The difference between...

medicine and poison is in the dose.

Mindenki nyert, és nem csak az aki erre tippelt.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy befejeztem egy remek túrát a srácok koszorújával, és 'Szoboszló felé száguldok egy vonattal (igen, néha a MÁV is képes ilyesmire).
A cél: fát vágni öreganyám kertjében, meglátogatni unokabátyámékat, Balázsékat és szétnézni eredeti városomban.
Mind teljesül a kevés számú nap alatt amit itt töltök, egy csavarral.
A csavar szó szerinti lesz, de ne siessünk előre.

És ez fogad - a nemzeth idiótája plakáton.

Szóval megérkezésem 'Szoboszlóra zökkenőmentes - este van, még a túráról megmaradt ágakkal és levelekkel a hajamban érkezem meg öreganyám kertjébe, aki úgy örül nékem, mint a rég nem látott vendégnek.
Mondjuk rég nem látott vagyok és vendég. :D
Szóval este lévén máris érkezik a vacsora, majd alszok, mert holnap úgy sejtem, a kertben lesz dolgom.

Természetesen így is lesz.
Öreganyám a tipikus keleti ember.
Az ember rákérdez, mit kell segíteni, hát minden rendben megyen, nincs gond most épp.
Aztán ahogy noszogatja az ember, csak kiderül, hogy a fenyőfát nyírni, a virágokat gyomlálni kék, a levágott fákat takaró ponyva repedezett és cserélendő lenne - mire észbe kap az ember, már a nyakában egy komplett kertészbrigád napja és még csak délelőtt tizenegy van. :D
De nem bánom.
Odahaza érzem igazán, hogy milyen életre vágyakozok később, mikor már úgymond megteheti az ember.
Kertre meg a benne végezhető végtelen mennyiségű munkára, és eme kert aligha Budapesten leszen.

Öreganyám természetesen a konyhában serénykedik.

Nem láttam még olyan vidéki embert, aki belefáradt volna abba, hogy napja végén kimegyen a kertjébe, lefekszik a hintaágyába, fölpattint egy sört, és nézi a naplementét, miközben benn az asszony a kicsiket igazgatja.
Olyan belvárosi nyugdíjas asszonyt viszont láttam, aki ötven négyzetméterén járőrözik, a fiatal szomszédokat lesi és hallgatja, sejthetően azért mert kurvára nem tud mit kezdeni az életével (Marcell the Gazelle, Tibi D, Elbow egykori szomszédjai és még sorolhatnám a gangra zárt boszorkányok izgalmas életútját, napi tevékenységeinek sokszerű sorát).

Persze itt is vannak megkeseredett és alkoholba menekülő emberek jócskán. De legalább az illető a saját udvarján ájul el, nem más folyosóján, erkélyén.
Vagy éppen az árokban tölti a mámoros estéjét - Pesten nem nagyon vannak ilyenek (már árokból, részeg faszból millió). xD

Szóval eme vasárnapi napon fűrészelem tehát a fenyőfát, majd a levágottját aprítom lelkesen - jót tesz a munka, érzem.

Íme a kert és a már megnyírt fenyő bal oldalt.

Délutánra már az egyéb kerti tevékenységekben megfáradva iszom a kávémat (!), mielőtt átmennék Balázsékhoz.
A gyerkőceik örvendezve fogadnak - a kicsi Én egyből mászna a nyakamba, a nagyobbik meg frizbizne - inkább kimegyünk tehát az utcára, aztán dobáljuk amíg huszadjára is be nem dobom a szomszéd liliomjaiba és már én érzem hogy ez így égő. xD
Közben Balázs és apósa a kerítésüket gyártják éppen.
A régi lécek egykor fehérben pompáztak, de ezekre már csak az itt-ott fellelhető foltok emlékeztetnek.
Az új lakók pedig aligha vevők a rusztikusra (azóta eladták), úgyhogy ideje frissre cserélni a kerítést.
Amíg frizbiről focira váltunk az idősebbik lurkóval, haladnak is - de Balázs apósa az utolsó lécnél sikeresen csontig fúr unokabátyám kezébe, ekkor a munka megszakad.
Ideje hogy a nagy riadalomban a gyerkőcöket a hátulsó ugrálóvárba tereljem (nemigen nekik való a látvány, megmondom őszintén nekem se egyszerű), majd a láthatóan sokkot kapott áldozatot be is kötözöm, emlékeim szerint egy felest is megitatok vele.
Nagyjából fél óra és jobban is lesz; én ekkor hazatekerek, mert átvérzett a kötésem, így irány a debreceni kórház.

Másnap aztán a vonatomhoz még kijön Balázs mester, jót beszélgetünk. Mindenki túlélte, a gyerekek már szinte el is feledték - én meg úgy jártam mint Kerényi Imre és megírtam.

Hazafele a vonaton aztán már megint emlék a puszta.
Mint ahogy mindig az, és mindig az is lesz.
Legfrissebben most hétvége után, amikor is Viktor mesterrel megkezdjük hosszú menetelésünket az Alföldi Kék vonalán!

Íme a szoboszlói reptér - és végtelensége.

Egyelőre azonban májust írunk és a következő nagy kihívást a legendás Budai 50 jelenti.
Valahogy ahogy közeleg az időpont, mindenki kihátrál (érthető okokból, meleg időben embertelen nehéz tud lenni a táv), egy azaz egy leány marad talpon a vidéken: Marcell the Gazelle barátnője, aki velem tart a hosszú úton, Szépjuhásznétól Szépjuhásznéig.

Ő egy rendkívül szívós leányzó egyébként - a júliusi svéd kalandon is ő lesz az egyik zászlótartója a társaságnak.
Így nem is különösebben tartok tőle hogy bármi gond lesz, akár az erőnléttel, akár az eltévedéssel; utóbbi azért felüti majd a fejét, de nem leküzdhetetlenül.
Jó időben indulunk a fentebb említett Szépjuhásznétól, a Hárs-hegyig nem is történik semmi különös - leszámítva azt, hogy rögtön egy baszott nagy emelkedővel kezdünk.
Eszembe is idéződik a legeslegelső teljesítménytúrám 2003 májusában, apámmal és csapatával; ma már jobban bírom egy fokkal , mint tizenöt évesen.

És nem csak én - Gazelláné szabja meg a tempót az elején, nem tévedés.
Hegy hegyet követ, mi pedig haladunk a gyönyörű, zöldellő erdőben Budapest nyugati határszélein. a Szépvölgyi úthoz való felmászás ma is pontosan olyan halálos, mint annak idején, amikor Sandybell megjegyezte a lejtő tetején (15 éves fejjel) az erdőből előbukkanó, legendás János bácsira (édesapja), hogy "hát így engedjem el..." :D

A Kék Csávó itt épp nem téved el - de ami késik, nem múlik.

Íme hősünk egy kidőlt bükkfa törzsén.

