feladat, de itt még konkrétan tél volt.
Emellé járt ajándékba 1.5, de helyenként 1.8 méteres hó is, amely szerencsére olyan állapotban volt, hogy lehetett rajta közlekedni - a helyenként felbukkanó, alapból 2 méter magas jelzőtáblák azonban bizony jelezték, hogy magasan a föld felszíne fölött, nagyon nagy hóban haladunk fölfele.
Az út első szakasza nem volt annyira megerőltető, azonban feljebb haladva egyre nehezebb részek jöttek, egyre porhanyósabb hóval, amely állandóan elnyelte a lábaim valamelyikét.
A Három Apostol alatt jöttem rá, hogy ez nekem nem fog menni.
Enni nem sokat ettem, és a folyamatos csata a hóval egyszerűen annyira megviselt, hogy elhatároztam, visszafordulok a Neteda-hágó irányába, és a kocsinál megvárom a többieket.
Amazok elég könnyedén vették tudomásul, hogy vezetőjük egyszerűen meghátrál, s mentek is tovább - Viktor mesterben azért bízhattam, ő sok éves magashegységi tapasztalattal rendelkezik és tud tájékozódni.

A Lápos a Nagy-Gutin aljából nézve. A hóból
épphogy kilógó turistajelzés amúgy egy két méter
magas oszlop.

Jöhetett egy viszonylag rémálomszerű 6-7 kilométeres ereszkedés a lassacskán felolvadó óriási hóban, aminek egy mai napig is látható heget is köszönhetek.
Egyszer ugyanis olyan mélyen beleszaladt a lábam a hóba, hogy elérte a sípcsontom a hó mélyén rejtőző konkrét fát (!), amely végigszántotta azt.
Isteni volt.
A hóból kibotorkáló Geldar pontosan úgy érezte magát, mint a civilizációba hosszú idő után visszatérő Számkivetett, azzal a különbséggel, hogy engem legalább egy Punto várt odalenn.
Balázs rám bízta a kulcsot, amelyet bennhagytam a műszerfalon, míg sétáltam egyet, próbára téve, mennyire sérült a sípcsontomon a bőr - nagyon.
Ekkor jött egy meglehetősen agresszív kutya azonban a fentebb emlegetett, látszólag lakatlan ház felől és - egyszerűen nem engedett vissza az autóba.
Mi a fészkes f*szt csináljak?

A Három Apostol, már visszafele úton fotózva.

Kulcs a kocsiban, kutya az orromban, kaján sehol, délután három van, és folyik a vér a lábamból.
Na de - Geldar nem adja fel egykönnyen.
Visszaballagtam a Neteda-hágóba s nekiálltam stoppolni.
Kb. 10 perc szenvedés után (a kutyát, mely egész odáig követett, végül egy bottal űztem el) felvett egy román csóka, akivel visszavitettem magam a "lakatlan" házikó elé, Balázs kulcsát kivettem a kocsiból, biztonságba helyeztem, majd a Kapnikbánya határában fekvő sícentrumig autóztam az egyébként jó fej fickóval.
Ő elmondta, hogy a két kölke lelkesen síel éppen, úgyhogy ő csak addig jön, de ezt már csak félig hallottam, mert láttam hogy van ott egy étterem, úgyhogy megköszönve segítségét, be is rontottam oda és életem egyik legjobb ebédjét költöttem el nemsokára az étkezde-részlegen.
Kapnikbánya határa ugyan, de azért a város maga 6 km-re volt onnét, úgyhogy ismét stoppolni kezdtem a síközpont parkolójában.
Sokáig nem történt semmi (Viktor mestert hívogattam, ők végül a Nagy-Gutin csúcsát elérték, de a Kakastaréj 2-3 méteres porhóval várta őket, ezt már nem volt érdemes kockáztatni), majd egyszer csak odalépett hozzám egy őszülő fazon, románul érdeklődve hogy mi a stájsz.
Nem igazán értettem, hogy mit mond, de annyit elmondtam neki, Kapnikbányára tartok, és igazából angolul, németül, és magyarul beszélek.

A Kakastaréj Aknasugatag felől fotózva, hétfő reggel (a taréj a hegyvonulat jobb szélén látható,
hóval födve).

Ez volt a nyerő lépés, mert onnantól nyelvünkön folytatta - egy szatmári magyart sikerült kifognom.
Az út során sok mindenről beszélgettünk, pl. leteremtett mikor azt mondtam neki, hogy "átjöttünk megnézni az itteni hegyeket" - "Magyarország EGY ország. Egy nemzet!! Nincs ideát és odaát!!".
Melyre bölcsen nem reagáltam, hisz egyrészt 72 éves volt, másrészt az ő autójában ültem, lassan közeledve célom, a panzió felé.
Barátsággal váltunk el egymástól, én pedig felsántikáltam a szobánkba, majd kifeküdtem - holtra lefárasztott a hó, a hegyek meg a küzdelem a kutyával.
A többiek késő délután futottak bé - szintén holtfáradtan és éhesen.
Egy darabig úgy volt, hogy majd ott megoldjuk a vacsorát, de úgy voltam vele, hogy egy ilyen irdatlan nehéz napot leginkább egy étteremben kéne lezárni - így is lett.
Ez a Mina nevű helyen sikerült is, itt Balázzsal ettünk egy-egy nagyo(n nagyo)t. míg a többiek ellátmányt vettek másnapra.

Szaplonca, Vidám temető.

Egy-két sör még lecsúszott az este, majd ezúttal már viszonylagos nyugalomban tértem nyugovóra.
Őszinte leszek: csalódottan, és eszméletlenül köhögve ébredtem (mely hálistennek a héten múlt el végleg, így majdnem két hónap után).
Nem szoktam megfutni.
Nem szoktam meghátrálni.
De egyszerűen muszáj volt.
Néha tényleg nem árt, ha az ember felméri, mit bír - de az szintén nem árt, ha az ember nem 10 szem pogácsával indul neki egy 1400 méternél magasabb hegy meghódításának, 1.5 méteres hóban. :D
Tehát aznap reggel többé-kevésbé kivert kutyaként, kedvetlenül utaztam a többiekkel észak fele, az ukrán határ irányába.
Induláskor Balázs vígan rátolatott valamire, ami reccsent (R.I.P cicatál!), majd illa-berek!

Európa NEM legmagasabb fatemploma, Szaplonca.

Némileg vigaszt jelentett Szaplonca felbukkanása - itt van Európa legmagasabb fatemploma. Ezt azonban nem láttuk... :D
Valahol a település határában keresendő egyébként, én a falu belsejében levőt néztem annak, mely  ugyan szintén elképesztően magas volt, de nem az, amit kerestünk.
Kárpótolt azonban az ún. Vidám temető (Cimitirul Vesel).
A helyiek kicsivel kevesebb mint száz évvel ezelőtt elhatározták, hogy nem fognak kőkeményen gyászolni, úgyhogy a sírköveket szépen kidíszítik, és vicces versekkel látják el, mely a halottra emlékezik.
Így is lett, az odalátogatót kékre pingált fejfák fogadják, és (ha forrásaim helyesek) kissé archaizáló román versikék.
Érdemes megnézni, ilyesmit tényleg nem minden nap lát az embör.

Utunk innentől a Tisza partján vezetett, mely egyben az ukrán határt is jelenti errefele, úgyhogy Técsővel szemben meg is álltunk a Tiszaparton, hogy egy pillantást vessünk Ukrajnára.

A Tisza mellett, a háttérben már Ukrajna, és a
técsői romhíd.

Lepusztult, összeomlott, rozsdás híd fogadott, mely tövében Kalasnyikovos határőrök ültek kis kerti széken, majd mikor Balázs megindult a víz fele, felálltak és ők is emerre indultak.
Ilyen, amikor hadiállapot van egy országban, mert Putyin egy f*szkalap.

A határon állva fotózkodtunk, majd Avasfelsőfaluban ebédeltünk.
A mics azonban olyan zsíros volt, hogy a határig konkrétan a halálomon voltam - majd egy sör elfogyasztása után mágikusan megszűntek a gyomorpanaszok, érdekes hogy a kezelőorvosok sosem a
Timișoreana-t ajánlják az ilyesmire... :D
A magyar határon már szerencsére irdatlan sor állt és az angol nyelvű feliratot sem tudtuk helyesen leírni a határjelző táblán, de annyi baj legyen...

A nyírábrányi határátkelő, border
crosssing 3 s-sel - ismét
bizonyítunk.

Egy életre szóló élménnyel gazdagodott tehát a társaság, és azzal a tudással, hogy ha 2 méteres hóban indulsz neki hegyet mászni, lehet hogy nem fogod elérni a célod.

