2024. december 25., szerda

Russian Girl Rising - 8. rész



Üdv feleim!

Ideje folytatnunk a Russian Girl zenekar történetét.
Legutóbb ott hagytuk abba, hogy megkezdődött a tavaly őszi turnénk és letudtuk az első állomásokat.
Aki lemaradt - itt elolvashatja!

2023-ban még három koncert várt reánk, egy pesti és két vidéki (Szeged és Oroszlány). 
Dávid (aki korábban nem szervezett koncertet) azonban ekkor már munkálkodott egy nagyobb dobáson januárra, a Három Holló nevű hellyel karöltve.
Erről és a 2023-ra hátralevő három föllépésről azonban később!

Goodbye, Béres Szandi!

Most ideje ugyanis, hogy elköltözzünk a régi próbatermünkből.
Talán már említettem, de Dávid révén kerültünk az első sajátunkba Újpest Megyer nevű városrészébe, Béres Alexandra ételfutárcégének pincéjébe.

Mikor először megláttam azt a helyet, volt egy elég stabil Oroszlány-, sőt Tatabánya-érzetem; az indusztriális hangulat abszolút körbelengte az egész teret.
Amikor végre van hely!


A Fóti út és a Baross utca sarkán tanálható termet eredetileg Dávid előző, 2023-ra darabokra hullott zenekara (Mars Told A Secret) bérelte, majd miután csatlakozott hozzánk, odaköltöztünk és heti egyszer (ritkán kétszer) fölbukkantunk megváltani a világot.
Később a budapesti rockéletben elég régi motorosnak számító Healin' Scars lett a társbérlőnk (a "maszkulin pecó" & "jó itt zúzni" szállóigék originátorai), viszont rövid idő alatt biztossá vált, hogy ez nem lesz valami komoly dolog a részükről. 

A Healin' Scars együttes utózöngéi.

Egyrészt havonta egyszer próbáltak, ami általában vagy a vérprofi, vagy a totál amatőr zenekarok sajátja.
Másrészt heteken belül jöttek a sztárallűrök: meggyanúsítottak azzal például minket, hogy hozzányúltunk a holmijaikhoz, majd kitalálták, hogy tulajdonképpen a bérleti díj (ami pokolian olcsó volt pesti teremárakhoz képest) igazából nem éri meg nekik, úgyhogy egy szép napon le is léptek.
Rögtön ezután pedig érkezett a hír, hogy Béresék bővülnek, s az alagsort, ahol nagyjából 9-10 próbaterem volt megtalálható, fölvásárolják és raktárnak fogják használni.

Szerencsénkre azonban a komolyabb, régebbi bérlőknek (Dávid annak számított, hiszen évek óta vitte a termet) cserelehetőséget ajánlottak föl valamivel lentebb (de még szintén Újpesten), a Mildenberger és Baross utcák sarkán egy bútorraktár-áruház pincéjében. 
A bejárás során először találkoztunk az igazi Afrikai Joe-val (ő a portás volt, aki általában már este tízre mattrészeg volt és a francia idegenlégióból hozott sztorijaival igyekezett kábítani a társaságot), aztán nagyjából 1-2 nap töprengés után rá is bólintott a társaság az új helyre.
Jöhetett a költözés tehát!

Mátéval és Dáviddal egy szép novemberi délután neki is láttunk átrakodni a holmikat.
Dávid régi zenésztársa, Zsombor fel is bukkant elvinni a dobjait, de aztán valahogy az új termünkbe került az is és ott porosodott hónapokig. 

Valahol Újpesten...

Ő maga pedig azonnal elhúzott, amint leraktuk a dobjait - eszébe nem jutott segíteni a mi holminkkal esetleg :D
Camaraderie
.

Maga az új terem egyébként a bútorraktár alatt volt megtalálható, viszont egy két oldalról nyitható régi teherlift állt meg pontosan előtte, ami pokoli hasznosnak bizonyult később - koncertek előtt és után nagyon gyorsan meg tudtuk valósítani a ki- és bepakolást a kocsikból. 

Máté és a teherlift.

2024 márciusáig maradtunk végül itt emlékeim szerint.
Kaptunk akkor ugyanis egy áramszámlát, ami egyrészt kézzel szerkesztettnek tűnt, másrészt irreális összeg szerepelt rajta, úgyhogy jöhetett a gyors és meglehetősen angolos távozás... :D
De erről majd később.

Egyelőre birtokba vettük új helyünket, berendezkedtünk (közben megjártam Bristolt, visszatérvén szeretett Angliámba 12 év után) és megkezdtük a fölkészülést következő, Pótkulcsban esedékes koncertünkre.
November 25.-én el is jött a nagy nap.
A Máté által szervezett eseményre (és az általunk már jól ismert helyszínre) meg is érkeztünk időben, elkezdtünk kipakolni - majd jött is az első akadály.

Érdemes lesz figyelni, most jön a klasszik kezdő zenekar sz*patása-sztori.

Jött ugyanis a hely szervezője beállásnál, hogy Máté nagydobja túlságosan hangos, és az utca lakói ki fogják hívni a nem tudom már kicsodákat, úgyhogy ezt így nem lehet. 
Szóval vagy tanálunk más megoldást (és használjuk a hely saját, kisebb nagydobját), vagy le lesz fújva az egész a g*cibe. :D
Hát mit mondjak, megállt bennem elsőre az ütő.
Máté meg Dávid meg rögtön el is kezdték mondani, hogy hagyjuk a  f*szba az egészet, csomagoljunk s menjünk.

Nagy pillanataink a Pótkulcs pincéjében.


No de nem ilyen fából faragtak viszont engem...
Mondtam, hogy legalább tegyünk egy próbát a hely dobjával, ezért kár hazamenni, úgyhogy tartsuk meg a koncertet és b*sszunk oda (meg a csávónak is a végén, ha további problémái vannak).
Hát jól van-jól van, rakodjuk át.
Fölmentünk egy elzárt, rejtett helyiségbe a Pótkulcs fölött (ami gyanúsan úgy nézett ki, mint egy régi, polgári életvitelű dédimama egykori lakása :D ), lepakoltuk a másik nagydobot (ami minimálisan volt kisebb, mint a Mátéé).
Ezek után szóltunk az ipsének, hogy na most figyeljen.
Nagyjából semmi különbség nem volt a kettő között, ő azonban halkabbnak hallotta a sajátjukat, és így már meg lehetett tartani a koncertet. :D
No komment.

Előttünk az egykor híresebbnek számító, de végül széteső és újjáalakuló koncertjét megtartani vágyó The Buddha Pests melegítette a színpadot ezúttal.
Itt magát a zenét annyival tudom jellemezni, hogy ez a tökéletes Subways-pótlék azoknak, akik még sosem hallották amazt a zenekart és/vagy nem is akarják (nem vesztenek egyébként sokat, minden számuk full ugyanaz).
A Buddha gitáros-énekes ezen az estén nagyon akart, de igen kapatosan állt ki a színpadra és nem igazán volt értékelhető amit csinált.
A basszer és a dobos viszont k*rva jó fejek voltak, előtte és utána is beszélgettünk sokat velük (plusz a basszernek segítettünk belőni a hangerőt DTR-rel, hogy ne szaggassa ki a pincehelyiség falát a' Erő... :D )
Az alkalmi énekes csajszi viszont nem volt rossz (azóta a Bulls of Prey-t erősíti) - ha az énektémáiért nem is, de a látványért mindenképpen megérte a koncertjük.

A mi koncertünk többé-kevésbé jól sikerült (a Staring at the Sun-t a DTR/Máté kettős eltoszta, úgyhogy azt átugrottuk, a többinél nem nagyon volt hiba). 

Színpadon a Russian Girl!

Máté egyik rokona pedig hívta az ismerőseit, és az első sorban énekelte bizonyos számainkat, ami nekem külön tetszett :D
Mint később kiderült, a hely fura urának is meglepetést okoztunk azzal, hogy az előzetesen sejthető nullszaldós/veszteséges buli helyett megtöltöttük a pincehelyiségüket, úgyhogy emlékeim szerint később kemény 20.000 forinttal gazdagodott a zenekar.

Azaz újabb "kezdő zenekar wants to break through, meets reality" moment".
Igaz itt legalább valamennyire így megbecsültek minket és a zenénket s nem a szeptemberi 123-as klubos történet volt - arról előzőleg írtam bővebben.

November 28.-án újabb megmérettetés várt a zenekarra - a Víztorony Média vendége voltam Dáviddal, ahol a közelgő oroszlányi koncertünket igyekeztünk promotálni.
Alapvetően nem sikerült rosszul a beszélgetés, de itt (és máshol) mondjuk azt gondolom nem ártott volna egységes frontot mutatni, ha már zenekarosdit csinálunk.

Én kifejezetten elégedetlen voltam, amikor Dávid egész egyszerűen bedobta az együttest a busz alá -  mondván, hogy ő már stúdiózott, a többiek még nem, figyelmen kívül hagyva, hogy Máté több albumon dobolt már, én a The Countless Vansszal adtam ki profi stúdióban rögzített (és elég sikeres) EP-t, illetve a Russian Girl már egy demófelvételen túl volt akkorra (álá Oposszum).
Ez az "én profi vagyok, a többiek teljesen amatőrök" mentalitás rá mindvégig jellemző volt és ezt sosem felejtettem el neki, amíg a zenekarban volt (már nincsen köztünk).
Az adás mindenesetre itt meghallgatható:

Víztorony Média - Russian Girl interjú

A soron következő szegedi koncertről nem túlzás kijelenteni, hogy az egész együttes nagyon várta.
Dávid például sosem járt még arra.
DTR már igen, de vissza akart térni, én pedig valamikor 28-30 évvel ezelőtt jártam utoljára arrafele.