A Kerek-hegy környékén kezdődik az első kevergés, s bukkan fel egyúttal a Kék Csávó.
Ő lesz majd az, aki a túra folyamán rendre megelőz minket, majd magabiztosan elindul a rossz irányba - az elején még követjük ezen irányokba, aztán később már tanul az ember. :D
Itt még nem így van, így csakhamar arra eszmélek, hogy Pesthidegkút felé tartunk, ami amúgy nem képezi a túra részit, szóval valami kurvára nincsen rendben. xD
Visszafordulunk, majd fel is emelkedünk arra a hegyre, amelyikre kell - tovább haladva pedig hamarosan megérkezik a Paprikás-patak völgye.
A vízesésre sajna most nincs idő, fentebb azonban készül rólam egy egész jó kép, melyen hiába próbálok meg nem negédes fejet vágni.
Hiába, körülbelül hat méter magasan állok egy törzsön az aljnövényzet felett...

A zöld jelzés mellett alaposat ebédelünk (még a Paprikás-patak megjelente előtt), majd jöhet az első keményebb holtpont: Solymár határától föl a Zsíros-hegyre.
Kilométereken keresztül emelkedünk (akárcsak a hőmérséklet), igazán embert próbáló, monoton, elkeserítő szakaszon - de nincsen megállás.
A legendás Muflon itatóban betolunk egy sört korsó szódát, majd felemelkedünk a Nagy-Szénásra (előző túrám helyszínére).
A szívem kalapál mint az atom, de utána fent jól esik leülni és megnézni ismét a Pilis árkát.

Gazelláné szódázik.

Meg a zöldellő erdőket, a fehérlő ormokat - s nem utolsó sorban a köröttünk körben viháncoló nyugdíjasokat, akikben valamelyik pilisi falu lakóira ismerek.
A következő szakasz az, ahol 2003-ban sokat kavarogtunk jelzések híján - ezúttal megtaláljuk a helyes utat és valahogy felküzdjük magunkat a Nagy-Szénásnál nem sokkal alacsonyabb Kutya-hegyre.



Pont akkor érünk fel, amikor már azt érzem hogy elhagy minden erőm - következhet hát a végtelenül hosszú (vagy legalább is annak tetsző) szakasz Telkibe, amelynek során ismét felbukkan a Kék Csávó és ismét a rossz irányba távozik vígan.

Telkiben egy kútból vételezünk friss vizet - áldás.
Majd jöhet a kivezető szakasz, (melynek során a Kék Csávó balról tér be az útra messze előttünk, majd két hölggyel tovább megy jobbra, a rossz irányba ismét), majd az embert próbáló út fel a Fekete-hegyekbe, ami ezúttal sem könnyebb, mint a híres első túrámon.
Az erdő közepén természetesen vannak emberek mindig, ezúttal két újgazdag figura teker elektromos hajtású bringákon (alsó hangon fél milla) a rossz irányból a rossz irányba.
Miközben az útról kérdeznek Remeteszőlősre, végig tolják a flegma stílust, úgyhogy én is csak így tessék-lássék irányítom el őket valamerre - nem lepne meg, ha még mindig valahol az erdőben kódorognának hosszú szakállal és végre hajtást segítő elektronika nélkül.

Az út nem ér véget - Gazelláné azonban eddigre alaposan elfárad (túl vagyunk 35 kilométeren már), úgyhogy régi gáz sztorikat mesélek magamról, hogy valamennyire visszaadjam az életkedvét - ez sikerül is természetesen.
Geldarnak rengeteg olyan története van, amelyben beég - természetesen ezeket a különleges alkalmakra tartogatja... xD
A Petneházy-rétig rendben talpalunk, aztán még a borzasztó Fekete-fejet sem kerüljük meg sokakkal ellentétben.
Lehet pedig kéne, mert utána elvétem az irányt és egy általam teljesen ismeretlen műúton érünk be a célba - de beérünk!!
Óriási a büszkeség és a különböző izomfájdalom mindkettőnkben.
Abban állapodunk meg, hogy ha ez sikerült, a svéd kaland már meg sem fog kottyanni - júliusban ez kiderül majd, hogy mekkora kincstári optimizmus volt. :D
A túra azonban done, a jelvény megvan, az emlék nem kevésbé.

Ezzel zárom is mára a kalandok sorát - legközelebb erdélyi visszatéréssel érkezek és a svéd kaland utolsó előkészületeivel.

Mit látsz, Laca?

A focicsapat felépítése a régi közhely szerint úgy kezdődik: végy egy jó kapust.
A túracsapaté pedig úgy: szerezz bé egy cserkészt!

Az aranyásóké pedig: szerezz bé egy pocakos, őszülő hörcsögöt!

Az első és az utolsó opciót gyorsan ki is zárhatjuk - így a történet folytatásaként április tizenhetedikére érkezünk, a Jókai utcába érkezik Feli és hősünk, hogy megbeszéljék a nyári teendőket.
Aztán ahogy fogy a sör és kiterülnek a térképek, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy Feli mester igenis velünk tart, lelkesen és boldogan.
A svéd kalandról azonban később írok, először is lássuk április hó második felének történéseit.

Kezdődik minden azzal, hogy megkeres Miss Várad, hogy menni kék már túrázni, mert rég volt és szeretne - a Geldar-féle meneteleken pedig mindig történik valami. xD
Ebben nem is téved sokat, és csak remélni merem, hogy ekkor nem a rövidebb utakra, a kettő-három kilométeres adomákra, vagy a minden teketóriától mentes eltévelyedésekre gondol bizonyos erdélyi szakadékok alján.
Ennyire azért nem merészkedünk messzire, de a sziklák és a szakadékok azért főszerepet vállalnak majd ezúttal is.
Összegyűlik hát Miss Punk, Miss Várad és Móni, hogy nagy erőkkel átjussunk Nyékről a Fenyőgyöngyébe, majd jót együnk és még jobbat igyunk.
Eredetileg úgy áll a dolog, hogy Miss Blonde is velünk tart a férjével, de miután kocsival kiérkeznek a Zuhatag sor környékire, rövid, napon eltöltött várakozás után végül is inukba száll a bátorságuk és felmennek inkább libegőzni.

Miss Punk tör át a Zuhatag sor fölötti erdőségen.

Kár pedig, mert remek napnak nézünk elibe.
Minden azzal kezdődik, hogy elindulunk fölfele egy zsákutcának kinéző (és annak is bizonyuló) utcácskán, úgyhogy kénytelen vagyok a hölgyeket csakhamar a bozótosba csábítani, ahol is bokrokon és újabb bokrokon átgázolva emelkedünk fel ismét a hivatalos turistaútra, amelyen először életemben tán 2004-ben haladtam jóapámmal a Zöld 45 nevű túrán február tájékán - maradjunk annyiban, hogy a mostani zöldebb és főleg hómentesebb arca jobban tetszett.