Ám annyi baj legyen - így is-úgy is remek volt ez.
Nagy hegyek, még nagyobb hó, remek ételek, jó emberek.
A nyárra a Géna-hegyi leányvásár megtekintését terveztem egyébként, mely a mócok nagy eseménye, de egyelőre viszonylag gyér az érdeklődés - meglátjuk tehát, mi lesz és hogy lesz (régen itt választottak párt maguknak a pásztorfiúk és pásztorlányok, mert annyira elszigetelt helyeken laktak, hogy esélyes volt, hogy hónapokon keresztül az apjukon-anyjukon kívül nem nagyon látnak mást, úgyhogy évente egyszer a fiatalok felvonultak a hegyre egy kicsit nézelődni... :D). 

A nagy kalandok folytatása azonban így is-úgy is következik, júniusra ugyanis nem mást szemeltem ki, mint Lettországot, közelebbről a Cēsis és Sigulda közt vezető turistaútvonalat...
Érdemes tehát a továbbiakban is velünk tartani.
Geldar el, villany Leó (érted!!!).

Elsüllyedt falvakról, csorbáról és gyanakvó tekintetekről

Hölgyeim és Uraim!

A felkerekedés évét éljük úgy tűnik - Vlagyi bá csapatai összeszedték a krumplit és a hajdinát, bedobálták a tankokba és megindultak délnyugatra, északkeleti szomszédunkhoz.
Betettek még egy szovjet korabeli gránátot, egy flintát, és a Call of Dutyn szocializálódott muszka fiatalságot előre ültették, mondván: gyerünk srácok, egy hét és otthon ünneplünk a húszas panel tizenkilencedik emeletén található penthouseban a zsákmányolt ukrán vodkával, miközben kék Prilukit szívunk s ez a szám szól a hangszórókból.

Hát, nem így lett.
És remélem haza is takarodnak hamarosan a tajgára, mert ez így nem oké.

Erről azonban mit sem sejtve kezdtem vad tervezgetésbe valamikor tavaly decemberben.
A célom az volt, hogy a tavalyi sikeres Erdély-látogatások után ismét valami maradandót alkossunk és ezúttal valami olyan területet járjunk be, ahol még sosem járt a csapat.
A Királyerdőt tehát elvetettem - ott már háromszor voltam, és ugyan még bőven akad ott majd fölfedezni való, de az a tájék igazából akkor szép, amikor már zöldell minden, s valamelyik hegytetőről bólogatnak az ember felé a névtelen fenyőerdők, a pópa a déli imára hív az ortodox templomba, illetve még reggel a már hatkor mocsárrészeg gulyás dűt-borít s átesik mindenen, miközben igyekszik terelni a teheneit valamilyen irányba.
Na szóval most nem ez volt a cél, úgyhogy két területet szemeltem ki megfontolásra:
- az első ötletem az volt, menjünk el Máramarosba.
Gőzöm nem volt mi van ott és igazság szerint nem is annyira jártam utána, csak annyiban voltam biztos, hogy a Lápost vagy a Ciblest meg lehetne nézni, de egyikről sem tanáltam térképet és mint tudjuk, nagyon nem szeretek nekiindulni vad kalandoknak anélkül, hogy lenne egy papír alapú valami a kezemben.
DTR ilyenkor szokott kajánul vigyorogni, hogy a múlt században élek, s nem ő az egyetlen a baráti társaságból. Az igazság viszont az, hogy számtalan alkalommal volt már olyan, hogy a GPS megvezette azt, aki vakon bízott benne, besz*patta és végül egy erdő mélyén találta magát... XD
Na többek közt nekem ez nem hiányzik, meg a múlt században létezés egyik folyományaként én sokakkal ellentétben megtanultam térképet olvasni (ezen a ponton Gattolina szárazon felnevet), szóval dzsa.
- a második ötletem pedig az volt, hogy nézzük meg Fehér megyét.
Itt annyit tudtam, hogy a románok régóta aranyat, rezet és egyéb nemesfémeket bányásznak (azt nem, hogy már a rómaiak (!) korában is voltak itt bányák, sőt a Magyar Királyság is innen nyerte konkrétan a pénzveréshez szükséges aranyat-ezüstöt), valamint olvastam egy helyen egy Detunáta nevű bazaltorgonás sziklatetőről, ami természetesen egyből megragadta a képzeletem.
Úgy kell elképzelni azt a helyet, mint idehaza a Nógrád megyei Bér mellett található képződményt a Nagy-hegy alján (bár amaz andezit, nem bazalt). A lényeg, hogy volt egy vulkán, kifolyt a láva, megkövült oszt jó napot.
Az külön megtetszett, hogy a Detunáta románul azt jelenti, Mennydörgő - és nevét onnét kapta, hogy ezek a bazaltoszlopok időről időre leválnak a hegyről és pokoli zajjal a mélybe hullanak.
A hegy csúcsát pont ezen okból nem is akartam megmászni - bár biztos szórakoztató lett volna nézni, ahogy hatalmas robajjal a mélybe hull egy óriási orgona, de onnantól már kevésbé vidám a helyzet, hogyha valamelyikünk áll épp rajta... :D
Szóval ez meg is tetszett, de Gattolina barátjának igaza volt - nem szerveztem túl a dolgot.
Ez azt jelenti, hogy bizony az útiterv egyes részeit már konkrétan akkor találtam ki, amikor már Köröstarcsa fele száguldottunk egy hűvös februári napon, de erről természetesen bölcsen hallgattam.
Addig azonban még volt teendő.
Ezúttal nyolcan vágtunk bele a kalandba, ez a külföldi menetek közül a második legnagyobb létszámú volt (a svédországi kilencek kalandja volt az, ahol a legnépesebb társaság gyűlt össze, erről itt lehet bővebben olvasni, és sármomban gyönyörködni a táj mellett).

Ha már a svédországi kaland - szerintem ott tanultam a legtöbbet arról, hogy is kéne ezt igazából csinálni, mármint ami a csoportos dolgokat illeti.
Sőt: bizony láttam olyat is, amire sose gondoltam volna korábban (gondolok ezalatt Felire és Józsira, akik gyakorlatilag tökéletes munka- és tehermegosztást csináltak és szerintem ők bírták a legjobban).
És volt olyan is, amit legközelebb már nem akarok meglátni, gondolok ezalatt Andrewra és Pedróra, akik versenyt linkeltek, és talán nem nagy meglepetésre azóta sem hívtam őket sehova... :D

Most Erdélybe tehát igyekeztem olyanokat összeválogatni, akik élelmesek és valamiben erősek.
- Gattolina pl nagyon szívós, és sosem adja fel. Egyetlen lányként az elszántsága mindig példa lehet, ha a csávók lerobbannának a hegyen.
A párja, Georgie visszafogottan humoros ember, ami szintén jól jöhet (és mint kiderült, kibaszott jó fotós ő is).
- DTR-nek kifogyhatatlanok a f*s szóviccei és poénjai, amik reggel alkalmasak lehetnek arra, hogy beindítsák a morált és könnyebben átlendüljön a gárda a nehézségeken.
- Balázs remekül vezet, ami nélkül nyilván össze sem jön semmi. Vele egyébként tavaly nyáron motorozni is voltunk pár alkalommal, de erről majd máskor írok.
- Viktor mester talán engem leszámítva a leginkább alkalmas arra, hogy túrákat és kalandokat vezessen; tud tájékozódni és mindig van nála GPS (némi bánatomra, de most ez kellett).
És a többi, és a többi.
Mindenesetre a tapasztalataim azt mutatják, azokból a kalandokból lesznek igazán jó emlékek, ahol nem csak a táj, de a brigád is ütőképes - és így lett.
Első fecskeként csatlakozott hozzánk Almássy gróf a kvízestbéli ellenfeleink közül - bízom benne, hogy ő is jól érezte magát s nem feledi egyhamar, hogy s mint is voltak azok a Fehér megyei kalandok.

Február ötödikén indult neki a csapat.
Balázs fölvette DTR-t, Pöttyöt és Viktor mestert, a rákoskeresztúri ipszilon-elágazásnál találkozunk velük - engem Almássy gróf szállított oda munka után, boldogan.

Hamar elvesztettük egymást - Balázsék az M0-ról lekanyarodtak valahol (ahol amúgy kellett volna nekünk is), mi pedig továbbszáguldottunk. A visszafordulás után pedig a személyimet nem találtam, ami szintén okozott némi fejtörést. Azaz mi a f*sz legyen, menjek-e haza érte, de szerencsére ekkor megleltem a pénztárcám legmélyén - innentől egyenes volt az utunk Keletre.
Aznapra Köröstarcsa lett szállásnak betervezve - Balázs szülei ott lakoznak és van egy elég méretes házuk, amiről DTR meg is jegyezte, hogy ez konkrétan panzió is lehetne akár... :D
Mi azonban Almássy gróffal Törökszentmiklósig jutottunk első körben, ahol jött a közúti ellenőrzés.
A rend éber őrei először gyanakodva méregettek minket, főleg hogy én már akkor aktívan söröztem.
Végül azt mondtuk nekik, Köröstarcsára megyünk házibuliba, ekkor jó utat kívántak és látszott rajtuk, hogy legszívesebben ők is becsatlakoznának ahelyett, hogy ott posztolnak a város közepén, boldogtalan ittas vezetőkre vadászva este tízkor... :D

A nehéz reggelek - feat. Pötty és Almássy gróf.