Ajjaj.


Apukám végezte akkoriban épp a földrajz szakot a JATE-n, és egyik konzultációjára már hősünk is elkísérte. 
Annyira emlékszem, hogy egy kőzettár előtt várakozok rá, s mind az ásványokra, mind arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy benn vajon mi folyhat, mi is lehet az a konzultáció. :D

Máté mozgatta a szálakat itt is, és egy soltvadkerti zenekar előtt léphettünk föl aznap a Városi Rockklubban.
Rögtön a megérkezés kalandosan sikerült, és sikerült belefutni az eddigi legnagyobb arcú szervezőbe.
Transz-Krisz, Szeged gyöngye.

Kezdő zenekar meets reality vol. 03 következik.

A csóka azzal kezdte, miután Máté megkereste, hogy ő nem ad egy fityinget sem - legyünk hálásak, hogy egyáltalán a színpadra engednek bennünket.
Jó dobosunk ezt azzal counterelte, hogy a főzenekarral tárgyalta ki, hogy legalább valami minimál benzinpénzt kapjunk és ne totális bukta legyen lemenni Szegedre - ez sikerült is.
Tehát bepakolás után volt még némi időnk koncertig, úgyhogy Pöttyel odamentünk ehhez a helyi csillaghoz, hogy mégis összebarátkozzunk, vagy pár szót váltsunk véle.
Az ipse azzal fogadott, hogy kezet nem nyújtott, vett viszont egy sült krumplit és tele szájjal mondta az okosságokat, úgy, hogy közben reánk sem nézett.

Teljesen megalázó volt.
Elmondása szerint úgy lehet igazán zenekart fölfuttatni, hogy kizárólag feldolgozásokat játszol (esetükben közepesen sz*rul, íme), majd egy idő után fokozatosan elkezded beépíteni a saját dalokat, mikor már ismer téged a közönség.
Hát nem tudom, mi fél év múlva az Instant színpadán voltunk megtalálhatóak, nagyjából 65 ember előtt (és a legendás Amber Smith előzenekaraként), ők szerintem azóta is keresgélik, mi lehet a Szeged vége tábla után következő világban.

A hangosítóról viszont meg kell emlékezzek - ő profi volt egyszerűen.
Nagyon hamar, a beállásnál rájött, hogy a mi zenénk milyen, ill. mitől működik, úgyhogy ezt figyelembe vége szinte tökéletesen belőtt mindent - kezdődhetett a koncert!

Azt gondolom, hogy ezen az estén kimondottan jól szóltunk - mindenki a helyzet magaslatán volt, én pedig megpróbálkoztam humoros felvezető szövegekkel is, amik meglepetésemre működtek. :D
A közönség kisebb bánatomra nem igazán állt föl, ülve hallgattak minket.
Néhány kivétel volt azért, köztük Szeszes Marcsi és Beb*szott Bácsi, akik előbb külön-külön, majd összekapaszkodva dajdajoztak a színpad előtt, míg ki nem tették őket a helyről... :D
A koncert után történt először az első igazán rocksztár momentumom - egy (egyébként kifejezetten szép, és enyhén kapatos) lány jött utánam a férfi vécébe (!) azzal, hogy úristen micsoda énekes vagyok és micsoda pasi.
Mindezt úgy, hogy két méterre állt tőle a csávója (!), aki később, mikor lassúztak a főzenekarra, el is tört a lyány előtt a földön egy felespoharat, majd kiviharzott, némi joggal. XD
Ezen felül életemben először hallottam a szögedi tájszólást - csak olvastam erről, de mivel a magyar média a tökéletes nyelvi homogenizációra törekszik (az angolokkal ellentétben, akik évtizedekkel járnak előttünk ilyen tekintetben, lásd Coronation Street vagy épp a Lip Service, melyekben tájnyelv hallható), hallani sosem hallottam az erős ö-zést korábban.
Hát itt konkrétan sokkot kaptam, mert volt egy olyan kiszombori figura, akinél nem értettem elsőre (!) mit mond.... :D
Miután haladt előre a beszélgetés, nagyon türelmesen és nagyon figyelmesen aztán egy idő után megértettem majdnem mindent és megmondom őszintén, k*rvára tetszett ez a dialektus!

Az tényleg csak hab volt a tortán, hogy volt kettő srác, akik konkrétan miattunk jöttek el a VRK-ba, mert látták a Dé-tervezte plakátot, meghallgatták a youtube-on fellelhető anyagunkat és azt mondták: igen, ez jó lesz.
Ők egyébként a koncertünk után elmentek betépni a Tisza-partra - remélem nem azért, mert csalatkoztak. :D
Máté pedig a végén úgy érezte, megérdemeljük, úgyhogy az előre megbeszélt fellépti díjunk (5.000 forint) dupláját markolta fel kaján vigyorral, majd hazaporoltunk szépen a srácokkal.
Utólag egyébként a főzenekarnak elmondta, akik azt válaszolták, hogy annyira jók voltunk, hogy még többet is megérdemeltünk volna, és hazafele Soltvadkertre végig az első EP-nk ment a kocsiban... :D
Nem tudom sokszor, hogy tudtunk ennyi f*szságot megúszni a zenekarral, de valamit biztosan nem csinálunk rosszul. XD

Az egész sikeres évet pedig hol máshol, mint Oroszlányon zárta a zenekar.
Itt aztán minden volt, de tényleg.
Plakátolás, toborzás, hirdetés, barátok, és ellopott keverő - vágjunk is bele. :D

Ezt én szerveztem, és abszolút igyekeztem, hogy nagy sikerű legyen.
A Rákóczi Presszó üzemeltetőjével/alkalmi koncertszervezőjével megbeszéltem, hogy küldünk plakátokat (ismét Dé remeke), légyszi tegyétek ki.
Kiderítettem, hogy aznap lép föl az evangélikus kórus, így a koncert időpontját későbbre tetettem - várván, hogy az adventi hangulattól átfűtött emberek áttévednek a szomszédba egy kis dark indie-t hallgatni. :D
Felkeresett a művház igazgatója, aki azt mondta, hogy a főtéren lévő koncertjük végén be fognak minket mondani, remélvén, hogy kimennek Oroszlány falurészibe a még több zenére vágyó emberek.
Ő egyébként a koncertünk legvégére oda is ért, és óriásit tombolt ránk!

Tényleg igyekeztem tehát minden követ megmozgatni - Máté pedig szerzett egy utánfutót, úgyhogy a teljes cuccunkat hoztuk ezúttal, mert nem volt hangosítás.
Aztán a kipakolás után félő volt, hogy nem is lesz - egész egyszerűen ellopták a keverőnket.
Itt kihagyott a szívverésem egy pillanatra, bevallom.
Pakolás előtt ugyanis nyitva hagytuk a bérelt utánfutó ponyváját nagyjából 5 percre és beköszöntünk Marcsinak (ő az üzemeltető/alkalmi koncertszervező), ez alatt pedig az arra őgyelgő, kifejezetten rossz arcú elemek egyike pókerarccal benyúlt és elvitte.

Kitört a pánik - de előbújt az életösztön is.

CBD Miló mémje az oroszlányi keverős fiaskóról.


A következő órában az összes létező oroszlányi zenészismerősömet megkerestem, hátha akad egy keverő, míg a jelenlévők közül néhányan segítség helyett hol üvöltve röhögtek, hol szánakoztak rajtunk...

Tényleg azt hittem, előbb-utóbb ki fogok ütni valakit, de inkább valakiket.
Végül Karesz oldotta meg a gondunkat, a bátyja keverőjét tudtuk használni végül - a koncert így nem maradt el.

Nem is tudom - utólag azt mondom, nem ez volt a legjobb fellépésünk, de nem is volt rossz.
CBD Miló átjött Fehérvárról és hozott nekünk füstgépet, ami hamarosan akkora ködöt gyártott körénk, hogy majd megfúltunk... :D
Mr. Boer, akivel annak idején a Balkan Girlt megírtam a Haraszthegyi út elején található játszótér lépcsején, szintén ott volt és azt a dalt személyesen neki dedikáltam...
Jó volt tehát, de legközelebb még jobb lesz!

Ami egyébként igaz a legközelebbi bejegyzésre is - mára zárom soraimat, mindenkinek kellemes ünnepeket és boldog új évet!

2024. október 13., vasárnap

Russian Girl Rising - 7.rész

Üdv Feleim!

Ideje, hogy folytassuk a kalandozást a Russian Girl együttes közelmúltjában!
A mai epizódban rendkívül érdekes helyszínekre utazunk és találkozunk egy nagyon ígéretes szarvasi formációval is - érdemes lesz velünk tartani!

Őszbe fordult a világ, 2023 szeptemberét írtuk.
A vegyes érzelmek a fehérvári koncert után hamarosan lelkesedéssé alakultak - küszöbön állt a következő megmérettetésünk Szolnokon - Máté szűkebb pátriájában.
Dobosunk Zagyvarékason nőtt föl, de emlékeim szerint a kisgyerekkorát JNK fővárosában töltötte, amit röviden csak úgy jellemzett: Szolnok City, Mordor kapuja. :D
Az előjelek tehát igen bíztatóak voltak, az ominózus szeptember 16.-ai napon meg is jelentünk.