Móni talált valami érdekeset.

Móni elvarázsolt királylányként grasszál az erdőben, Miss Várad és Miss Punk is gyakrabban mosolyognak, mint szoktak - főleg miután kiérünk az Apáthy-sziklához, ahol először is eszünk egy jót, majd mindenki alaposan szemügyre veszi a tájat, benne az idáig megtett úttal a Zuhatag sortól, valamint a egykori bolondokházával, aminek a Lipótmező adott otthont.
A szikla után árnyas szakasz következik, hősünk valahogy fölfedez egy barlangot-kőfülkét az út felett közvetlenül.
A nyomok arról árulkodnak, hogy itt mintha laknának is (tűzrakás helye és elhagyott cipő is található a helyen), úgyhogy mielőtt visszatérne a "házigazda", haladunk is tovább a gyönyörűen zöldellő erdőben.
Az Árpád-kilátóra vezető erős emelkedő már kevésbé tetszik a lyányoknak, de nincs mese: menni kell; várja őket a szép kilátás, hősünk felülmúlhatatlan poénjai, meg remélhetőleg egy ebéd a Fenyőgyöngye nevű étteremben.

A hölgykoszorú az Apáthy-sziklán.

A kilátás az megkerül hamarosan, Móni remek képeket készít egy lepkéről, ami kirepül a kilátó oldalába (ahol én álldogálok vidáman), Miss Punk pedig elolvadó pillantásokat vet egy arra oldalgó fekete szőrű kutyára.
A Fenyőgyöngyébe sikerül is leérni, miután magunk mögött hagyjuk a kilátást a szemközti hegyekre - a java azonban csak most jön.
Egy erősen svábos-nyárspolgáros étteremtulaj jön ki szinte ránk sem nézvén, és sajnálattal közli (bár a hangjából egy szemernyi sajnálat sem érződik), hogy a hely bizony tele van, egy óra múlva jöjjünk vissza.
Hát mondom akkor cshő papa mi léptünk...
Miss Várad, akit időnként szintén elragad a Coelho-Müller Péter nevével fémjelzett békevonat, ezúttal majdhogynem magán kívül van a méregtől. xD



Ennyit arról, hogy

"Lépj ki a fénybe és keress egy palacsintasütőt, amivel orrba vághatod a nagypofájú vendéglősöket."
Geldy, igazoltan okleveles életmód-tanácsadó

Hősünk épp a nevezetes lepkét nézegeti.

Túránk tehát remekül zárul a Duna-parton a fenyőgyöngyei közjátékot leszámítva, ahova természetesen Geldar maga sem fog visszatérni egyhamar - hacsak azért nem, hogy megmutassa a vendéglősnek, hogy ha éppen úgy tartja kedve, éppenséggel a legdrágább fogásokat is kirendeli, majd érintetlenül visszaviteti a konyhába szakadt öltözete ellenére.

Megyünk hamarosan, Miss Punkot várja ebe a városban - a meleg pedig csak nem enyhül.

Olyannyira nem, hogy a következő hetekben egyenesen fokozódik harminc fokig, majd át is lépegeti azt a határt, amely fölött a legtöbb embör már nem indul neki tájakat látogatni, Gizike néni is csak a rákoshegyi kocsmáig battyog el, ahol két Dragon szeszesital után visszagondol egykorvolt ifjúságára, amikor is hármasban alkottak Pistával és a püspökkel a szüreti bál után, egy Zsuk platóján.

Érdekes időket éltünk.

Az igazi bátrakat azonban sem a nehézségek, sem az ötezer fok, sem Gizike néni ifjúkori, erotikától sem mentes történetei sem tántoríthatják el a kalandoktól - így esik, hogy szűk egy hét múlva már Nagykovácsi irányába tartunk Viktor mesterrel és Elbow-val kiegészülve.

Útban a Nagy-Szénásra.

Elbow egykori osztálytársam öccse, öcsém volt osztálytársa. Ránézésre barátságos macilaci kinézete van, de ennek ellenére (vagy pont emiatt) remek fickó - ezúttal éppen amolyan bemelegítő túrán vesz részt, ami reményeim szerint felkészítheti a kalandorokat Svédország vadregényes és időnként megerőltető tájaira.
Néhány apróság azonban hiányzik, miszerint:
- hideg
- rénszarvasok
- szőke, hosszú combú hölgyek
- tavakon való átkelések
- és végül Pedró komám, aki a pöcsét vakarja, míg épül a tábor és mindenki sürgölődik

Mindezekre júliusban kerül majd sor, addig azonban Nagykovácsi falucskáján vágunk át egyre melegedő időben, tombol a tavasz, barátocskám.
Nagykovácsi határában természetesen minden kalandorra ugyanaz a sors vár.
Legyen az Budai 50, sima túra vagy lepottyanó siklóernyős, mindenki útja egyenesen a legendás Muflon itatóba vezet, ahol szomját olthatja és beszélgethet az arra tévedőkkel.
Így teszünk mi is, mi azonban egymással beszélgetünk, tekintve, hogy a hely ebben az órában kong az ürességtől. :D
Miután meghányjuk-vetjük az elkövetkező szakasz terveit, sikeresen megindulunk Solymár irányába.
Elbow barátunk még nem tudja ekkor, hogy Geldarnál a "hát felőlem menjünk arra"-felkiáltás

Érkeznek hőseink.

triggerelést eredményez, így csakhamar azon kapja magát, hogy úttalan domboldalakon ereszkedik Viktorral, miközben én magam egy hófehér szikláról integetek vigyorogva, "Erre-erre!!"-rikoltások kíséretében.
Így esik, hogy sikerül felfedezni egy térképen sem jelzett (!) sziklaszirtet, ahonnét nagyon szép kilátás nyílik a Pilis és a Budai-hegység közt elnyúló hosszanti árokra.
A nagy álmélkodások után egy barlangot is fölfedezünk (ami le van zárva), majd lassacskán visszautazunk a városba - hősünk ugyanis keletre ígérte magát estére.
Erről azonban legközelebb!

Legközelebb a Budai ötvenessel és az első Jád-völgyi kalanddal jelentkezek.

Kilátás északnyugati irányban a Névtelen-szikláról.

Build a rocket, boys!

A hír igaz, hölgyeim és uraim: hazatértünk Svédországból épen és enyhén lebarnulva - fene gondolta előzetesen hogy a sok rénszarvas hagyja majd napozni a gárdát (amelyek egyébként rendkívül szórványosan mutatták csak meg magukat, azaz a végén láttunk egy borjat beszaladni az erdőbe a buszról, majd pár száz méterre a fatert is kedélyesen kocogni az út mellett :D ).