Késő este érkeztünk a faluba, ahol már akkor mindenki elég jó hangulatban volt - DTR elhozta a szilveszteri viszkim, ami remekül fogyott, Viktor mester pedig valami atom erős szilvapárlattal és Tátra teával keserítette az életünket emlékeim szerint (amik szintén elfogytak, de csak Erdélyben).
Balázs édesapja megtudakolta, hogy s mint is lesz ez, és kiderült, hogy ő már járt a Detunátán - igaz, tavasszal, amikor az összes leomlott kő ott figyel az úton és azokat kell kerülgetni lelkesen.
Nem tudtam lesz-e hó, de ezek után már reméltem, a törött bokákat jobb elkerülni azért.
Másnap, szombat délelőtt vágtunk neki végül Erdélynek.
A határon viszonylag könnyen jutottunk át - Gyulavarsándon hatoltunk által. Leellenőrizték az adatainkat, meg az oltási könyvecskéinket, ezután megvettük a rovinietát és hadd szóljon!
Az első állomás Világos vára volt, ami kis kitérőt jelentett a Fehér megyébe vezető utunkról - de b*szottul megérte!

Világos vára alulról.

Világos nem csak azért érdekes, mert ott tették le a fegyvert a szabadságharc bukása után erőink (1849 augusztus 29.-én, ha jól rémlik), hanem azért is, mert vára bizony elég jó állapotban fennmaradt.
A terv az volt, hogy jól szétnézünk mi van ott fenn.
Némileg bajosan találtuk meg a fölvezető utat, de amikor már meglett, akkor azon egészen a vár előtti parkolóig sikerült eljutni.
A románok a parkoló után közvetlenül egy egész fasza játszóteret építettek (ilyet sem nagyon láttam még), valamint egy szabadtéri színpadot. Ott készült rólunk egy olyan kép, ahol úgy festünk mint valami pusztavámi munkás-dalkör első előadásainak valamelyikén, szóval már csak ezért megérte volna felmenni - de a vár további izgalmakat tartogatott.
Aki járt már a várgesztesi, vagy csókakövi várban - az tudja, hogy az ilyen félromos egykori erődökben marha jó mászkálni. Pontosan el tudja képzelni az ember az erősség egykori nagyságát, a várbéli életet, és természetesen a konyha melletti sufniban zajló egykori vad erotikát - szereplői Juliska, a konyhalány és Istéfán, a lovász.
Mindig a lovász az!
A vár egy ormon található, amiről páratlan kilátás nyílik az Alföld romániai részire, és Világosra, valamint az a melletti falvakra is.

Georgie, Gattolina, DTR, Pötty, Viktor mester és Balázs a várban.

Kigyönyörködtük tehát magunkat, majd bementünk a faluba enni egy rendeset.
A Terasa Tam-Tam nevű étterembe ültünk be, ami ugyan nem volt olcsó annyira, de legalább jó volt a kaja és a recepciós-vendégfogadó kislány annyira szívélyes volt velünk, hogy félő volt, hogy a végén az onlyfans-accountjához is ad prémium hozzáférést.
Erre nagy bánatomra nem került sor, viszont tényleg remekül érezte magát a társaság - jóllakottan indultunk tovább keletre, Fehér megyébe.



Világos után visszatértünk a főútra, és csakhamar emelkedni kezdett az út. Először jobbról, majd balról tűntek fel valami ormótlanul hatalmas hegyek, amelyek csúcsain már havat csillantott a lefele igyekvő Nap sugára.
Ettől tartottam egyébként, meg kell mondjam.

Bucsony lenyűgözően szép fekvésű faluja.

Este alapból nehezebb dolguk van a sofőröknek, hát még ha Romániában kell a helyi kamionsofőrökkel versenyezniük lejtőn felfele (ilyenre is volt már nem egy példa a korábbi évekből), miközben hajtűkanyarokban igyekezzük megtippelni, hogy ha lepotyogunk, fél vagy egy perc után érünk le a szakadék legaljára. :D
Végül szerencsére nem lett gond - Arad megyéből átértünk Hunyad megyébe, majd onnan Fehérbe.
Viktor mester mikor foglalta a szállást, délután négyre ígért minket - hát ebből este kilenc lett, de a lényeg, hogy megérkeztünk a Pensiunea Moțilorba, Bucsony falujába.

A szállásadó néne először gyanakodva méregetett minket (a többiek szerint azért, mert magyarok voltunk, szerintem nem ez volt az ok elsősorban, hanem hogy majdnem mindannyian be voltunk töltikézve :D ), de ahogy teltek a napok, teljesen a bizalmába fogadott bennünket.
Miután mindenki kipakolt és megvacsorázott, a panzió étkezőjében gyűltünk össze Aranyásókat játszani - és folyamatosan inni. :D
A társaság szépen lassan aludni tért, a végén DTR-rel, Pöttyel és Gattolinával maradtunk, és egészen váratlan módon magyar népdalokat énekeltünk, amit Gattolina citerán kísért.

Bucsony temploma.

Tudja mindenki, hogy nem vagyok egy nagymagyar ősbunkó árpádsávos csicska gyász, de megmondom őszintén, megmozgatta a lelkem, mikor Erdély közepén a Vidróczki híres nyáját énekeltem citerakísérettel, ami a kedvenc magyar dalom (és amelyet Gattolina nem sokra taksál, de hát ízlések és pofonok).
Ezek után én is nyugovóra tértem, illetve csak próbáltam, mert rossz szobába nyitottam bé, ahol a szállásadó fia, vagy faszija tévézett vígan és meglepődve tapasztalta hogy ott áll egy részeg magyar a szőnyege közepén azt mormolva, hogy pardon, pardon. :D
Ezt még kétszer eljátszottam, mert valamiért nagyon kézre esett az az ajtó, de szerencsére nem tette szóvá egyszer sem, én meg mindig megtanáltam az utat a saját szobámba végül is.

Másnap a reggeli után indultunk neki a Detunátának.
A terv az volt, hogy letudjuk hamar, s ebédidőre visszatérünk - de amint kiértünk Bucsonyról, már látszott, hogy ez nem fog összejönni.
Hatalmas, összefüggő hótakaró állta utunkat, és mindent megtett, hogy ne legyen már annyira egyszerű dolgunk a feljutással.

Balról jobbra: DTR, Balázs, Almássy gróf,
Viktor mester és Pötty, útban a Detunátára.

Nem is lett.
A faluból a hegy aljáig makadámút vezet, ami mellé a fentebbi részen a helyi potentát egy villát is felépített, a kapuja fölött pedig farkas és sas őrködik - apró szépséghiba, hogy látszólag ezek ugyan kőből vannak, de mikor a botommal megkocogtattam őket, kiderült, hogy papírmasé mind a kettő... :D
Az emelkedés viszonylag komoly volt, de végül mindenki vitézül feljutott a Detunáta alá, ahol már fél méteres hó volt.
Itt kellett eldönteni, mi legyen.
Én ugye előzetesen körbe akartam járni a hegyet, de mivel minden turistaút be volt havazva, úgy határoztam, hogy Viktor mesterre hallgatok és megmásszuk a csúcsot.
Így is lett.

Kilátás a Detunáta csúcsáról.

Na itt volt szükség a GPS-ére, én amúgy nem biztos hogy nekivágtam volna annak a konkrét akadálypályának, ami ezután jött.
A magas hó szintén nem könnyítette meg a társaság dolgát, bár annyi haszna volt, hogy a bokatörő részeken, ahol ott virított a bazalttörmelék, így könnyebb volt áthatolni - de csak könnyebb, nem könnyű. :D
A végén mindannyian felértünk és valami páratlan kilátás tárult a csapat elé.
Szemben látszottak Verespatak külszíni fejtései, alattunk és körös-körül pedig a végtelen fenyvesek, amiket tavasztól őszig alighanem madárdal ver fel - most azonban némán hallgattak.
Lenyűgöző volt!

Botom Gattolinára hagyományoztam és csakhamar meg is kezdtem az ereszkedést lefele - lelkére kötöttem azért mindenkinek,hogy igyekezzen nem leszaltózni valamelyik bazaltorgonán állva - és csakhamar sikerült is leérni a hegy alá.
Miután összeverődött a brigád, visszamentünk a faluba, ahol egy ősrégi Roman típusú tűzoltóautó örvendeztetett meg.