Szolnok olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.
Lamazius csak úgy jellemezte, mikor Sophie-val és vele hazafele utaztunk egy régi-régi erdélyi kalandunkról, hogy: ez tiszta Oroszlány!! :D
Szolnokon valahogy érvényre jutott a szocialista várostervezés legjava, azaz ha emlékezetem nem csal, 7-8 utca kivételével egyszerűen elbontották a hagyományos városmagot és jöhettek a tízemeletesek. 

Mikor leszáll az ember a vonatról a vasútállomáson, azért igencsak szembejön a Balkán.
Kéregetők, prostituáltak és alkoholista hajléktalanok várják, hogy valaki megmentse őket aznap, s talán valamelyik másik napon is a közel-távoli jövőben.
Bentebb azért a város a szebbik arcát mutatja - a Sárga nevű helyre ballagtunk el a vasútállomásról (gyalog), hogy ott valami maradandót próbáljunk meg alkotni.
Aznapi társegyütteseink a MilfGlue! és a Fekete Pont nevű zenekarok voltak.
Váratlan látogatóként becsatlakozott Krisz barátom is, egyenesen Bristolból - éppen otthon tartózkodott Szoboszlón és átugrott Szolnokra vonattal. 

Szolnok, Sárga.

Annak idején szoboszlói kisdiákként együtt hordtuk a Szuperinfót a(z amúgy területre kib*szott nagy) városban. Diabloztunk is sokat öcséink közreműködésével, illetve náluk láttam életemben először PlayStationt a Fehér utcában. :D
Fond memories, high voltage.

A Sárgában nagyjából húszan-huszonöten gyűlhettek össze (főleg a helyi erőnek számító MilfGlue! rajongói), és egy kifejezetten jó hangulatú koncertet adtunk nekik!
Kocsma lévén megvoltak a szokásos borízű bekiabálások (Maident játszotok? Nem? ACDC-t?), de kimondottan élveztem, éles volt a kontraszt a fehérvári után.
Az utánunk következő MilfGlue alapvetően nem áll rossz arcokból, az énekes setupját használtam és azt hiszem ezen kívül még valami eszközt kölcsönadtak nekünk.
Annyira mindenképpen emlékszem, hogy a zenéjük igazából ilyen hülyegyerek-punk (negyven felé közelítők tolmácsolásában), továbbá az énekes számok között majomhangokat adott ki magából és ő volt a sztár. :D
Ellenben ha tizenhét-tizenkilenc éves lennék, simán hallgatnám őket és csajozni is ezer százalék, hogy lehet rájuk.
A Fekete Pont koncertjét már nem tudtam megvárni, de előzetes belehallgatás után ott inkább ilyen izomszagú férfirock dübörög - magamtól sose hallgatnám, de alapvetően ők is jó fejeknek tűntek.

A szeptembernek azonban ezzel nem volt még vége - volt egy harmadik koncertünk is a hónapban!
Glóriára még páran emlékezhettek - a klasszikus rockbitch volt ő, aki mindenkire ráment, akinél a karizma jeleit vélte fölfedezni.
DTR-nek volt vele kalandja egyszer, miután én elutasítottam a kisasszony közeledését Kapnikbányán (részegen nem volt egyszerű, különösen, hogy bugyiban-melltartóban volt, de néha azért a férfiak is csinálnak értelmes dolgokat a hülyeségek helyett).
Ezen felül Máté is elmesélte később, hogy nála is bepróbálkozott, mikor még egy korábbi zenekarában tevékenykedett s találkoztak valahogy...
Úgyhogy ez itt egy eléggé orosz rulett-jellegű szituáció is lehetett volna, ha mindenki rábólint - de háromból ketten nem gondoltuk úgy, hogy ez kéne nekünk. :D

Szóval Glória akkori zenekara, a Linkin Park-feldolgozásokat játszó Lost Myself hívott meg minket nagy-nagy bemutatkozó koncertjükre az S8-ba Budapesten.
Nem nagyon tudtam, mire számítsunk, úgyhogy Mátéval konzultáltam először - rábólintott, így ez amolyan extra dátum lett az őszi klubturnénkon.
Nem pontosan emlékszem már, ki lett volna a harmadik zenekar, de úgy rémlik, az utolsó pillanatban kiestek, így Máté mesternek nagyon gyorsan kellett lelnie beugró együttest - és aranyat talált.
A legutóbbi bejegyzésemben megemlékeztem a szarvasi Néma Revolverekről - most az ő perceik következnek.

Az S8 kisebbik színpadán.


Valami egészen szürreális képet mutató zenészek faroltak be az S8 elé, pontban akkorra, amikor a beállást meghirdette a klub (ez itt most a zenekarok soundcheckjét jelenti, nem a vad piáldát :D) - ami nem gyakori.
S kiszállt egy katonaforma figura (akiről kiderült, hogy valóban katona), két barátságos filozófushallgató-forma csákó, egy gimnazista és Winkler Róbert.

Első ránézésre elmosolyodtam, hogy kik ezek, de amint elkezdtek játszani, azonnal lehervadt a vigyorom...
Rögvest érződött, hogy ők igen sok zenekarral ellentétben igenis komolyan veszik a dógukat.
Ez mondjuk jó számok nélkül még önmagában kevés lenne - nekik viszont vannak ilyenek és nem is csekély számú.
Ha az ember az albumaikat hallgatja, nem feltétlen fogja átérezni elsőre, hogy itt miről is van szó (home studióval dolgoznak) - élőben viszont egyszerűen elszabadul a pokol!
A dobos rendkívül változatos dolgokat játszik, pontos és bolond - a gitáros agresszív/szelíd stílusokat váltogató játéka nagyon illik egy alapvetően punkba oltott, billentyűkkel sűrűn díszített 30y-ra hajazó, de annak mostani korszakánál mérföldekkel jobb zenéhez.
Winkler Róbert szarvasi megfelelője pedig akkora frontember, amilyet nem gyakran látni, pedig ami engem illet, azért megjártam már pár koncertet.
A Staropramen Granát sörömet is simán felmarkolta, mikor vége lett a koncertünknek, de nem bántam, abszolút megérdemelte (én magam, míg zenéltünk, jobb híján Dávid söréből szlopáltam, amit ő viszont nehezményezett később :D ).
Szóval csak ajánlani tudom őket - élőben nagyon nagy élmény!

Utánunk mi következtünk (a Vörös teremben játszottunk egyébként, az a kisebb), nagyjából húsz ember előtt kezdtünk el alkotni.
A harmadik számig nem igazán találtam meg a hangomat (nem hallottam magam), utána viszont a hangosító srác ráérzett és onnantól már ment minden.
A színpadon ötezer fok volt (a kicsi termet fűtötte a lelkes közönség), illetve a pofámba világító lámpák miatt nem láttam semmit, ami nem volt akkora baj - így felszabadultan ment a dolog végül is. :D
Potter is eljött, és jó érzés volt hallgatni, hogy a The Countless Vansból átmenekített dalokat üvöltve énekli, valamint Katájával marha nagyot táncol ott az első sorban. :D

Utánunk jöhetett a Linkin Park tribute és hát addigra Pöttyel sikerült annyira bekarmolnunk, hogy végig is hallgattuk őket (Máté kb. azonnal elmenekült, mikor meghallotta/-látta, mi zajlik a színpadon).
Elég döbbenetes élmény volt, Glória például egyáltalán nem tudott dobolni (korábban ezt nem tudtam). Rendszerint belesült a részeibe, illetve volt egy kb. 20 másodperces intermezzo az egyik dalban, ahol fogalma nem volt, hol tartanak - és ment a csend...
Az énekes, teszkós Chester egyébként alapvetően nem volt rossz.
Ugyan a legmagasabb hangokat képtelen volt kiénekelni, de igazság szerint neki egy jobb képességű zenészekből álló együttesben simán lehetne keresnivalója.
A szettjük végéhez közeledve aztán az enyhén illuminált Geldar és az erősen illuminált Pötty folyamatosan a ráadást követelte sörrel a kézben, akárcsak az amúgy meglepően népes közönségük, így majdnem egy órát játszottak végül - nem volt jó. :D

Ennek ellenére remekül éreztem magam aznap, az ilyenekre szokta azt mondani Mr. Nyíri, hogy még ilyet!

Ezen fellépés után tartottunk egy jó nagy pihenőt (legalább is ami a koncertezést illeti, próbálni továbbra is eljártunk heti egyszer Újpesten). 

Budán, a Tölgyfa utcában pakolunk a vázsonyi koncert előtt.


Máté a veszprémi Fuzzingát (kikről előző bejegyzésemben emlékeztem meg) hívta el Nagyvázsonyban tartandó koncertünkre, október huszonhetedikére, azzal a felkiáltással, hogy mivel közel van a város, biztos bevonzzák a közönséget.
Kíváncsian vártam, ebből mi lesz, én magam Vicát és Gesznyét hívtam el - előbbi Bándról, utóbbi egyenesen Oroszlányról (!) érkezett, ami azért nem a szomszéd.
DTR pedig magát Ottót invitálta meg a közeli Kapolcsról, akinek kertjében minden évben tobzódunk nyaranta, amikor a Művészetek Völgye fesztivál tart - s ennyi is volt a közönségünk.
Lamazius váltig ígérte, hogy ő is átjön Veszprémből, de végül valami gyomorrontásra hivatkozva sajnos ez elmaradt, pedig ezt a káoszt ezer százalékig élvezte volna... :D
Eredetileg az udvarban játszottunk volna, azonban felhőszakadás volt azokban a napokban, így végül a szervező áthelyezte a benti színpadra az eseményt.