Örül tehát mindenki, az after készülődik, a bejegyzés pedig formálódik.
Isteni szerencsére azonban sikerült már ledolgoznom majd' fél éves hátrányomat magammal szemben - március 15.-ével fejeztük bé az utak útját eddig.
A hátrány máma pedig tovább csökken, ismét belehelyezkedek írói (aláröhögés) szerepembe és - írok.

Szóval március tizenötöt írunk, Caesar már vígan pihen valahon, a színpadon pedig elkezdődött a behangolás.
Oroszlányon járunk ismét, Balival és Mohával várjuk a Kiscsillagot (!). Azút' csatlakozik hozzánk Balogh Marci is (OG Begbie) és meghányjuk-vetjük, mi változott városunkban mióta nem ott élek.
Egy szóban összefoglalható: semmi.
Erről egyébként Potterrel ekkoriban már számot is írunk, a Not Much of Me nevezetűt - hamarosan felvétel is várható belőle.
A Pál Utcai Fiúk tündököl az előzenekar szerepében, és ami még megdöbbentőbb nekem, őket egyáltalán nem ismerőnek, hogy míg a színpad előtt állva próbálom kitalálni, mikoriak lehetnek ezek a számok (a legtöbbször a kilencvenes évek közepe nyer), folyamatosan érkeznek mellém a negyvenes-ötvenes hölgyek és urak, és végig (!) éneklik a számokat.
Minden sort és hajlítást tudnak.
Nem kevés évet lehúztam a Balkán legészakibb előörsében, de még mindig tartogat meglepetéseket.
Aztán már a Kiscsillag-koncerten négy ser után vígan összekapaszkodok és pacsizok (!) teljesen ismeretlen emberekkel és határtalanul jól érzem magamat.

Potter, öcsém és jómagam Ferencvárosban.

Kollégáim, valahol balra én igyekszem keményíteni.

A kalauz úrfi megpróbáltatásai.

Ekkoriban kezdem meg egyébként péntekenkénti Kanossza-járásaimat is öcsémhez (az egyik ilyen eredménye az alanti kép, ahol véle és Potter mesterrel vagyunk láthatóak.
Itt ismerek meg aztán egy leányt, a vörös babát.
Ne feledjük, ekkoriban éppen azon morfondírozom, hogy lehet, nem lesz hosszú életű a másik vörös démonnal való kalandjaim sora, így talán nem meglepő módon fel is figyelek egy roppant csinos, eredeti vörös, picike leányzóra.
Egyedül ül a sarokban, és borát kortyolgatja - tökéletes.
Na mármost ha a korábbi big csajozós sztorijaimból indulunk ki, akkor szinte várható hogy valami tré szöveggel megpróbálkozom, majd gyorsan felsülök.
Most azonban fogalmam sincs miért, de nem ez történik.
Épp rejtvényt fejt, úgyhogy elkérem tőle és fél perc alatt befejezek egy A/4-eset.
Tetszik is neki, úgyhogy majd áprilisban randizni is fogunk.
Addig azonban megbízatást kapok a cégemtől - találjam ki mi legyen a következő csapatépítő programja.
Kitudódik, hogy konyítok némileg a túravezetéshez (itt Gattolina és mindenki, aki valaha is kirándult velem egy emberként szisszen fel illetve vonyít, vérmérséklettől függően), úgyhogy meg is születik a terv: kisvasút Hűvösvölgyből a Normafáig, majd ereszkedés Budakeszibe, a híres Meteor-szurdokon által.
A nap is kitűzetik: április 13.
Így ama szép pénteki napon minden munkatársammal (24 emberrel xD) találkozunk, illetve majdnem annyival, a Francesco nevű olasz úriember ugyanis nem tudni milyen megfontolásból az Istenhegyre megy egy busszal, pedig az még távolról sem hasonlít a hűvösvölgyi villamosmegállóhoz. :D
A vasutazgatás jól sikerül - elhagyom valahon a jegyem, de a kalauz úrfi nem nagyon akar fenyíteni, szerencséjére.
És egyben vesztére is, mert beül a legtűzrőlpattantabb olasz lányok közé, akik végig incselkednek vele, természetesen anyanyelvükön, úgyhogy mire leszállunk, lángvörös és alighanem visszavágyik a budai iskolába a fogszabályzós, kevésbé karakán osztálytársnői közé.
Az élet nem egyszerű. :D
A Normafán szétnézünk, a csapat fele legalább magához vesz egy kávét, majd megkezdődik ereszkedésünk az erdőn át.
Ildi, a menedzserem ekkoriban már komoly pocakkal bír, amit azonban nem egy elszúrt paleo-diéta, hanem egy hamarosan érkező jövevény, Olívia okoz, így úgy tűzöm ki az útvonalat, hogy amennyire csak lehet, lefele tartson.

Útban Budakeszire.

Gyönyörű erdőkön át ereszkedünk.
Jurij, az ukrán munkatársam a kislányát is elhozza, aki igazi virgonc módjára rohangál az erdőben, botokat és bogarakat gyűjt, majd az utóbbiakat a kollégáimra is dobálja (!), úgyhogy alighanem távoli rokonságban állhatunk.
Az első komolyabb pihenő Makkosmárián következik el, ahol a társaság vígan ücsörög a vizes fűben, amíg Jurij és a kolléganőim fele a kislányát kergeti, de természetesen nem tudják elkapni. :D
Aztán megyünk tovább, le Budakeszi határán át, s az ősi Roburokat és egy angol emeletes buszt is (!) tartalmazó udvart elhagyva leereszkedünk a Meteor-szurdokba.
Tudjuk persze, hogy magyar földön nem nagyon van igazi ilyenből, de emez azért kitesz magért.
Pont ideális, Ildinek is csak egyszer kell ugrania egy kicsit egy kőről le, ami után rögtön közli is hogy "ez a kislányomnak is tetszhetett, mert rúgott egyet". :D
A szurdok végét elhagyva visszakanyargunk Budakeszire, és egy igazán felmelegedő aszfaltúton - aztán az a melletti járdán - haladva megérkezünk egy étterembe, ahol is hatalmasat kajálunk.
Rég ettem annyira jó húslevest, a főétel pedig lazac - egészen kb. öt percig, aztán eltüntetem.
Este még elviszek három hölgyet a híres mamutfenyőkhöz, a város szélire - majd zárul az építkezés...
Énszerintem sikerült.

Mára ezzel zárom.
Elérkezett az április, annak is a közepe - vele pedig a jó idő.
Ez pedig csakis egyet jelenthet.
Pontosan: legközelebb sok-sok túrával érkezem!
Egyetek jót, ha tudtok!