A velünk pusztuló történelem.

Na meg a házinéni csorbája a panzióban!
Az ételt mindig előre kellett kérni és mindig is kíváncsi voltam, milyen is lehet ez a gazdag húslevesre emlékeztető román fogás.
Röviden: mennyei, főleg tejfellel.

Délután még egy kaland várt reánk - Szászavinc elárasztott faluja, északra Bucsonytól.
Előzetesen azt terveztem, átkelünk egy rövidebb hegyi úton, de a panziós néni erről sikeresen lebeszélt, mondván hogy az az út pocsék állapotban van, inkább kerüljünk Abrudbánya és Topánfalva felé.
Így is lett, ebéd után felcihelődtünk és hamarosan máris lelkesen robogtunk a 74-es jelzésű úton.
Topánfalva keleti határa után aztán valami valószerűtlenül óriási, falszerű hegyek tűntek fel, amiket egyszer amúgy jó lenne megnézni közelebbről - de ezúttal nem álltunk meg, Nagylupsánál betörtünk a vadonba.
A betörést úgy kell elképzelni, hogy egy jeges-havas erdészeti minőségű úton robogtunk fel, egyre fel a hegyekbe kb. 30 km/h-val, jobbra pedig hol volt szalagkorlát, hol nem.
Azon túl pedig a sűrű semmi.

Balról jobbra: Balázs, DTR, Almássy gróf,
Georgie, Gattolina, Pötty és Viktor mester
az egykori falu - jelenleg tó - partján;
háttérben a templom tornya.

Aggódni kezdtem, hogy lesz-e elég világosságunk, hogy megnézzük a tavat az elárasztott faluval, és végül is igazam lett - világosban odaértünk (más kérdés, hogy csutt sötétben, jeges úton mentünk vissza a kocsikhoz, többen jókorákat tanyáltak xD ).
Utunk mellett egy egészségtelen, szürke színű erdőt is találtunk - ott folyik bele a nemesfémbányák mocska a zagytározóba, mint később kiderítettem.
S mikor végre elértük a falut - a tó mélyén - valami elképesztő érzés kerített hatalmába.
Hogy valami nem stimmel.
Hogy valahol a víz alatt egykor élet volt, de már nincsen, és az egyetlen emléke az egykor virágzó falunak már csak egy templomtorony, ami mementóként emelkedik elő a tóból - illetve így február elején konkrétan a jégből.

A visszaút ezután kalandosra és elég sötétre sikeredett, de Topánfalva határában azért szereztünk ellátmányt (értsd: sört :D ), majd ettünk egy jót a La Pociu étteremben és jócskán este visszaérkeztünk szerencsésen Bucsonyba, a panzióba.

Misztikus táj Riska falu mellett, már a hazaúton.

Aznap este már nem volt túl nagy aktivitás (Georgie érkezésünk után 10 perccel ágyba zuhant és másnap reggelig föl sem kelt onnét xD ) - játszottunk egy kör Aranyásókat, iszogattunk, ismét benyitottam a rossz szobába, majd a sajátomra lelve vígan aludtam másnap reggelig.

Hétfőn már csak a holmijaink összeszedése maradt hátra, és a keserű búcsú Erdélytől...
Valamint a román panziós nénitől, aki a napok teltével kedvelt meg minket, és egészen elérzékenyült, mikor végül eltávoztunk a messze Nyugat irányába.



Azonban aggodalomra semmi ok - alighanem nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Fehér megyébe látogattunk!

A máltai sólyom

 A pillanat eljött, hölgyeim és uraim.

A dobokat megverik, a lányok vetkőznek, Soma Mamagésa pedig a színpadra pattan, hogy elénekelje a Hibáztál fiú c. számát, de szinte azonnal beszakad alatta a deszka. 

Visszatértem tehát.
De hogyan telt az elmúlt, valamivel több mint két év?
Vegyesen, egy szóval.
2019 életem második legpocsékabb éve volt, 2016 után.
Szüntelen szorongás, pánikrohamok, majdnem kilátástalan küzdelem az elemekkel - de ismét sikerült talpra állni.
Szerencsére volt segítségem - barátok, a család és a pránanadis csajok a Király utcában, akik nem tudom pontosan mit és hogyan rakosgattak össze bennem, de novemberre már majdnem sikerült visszatérnem az élők sorába, úgyhogy már nekiállhattam melót keresgélni, valamint találtam végre egy külön szobát a város belső részin is.
Egy régi kollégám ezen év őszén beajánlott egy Váci úton található amerikai biotechnológiai céghez (miután három napot menedzserkedtem az Erzsébet téri óriáskeréken, de az egy külön sztori), és némi HR-es tökölés után végre bekerültem, mondván - itt az idő talpra állni.
Nehezebb volt, mint gondoltam volna.
A munka jellege egyébként nem volt rossz (igaz, izgalmas sem), viszont a kollégák és különösen a főnökasszony bizony tartogatott meglepetéseket.
Érdekes keverékét alkotta a csapat a kiégett háziasszonyoknak és a friss egyetemistáknak, akik mérhetetlenül tiszteletlenek voltak - mind egymással, mind velem - és kedvenc elfoglaltságuk az egymás kibeszélése volt (a másik háta mögött természetesen) és az olyan izgalmas témák megtárgyalása, mint hogy ki mit rendelt E-magon.
Így telt tehát a fantasztikus 2020-as év.
Valahogy nem éreztem magam odavalónak, főleg miután beütött a Covid-19 és jöhetett a home office, egy parányi lakásban, két lakótárssal.
Nem volt piskóta időszak, úgyhogy őszintén szólva meg is könnyebbültem, amikor végül is kitették a szűröm, mondván hogy nem teljesítem az elvártakat (bár már nyáron éreztem, hogy a menedzserem, egy igazi proli liba Borsodból, ellenem dolgozik).
Azért bizakodva tekintettem a 2021-es évre, mondván - ennél az eltelt időszaknál már csak jobb jöhet - és jött.
Beindult végre a kirándulások kora ismét, ami már nagyon hiányzott. A tavalyi évben a szórványos biciklizgetésen kívül igazából szinte semmi nagyon izgalmas dolog nem történt, be volt zárkózva a nép és vártuk mi lesz.
Idén aztán összeállt az oroszlányi baráti társaság és a többi cimborám is jelezte, ideje lenne menni valamerre - legközelebbre összeszámolom, hányfele jártunk, nem volt kevés.
Egy képes beszámoló is várható majd, mert tényleg rengeteg izgalmas helyre eljutottunk - Spartacus-ösvény a Visegrádi-hegységben, titkos völgyek a Vértes déli részin, tűzgyújtási kísérlet a Pilis tetején, mínusz 12 fokban, térdig érő hóban, stb. :D

Nyáron pedig végre elfogadtam Mr. Nyíri és MIB barátaim hívó szavát és elkezdtem közelebbről is megnézni, hogy s mint is megyen a motorozás nevű életforma - erről is fogok írni később.

A mostani nagy visszatérést egyébként az alapozta meg, hogy az elmúlt napokban szabadságon voltam, azaz sikerült eleget aludni végre és ez nem várt energiákat szabadított fel hősünkből.
Jó, mi? :D

Szicília szigete a magasból.

Ennek előzményeképp múlt hét szombaton Máltára utaztunk Viktor mesterrel, Pöttyel és DTR-rel, hogy kicsit kipihenjük a hétköznapok fáradalmait, koktélozzunk a tengerparton, stíröljük a helyi szépségeket, és megnézzük a fantasztikus sziklás partokat, miközben 22 fok van, és langyos szellő cirógatja mindenki arcát.
Na most ebből nekem annyi sikerült, hogy Máltára érkezésem után néhány perccel összetalálkoztam pár határőrrel és egészségügyi ellenőrrel, akiknek a legkevésbé sem tetszett, hogy egyetlen oltásom volt meg a kettőből - aminek részben a saját hanyagságom volt az oka, részben pedig az, hogy a Konzulátus holnapján szereplő szöveg megtévesztő volt...
Mindenesetre már ott a reptéren kiemeltek a szabadságolni vágyók lelkes tömegéből és választhattam - vagy hazarepülök még aznap Milánón keresztül egy közvetett járattal 93 ezer forintért, vagy ott maradok a szigeten.
Utóbbit választottam, mert ugyan nem volt olcsó mulatság, de mondom legalább látok valamit az országból, ha már így alakult a dolog.

Málta és Gozo a repülőről.