Ismét elhiszem a nagyvázsonyi
Kinizsi színpadán.

Egy fordított L alakú helyiséget képzeljetek el - ahogy belép az ember, szemben van a bárpult, balra boxok és a véce, jobbra egyenesen pedig (a fordított L szárában) további asztalok és a színpad.
Nos, elől láttam tobzódni nagyjából 10-15 embert (amúgy kongott a hely, pedig küldtem nekik postán egy DTR-tervezte turnéplakátot is), így a Teremben tapasztaltakat fölhasználva azzal kezdtem, hogy az ottaniakhoz szólottam - mondván tessék hátrajönni, koncert lészen.
Nem történt semmi, elkezdtük a koncertet, aztán 3 dal után ismét próbálkoztam, megint nem történt semmi.

Innentől az esélytelenek nyugalmával toltuk le a koncertet, s egyébként ugyan jól szóltunk (a hangosító vérbeli profi), de ennél azért többre számítottam...
Gesznye és Vica kifejezetten élvezte a hallottakat, Ottó már kritikusabb volt (jó volt ez srácok, de még lesz ez jobb), az elöl ácsorgók pedig addigra teljesen be is b*sztak, így a Fuzzinga koncertje már végképp nem érdekelte őket.
Ami a Fuzzingát illeti, egyébként egész jó műsort adtak 2 fő számára (két srác ölelgette egymást atomrészegen a színpad előtt), majd elkezdtünk pakolni és jöhetett a Balkan Show.
Hátul ácsorogtam Pöttyel és DTR-rel, mikor arra lettem figyelmes, hogy odajön egy ipse, akinek egy szavát se értem, oly' részeg, majd hosszában elvágódik, 3 kintre kihelyezett szobapálmát tarolva le egyetlen mozdulattal - tökéletes volt.

A Kinizsi kertjében.

A következő epizódot Dávidék mesélték, mert lemaradtam róla - a kipakolás során át kellett vágniuk a helyi, s addigra iszonyatosan kapatos arcok között a dobokkal, gitárokkal és hát igen, kitört a verekedés.
Annyi azért volt bennük részegen is, hogy átengedjék a hangszerekkel Mátéékat, majd ugyanúgy ment tovább a kocsmai dulakodás, mint ha mi sem történt volna... :D 
Isten hozott Nagyvázsonyban.

A hazaút viszonylag eseménytelenül telt (minden benzinkúton, ahol megálltunk, megáztunk kicsit), majd nagyjából kettőre már ágyban volt a társaság.

Innen csak fölfele vezethet az út! - szokták mondani, én pedig legközelebb megmutatom, hogy ez bizony így is van.
De csak a reklám után.
Jó éjszakát mindenkinek!

2024. október 3., csütörtök

Russian Girl Rising - 6. rész

 Kedves feleim!

Ideje folytatnunk a zenekar igaz történetével!

A legutóbbi bejegyzés egészen tavaly nyár végéig dolgozta föl a történéseinket.
A banda szekere lassan megindult - de mi történt utána?
Lássuk tehát!

Megjelent tehát a Russian Girl négy dalt tartalmazó bemutatkozó EP-je, a One of Us.
Sok kapcsolatunk nem volt a magyar zenei médiában (magyarul semmi), úgyhogy a magam módján nekiálltam a megjelenés után a promóciónak.
Azóta persze már rájöttem, hogy a promó részét az album megjelenése előtt és nem utána szokták elkezdeni, de ahogy Gattolina apukája mondotta egyszer: így tanul a kutya is... :D

A legeslegelső cikket a Recorder magazin hozta le rólunk, mikor úgymond maxinak kihoztuk az Acolyte című dalunkat (amihez DTR csinált kiváló szöveges videót).
Ekkoriban úgy gondoltam, hogy ezek a lapok egymást olvassák, s majd szépen elkezdünk terjedni, de egy Potterrel történt beszélgetést követően kiderült, hogy nem teljesen így működnek a dolgok.
Ők a Waydownnál egy menedzselt együttesben vannak, aminek vannak előnyei, és mint kiderült, hatalmas hátrányai is.

DTR a Dürerben
(én pedig az ablakban tükröződöm éppen).

Úgymond komolyabb helyeken lépnek fel, de ezekért mindig fizetnek (hangosítás, fotós, helybérlés és gondolom a menedzser sem ingyen dolgozik) - így a legtöbb fellépés azonnal anyagi bukta és nem is kicsi.
Ehhez járul még a promóciós költség.
Magyarországon (és gondolom más országokban is) vannak erre adott cégek, akik x összeg befizetése után (asszem 25.000 forintért ajánlotta az egyik föl nekünk még ekkoriban, azaz 2023 augusztusában, hogy megindít minket az ismertség felé) már pörög majd a banda neve a médiában és csodák fognak történni.
Elolvastam tehát, hogy miket írtak az ő bemutatkozó albumukról (Tracks End Here) és hamarosan arra lettem figyelmes, hogy ez konkrétan ugyanaz a szöveg bemásolva, csak le van hozva négy-öt különböző helyen.
Ez számomra a vicc kategória, mikor azért fizet(ne) az ember, hogy egy-egy lap egymás közt körbeküldjön egy előre megírt sablont és változtatás, önálló gondolatok hozzátétele helyett közzétegye, mint valami KESMA alá tartozó megyei napilap.

Úgyhogy úgy határoztam, hogy másik utat választok és egész egyszerűen megkeresem az ismertebb online lapok impresszumát az interneten és írok a megfelelő embereknek egy-egy emailt.
Így is lett, s ebből hamarosan izgalmas dolgok is keletkeztek - például egy szép napon egyszer csak megjelentünk az Indexen és még egyszer a Recorderen.
Na ez már nagy szó volt, mert ekkor rövid idő alatt megsokszorozódott az EP-nk hallgatottsága.
A koncertjeinkre ettől még nem kezdtek el tömegek áramlani, de erre már tényleg azt mondtuk, hogy na talán lesz ebből valami...

S ha már a koncertek - amolyan őszi klubturnéra el is indultunk, Máté szervezésében.
Sokat beszéltünk arról, hogy ki hogyan képzeli el a zenekar felfuttatását - ő azon az állásponton volt, így ismeretlenül vállaljuk el a jó lehetőségnek tűnő helyeket (magyarra fordítva ő keresett meg helyeket) és így beválhat a dolog. 

Máté.

Kíváncsi voltam, meg nagyon kellett a koncertrutin a zenekarnak, így beleegyeztem én is, meg az együttes többi tagja is - utánunk a vízözön!

Próbatermet is sikerült szereznünk - Dave jóvoltából hamarosan Újpestre hurcolkodtunk és kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy hiába én vagyok az énekes, nekem is be kell szereznem ezt-azt és viszonylag záros határidőn belül, hogy legyen is értelme a dolognak.
Így először egy végfokot vettem egy sztálini Szovjetunióra emlékeztető gyártelepen Újbudán, majd két egész jó hangfalat egy kicsiPunk nevű arctól az óbudai Teremben - meg is volt a dolog.
A próbatermünk a Béres Alexandra ételfutárcége alatti alagsorban volt a Fóti út-Baross utca kereszteződésénél. 
Annak idején Dave korábbi zenekara, a Mars Told a Secret használta, de miután kimúlt az az együttes, üresen állt, úgyhogy kifejezetten boldog voltam, mikor felajánlotta, hogy a hivatalos próbatermek helyett lehetne végre sajátunk - belevágtunk hát!
Társbérlőink is akadtak az elképesztően rossz Healin' Scars zenekar képében, akik miután beköltöztek, képesek voltak a következőt kiírni facebook-oldalukra:

Jó kis metálos, maszkulin pecó lett belőle. Jó itt zúzni.

Ezek után emlékeim szerint Pötty kiírta egy papírra, hogy maszkulin pecó és az ő részükre ragasztotta oda valahova a falra - mindig jó a hetvenes évek szlengjével hasítani egy másik évezredben... :D

Az első megmérettetés (s egyben második koncertünk) a Terem nevű óbudai helyen volt (ahonnan a hangfalaimat vettem) augusztus 26.-án, a volt Harisnyagyár területén.

Az óbudai Terem színpadán.

Ide részben Máté szervezte a bandákat tudtommal, de pontosan már nem emlékszem - mindenesetre érdekes volt a fölhozatal.
Valahonnan régről ismert egy veszprémi együttest, s ők jöttek el elénk (Fuzzinga). A többi zenekar az Azutmaga nevű instrumentális doom/black projekt volt, és a Space Cadet.