Geldy

A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás

Bizony, a műsornak mennie kell.
Véget érnek a lusta hétköznapok és a délelőtt tízes kelések - Geldar munkába indul.
Januárban még főleg tréningekre jár, miután megtért Portugáliából (gyoggyantott videó fentebb), majd hamarosan megpróbál úgy tenni, mint aki tudja is, hogy mit csinál - tudjuk, hogy ilyenkor mi szokott történni.
Na de mivel is foglalkozik pontosan?
Pénzek jönnek be számlákra, hősünk pedig elhelyezi ezeket. Ha a pénzek nem jönnek be, hősünk veszett kutya módba kapcsol, de nem az idős nénik nadrágszárát ráncigálja, hanem viszonylag hatalmas pénzintézetek és cégeket keres meg - biztatván ezeket, hogy tegyék meg, hogy elsétálnak a bankba.
Kik között zajlik mindez?
Van Adri, egy régi egyetemista csoporttársam - csinos, de elég felszínes leányzó.
Van a Little Finland - egy idősebb finn hölgy meg egy finnül jól beszélő magyar lyány, jelenleg mellettük ülök s ebédelni is együtt szoktunk. A finn hölgy még szokja Magyarországot, bár már tíz éve (!) itt él. xD
Van amit sosem tudunk megszokni - finn szemmel erre még nagyobb esély kínálkozik.
A főnökeim szintén hölgyek - eddigi cégeimmel ellentétben értik a dolgukat, az egyikőjük pl. tud alapvető programozási dolgokat (!). xD
A német régióban két csaj és egy idősebb nő ül, aki azóta már csapatvezető máshol - a kezdeti benyomásaim róluk is jók.
Aztán van Jurij, de nem Gagarin, aki kicsit olyan mint én szellemiségben - egyébként ukrajnai orosz, élt Írországban, rendszerint méltatja a nők alakját és nem riad vissza a határozott fellépéstől.
Végül pedig van Miss Estonia.
Vele van a legtöbb probléma a kezdetekkor - olyan mint egykor Bori nevezetű csoporttársam egyetem alatt.
Folyamatosan irányítani próbálja az eseményeket (ekkor még legalább is), annak ellenére, hogy alapvető dolgokkal nincs tisztában és rendszerint jókorákat ég.
Vele kb. áprilisra alakul ki valamiféle munkakapcsolatnak nevezhető valami, addig egymás vérét szívjuk és majdnem minden nap összeveszünk.
Azért remekül érzem magam - egy diszorganizált helyet szervezettre felváltani mindig nyerő ötletnek tűnik és még most is, hogy eme sorokat írom júniusban, úgy tűnik, hogy bizony megérte.

Január végén egyetlen igazán említésre méltó esemény történik - elmegyek végre megszerezni a koncertfelvételünket a nyúl alá.
És beindul a cigánykodás természetesen.
Semmi nem úgy, semmi nem akkor és semmi nem ott megyen, ahogy ott ez már csak szokásban van.
Végül hajnalra jutok haza a felvétellel miután órákat töltöttem a hasis füstjében és már a f*szom kivan az egésszel.
Potterrel ekkoriban azzal kísérletezünk, hogy próbatermet bérelünk Manhattanben (leánykori nevén Újlipótváros) és oda egy órára beszabadulva próbáljuk megváltani az oroszlányi bányászok otthon felejtett feleségeit.
Nem rossz-nem rossz, de igazság szerint sokat nem lépünk előrefele.
Ezen vajmi keveset segít, hogy Potter mester hamarosan kiküldetésbe indul, és a munkája vidékre fogja szólít'ni, úgyhogy a Countless Vans reményeim szerint minél rövidebb időtartamra ugyan, de szünet alá helyeződik.

Lezárul a január, jövel február légy vendégünk, áldd meg, amit löktél nékünk - hózáporokat, esőt és

Baller mester, háttérben jeles öcsém.

Baller mestert, akivel szentföldi kalandja előtt kevéssel találkozunk, másodikán.
El is viszem gyorsan öcsém kocsmájába, és néhány ser mellett elbeszélgetünk a régi jó időkről,  amikor nem engedték be Poyntelle egyetlen kocsmájába, vagy amikor jó cimboránk, az angol Joe arcába közelről elementárisat szellentett, majd ezt még aznap visszakapta (!). xD
Egy angoltól azért ez nagy szó.
Másnap ő korán el Izráelbe, én tovább a behajtók rögös és egyáltalán nem stresszmentes útján.




Ekkor már egyébként forr valami a boszorkánykonyhámban.
A Viktorral és Atival közös portugál kaland ráébreszt arra, hogy nem tartok a huzamosabb külföldi jelenléttől sem (ne feledjük, pánikbetegségből lábalok kifele ekkoriban), így csakhamar cselekvésre is szánom magam.
Egy februári sörgőzös kvízestén Lacával és Tibivel (informatikusok, de jó fejek / oroszlányiak, tehát jó fejek) elhitetem, hogy Svédország nyáron a legszebb (ez bizonyos is), valamint hogy egy esetleges kalandozást ott amúgy mindannyian kibírnánk (ez még kétséges :D ).
Az érdekességek onnantól kezdenek adódni, hogy nem feledik, és a következő héten ismét szóba kerül a dolog, még csak annyira komolyan, mint amikor Orbán Viktor az Európai Parlamentbe téved és a résztvevőkkel együtt mindannyian harsányan hahotázunk a dolgon.
Az érzés azonban hétről hétre erősödik, és mégiscsak lehet valamiféle meggyőzőkészségem, ha két, nem túrázáshoz szokott cimborával el tudom hitetni, hogy a szép az nagyon szép, a táv meg leküzdhető - egyébként az. :D
Eljő tehát március, már Lacával kettőnknek van jegye.
Eztán már Tibinek is érkezik a fejlövés, ahogy apám mondaná.
Már márciust írunk, amikor találkozok a Király utca környékin Andrissal, a Berlinben élő fotós cimborámmal, és őt is meggyőzöm arról, hogy a tundrán készült képek a legjobb képek.
És így tovább.
Így érkezik el március idusa, amiről azonban már csak legközelebb ejtek szót.
Legközelebb kirándulásokkal, enyhe sörgőzben, Kiscsillaggal érkezek.