A cimboráim némileg csalódottan vették tudomásul, hogy nem lesz együtt sörözés és meleg poénok tömkelege (valamint némileg elégedettebben konstatálhatták a tényt, hogy visszaszorul a szállás teledurrogása éjjelente), de azért bátran belevágtak a kalandba!
Engem pedig egy hatósági taxi szállított keresztül a szigeten, némileg izgultam azért, mert a határőrök nem mondtak semmit.
Az utazás át mindenen nagyon tetszett.
Rengeteg pálmafa, mindenféle mediterrán virág és növény szegélyezte a keskeny főutat, melyen jó sofőrünk tiszta erőből nyomta a gázt, folyamatosan előzvén a sort. :D

A hotelben aztán eligazítottak - kiderült, hogy három napig nem hagyhatom el a szobát, de reggelim lesz minden nap és a tengerre néznek az ablakaim.
Nem sírtam túl hangosan, csak mikor benyújtották a számlát - 300 euró.
Csodálatos :D

Kilátás a teraszomról a Földközi-tengerre és a St. George-öbölre.

A mostani munkahelyemen nem keresek rosszul, de azért egy pillanatra itt megrezegtek a térdeim.
Leszurkoltam az összeget, és a szobám felé vettem az irányt, egy biztonsági őr kíséretében, aki először rossz emeletre vitt és egy rossz szobába nyitott be - egy benn ácsorgó félmeztelen fickó általános döbbenetére, majd miután végül megtalálta azt a szobát, ahol lennem kellett, elköszönt és eltávozott.
Nagy örömmel vettem viszont tudomásul, hogy a szoba maga tágas, van erkélyem és valóban látom a tengert.
Azért éreztem némi g*ciséget a dologban a hatóságok részéről:

"Ügyes voltál fiam s nem oltattad be magad - hát gyönyörködj abban, mit amúgy csak legközelebb láthatsz...." :D
De nem panaszkodhattam - a napok nagy nyugalomban és jól teltek.
Sorra jöttek az üzenetek, hogy hát hogy lehetnek ilyen hülyék meg minden, de aztán mindenkit felvilágosítottam, hogy igazából én toltam el a dolgot, nincs miért idegeskedni.
Rosszabb helyzetet is el tudok képzelni, mint hogy egy erkélyen ücsörgök a 20 fokban a tengerparton (illetve annak közvetlen környezetében, ha őszinte akarok lenni) és a helyi, Cisk nevezetű sört kortyolgatom...

Kilátás San Ġiljan városára, közvetlenül szabadulásom után.

A hotel egyébként felajánlotta a szobaszerviz lehetőségét is, hogy ne maradjak éhen - de miután megláttam az áraikat, úgy határoztam, jó lesz a Wolt-bolt lehetősége is, azaz a hordár a három ott töltött nap alatt hordta nekem a szoba elé lelkesen a megvett sajtot-szalámit-innivalókat a hálós szatyorban, először még megdöbbent, majd inkább beletörődött arckifejezéssel... :D

Azért végül megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy eljött a keddi nap, és összetalálkozok végre a cimborákkal a reptéren.
Nem teljesen így képzeltem első külföldi üdülésemet - ha az erdélyi kalandjaimat leszámítjuk - 2018 januárja óta (amikor is Viktor mesterrel és Atival meghódítottuk Portugáliát ,melynek története a linkre kattintva elolvasható, nagyon izgalmas volt) - de valljuk meg őszintén, ennél sokkal rosszabbul is alakulhatott volna a dolog (emlékezzünk csak azokra az időkre, amikor Almásfüzítő vasútállomásának tetején aludtam egy szál ingben, vagy New York repülőterén szálltam meg napokig egy padon - esetleg amikor egyik első erdélyi kalandunkon egy fél cm vastag takaróba burkolózva szundítottam vígan a kb 5 fokban).

Tehát hölgyeim és uraim - a visszatérés hivatalos, a kalandok nem állnak meg - hajam pedig tovább lobogtatja a szél, mely remélhetőleg nem egy hamisítatlan Németh Szilárd-féle piknikről hozza az arcomba a lecsószagot.
A viszon'látásra!

The village remembrancer

Az idő megérett a visszatérésre, hölgyeim és uraim.
Egy kifejezetten hektikus időszakon van túl hősünk, nem véletlen hallattam magamról lassan három hónapja.

A Nagy-hegy orgonái.

Közben munkahelyi változások is történtek (otthagytam az IBM-et, aztán a Flowserve nevű kócerájt is), viszont erőteljesen ráfeküdtünk a zenére Potter mesterrel (az ősz eleji történésekkel fejeztem be, és onnantól datálható, hogy elkezdtük jobban komolyan venni a Countless Vans dolgait).

Közeledett ugyanis a nagy falat - koncertünk október huszonhatodikán a Klisében.
Úgyhogy a próbák ezerrel zajlottak, új számokat is műsorra tűztünk - és végül az egész elég nagy sikerrel le is zajlott.
Annak ellenére, hogy valamiért az addig végtelenül barátságos csapos a koncert előtti hangpróbán kifejezetten jegesnek bizonyult, és egyáltalán nem segített abban, hogy belőjük, a nagy napon (illetve estén) hogy is fogunk tudni majd megszólalni.

Gattolina és Zsolti szaporázza az orgonák irányába.

Előtte azonban várt minket egy Nógrád megyei kirándulás - ahova Gattolinával és Zsolti cimborámmal indultunk nekije.
Történt mindez eléggé váratlanul, (két nappal az amúgy szintén remekül sikerült születésnapi ünnepségem után, ami úgyszintén a Klisében vót) október tizenharmadikán.

Zsoltival vígan az egykori vulkán peremén.

Nekirugaszkodtunk mindenesetre és végül is Hatvanon, majd Egyházasdengelegen keresztül sikerült eljutnunk Bérre, ahol annak idején már megfordultam Dealogicos kollégáimmal.
Élelmezési szempontból némi nehézségekbe ütköztünk, mivel annyira kicsi falu Bér, hogy az egyetlen élelmiszerboltja kb. tizenegykor bezár szombaton - mi pedig emlékeim szerint délben érkeztünk meg a tetthelyre.
Gattolina hamar nekibuzdult és mire újra észlelte az ember, már körbefotózta a községet. :D
Zsoltival és vele indultunk tehát az andezitorgonák irányába.
Az ősz ekkorra már teljes pompájában tündökölt.
A fák lassan aranysárgára váltották addigi zöld koronájukat, de leveleiket nagyon még nem hullajtották ekkortájt.
Az egykori vulkán tetejére felérve Zsolti volt legjobban meglepve, mennyire gyönyörű a kilátás minden irányba - főleg észak felé egyébként.

A visszaút kiadós sörözéssel telt, emlékeim szerint mire visszaértem a Stadionok alatt elterülő buszvégre, már mindketten jócskán betintáztunk - Gattolina azonban tartotta a frontot (mondjuk ő nem is ivott xD ).
Egy pizzázás után váltunk el végül egymástól.

A következő két hét tehát ahogy említettem volt, vad próbákkal telt, majd október huszonhatodikán este kiálltunk (jobban mondva inkább kiültünk) a világot jelentő deszkákra (jobban mondva székekre) s nekiláttunk a világ lassú és szomorkás megváltásának.
Íme a hivatalos leaflet:

Ladies and gentlemen!

The time has come - we are back on stage after a lengthy period of rehearsing, demoing and songwriting.
Let's try to count the vans in Klisé on the 26th of October.
Some say it will be good, others are already there.

On the Menu:

1. With Wings Folded
2. Holy Mother Dirt
3. Hell Song
4. Prayer
5. In the Desert
6. Gears and Wings
7. Church on Someday
8. Balkan Girl
9. The Promise of Air
10. Butterfly Smoke

Possible dessert(s):

To be revealed that night!

A to be revealed that night-ból végül is az In This Design lett, zárásul pedig a Song of the Heir szólalt meg.
A közönség ugyan ezúttal nem növekedett számban (kb. 35-en lehettek), viszont mindenki azzal jött oda, hogy mennyit fejlődtünk, milyen kafák a számok (és aminek külön örültem - a szövegek).
Kaptunk is meghívást Pécsre november harmadikára a Sárkánybarlang nevű helyre, amit Mr. Miller szervezett le.

Ide aztán jókora rössel érkeztünk meg (Potter szülei vittek le minket autóval), hogy aztán egyfajta kocsmai örömzenélésnek legyünk a részesei.
A helyi közönséget egyáltalán nem érdekelte a zenénk, a számok java alatt végig beszéltek és ment az üvöltés.
A kocsma tulajai pedig mindent megtettek a jó hangulat érdekében, Viktor mester és csapata benézett a végére (Baller mester pedig azután esett be természetesen, lekésve az egészet, bár utólag mondhatni nem vesztett túl sokat :D ) - a pécsi sör és a helyben sült krumpli azért legalább az én kedélyemet helyre állította.
Potter ellenben annyira csalódott volt, hogy még az is szóba került, jó ideig nem is fogunk egyáltalán koncertet adni.
Ez egyébként be is teljesült, de nem a búbánat okán - hanem elkezdtük végre felvenni a számainkat, profi stúdiós körülmények között.