A pokoli hőségben (38 fokot mutatott aznap a hőmérő higanyszála) a Space Cadet nyitotta az estét, ahol konkrétan senki nem jelent meg, így a már megérkező bandatagokkal mozogtunk ott, hogy ne a fűszálaknak kelljen nyomni a stone & rollt.
Nem volt rossz egyébként, de nem is mondanám olyan zenének, amit magamtól hallgatnék.
Utánuk a Fuzzinga következett, ahol már egy-egy számban volt is fantázia, ők stoner rockot csinálnak.
A Bakonyi táncok című daluk szerintem kifejezetten kiemelkedik, érdemes meghallgatni.
A srácok maguk amúgy elég zárkózottak voltak, megérkezés után kezet fogtak, de onnantól gyakorlatilag nem vettek tudomást a létezésünkről (pedig őket biztosan tudom, hogy Máté hívta).
Azt, hogy ezek után miért csináltunk velük még egy közös koncertet, nem pontosan értettem, de azért az sem volt izgalmaktól mentes... :D

Ezek után mi következtünk és nagy volt az izgalom - április óta nem játszottunk színpadon - illetve egyébként is az az egyetlen koncert volt a bárminemű színpadi tapasztalata többeknek.
Azért egész szépen összegyűltek a népek már ránk, úgy 20-30 ember állhatott a perzselő hőségben (mikor elkezdtük, addigra nagyjából már sötét lett, úgyhogy azért már nem volt 38 fok, de a színpadon megsült mindenki); emellett a sörpadoknál ücsörgő vendégeket is odainvitáltam, és nagy meglepetésemre (emlékezzünk, frontemberi tapasztalatom ekkor a nullával vetekedett) oda is jött még vagy 10 ember, így elég sok embernek szólt a dark indie.
Összességében a lehetőségekhez képest jó koncertet sikerült adni (bár a színpadon én a dobon és a szólógitáron kívül semmit nem hallottam, így ezekre próbáltam énekelni).
A végén azért a hangosításért felelő Anna nevű leányzónak beszóltam, mikor a ráadás előtt egyszerűen lekeverte rólunk a hangot, mondván, hogy kifutunk az időkeretből - úgy, hogy többször szóltunk a koncerten, hogy befele kéne még ebből vagy abból, s utólag a közönségből mondták, hogy ilyenkor szitkozódott ill. inkább telefonozott (pedig egyébként ez a munkája).
Az Azutmaga fellépéséből csak részletek vannak meg, mert addigra sikerült a sikertől szó szerint megrészegülni, de úgy rémlik jó volt...
Anna hangosítónak azért végül volt egy csavar a történetben: Máté a következő héten szólt a hely üzemeltetőjének, hogy az elvégzett munkája értékelhetetlen volt, melynek után a leány viharos gyorsasággal repült a helyről :D

Itt épp elhiszem (123-as Klub, Fehérvár).


A program sűrű volt, kevesebb mint két hét múlva (2023 szeptember nyolcadikán) máris Fehérváron tanáltuk magunkat, ugyanott, ahol minden elkezdődött - azaz a 123-as klub színpadán.

Ezúttal azonban nem az oroszlányi the False, hanem a helyi Crow Black Dream társaságában szerepeltünk, akikről mindenképpen érdemes megemlékezni.

Minden kezdő zenekar életében lesznek olyan fellépések, ahova mindenféle banda megérkezik, és az első perctől tudod (minden társzenekar koncertjét meghallgattam eddig egy-két kivétellel), hogy ebből az együttesből a büdös életben nem lesz semmi.
Egy-két évig futhat a dolog, aztán összevesznek a tagok a sikertelenségen/pénzen/öltözködésen/csajokon és itt a bitter end.
Jó esetben elroszog a zenekar évekig, s amolyan helyi legendaként visszavonul egyszer majd.

Nos, a kezdő(nek számító) zenekarok közül én kettő kivétellel találkoztam eddig, ahol elsőre látszott, hogy nem erről lesz szó.
Crow Black Dream az egyik ezek közül.
A másik pedig a szarvasi Néma Revolverek, róluk majd később.

Itt ugyanis valami izgalmas történt.
Alapvetően én nem hallgatom napi szinten a rengeteg gépi hangot tartalmazó dark wave irányzatot (bár a jelentősebb képviselőit ismerem), de itt a kb 50 perces műsoruk alatt azt éreztem, hogy a dalok legalább fele erős, van színpadkép és ebből akár bármi lehet később.
Idén a Fekete Zajon léptek föl a Mátrában, ami az underground fesztiválok egyik legmagasabb szintje Magyarországon, úgyhogy valamire én is ráérezhettem - de ők is.
Úgyhogy belecsöppent egy vérbeli gótbuliba a Russian Girl és körülbelül 15 embernek elő is adtuk, amit tudunk.

M. Ati unokatesóm megfejtése
a fehérvári koncert egyik pillanatáról.


Összességében nem a legjobb koncertünk volt, mi jól szóltunk - de voltak gótok, akik bejöttek, egy pillantást vetettek ránk és már mentek is kifele... :D
A végén pedig a becsületkassza egyetlen ezrest tartalmazott (öt fős a zenekar, fejenként kétszáz forint), így olyannyira elkeseredtem, hogy meg is indultam az állomás irányába Gazelláné segítségével (aki a svéd kalandunkról lehet ismerős). 
Ott aztán a sors igazságot szolgáltatott, mert fölbukkant a banda többi tagja is, és együtt szépen visszautaztunk Pestre, úgyhogy nem zárult teljesen keserű szájízzel az este.
Ezen kívül minden zenekar életében lesznek kevésbé sikeres koncertek - ezzel tudni kell együtt létezni.

A következő körben beindul majd a valódi őszi dömping, és tényleg elképesztő helyeken szerepel a zenekar, elképesztő történetekkel.

Mára azonban jó éjszakát és hallgassatok sok Twilight Sad-et!

Geldar

2024. május 4., szombat

Russian Girl Rising - 5. rész

 Üdv feleim!

Ideje folytatnunk a zenekarom történetével!
Öt hónap telt el a legutóbbi bejegyzésem óta, és elég sok minden történt a zenekar háza táján.
Időben azonban lassan utolérem magamat, s megérkezünk a jelenbe.

Vágjunk is bele tehát!

Szóval legutóbb ott tartottunk, hogy 2022 telére erősen megfogyatkozott létszámban az együttes.
Balázst, a dobosunkat kirúgtam, mert nem járt próbákra, Szabó II pedig magától távozott, mielőtt ugyanerre a sorsra jutott volna - így mondjuk kikerült egy bomlasztó elem közülünk, viszont szólógitáros nélkül maradtunk.
Először is dobost kellett találnunk, hogy legyen, aki összetartja a zenénket végre.
Balázs nem volt rossz egyáltalán, de amiket ő játszott, sokkal inkább voltak valók alternatív zenekarba, mint dark indiebe, vagy akár csak simán rockzenébe - úgyhogy meg is kezdtük a megmaradt tagokkal, azaz DTR-rel és Pöttyel a keresgélést.
Ketten csakhamar jelentkeztek is 2023 januárjában.
Az első jelölt egy Pál nevű móri fazon volt, aki elegánsan átsiklott afölött, hogy 25 és 35 év közti zenészeket kerestünk (3 gyerekes édesapa volt, 40 fölött), viszont nála csakhamar kiderült, hogy az akarat nagyobb, mint amit a valóság mutat - a felesége végül az első meghallgatására sem engedte el... :D
A második versenyző egy Miki nevű srác volt, aki aztán tényleg megért egy misét.
Ő már eljutott az első (és egyben utolsó) meghallgatására, viszont egyáltalán nem tudott tempót tartani, sőt úgy igazság szerint dobolni sem... XD
DTR és Pötty eléggé elnézőek voltak a tömény balfaszkodás láttán-hallatán, én viszont olyan fél óra után már éreztem, hogy ebből a srácból akkor sem lesz nálunk dobos, ha körbeimádkozzuk és berakjuk neki a Lars Ulrich oktatóvideókat a pontatlanságának tökélyre fejlesztése érdekében.
Vége is volt a dolognak, hazament, majd értesítjük.
Mivel más jelentkező ekkor pont nem volt, úgy voltam vele, kivárunk, hátha lesz jobb (mondjuk ennél  csak jobb jöhetett).
Aznap este azonban (vélhetően mattrészegen) rám írt, a meglehetősen összefüggéstelen gondolatfolyamból annyit sikerült kihámoznom, hogy nagyon szeretné, ha átmennék hozzá filmezni.
Itt már tényleg eluntam a bohóckodást, s megmondtam neki, hogy dobost keresünk alapvetően, valamint zenekart üzemeltetünk, nem vidámparkot - Miki sztorija így itt ért véget.
A következő körben azonban jelentkezett végre valaki, akiben láttunk fantáziát - vele egy időben pedig a szólógitárosok is elkezdtek mocorogni.
Ha másra nem, erre kifejezetten jó volt a Child God első demója, hogy legalább nem pocsék minőségű zajjal voltunk kénytelenek új tagokat fogni... :D
Így csatlakozott a bandához Máté, aki többek közt a Road to Hope zenekarban ült korábban a dobok mögött - az általa elküldött demó magyar szinten marha jól szólt, úgyhogy rögtön kíváncsi voltam, mit tud!
Az első meghallgatáson kiderült, hogy enyhén sérült a hallása, viszont nem csak hogy tartotta a tempót, de egyenesen diktálta is, nekünk pontosan ilyen emberre volt szükségünk!