Poszeidón csókja

Váratlanul hamar futott be a vonat...
A várakozó utasközönség hüledezve nézett egymásra, amikor az erőtől duzzadó angolai fiatal férfiak leszálltak Füzesabony vasútállomásán és rövid tanakodás után heves udvarlásba kezdtek.
Senki nem menekült - tizenhét éves bakfisoktól a hetvenkilenc éves Márkus néniig mindenkinek jutott a bókokból és a magukkal hozott velvícsiákból.
Végre a legendás észember kérése is megvalósulhatott - azaz lett tánc a parkosított tereken, a házak között.
Legalább ennyire szürreális látványt festett a három, elég verzett állapotban leledző fiatal, amint leszálltak Porto repülőterén, a Francisco Sá Carneiro Airport-on.
De hogyan juthattunk idáig?
Az egész Viktor kezdeményezéséből indult, még decemberben.
Fölvetette ugyanis, hogy elmehetnénk valamilyen déli országba, mert olcsóak a repjegyek egyrészt, másrészt a klíma valamivel barátságosabb, mint kis hazánkban január tájékán (ebben egyébként igaza is lett végül).
Ekkoriban én egy ugandai utat tervezgettem minden mindegy alapon (épp még tartott a munkaviszonyom, de az IBM-hez nem vettek még fel), gondolván, de jó is lenne felmenni Afrika hegycsúcsainak egyikére, ahol van hó.
Időközben kiderült azonban, hogy Nyugat-Ugandában lázadás van már jó hónapok óta és az odalátogató turisták szeretnek eltűnni, aztán soha nem előkerülni - így végül rábólintottam Viktor ötletére.
Harmadiknak Lazlow unokatestvérem bátyja, Ati is csatlakozott - neki ez volt az első repülőútja.
Így érkeztünk meg hárman január 16-án Portugáliába, annak is második legnagyobb városába.
Már a reptéren elkezdődtek az izgalmak - ahogy a város felé tartó villamoson megszólalt a hangosbemondó, elfogott a szokásos izgalom, ami akkor jön el, amikor külföldön járok.
Annak idején mindez Lutonnal kezdődött, de a Francisco Sá Carneiro - Lapa megálló között sem csillapodott egyáltalán.
Teljesen be voltam zsongva még akkor is, amikor viszonylag könnyedén megleltük a szállásunkat - ez volt a Marfim Guest House.
Négy éjszakát töltöttünk ott, és megvallom őszintén, nagyjából annyit fizettünk, mintha elmentünk volna két napra egy vidéki kisvárosba itt - ahogy ez később egyre egyértelműbben látszani is fog, Portugália bizonyos tekintetben olcsóbb, mint kedvenc országunk, Orbánisztán.
Aznap este egy helyi CBA-ban (Pingo Doce névre hallgatnak) vettünk pár csokis kekszet meg gyümölcszselét, majd stabil oldalfekvésbe tettük magunkat és vígan aludtunk reggelig.

A Marfim Guest House előtt.

Másnap azzal kezdtem a napot, hogy kiballagtam az ajtóba és szemügyre vettem a környéket.
Porto elég dimbes-dombos felszínen épült (Diogo cimborám szerint hét dombra, de ezt az ötletet alighanem a rómaiaktól nyúlták xD ), úgyhogy érdeklődéssel szemléltem, ahogy a kb. 8 százalékos macskaköves emelkedőn egymással versenyezve tolják neki az Audisok.
Tiszta káosz. :D
Viktor s Ati is előbukkant lassan - megkezdődhetett a város meghódítása.
Ehhez először egy reggelire volt szükség, ami a Torre dos Clérigos nevű templomtorony alatt ért minket.

A Torre dos Clérigos.

Utóbbi egyébként egy fantasztikus templom eszméletlen magasra emelt tornya, a tetejéről egész páratlan kilátás nyílik Portugália egykori fővárosára.
A lenti reggeli is jó kedvre derítette a társaságot - a reggelizőhellyel szemközti árak már kevésbé.
Ide avégett tértünk be, hogy Ati egyik cimborája kaphasson egy eredeti, Ronaldo nevével ellátott Real-mezt, de ekkor még az árak eltántorították emberünket, hogy beruházzon - plusz a Ruí nevű eladó mindenféle más mezt próbált neki eladni és ebből hamar elég is lett.
Aztán áthatoltunk a Gustav Eiffel egyik tanítványa által tervezett I. Lajos hídon, melynek több érdekessége is van.
Egyrészt ez egyszerre két hidat is takar - fent főleg gyalogos és villamosforgalom zajlik, az autók lent közlekednek. Másrészt a kinti királyoknak mindig kijárt a Dom - azaz Úr - megszólítás, ami a híd nevében is benne volt egykoron; a király azonban csicska módon bánt a néppel, így ezt egyszerűen kivették a híd (és a történelemkönyvekben az ő) neve elől.
Összehasonlításképp: ez pont olyan, mintha kedves vezetőnk, Orbán Viktor úr neve után elhagynánk az urat és maradna simán Orbán Viktor.
Az már pont olyan, mint egy sima felcsúti cigány.

Kilátás az I. Lajos hídról nyugati irányba.

Egy példa a gaiai utcasarkokra.

Ilyen gondolatokon merengve értünk át a hídon Vila Nova de Gaiába, ami szigorú földrajzi értelemben már nem Porto, de tökéletesen össze van azzal nőve - itt találhatóak egyébként a leghíresebb portói pincészetek.
Nem is igen vesztegettük az időt - egy zárdához való felgyaloglás és egy utca közepén megejtett vizelés (ezt én magam biztosítottam a hű balkáni hagyományokat követvén) után be is vetettük magunkat Gaia sikátoros városába.
Eszméletlen dolgokra képes az ember, ha szűk helyen kényszerül városokat felhúzni - itt sincs ez másképp. Embert (és autót) próbáló dőlésszögű utcák mennek ide-oda?
Semmi baj, a kereszteződést használhatjuk parkolónak. :D
Vagy kiskertnek. Vagy narancsültetvénynek.
Mivel itt nincsen igazi kemény tél, mint odahaza, a fák roskadásig voltak gyümölcsökkel, a virágok is vígan nyíltak és illatoztak így január kellős közepén.
Portóit ezen a napon végül is nem vettünk (majd a repülőtéren szereztem be kettő palackkal, egyik öcsémé lett, a másikat Potteréknek adtam), viszont lassan megindultunk Gaia-i kalandunk folytatásaként a Duero (portugálul Douro) mentén - ki egészen az óceánig.
Ezen az úton láttam hogy az élet még itt sem fenékig tejfel - számos ház volt elhagyatva vagy épp az összedőlés határán egyensúlyozott, három léc és némi szigszalag segítségével ellenállva a gravitációnak. :D

Az I. Lajos híd.