Ezzel zárom mára az írandómat.
Legközelebb is érdemes lesz azonban velünk tartani, mivel:

- elköltözök CrossLordról Újpestre, Peti D-vel kiegészítve
- Marky betölti a harmincat, én pedig hazaviszem egyik csinos ismerősét
- Apám megnősül (xD)
- ja és felmondok az IBM-nél, s rövid ideig szabadon szárnyalok, mielőtt enyhe, majd kevésbé enyhe alkoholizmusba fordulnék. :D

Ezzel folytatjuk nemsokára.

Fűgyöngye

Szóval legutóbb ott tartottunk, hogy előretörtünk a királyerdei utakon, elringattuk a Holdat, és nagyjából ezzel el is búcsúzott a nyár.

A jó idő azonban kitartott, úgyhogy Viktor mesterrel bele is vágtuk a fejszénket egy elég nagy vállalkozásba.
De erről majd kicsit később - legutóbb ugyanis azt ígértem, hogy írok kicsit az Oposszumról.

Szóval aki szeret zenélni, vagy énekelni, ez a hely annak való.
Említettem legutóbb, hogy úgy tanáltam meg, hogy a korábbi próbatermünket épp tatarozták, én pedig minden erzsébet- és terézvárosi helyet felhívtam, remélvén, hogy valahol befogadnak minket.
Tudom, ez pont úgy hangzik, mintha hajléktalanszállót keresnénk - de ha egy zenekarnak nincs hol gyakorolnia, tulajdonképpen a végeredmény is könnyen borítékolható.
A termek remekül felszereltek (többek közt egy gyönyörű, tán nyírfából épített dobbal is), a hangok beállítása intranetről (!) megyen, s aki ezek felett uralkodik - na ő se egy piskóta csávó.
Kb. annyira rosszak a viccei, mint DTR-nek, ami egyáltalán nem kis szó.
Viszont ahogy fokozatosan megismert bennünket Potterrel, kiderült, hogy egy csomó mindent (eszméletlenül értékes mikrofonok, időnként még gitárok is) "csak úgy" a rendelkezésünkre bocsájt, ami másnak amúgy nem elérhető - vagy csak térítés ellenében.
Nagy rössel vetettük magunkat a munkába - dalt mondjuk itt még nem írtunk, de az otthoni fabrikálások eredményei itt már volt, hogy összeértek.
Szeptember beköszöntével pedig egyre világosabbá vált, hogy ismét koncertre kerül sor - ami október 26-án meg is történt.
De arról majd legközelebb!

Mr. Oposszum tehát valami olyasmi figura (nem mellékesen az Innergarden nevű zenekar feje), mint amilyennek a régi időkben képzeltem azokat a segéd-embereket, akik beindították egy-egy zenekar karrierjét.

(mikor ifjabb voltam, és elképzeltem, hogy egyszer majd nagy sztár leszek [és valahogy nem menekülök le a színpadról, amikor 30-50 ember kezd bele a zenekar ünneplésébe], mindig az jutott elsőnek eszembe, hogy a régi nagy bandák, mint Edda, Bizottság meg Kispál és a Borz - szóval ezeknek is mindig kellett, hogy legyen egy-két segítője ahhoz, hogy elindulhassanak egyáltalán; mert önmagában a tehetség lóf*szhoz nem elég)

Amúgy emberien, önzetlenül.

Ami főleg azért nagyszerű, mert amikor elkezdtem basszusgitáron szerencsétlenkedni (miután a Skóciában összekuporgatott pénzemet 2006-ban jónak láttam egy Baltimore márkájú gázra költeni xD ), nagy naivan mentem bele a világba és úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb zenészember, akivel találkoztam, tökéletesen seggfej.
Hatalmas pofa, órák hosszat tartó elmélkedések a művészetről, és az időnként gyermekversek szintjén mozgó dalszövegekről, miközben nagyon sokszor kurvára nem történik semmi érdemleges, csak a f*szverés.
Valóban üdítő kivétel az általam megismertek közül Marky és Szokola, az újak közül meg az Oposszumos csóka.

A nagy zenélések mellett azért szeptember második hetében mégis csak engedtem az elemek hívásának (jobban mondva csak egyének, a föld volt az xD ), és Viktor mesterrel nekiveselkedtünk valami újnak, valami nagynak.
Neki ugye már majdnem az egész Országos Kéktúra megvan - tán kettő szakasz hiányzik valami nehezen megközelíthető helyekről - s elkezdtünk gondolkozni rajta, hogy megcsináljuk az alföldi szakaszt.
Az Országos Kék ugye főleg hegyek közt megyen, a Dél-dunántúli Rockenbauer Kék meg dombok közt - az alföldinél talán sejthető, milyen is a leggyakoribb domborzati forma. :D
Ami engem erre sarkallt, az természetesen az, hogy szeretem az Alföldet -  a végtelen nagy pusztákat, az erdőfoltokat, a tizenöt kilométerenként elszórt tanyákat, és a határtalan szántóföldeket.
Viktor mester emlékeim szerint nem volt tőle sose lenyűgözve, úgyhogy pont itt volt az ideje, hogy forduljon az ár.
Szeptember tizenhatodikát írtuk, és egész az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy megyünk.
Aztán csak rászántam magam ("55-kor indul a kéj villamosa" - szólt az sms Viktortól xD ), és bementem a Keletibe Crosslordból, majd csakhamar már Miskolc felé száguldottunk egy IC-vel.

Sátoraljaújhely határában.

Egészen Szerencsig mentünk emlékeim szerint, ahol eléggé meglepett, hogy kulturált volt az állomás (Borsodról kb. ilyen Mordorba illő emlékeim vannak még tíz évvel ezelőttről, emlékezhetünk, négy feles abszint után hogy másztam négykézláb Kazincbarcika hetvenes évekből ott felejtett mellékutcáiban).
Sárospatakra már egy másik, helyi vonattal értünk át, majd onnan vonatpótlóval jutottunk el Sátoraljaújhelyre.

Pecsétem, a Kék.

Itt még ugye nem jártam soha, úgyhogy meglepett, mennyire közel is van a szlovák határ - konkrétan a város határában csordogáló patak fölötti vasúti hídon kellett csak általmenni és máris odaát voltam.
Mivel késő délutánra értünk ide Kelet-Borsodba, sokat nem vesztegethettük az időt - neki is indultunk a pusztának.
Az első nap estéjére szállást kerítettünk Alsóberecki falujában, oda kellett átérnünk.
Ahogy elhagytuk 'Újhelyet, szó szerint vert minket a Nap.
Hiába volt szeptember, még este hat-hét környékén is irdatlan meleg volt.
Aztán ahogy átváltott lassan estébe, és elhagytuk Felsőberecki barátságos révjét, elkezdte magát megmutatni a hamisítatlan alföldi, esteli hangulat.
Akármerre is jártam volt - legyen az Amerika, Skócia, Svédország vagy máshol -, sehol nem ül úgy az ember bőrére az este, mint az Alföld pusztáin.
Nehéz megfogalmazni, milyen az, amikor szinte érzed a fák-bokrok-füvek lélegzetét az egyre sűrűsödő hűvösben-homályban magadon és valahogy úgy tűnik, végre ismét otthon vagy.
Miután pedig elfoglaltuk szállásunkat Alsóbereckiben (egy Bodnár nevű ürgénél - kérdeztem is, honnét való, hátha rokonok vagyunk, de nem), besétáltunk a főútig a kocsmába. :D

Felsőberecki révjénél.

A hely megint csak antitézise volt a Borsodról gondoltaknak: a kocsmáros cigány volt ugyan, de normális, barátságos - akárcsak a vendégsereg zöme.
A háttérben először a falu öregjei énekelték a magyar nótákat s miután elmentek, a fiatalok folytatták a maguk dalaival. A meglepő tán csak az volt, hogy senki nem üvöltözött, vagy kötözködött, pedig lehetett látni rajtunk, hogy abszolút nem vagyunk helyiek.
Úgy tűnik, ha az ember normálisan viselkedik, még egy szinte kizárólag cigányos településen is érezheti jól magát.

Másnap aztán hamar továbbálltunk - várt reánk a Pácinig vezető szakasz.
Az Alföld elég becsapós természetű táj.
Azt gondolná az ember, hogy "na majd itt megyünk harminc-negyven kilométereket egy nap alatt", mert hát sík a táj meg minden.
A kurva meleg, meg a mindenütt jelen levő homok azonban alaposan keresztbe tehet (emlékezhetünk még, mikor Lilyvel, és Gattolinával trappoltunk a Hajdú 50-en egy jeles május elsején, aztán arra is, hogyan végződött :D ) ...

Gyíkot fogtam (azaz átvettem).