A szólógitárosok közül ketten maradtak állva az első interjúk után - az egyik Beni volt, a Healin' Scars jelenlegi ritmusgitárosa, a másik pedig Dávid, a Mars Told a Secret egyetlen gitárosa.
Mindkettő érdekes fazonnak tűnt, de amíg Dávid kifejezetten izgalmas, riffközpontú (de nem tolakodóan virtuóz) ötleteket mutatott, addig Beni videóin ment a vonalas hard rock, amit igazából sose szerettem.
A kérdés hamar eldőlt, Dávidot hívtuk be meghallgatásra és fel is vettük, Mátéval egyetemben.
Némileg várakozó álláspontra helyezkedtem (a Szabó II-ős cirkuszok után nem igazán volt még egyszer kedvem olyan emberhez, aki a pozícióharcokban érzi otthon magát a zeneírás helyett), és az csakhamar kiderült, hogy ekkoriban Dávidunk szíve az épp oszladozóban levő zenekarával volt még sokkal inkább.
Utólag visszagondolva egyébként megértem - ott ő volt a fő dalszerző, ő diktálta a tempót, és ha lassan is, de valóban mentek előrefele.
Asszem négy koncertet ért meg a dolog, viszont kiadtak két EP-t (melyeken kb 3-4 jó dal szerepelt).
Náluk főleg az volt a gond, hogy folyamatosan basszusgitáros-gondjaik voltak - volt, aki kiköltözött külföldre, volt, aki hitegette őket, de próbára viszont egyáltalán nem járt, s hősünknél egyszer csak betelt a hócipő.
Ami Mátét illeti, ő Szolnokon és környékén amolyan üdvöskének számított - rengeteg bandában dobolt, de végül valahogy mindig föloszlottak a dolgok.
Olyannyira elege lett egy idő után, hogy eladta az összes zenekari holmiját, csak egy dobot meg tán egy basszusgitárt tartott meg.
Őszinte örömömre az első hónapokban ez a visszájára fordult, megjött a kedve újból a zenéléshez, s szépen lassan elkezdett beszerezni ugyanolyan, vagy jobb cuccokat, amiktől annak idején megvált, mondván, hogy leszámol a zenéléssel örökre.
A két új tag csatlakozásával ellenben nem várt lendületet kapott a bagázs.
Míg 3-4 hónappal azelőtt kb. arról nem tudtunk dönteni, hova üljünk be sörözni a próba után, most hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy már azon gondolkozunk, hol legyen a banda legeslegelső koncertje.
Az is kitudódott, hogy Máté elég jó szervező, és mondta, hogy ha sikerrel vesszük az első akadályt, akkor hajlandó megmozgatni a régi kapcsolatait egy-két koncertlehetőség reményében.

Úgy gondoltam tehát, hogy megkeresem az oroszlányi the False énekes-gitárosát, (az azóta tragikusan fiatalon elhunyt) Tibit.
Különösebben sosem szerettem a dalaikat - illetve az ének zavart, meg a rendkívül semmitmondó dalszöveg, amúgy maga a zene helyenként egész fasza volt. 

Első koncertünk délutánján, Fehérváron.

Viszont régóta beszélgettem már vele messengeren, mert tudtam, hogy ők már sok éve nyomják és bíztam benne, egyszer akár egy közös koncertet összehozhatunk.
Tibit kicsit puhítanom kellett, mert az elején élből lerázott - úgy éreztem kicsit, hogy ő rocksztárnak gondolja magát, pedig igen régóta tartó zenei karrierjük során olyan nagyon messzire azért nem jutottak el...
Aztán egy este rám írt, hogy 2023 április 21.-én Fehérvárra mennek, s lehetnénk előzenekar.

Lázas készülődés vette kezdetét, hiszen a felállás teljesen új volt, a banda majdnem fele ismerkedett a dalokkal még, úgyhogy én máig kisebbfajta csodának tartom, hogy 5-6 hét alatt gatyába ráztunk hat dalt és ki is álltunk a színpadra a The False elé.
Sikerült!!!
Néhány hónappal azelőtt még valóban azt hittem, tényleg képtelen lesz arra a Russian Girl, hogy megugorja ezt az aprónak tűnő, de egyáltalán nem egyszerű akadályt - azaz hogy legyen már végre egy koncertünk, ahol megpróbálunk néhány dalt előadni többé-kevésbé jól... :D

A visszajelzések eléggé pozitívak voltak, meg én is jól éreztem magam a színpadon, úgyhogy kézenfekvőnek tűnt, hogy folytatjuk is.
Hamar föl is lebegett, hogy adjunk ki egy néhány dalt tartalmazó EP-t, és mutassuk meg magunkat a világnak!
Első saját próbatermünk Újpesten.

Az új tagok egyébként itt kifejezetten kitüntették magukat - Dávid csakhamar a rendelkezésünkre bocsátotta az egykori zenekarának a próbatermét Újpesten (Béres Alexandra ételfutárcégének pincéjében), Máté pedig elkezdte fölforrósítani régi zenei kapcsolatait az EP ügyében.
Az viszonylag egyértelműnek tűnt, hogy az Oposszumban rögzítsük az EP-t, hamarosan abban is sikerült megállapodni, hogy 5 dal legyen rajta (a végén négy lett ebből, de ez egy későbbi történet).
Volt ugyan egy rövid ideig szó arról, hogy a szolnoki Denevér Stúdióban rögzítjük az anyagot, de ebből végül nem lett semmi.

Időközben megkeresett minket a szentendrei RockPagoda, hogy hallott rólunk és szívesen készítenének velünk interjút...
Kellemesen meglepődtem, hiszen akkor és ott még csupán egy darab dalunk volt kiadva, amit ráadásul újra fel akartunk venni, teljesen más dobbal és Szabó II szólóját is szerettem volna kigyomlálni a végiről, mert Dávidban több fantáziát éreztem, mint gitáros...
Mindenesetre megbeszéltük a dolgot, és Pöttyel-DTR-rel megerősítve kivonultunk Szentendrére egy szó szerinti minipagoda pincehelyiségébe interjút adni nekik.
Hát mit mondjak...
Hallgassa meg mindenki, s döntse el, milyen lett... :D
A fickó legalább tizenötször mondta el a (z egyébként kib*szott hosszú, másfél órás) felvétel alatt, hogy most ne lepődjünk meg, de föl fog tenni egy rendkívül provokatív kérdést...
Majd kérdezett egy olyat kb, hogy mióta zenélünk. XD
Szint.
Mindegy, ilyen szempontból is átestünk a tűzkeresztségen, roboghattunk tovább a következő nagy falat - azaz a stúdiófelvétel irányába.
2023 június 11.-én tehát levonultunk testületileg (és előre legyártott dobsávokkal) az Oposszum hűvös pincehelyiségébe, s megkezdődtek a munkálatok.
Mit mondjak, nem volt egy könnyű szülés. 
Pötty alkot, DTR figyel, hősünk eszik.


A dobokat előzetesen gitármankókra rögzítette hősünk (Pötty), és a felvétel napján derült ki, hogy az egyik mankó egyszerűen rossz... :D
Úgyhogy 5 dal helyett végül néggyel kezdtünk el dolgozni a stúdióban.
Pötty és Dávid viszonylag hamar lezongorázta a részeit (Dávid mondjuk a Child God szólóját rögtönözni akarta, ám a terv nem jött be és Gergő másnapra ismét behívta xD), DTR viszont nem nyújtott valami meggyőző teljesítményt itt sem.
Egész egyszerűen pontatlanok voltak a részei, úgyhogy ott elég sok utómunka kellett ahhoz, hogy összeálljon a daloknál a ritmusszekció.
Nem voltam kifejezetten boldog, de úgy voltam vele, a 2022 augusztusi Child God demóhoz képest legalább van előrelépés, ezekkel könnyebb volt dolgozni, mint ami ott ment.
Ami az éneket illeti, nagyon hamar megvoltam mindennel, de mivel nap végén kerültem sorra, és már volt bennem két sör, ezért volt néhány hely, ahol editálni kellett, amit csináltam - mindenesetre az albumra végül fölkerült énekrészek 98 százaléka én voltam. :D
A sávok rögzítése után meg is kaptuk azokat (Gergő meglepett arckifejezéssel adta át ezeket Máténak, alighanem arra számított, a mastert is ott készíttetjük el), majd ezek kimentek Angliába, egy Béci nevű régi hangmérnök ismerőséhez.
Itt jött az első meglepetés, amilyennel korábban nem találkoztam - az énekfelvétel a Child God alatt sz*r lett.
Valami nagyon el volt állítva a felvételen, mert pöszének tűntem - az összes s, sz, z, cs hangom rossz volt.
Jeleztem a masterelőnek, de mondta, hogy nem lehet nagyon ezzel mit csinálni - úgyhogy nem akartam beérni a gagyival és elmentem az Echo Stúdióba újravenni ezt.
Itt ismét jöhetett egy meglepetés, a stúdiós fazon ugyanis nem tudta beolvasni Máté midiben rögzített dobjait, így a Child God-ot végül metronómra és gitárokra énekeltem föl - próbáljatok meg egyszer dob nélkül énekelni és rögtön kiviláglik, ez elég komoly feladat. :D
Mindenesetre megoldottam, a masterelési munkálatoknak innentől nem volt akadálya és - 2023 július 20.-án megjelent a Russian Girl első EP-je, a One Of Us.

Ez igazán csapatmunkának mondható, mert bár a dalokat én írtam alapvetően, mindenki hozzátette a részit.
Dávid lőtte az albumborítóul szolgáló fényképet, DTR készítette az Acolyte (és a többi dal) szöveges videóját youtube-ra, Dé készítette a dizájnt, én pedig izomból promotálni kezdtem a frissen kijött minialbumot.

Első turnénk plakátjai, frissen a nyomdából (a lab4art munkája).