Eredetileg a folyó északi partján terveztünk menni, útközben azonban kiderült, hogy az egyetlen híd, ami még a város és az óceán között található, az autópályát viszi át Gaiából Portóba - illetve fordítva.
Semmi gond, a kalandok a folyótól délre sem álltak meg egy pillanatra se.
Egyrészt elhaladtunk egy illatozó épület mellett, ahonnan régi diszkózene szólt.
Viktor mester szemügyre is vette közelebbről - ekkor derült ki, hogy ez nem más, mint egy kézi mosoda. Benn az asszonyok hatalmas kádakban mosták a lepedőket és ruhákat, majd mindezt az épület mögött, a folyóparton terítették ki, több, kb. huszonöt méter hosszú szárítókötélen!
Eszméletlen hogy még vannak ilyesmi helyek Európában, de nekem például baromira tetszett.
Már majdnem az óceánnál voltunk, amikor elhaladtunk egy kávézó/falatozda mellett, ahol konkrétan egy hordó volt megrakva szénnel, s fölötte egy rácson sültek a különféle halak és tengeri állatok.
Na mondom ezt később érdemes lenne közelebbről is megnézni. :D
Így is lett, előtte azonban még jött Ati nagy kalandja a hullámokkal.
Történt, hogy ahogy elértük a tengert, leültünk egy-egy sörrel hogy valahogy kibírjuk a huszonegy-két fokos meleget (januárban xD ); én pedig ezután ki is indultam a partra, hogy ha majd jön egy hullám, akkor begyalogolok és köszönök az isteneknek.
Egy darabig nem nagyon jött semmi, Ati ki is merészkedett utánam kíváncsian.
Aztán hirtelen minden megváltozott - annyit látott, hogy miközben kamerázza az eseményeket, futásnak indulok, s mögöttem jön ám valami egészen nagy.
Az utolsó pillanatban ő is futásnak eredt, de már nem volt menekvés - a kb. két méteres hullám végigverte hátulról, a hazafele vezető úton minden egyes padon nagy tócsákat hagyott. :D
Röviden megnéztük még Gaia keleti felét (Viktor bőszen fotózta a megtörő hullámokat), majd némi kevergés után visszatértünk a hordós sütödéhez és valami eszméletlent vacsoráztunk (sült lazac került a tányérokra fokhagymás krumplival kb. annyi pénzért, amennyiért Pesten kapok egy korsó Kőbányait).

Ati és Viktor falatozik - az asztalon lazac és krumpli - na
meg sör.

A lassan alkonyodó városban sétáltunk haza, és rengeteg meleg poén társaságában hajtottuk álomra a fejeinket.

Másnap reggel egy nagyon kedves asszony reggelizőjében indult a nap, akinél ún. diák-menüt ettünk, ami elég lett volna egy oroszlánnak is - nem utoljára voltunk nála.
Ezután leereszkedtünk a Douro északi partjára, majd ismét fel a Palácio de Cristalhoz - ez egyfajta botanikus kert központi épülete lehet, de éppen tatarozták.
A park maga nem okozott csalódást - a pálmafák alatt japán tyúkok-kakasok kergették egymást és kintebb, egy toronyban láttunk néhány nagyon csinos helyi tyúkot is. :D
A kilátás a folyóra itt is eszméletlen volt.

Kilátás a Palácio de Cristal parkjából keleti irányba.

A lefele út kalandosra sikerült - a parkból nehéz volt kijutni ugyanis, így megpróbáltam kimászni a kerítésen, ami valami ősi sikátorra nyílt - apróbb szépséghiba hogy kb. öt méterre alattam ment az utca.
Mediterráneum, így szeretlek.
Így tehát körbe kellett lejutnunk ismét a folyópartra, ahol egy bolt aljában magunkhoz vettünk némi sült kolbászt is.
Ezút' ismét az óceánhoz indultunk, de már az északi parton.
Elhaladtunk az autópálya hídja alatt - nyáridőben a pilléreken át lehet menni alatta (!), de tél lévén most zárva tartott az attrakció. Ati megnyugvó sóhajtását hallva azonban konstatáltam hogy könnyen lehet, én lettem volna az egyetlen, aki ezzel megpróbálkozik.

Az óceán felé.

Az óceán elérése előtt átvágtunk egy fantasztikus parkon, ami csurig volt pálmafákkal (és állt itt egy nyilvános illemhely is, sörtől megfáradt vándoraink részire) - aztán már ott is voltunk ismét.
Messziről, nagyon messziről már lehetett látni, hogy ezen a parton nem egészen babra megy a játék - a hullámok egy világítótorony magasságáig (!) csaptak fel időnként, de a legnagyobb, amit láttam kétszer olyan magasra, azaz nagyjából harminc méterre ment fel...
Miután megfogadtuk, hogy visszatérünk egy vino verde - azaz "zöld bor" - társaságában, bevettük magunkat a közeli erődbe, ahova tél lévén egyszerűen be lehetett sétálni.

Ati vígan pihen az erőd tetején, szemben a világítótorony.

A tornyába érve félő volt, hogy megzavartunk egy klasszikus zöld melegrandit - a srácok legalább is nagyon megilletődöttek voltak, pedig őszintén szólva engem főleg a fűszag zavart, nem a vad romantika.
Ismét leérve az erőd belső udvarára EDDA-t énekeltem a kápolna lépcsőjén (szégyen xD ), majd valóban szereztünk egy üveg bort és hajrá hajrá Salgótarján!
Kiültünk a part menti sziklákra.
Néhány óráig nézegettük a csajokat - Atinak különösen tetszett egy magányos leányzó - majd villamossal tértünk vissza a városba.
Itt ízelítőt kaptunk végül a déli vezetési kultúrából is - a villamosvezető kétszer is simán áthajtott a piroson s végig úgy nyomta mintha mindjárt kezdődne a Porto-Benfica mérkőzés. xD
Visszakapaszkodtunk Lapa negyedébe, majd megpróbálkoztunk a szállásunktól nem messze egy francesinhával - amit aznap délelőtt ajánlott volt a nagyon kedves asszony egy kifőzdében.
Mit mondjak: nem volt nagy szám. A srácok hamburgert ettek, ami szintén nem volt nagy eresztés, úgyhogy rövid ideig meginogni látszott a hitem a portói konyhaművészetben.

A híres francesinha - ez még nem a finom változat volt.

Nem úgy másnap.
Azzal kezdtük, hogy elmentünk az asszonyhoz, aki tegnap beharangozta volt a dolgot, egy táblára mutogatva, mondván hogy ez "tipik Portu". :D
Előző esti csalódásomat gondoltam feledtetni, így ismét azt kértem s ezúttal már nem voltak kételyek.
Rövid kitekintő: ez egy francia eredetű, portugál szakács által tovább fejlesztett étel - a történetek szerint ha igazi férfinak tartod magad, bizony le kell gyűrnöd egyszerre.
A tányérra egy sajttal beborított szendvics kerül, benne kétféle portugál kolbásszal, hátszínsülttel - már önmagában is elég lenne ez egy hatvan kilós legénynek, mint én, de ezt megfejelik egy ipari mennyiségű (és remek állagú) sült krumpli-körítéssel, majd leöntik egy sörön és csípős fűszereken alapuló mártással.
Hát mit mondjak - ha jól készítik el (mint ez az asszony például), akkor egyrészt döbbenetesen finom, másrészt döbbenetesen nehéz utána felállni az asztaltól. :D
A monumentális reggeli-ebéd után tettünk egy sétát egy platánfákkal kirakott kertben - itt láttam továbbá három egyforma szobrot, mely lelátón ücsörgő urakat ábrázol, akik azon kacagnak, hogy egyik társukat egykőjük hátba rúgja és az elrepül. xD

Ruí nagyon dolgozik, hogy kész legyen a mez.