Az első falu Karos volt tehát, ami előtt betértünk a honfoglalás korabeli régészeti parkba.
Itt kellett látnom, hogy ha pártunk és kormányunk az elmúlt években sok jót ugyan nem is csinált, de legalább az ilyen helyekre volt gondja.
Információs tábla, felújított síremlékek fogadtak - meg egy fürge gyík, amit gyorsan meg is fogott Viktor mester.

A falu maga nem sok izgalmat tartogatott - leszámítva a hatalmas fűzfáit - úgyhogy következhetett is a karcsai szántó, ahol egyrészt elb*sztuk az utat (ha Viktornak nincs GPS-e, valahol egész máshol kötöttünk volna ki nap végén, mint ahol kellett volna), másrészt a túraútvonal megszűnt létezni, és a következő faluba nyárs bozótoson át gázolva jutottunk bé.
Itt jött az ebéd a tóparton, majd megnéztük az Árpád korabeli templomot (ami időközben reformátussá vált).
Karcsa után ismét kimentünk a szlovák határhoz, ahol már egyre fáradtabb voltam (jött velem egy telepakolt táska, sátorral-mindennel), és Pácinba érvén már lehetett látni, hogy valószínűleg nem jutunk messzebb aznap.

A szamorodni csapra üttetik Tokaj vasúti hídja alatt.

Szállást végül a faluban nem tanáltunk, úgyhogy estére visszamentünk busszal Alsóbereckibe, és ismét az öreg házában aludtunk.

Az Alföldi Kék első szakasza tehát eddig tartott - a kaland azonban még korántsem ért véget.
Másnap esküdött ugyanis Lazlow Újfehértó mellett, és oda kellett érnem lehetőleg prezentálható állapotban.
Ehhez képest 18-a dele a tokaji borospincék egyikében ért. :D
A szezon ugyan véget ért már eddigre, de találtunk egy hölgyet, aki boldogan kimért egy-egy üveg szamorodnit és muskotályt, úgyhogy amíg Viktor mester vonatja megjött, vígan a nyakára is hágtunk a zsákmánynak a vasúti híd alatt (a másik üveget pedig Lazlowéknak adtam nászajándékba).
Mire Geldar Újfehértóra ért, már erősen illuminált állapotban volt, így történhetett, hogy végig az aznap este folyamán szemtelenül flörtölt az esküvőnek helyszínt adó tanya intéző asszonyával.
A meglepő nem ez volt, hanem hogy volt fogadó készség is jócskán - a lány gyakorlatilag valóban egész este nem tudta levenni rólam a szemét.
Nem tudom pontosan mit mondtam, vagy hogy mondtam, de még mielőtt a házikómban kötöttünk volna ki - ezúttal valahogy győzött a tisztesség.
Valahogy nem volt képem úgy meghajtani a leányt (pedig gyönyörű volt), hogy a férje ott főzi másnapra az esküvői ebédet, többek között nekem is.
Magára a menyegzőre másnap, szerdán került sor.
Viki, Lazlow most már felesége nagyon izgult - aztán ahogy letudták az esküvői fotózást, a többiekkel együtt egészen feloldódott, és alighanem remekül érezte magát.
Megismertem az anyukáját is (aki egy remek természetű asszony), meg a bátyjait is, akikkel marha jót beszélgettünk távoli kalandjaimról.
A szertartáson egyébként metálzene szólt, és szinte semmit nem láttam belőlük, mert végig a szemembe tűzött a Nap. xD

A lagzin a legfőbb látványosságot azonban Lazlow Kisbérről és Kisbér mellékéről eljött gyerekkori cimborái szolgáltatták, akik először elvitték a műsort a táncukkal, majd az egyikőjüket először vizelés, majd hányás közben is biztosíthattam. :D
Egész egyszerűen fenomenális volt az egész.
Pestre visszafele jövet már azon gondolkoztam, hogy Lazlow-ék városa, vagy az Alföldi Kék fele vegyem-e az irányt legközelebb.

Meglátjuk.

Ismét a Jád völgyében

Üdvözlet!

Most hogy így két héttel szilveszter után talán már mindenkinél elmúlt az atom másnaposság, ideje folytatnunk a történetet - és ismét ellátogatni Erdélybe.
Illetve Erdély és a Partium határvidékére, a fantasztikus Királyerdőbe.

Július hava jórészt a Nagy Északi túráról szólt - először magáról a menetelről, majd a tényleg hősies hangulatban zajló serezésekről, ahol jó szívvel meséltem a megpróbáltatásokról, és a sok kalandról.
Aztán beköszöntött az augusztus, és végre bekövetkezett az, amire tán több mint két hónapja vártam:
visszatért a Countless Vans.
Potter mester kiküldetései vidékre megfogyatkoztak, amihez alighanem az is hozzájárult, hogy már a töke tele volt a nyíregyházi/győri utazásokkal, távol a barátnőjétől, és a zenekarától.

Az első pár próbán bizony ránk fért a WD 40, mert be voltunk rozsdálva tisztességgel.
Potter éneke nem volt tiszta, a vokáljaim borzalmasak voltak, és nem volt ritka, hogy mellépengettem olyan számokban amiket már kb. betéve tudtam (With Wings Folded, The Promise of Air).
Megszűntek egyébként a lakásukban való próbálkozások is.
Egy fent lakó asszony néhány alkalommal feldúltan érkezett meg az ajtó elé elégedetlenségét tolmácsolandó, s belengette (köszönés nélkül) hogy ettől a "borzalmas zenétől" az egész család hamarosan stroke-ot kap - hát ahogy mondtam volt, nem voltunk formában, de hogy ha az én lakásomba állított volna ezzel a szöveggel, úgy kipenderítem, hogy a lába nem éri a földet.
Potter türelmesebb volt, és belátta, hogy keresnünk kell egy helyet, ahol nem zavarjuk se a kiégett negyvenes nőket, se senki mást - így bukkantunk fel hamarosan a tőlük pár sarokkal arrébb lévő Artist Factoryban.
Itt több terem is bérelhető, síppal-dobbal-nádi hegedűvel, de nem voltunk túl elégedettek.
Az oda járó zenészek java része nagypofájúnak tűnt, a személyzetet tökéletes mértékben hidegen hagyta a jelenlétünk, így mikor egyszer festés miatt meghiúsult a próbánk, drasztikus megoldásra szántam el magam s felhívtam a hatodik-hetedik kerületek összes létező próbatermét - remélvén, hogy tanálok legalább egy értelmes zenészembert, akihez szívesen eljárhatunk.
És megtaláltuk.
Az Oposszum próbateremről van szó, és a legközelebbi történetben bővebben fogok írni az ottan tapasztalt (mind zenei, mind emberi) dolgokról - érdemes lesz visszatérni.

Most azonban, hogy megvetettük a jelenet alapját, ideje rátérni a lényegre, azaz ágyba bújni Kiszel Tündével ellátogatni Erdély nyugati határvidékére!

Emlékezhetünk még a nem is olyan régen íródott megemlékezésre az első jád-völgyi útról.
A mohapárnás sátoralj, a körben meredeken magasodó hegycsúcsok, és a nagyon sokáig fenn levő Nap (Romániában egy órával többet mutat a karóra, viszont mivel az időzóna egyik legnyugatabbi szegletében van az ember, úgy fogja érzékelni, hogy nyáron kb. este tízig világos van - a májusi utunk során is nagyon sokáig fönn volt) mind gondoskodtak arról, hogy hősünk gyakorlatilag hazatérése után máris elkezdjen azon gondolkozni, hogyan, s miként tehetné ismét tiszteletét a helyszínen.
Sokat gondolkoztam, hogyan lenne lehetséges minél több emberrel megismertetni a Jád katlanszerű völgyét - vonattal bajos, vezetni sokunk nem tud, kocsija pedig akkor még nem volt senkinek sem (Gattolina azóta rátette a kezét egy hasznos darabra, ami a jövőbeli terveket nagyban meg fogja könnyíteni).
Végül is arra jutottam, hogy megfogjuk oszt' bérelünk egy autót, végül is mi baj lehet.
Nagy bánatomra Gattolina végül is nem tudott velünk tartani - pedig Balázs után őt is nagy örömmel tiszteletbeli román sofőrré avattam volna. :D
Így Viktor mester kényszerült sofőri szerepbe - ő ugyan szintén jól vezet, viszont a térde (vagy a bokája) nem szeret hosszú ideig ugyanabban a pozícióban lenni (javasoltam is neki Bíró Ica egykori videokazettáit :D ), szóval előfordul, hogy hosszabb utakon megfájdul.
Rajta kívül azonban egyedül tán DTR rendelkezett jogsival, de - teljesen érthető módon - nem annyira óhajtott az erdélyi szerpentineken százhetvennel teperni, miközben négy kamion előzi minden irányból - így Viktor lett a mi vezérlő csillagunk.
Az autót a reptéren szereztük be, egy fekete Renault volt.