Mit mondjak - erre nem voltam fölkészülve.
Annak idején a Countless Vans-szal a promócióra nem nagyon fordítottunk igényt s energiát (Potter egyáltalán nem foglalkozott ezzel, én meg próbálkoztam volna, de azt sem tudtam, hol kéne elkezdeni ezt igazán) - most ezt én vállaltam, csakhamar Európa és Észak-Amerika zenei magazinjainak jelentős részéhez meg is érkezett az EP.
És semmi. :D 
A legtöbb helyről egyáltalán nem jött válasz, Svédországból írtak, hogy EP-ket nem mutatnak be, csak albumokat, Norvégiából pedig azt, hogy lehetetlen megtalálni minket az interneten.
Ekkor még nem tudtam, hogy van egy ún. press kit, amit a magukat komolyabban vevő bandák összeállítanak, s úgy küldenek szét (ez tartalmazza az együttes főbb információit, elérhetőségeit és a többi).
A páratlan amatőrizmusomnak azonban mégis lett némi hozadéka: csakhamar legalább a magyar zenei média elkezdett velünk foglalkozni.
Nyár folyamán egyébként nagyon összevágtak a dolgok és főleg Máté szervezőkészségének köszönhetően körvonalazódtak az őszi, EP-nket promotálandó turnénk részletei is - erről azonban legközelebb írok majd nektek.

Legyetek jók, ha tudtok, és a Healin' Scars egy f*s.

2024. január 8., hétfő

Russian Girl Rising - 4. rész

Boldog új évet mindenkinek!

Ott hagytuk abba legutóbb, hogy felbomlott a The Countless Vans.
Mitévő legyen a nép egyszerű gyermeke?

Kezdjen-e el bronzszobrokat készíteni a Kedves Vezető arcképével, hátha a legközelebbi Kurultájon el lehet őket sózni harcsabajszú, csikósruhába öltözött turbómagyaroknak, akik a karikás ostort (velem ellentétben) azonban nem tudják kezelni?
Fogjon-e egy handpant, hátha a Margit-szigeten majd odagyűlnek köré a bölcsészlányok, s mehet az önfeledt hancúrozás a rózsabokrokban két fröccs után?
Menjen-e almát árulni a Batthyány téri piacra?

Nos, egyik sem lett végül, viszont miután nagy nehezen elfogadtam, hogy a Potterrel alkotott kettősünk kimúlt és ő immár a Waydown nevű (akkor még Bad Billy Goat névre hallgató) együttesben képzeli el a jövőjét, hetekig szenvedtem, hogy most mégis mi a fenéhez kezdjek...
Mármint azon kívül, hogy amúgy épp egy szánalmas munkát végeztem egy retek helyen (ThermoFisher), de volt bennem annyi vágy a kreativitásra, hogy emellett azért még másba is belefogjak.

2020 kora nyarát írtuk ekkor.
Nagyon nehezen állt össze azonban az, hogy mégis mit akarok - mibe fogok belefogni.
Azt tudtam, hogy vannak dalaim, amik szerintem megállnák a helyüket teljes zenekari hangszereléssel is. 
Azt is tudtam, hogy nem akarom egy az egyben átvenni a korábbi bandába írt számaimat, mert akárhogyan is lett vége annak, azok közös dalok voltak, úgy éreztem - sőt ma is.
Szóval rövid huzavona után végül is megkerestem Pöttyöt.
Ő a baráti társaságunk egy olyan tagja volt, aki (gyereknevelés/diplomaszerzés okán) már igazából nagyon ritkán járt csak el a közös eseményekre, de azt tudtam róla, hogy jól rajzol és mintha gitárja is lett volna.
Őt kerestem meg azzal, hogy nézzen föl egyszer a Pozsonyi úti penthouseba, ahol akkoriban laktam.
A lakás megért egy misét egyébként.
Egy elképesztően igénytelen, minden képzeletet felülmúlóan inkorrekt alakkal laktam ott (én a kisszobában laktam, ő hol a nappali közepén tenyészett egy matracon, hol a fürdőszobában rendezkedett be éjszakára), viszont annyi jó volt a dologban, hogy amíg jól ment a munkaközvetítő cége, legalább keveset volt otthon - s volt időm először egyedül nekiállni új daloknak, valamint Pöttyel is tudtunk kiülni gitározni az egyébként tágas balkonrészre.

Az alapvető elképzelés az volt, hogy megpróbálunk olyasmi dalokat írni, mint az Interpol és az Editors - azaz sötétebb hangulatú indie-t, vagy post punkot fogunk csinálni.
Rövidesen beleütköztünk azonban az első akadályba - marha hamar rá kellett jönnünk arra, hogy nem tudunk olyan dalokat írni, mint az Editors és az Interpol. :D
A második akadály az volt, hogy Pöttynek vagy az első, vagy a második próbáján elsz*ródott az akusztikus gitárja... Égi jelnek vettük és abban maradtunk, hogy elkezdünk majd eljárogatni az Oposszumba, mi baj lehet.
Emlékeim szerint meg is próbálkoztunk ezzel párszor - aztán eltelt a nyár, az ősz.
Fecó bukkant fel először, mint aspiráns a basszgitárosi pozícióra (dobos ekkor képben sem volt még), de egyetlen próba után szürke szamárként tűnt el a ködben örökre, a basszuserősítőmmel együtt - azóta se pontosan tudni, miért.
Így került képbe DTR - aki először billentyűzni szeretett volna, de erről hamar lebeszéltük Pöttyel, mert basszgitárosra sokkal nagyobb szükség volt, mint hogy valaki Zságer Balázs legyen... :D
Az apró probléma fölött, hogy DTR életében nem játszott a hangszeren, elsiklottunk.
A megfelelő hangszerek beszerzése nem ment zökkenőmentesen, de én megszereztem Pötty bátyjától (egykori osztálytársamtól) annál nyugvó, nem használt és egyébként Pöttyhöz tartozó basszusát, s azt egy esős és téli napon fel is hoztam egy erősítő társaságában Budapestre.
21 februárjától tehát ő is a bandához tartozott - aztán kitört a Covid.
A próbatermeket (minden jelentős gyülekezésre alkalmas hellyel egyetemben) lezárták, innentől stikában próbáltunk vagy DTR-nél, vagy nálam, ha nem volt otthon remekbe szabott lakótársam.
Lassacskán ugyan, de haladtunk és körvonalazódott az is, hogy ebből akár már valami izgalmas is lehet - majd, amint lehet próbálni újra és lesz dobosunk is.

Ami az ütőshangszerek kezelőjét illeti - természetesen öcsém lett volna az első választásom, tudása meg tapasztalata okán, ő azonban, akárcsak a Countless Vans-os időkben, most is azonnal nemet mondott.
Másodjára egy egyetemista koromból ismert leány került a képbe, aki one girl bandot üzemeltetett és az az elején elég lelkesen állt hozzánk.
Amíg ki nem derült, hogy próbaterembe is tervezünk majd járni, amint fölemelkedik a vesztegzár - erre ugyanis már nem volt hajlandó egyszerűen.
Azt mondta, fél a megítéléstől, meg a szerepléstől, úgyhogy ez nem neki való, sajnálja.

Hát, én is sajnáltam, de a hónapok csak teltek - a számötletek gyűltek, összetéve viszont így nem lettek egyelőre, nem is lehettek.
Ez idő tájt került a képbe egy (báb)színészettel kacérkodó leányzó, Karina.
Ő emlékeim szerint Bárdos Lajos zeneszerző dédunokája volt, és szabadidejében dobolt.
Egy gond volt - totál komolytalanul állt az egészhez, ígérgetett mindenfélét, az üzenetekre viszont nem válaszolt.
Annyi gond volt, hogy az új Klisében hétről hétre találkoztunk vele DTR-rel, így meg tudtuk tőle kérdezni, mi az istennyiláért nem ír már valamit - mondjuk igent vagy nemet nem lenne rossz végre.
Aztán kiderült, amit lehetett sejteni - elment bábszínészetet tanulni, ideje nem maradt a dobbal foglalkozni.

Amíg a Dobos első eljövetelére vártunk, Pöttynek szereztem egy torzítópedált Vörös Eriktől, Gattolina régi és alkoholista párjától a Durai mestertől kölcsönzött elektromos gitárjához.
Marha faszán ment is egy darabig, aztán valahogy meghülyült, úgyhogy a mai napig a régi zoknikat tartalmazó szatyrom vendégszeretetét élvezi... :D
De akkor mennyire örültünk neki!

Hamarosan aztán átütő ötlet érkezett: keressünk apróhirdetésben! :D
Így a zenészkereső facebook-csoportban hamarosan a következő szöveggel ellátott hirdetést jelentettem meg:

Hölgyeim és Uraim! Budapesti mulatós fasiszta melegpop formáció dobost keres!! Most, hogy mindenki figyelmét elnyertük: Dobost keresünk zenekarunkba Budapest belső részén, a Nyugati mellett található próbaterembe. Zeneileg valahol a korai Editors, Interpol és Placebo háromszögében mozgunk egyelőre. Legfőbb inspirációink természetesen Fásy Zsülike, Gyémánt Valentin és a Betli Duó. Jelentkezzetek! (Kérésre rossz hangminőségű demófelvételeket tudok mutatni)

Mondanom sem kell, átütő volt a siker. :D

Az egyik első jelentkező egy Ágoston nevű forma volt, aki annak idején az általam egyébként nem kedvelt The Kolin nevű zenekarban dobolt - itt elég hamar kiderült, hogy nem nagyon mi vagyunk az ő útja.
Az első aggálya kb az volt, hogy hát dark zene - post punk... Ebből nem lehet megélni, nincs rá igény.
Köszi, ezt addig is tudtuk... :D
Ez azonban nem szegte kedvünket!