A román-magyar határon, Bors mellett.

Gondoltuk, mivel a Dacia jórészt a Renault koppintásának indult, ha esetleg szétb*szódik az alja, majd valahol kikalapálják, és összetoldozzák szomszédaink - de szerencsére erre nem került sor.
Társaságunkhoz a nyolcadik kerület (most már XI.) villainje, Elbow is csatlakozott, az utolsó pillanatban pedig Mónival lett teljes a gárda, aki a mostani lakótársam egykori csaja.
Az autókölcsönzőben természetesen megpróbáltak átb*szni minket, de az autópálya-matrica kivételével az összes pluszban felszámítandó költségüket visszautasítottuk - utóbbit sem kértük s háborogtam is miatta, de a visszaúton például határozottan jól esett Viktor mellett vigyorogni, ahogy 160-nal száguld a magyar pusztán (a négyes út helyett, amit amúgy nagyon nagyon szeretek).
Móninak volt annyi lélekjelenléte, hogy mielőtt elindultunk, a kocsit körbefotózta.
Ez azért volt fontos, mert mikor visszatértünk, természetesen egyből keresték a különöző meghúzásokat, csorbulásokat, de magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy nem került rá újabb.
Pedig hát... :D


Viktor mester teljesen szenvtelenül levezeti a magáét egészen Élesdig - ezzel kezdődik a mostani menet.
Remekül, teszem hozzá.
Egyáltalán nem hozza zavarba a románok vezetési stílusa és simán tolja neki ő is lakott területen belül kilencvennel, vagy a Királyhágóban helyenként száztízzel.

Romániának megvan még az a bája, amit Miss Váradnak is megemlítettem, mikor legutóbb találkoztunk: tényleg olyan, mint egy utazás a múltba.
Valahogy a román vidék a magyarral ellentétben nem próbál úgy kinézni, mintha bármi is történt volna a rendszerváltás óta.
Mindannyiunk fejében élhet a kép a Pest körüli falvakról, vagy az egyenre térkövezett kisvárosainkról, és ugyanezek külső utcáiról, ahol a térkövek helyett földutak tartanak a semmibe.
És pontosan ez a lényeg.
Én ezért szeretek részben átjárni keleti szomszédainkhoz - mert látszólag megállt az idő, és nem feltétlenül próbálnak úgy tenni (velünk ellentétben), mintha ez nem így lenne.

A Jád völgye ezúttal is egy igazi tündérkert képét mutatja.
A mélyben csobogó patakot két oldalról szinte függőleges hegyláncok ölelik, melyek tetejéről letekintve szinte az lehetne az ember benyomása, hogy Ausztriában jár - viszont a lentről felszűrődő juhbégetés, és a román diszkózene rögtön eszünkbe juttatja, hol is vagyunk valójában. :D
Legutóbb egyébként a viharos idő meghiúsította, hogy teljesüljön az eredeti célom - megmászni a Holdringatót.
Na de most aztán!

A sátrainkat a völgyben ezúttal is Elbow táborhelyén állítjuk fel.

A Jád völgye.
Ha az ember alaposan megnézi, a mélyben, az elhagyott gyermektábortól jobbra látszanak sátraink.

Az idő egyszerűen csodálatos - nagyon meleg van, ami ahhoz képest, hogy legalább ötszáz méteres magasságban tanyázunk, felettébb meglep.
Táborhelyünket ezúttal azonban nem övezi néptelen mező - mellettünk már ott áll egy kész karavántábor.
Mint az utolsó napon kiderül, biharszentjánosiak tanyáznak benne, két nagyszülő (Árpi bácsi és Kati néni), meg unokájuk, a kb. négy éves Zoé.
A kislánynak tényleg megvan mindene.
Iphone-t ugyan szerencsére nem raktak oda neki az útra a szülei, de egy kisebb csúszdát és medencét felszerelt neki a nagyapja, úgyhogy egyáltalán nem telnek eseménytelenül a napjai (megjegyzem, nekünk öcsémmel kb. ilyen gyerekkorunk volt kezdetben).
Első este azonban még nem merünk csak úgy odaállítani hívatlanul a kb. hetedik pokol máglyáinak nagyságával vetekedő tábortüzükhöz, úgyhogy a magunk szerényebb lángjainál sütjük Élesden vásárolt (és isteni finom) sajtos virslijeinket.
Tábortüzünk megrakása egyébként elsőre meglepő módon kudarcot vall (egy órát baszakodok vele, mielőtt Viktor begyújtja végre), de végeredményben nem vallunk szégyent.

Másnap aztán nincs mese - elérkezett a nagy nap, hogy végre fölmenjünk a szép nevű Holdringatóra.
Móni nem egy nagyon tapasztalt túrázó, úgyhogy útban a Bulz-kő felé hamarosan megtapasztalja, hogy itt azért egészen másként emelkedik a terep, mint odahaza. :D
DTR és Elbow azért vitézül helytállnak a valóban durva emelkedőkön is - Viktor mestert pedig természetesen egyáltalán nem viseli meg ez az egész. :D
Legutóbb - ahogy fentebb is említettem - a vihar elvert minket a Bulz-kő alól, ezúttal azonban megússzuk a zuhét s nem kell kő alatt kibekkelni az egészet, miközben köröttünk baszkod befele a ménkű. :D
Így tehát nemsokára már a kőről élvezzük a kilátást, ami tényleg páratlan.
Az egész Jád-völgy középső része látszik - esőfelhő egy szál se.

A Bulz-kő csúcsán annyira nem is leplezem, hogy be vagyok tojva - a háttérben DTR már bátrabbnak bizonyult.

A Holdringató csúcsán.

Móni azonban ekkor elszabadul DTR egyik poénjára, úgyhogy a hangulat némileg leromlik a lefele történő ereszkedésre (ekkor döntök úgy egyébként, hogy legközelebb nem fog velünk tartani).
A kedélyek azonban hamarosan ismét emelkedőbe mennek át, a tájjal együtt.
A társaságnak ravasz módon azt mondom, hogy a Holdringató alá vezet turistaút - mást semmit.
Így némileg meglepi őket, amikor hamarosan a legsűrűbb bozót közepében tanálják magukat velem valahon elöl, s miután felcsörtetünk a csúcsra - kilátás sehol. :D
Mondjuk én tudtam, hogy ez így lesz.
Végül valahogy mégsem mérgesek rám - a lefele tartó úton a fák között azért bőven látszik, hogy nagyon magasan van az a csúcs (1027 méteren).

Elbow-val itt épp lefele tartunk a Holdringatóról - ekkor már
kicsit lepusztult állapotban.

A visszaúton aztán nekiállunk fát gyűjteni - s ha ugyan nem is akkora hatásfokkal, mint Gazelláné (emlékezhetünk a svéd tajgán nyújtott gyűjtögető tevékenységére), de mégiscsak korrekt öl fákkal érkezünk - a Jád folyó partjára. :D
Ami a térképemen híd - a valóságban gázló.
Úgyhogy cipőket le (a Tiszáim nagy kurjantások közepette összekötözött cipőfűzőkkel repülnek által - illetve csak az egyik, a másik vígan becsobban a vízbe), gatyák feltűrnek és nyomás keresztül.
A túlpartról aztán elismerően látom, hogy a stratégia viszonylag eltérő volt Elbow és Móni számára, akik konkrétan hidat építenek a folyón át kövekből, hogy száraz lábbal kelhessenek át. :D
És sikerül nekik!

Móni és Jáde cica barátsága.

Este aztán a tábortűz mellékére áttelepítjük az elhagyott gyermektábor még elhagyottabb bútorait (megfordul a fejemben, hogy egyiket-másikat vígan bedobhatnánk a lángokba, de végül hiánytalanul a helyükre kerülnek másnap), és ismét megcsináljuk a finomabbnál finomabb virslijeinket a nyárson (Móni kivételével, aki tofut grillez).
Másnap aztán már a hazaindulás következik - előtte azonban megismerjük végre a biharszentjánosiakat, akik először kávéval invitálnak át a karavánjukhoz, majd helyben szerzett friss sajttal kínálnak, ami valami eszméletlen finom...
Ráadásul mivel ugyanúgy beszélnek, mint a hajdúságiak, kicsit otthon is érzem magam.
Marasztanának még igencsak, de végül csak el kell köszönjünk tőlük - vár minket egy-egy tál mics a helyi bárban.
Móni itt nagy dilemmába kerül - egy helyi kóbor macsek olyannyira megtetszik neki, hogy még nevet is kap (zseniális módon a Jáde nevet adja neki a folyó után), és egészen az utolsó pillanatokig úgy van, hogy talán mégis hazacsempésszük valahogy a határon.

Végül mégsem így történik.
Amikor azonban legközelebb visszatérünk, alighanem már nem csak a völgy fog várni minket.