Aztán a második komolyabb jelentkezőt már meg is hallgattuk - ő egy Bronzon nevű helyi érdekű rockzenekarban nyomta korábban.
Kíváncsian vártuk, mit s hogyan képzel el erre a zenére, amit akkoriban fabrikáltunk (a Child God és a Staring at the Sun eddigre nagyjából legalább szerkezetileg összeállt, arra emlékszem).
Hát - a témái nem voltak alapvetően rosszak, viszont szegény srác egyáltalán nem tudta tartani a tempót.
Kezdtük kb 120 bpm-mel, melyet a szám végére sikerült levinni 80-ra.
Ezt párszor eljátszottuk, aztán végül is mondtuk neki, hogy majd értesítjük.
Baromi jó fej volt amúgy, szimpatikus - de végül megbeszéltük egymás között és nem hívtuk el még egyszer.

Ezek után azonban - jött valaki érdekes.
2021 július 11.-én megérkezett Balázs jelentkezése a bandához, és ezt már bizony történelmi pillanatnak számítjuk ma.
Őt ugyanis fölvettük.

Balázs az Oposszumban.

Ő egy nagyon érdekes forma volt - Veresegyházról származott, s eredetileg trombitált, illetve valamelyik magyar Beatles-tributenek hangosított szabadidejében.
Dobbal is foglalkozott azonban, és elsőre kifejezetten tetszett az a szellős, jazzes, helyenként viszont drum and bass alapokra emlékeztető hangzás, amit hozott a zenekarba.



Sokáig nagyon úgy tűnt, hogy ő lesz a tuti megoldás - emberileg k*rva jól kijöttünk vele, és lassacskán a számok is összeállni látszódtak - elnyerték formájukat.
Balázs legfőbb problémája ekkoriban a munka körül forgott - a covid miatt nem lehetett nagyon koncerteket tartani, így hangosítói melói nem voltak, előbb építkezéseken, később öntött beton bútorokat készítő üzemegységben dolgozott és ez teljesen lemerítette erőnlétileg.

A Russian Girl akkori felállása, mínusz Pötty.

Nem csodálom mondjuk, viszont ennek következményeképp egyre inkább tendencia lett, hogy elmaradtak próbák, vagy mi ott voltunk hárman - ő viszont nem jelent meg.

Ugyanekkor kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy nem tudok egyszerre énekelni és gitározni normális színvonalon.
Az eredeti felállás az volt, hogy Pötty szólógitáron van, Balázs dobol, én vagyok a ritmusgitáros-énekes, DTR a basszust kezeli.
Ekkorra azonban már tényleg egyre biztosabbá vált, hogy valamin kell változtatni, hogy előreléphessünk a garázszenekar-kategóriából...

Úgyhogy 2022-re fordulva (s közben felismerve, hogy Pötty amennyiben új gitárost veszünk be, inkább ritmusgitáros pozícióra lenne az igazi) megkezdődött az ötletelés azon, hogy s mint legyenek innentől a dolgok.

A megoldást pedig ismét az Oposszum szolgáltatta - egy rövid intermezzo után, amikor '22 áprilisában meghallgattunk egy fiatal, tokodaltárói srácot.
Ő nagy lendülettel érkezett a meghallgatására, majd elmondta, szerinte hogyan kéne dalokat írni igazából, elénekelte hamisan a Green Daytől a 21 Guns című opuszt, majd hazament.
Nem vettük be...

Szerencsénkre az egyik Oposszumos helyi ügyelőről, Szabó II-ről kiderült azonban ekkoriban, hogy egész jó gitáros.
Hangosított is minket párszor, s valahogy ahogy teltek a hetek, egyre inkább benn felejtette magát a beállásainkon, a végén már 2-3 szám után ment csak vissza ki. :D
Nekünk ez full kezdő zenekarként nagyon imponált.
Dicsérte a dalokat, a számok szerkezetét, és először tán bennem meg is fogant a gondolat, hogy vele lehetne tenni egy próbát.
Mi baj lehet?
Zenekari tapasztalata már volt, egy koncertig jutott egy The Cure-feldolgozásbandával - aztán ha jól emlékszem, az föloszlott, így hősünk kvázi szabad volt!

A Russian Girl 2022 nyara és tele között.
Balról jobbra: Balázs, Szabó II, DTR, én, Pötty.

Rövid tanakodás után aztán meghívtuk a Pótkulcsba sörözni, és hivatalosan is bevettük a bandába.
Én innentől csak dalszerzéshez használtam a gitáromat - a próbateremben már csak énekeltem.
Pötty átment ritmusgitárosnak (zokszó nélkül, ami azért erősen ritka), Szabó II pedig elfoglalta a szólógitárosi-vokalista pozíciót 2022 áprilisában.

A kezdeti időszak vele egész jól alakult.
Ott volt a próbákon, elkezdte tanulni a dalokat, ha épp nem volt dolga az Oposszumban, gyakorolt.
Emberileg eleinte remekül kijöttünk - mentek a próbák utáni sörözések, hülyülések, aztán egy hét múlva onnan folytattuk, ahol abbahagytuk.

Az is fölmerült már ekkoriban, hogy ideje lenne színpadon is megmutatnunk, amit tudunk - Balázs hajtotta elő a koncertlehetőségeket különböző, amatőr zenekarokra szakosodott helyeken (pl. a kerepesi művház), melyeket azonban ekkor még nem mertünk bevállalni.

Aztán néhány hónap eltelt - s eljött az ősz.
S kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy valami nagyon megfordult.
Szabó II egyre inkább elkezdett hangadóvá válni, sokszor vitte a szót, és kisvártatva arra ébredtem, hogy az addig többé-kevésbé demokratikusan működő rendszerünk lassú átalakulásban van.

A saját magam által alapított zenekarban elkezdtem magam oldalvonalra szorultnak érezni, amit alapból nem éltem volna meg katasztrófaként, ha legalább haladtunk volna a dalokkal.
De ekkori időkre datálható az a tendencia is, hogy (amellett, hogy Balázs továbbra is szelektíven gyűjtötte a teljesített próbaórákat) kezdett lelassulni a számok konkrét gyakorlása.
Szabó II vitte a prímet ebben, a rá eső ritmusgitárrészeket sokszor átírta, unalmasnak tartotta (Pötty az általa megírt szólórészeket továbbra is játszotta, immáron ritmusgitárosként).
Ebből pedig egyre gyakoribb feszültségek adódtak, mert nem nagyon éreztem, hogy mennénk előre.
A Pötty által írt dalok leálltak teljesen (Going Nowhere, Autumn Leaves), a szólógitár itt vagy nem létezett, vagy abból állt, hogy a mester valamilyen kapcsolókat tekergetett a pedáljain, atmoszférikusnak szánt hangzást előidézve - én jobbnak találtam volna, ha leül és ezeket jól átgyakorolja...

Az általam írt dalok többé-kevésbé mentek, a Child God először komoly (és később megismételhetetlennek bizonyult) szólót kapott, majd stúdiós fölvételt - a vokálokkal viszont, amit nagyon vártam volna, egyre inkább úgy tűnt, nem egyre gondolunk.
Emellett Szabó II hozzánk hasonlóan nagy barátja volt a sörnek, de amíg mi egy-egy próba alatt 1-2 dobozzal gurítottunk le, ő 3-4-gyel is végzett.
Ez után szabadult el igazán az üvöltő kántálás, sokszor a főénekemet is elnyomva, ráadásul hamisan, ami igazán nem segített a számok összegyúrásán, formába öntésén.
Folyamatosan Potter-flashbackjeim voltak emiatt, ahol egyszer már eljátszottuk azt (éveken keresztül), hogy lemegyünk zenélni, majd valaki próbálja nyomni a dalokat, a másik önfeledten vedel, majd mikor visszahallgatjuk a felvételeket, senki nem érti, ott pontosan mit is akartunk volna csinálni. :D
A veszekedések tehát egyre gyakoribbak lettek közte és énközöttem - Balázs pedig, aki alapvetően egy halk szavú, normális és konfliktuskerülő ember, egyre kevésbé tudott ezzel mit kezdeni több mint egy év jobbára balhémentes együttzenélés után - és egyre többet maradozott el próbákról.
Nyilván én is benne voltam a lassú erózióban - az alapomnak azt gondoltam, hogy bassza már meg a ló, ha már csinálok egy zenekart, írom a számokat sorozatban, amik szerintem ráadásul jók is (a többiek pedig érzik őket s látnak bennük fantáziát), akkor a f*szkodás helyett össze kéne igazítanunk a dolgokat és megindulni végre.

Nem így történt, a bandán belüli egyre erősebb feszültségek (illetve próbára nem járások) következményeképp Balázst végül is kirúgtam '22 decemberében - Szabó II néhány nap-hét elteltével magától távozott (mielőtt őt is kirúgtam volna, csak más okból), miután ismét csak részegen elhordta a bandát és gyakorlatilag kijelentette, hogy ez az egész így, amit csinálunk, semmirevaló, és majd jövő év (2023) tavaszán térjünk vissza a folytatásra.

Hát - 2023 tavaszán valóban visszatértünk a folytatásra, de immár nem vele és nem így.
De hogy mi történt pontosan, arról már a legközelebbi bejegyzés fog megemlékezni!

Kellemes éjszakát mindenkinek!