Eztán ismét visszatérültünk a Torre dos Clérigos alá, konkrétabban Senhor Ruí boltjába, aki ezúttal már kevesebbet pöcsölt, és elkészítette Ati cimborájának a Real-mezt Ronaldo nevével a hátán.
A következő állomás a Sé, azaz a katedrális volt, ahol ismét ideje volt megpihenni egy sör társaságában. :D
Innentől aktivizálódott Viktor mesteri terve: elmegyünk Bragába, a Jó Jézus templomába.
Gondoltam: miért is ne?
Még a végén megtérek ennyi templom között. :D
Szóval beszereztük a vonatjegyeket és felszálltunk a HÉV-szerűségre, ami bő egy óra múlva meg is érkezett Bragába.
Itt a varázs már nem volt akkora (legalább is egyelőre), mint Portóban, de ez a város is rendelkezett egy méretes, régi történelmi városközponttal és reményeimhez hűen egy buszállomással is, ahonnan kimehettünk a Jó Jézus templomához.

Ati és Viktor pihen a Sé előtt - még Portóban.

Itt már kénytelen voltam bevetni erőteljesen minimális portugáltudásom, de meglepetésemre nem vallottam kudarcot: mind a járat számát, mind az indulás idejét megértettem az információs kioszk asszonyától, és csakhamar már valóban a híres keresztlépcsős templom aljában álltunk a két kalandorral.
A templomnak két buszmegállója van - egy a híres lépcsők tetején, egy pedig az alján, természetesen az utóbbit választottuk. :D
Régen hagyomány volt, hogy a vezeklő férfiak térden másztak fel a templom elé bűnbocsánatért esedezve - ugyanezt a vágyat én már az első stációnál éreztem, pedig gyalog mentem és még hol volt a vége. :D
A portugálok erőteljesen katolikus elődei a keresztlépcsők minden megállójánál kutakat emeltek, amelyek érdekessége, hogy minden megállóban

A Jó Jézus templomának híres lépcsői.

az adott személy valamely más testrészéből folyik a víz. Így került sorra a szemük, a fülük, és félő volt, hogy ha elég soká tart a lépcsősor, akkor a pikánsabb testrészek is sorra fognak kerülni - ez azonban elmaradt. :D
Fönt egy-egy sör társaságában gyönyörködtünk a lemenő Napban (meg a portugál szépségekben, akik ezúttal is nagy számban vonultak körülöttünk), majd visszafele indultunk a lépcsőkön, hogy elérjük az esti buszt, majd a vonatot.

Viktor mester kinéz a templom elől az alkonyba.

Az esti busszal még nem is volt gond - a vonaton visszafele azonban nem volt véce (ami idefele nem tűnt föl, itt viszont percről percre nyomósabban hiányoltam), úgyhogy félúton, egy Couto do Cambeses nevű település megállójában le is szálltam és bitang erővel megöntöztem az első utamba kerülő pálmafát.
Ezzel még sok gond nem volt, viszont ebben az országban a vonatjegyek egyszer használatosak (ahogy elvileg nálunk is), így miután sikerült feljutnom a következő Portoba tartó vonatra, a kalauz első kérdése ez volt:
- I can see that you were supposed to go to Porto but you got off at Couto. Why?
- There was no toilet on the train.
- (nevet) Okay then.

Azzal elsétált és a végéig már nem is volt egyéb történés.
Portóban már vártak a srácok, akikkel vígan vissza is mentünk a szállásunkra és ittunk egy-egy sört a megkerülésem alkalmából. :D

A Porto stadionja előtt.

Este sem volt gond az elalvással, de egy utolsó masszív meleg poénra azért még volt idő.
Geldar: ...hát igen, ha nem tudunk elaludni, félő hogy az angolai portásunk rendet akar és be fog jönni egy társával.
Viktor: ... de már vonatban.
Ez azóta természetesen szállóige lett. XD
Utolsó napunkra viszonylag kevés dolog fért bele - a Porto stadionja előtt azért megmutattam az Arsenal szurkolók mindenkori virtusát és üzentem Senhor José Mourinhonak (a képre való kattintás után az is kiderül, hogy pontosan mit).
Egy boltban sikerült venni némi eleséget (közte eszméletlen finom helyi sajttal), aztán végül is mégis csak haza kellett repülnünk.
Van egy sejtésem azért, hogy se Ati, se Viktor nem nagyon vágyott vissza a magyar valóságba - de egy olyan sejtésem is, hogy nem utoljára jártunk Portugália hegyes-dombos vidékein.

A vonat

Emlékszem, egy Andris nevű srác akart adni nekem egyszer egy könyvet, aminek a lényege nagyjából annyiban foglalható össze, hogy egy magányos szerzetes hozzásegít minket soraival ahhoz, hogy felfedezzük magunkban a nőt.
Talán mindannyiunk szerencséjére ezt a könyvet sosem olvastam el, viszont a mára nézve annyi jelentőséggel mégis bír, hogy Andris és a barátja voltak az első bátor fecskék északon, az éjféli nap földjén, akikkel a Kungsleden útjait róttam 2012-ben.
Erről egyébként itt is megemlékezem.

Az ottani teljesítményük s viselkedésük alapján ők most sajnos nem tudnak velünk tartani - júliusban ugyanis visszatérünk a király ösvényére, immár kilencen (!) - aztán mindenki szabadon fölfedezheti magában a kalandort, a rénszarvaspásztort, a sztriptíztáncost stb.

Ez tehát a közeljövő, igyekszem feljebb tekerni a tempót, s talán utol is érem magam az elmúlt hónapokkal addig - ha mégsem így lenne, attól még megnézzük a Lappföld svéd részét szűk egy hónap múlva. :D

Legutóbb egyébiránt tavaly decemberben fejeztük be.
Kitört a nagy szabadság, letudtuk a koncertet Potter mesterrel, és lassan már az is körvonalazódott, hol fogok dolgozni a 2018-as évben.

Szenteste közeleg - Békásmegyeren.

Mr. Fishert ekkoriban igyekeztem meggyőzni, hogy csatlakozzon a The Countless Vans nevű jövendőmondókhoz - ennek jegyében tettem is egy kirándulást a Havanna-lakótelepen ekkoriban, de nem nagyon jutottunk túl a sör-égetett szesz kombón, meg a négy akkordos Balkan Girl megtanulásán, úgyhogy ez a történet elég hamar vakvágányra futott.
Közelgett azonban a Karácsony már ekkortájt, vele a szeretet ünnepe (más családokban), és a nagy családi balhék (a mienkben) korszaka.

Öcsém a szemközti sziklákon ámul épp.

Idén azonban valami hiba került a gépezetbe.
Kezdjük azzal, hogy karácsonyozni bringával indultam el CrossLord városából. Nem pontosan tudom, mi ütött belém azon a szentestét megelőző délután, de a rendszeres olvasók alighanem majd kalandvágyra fognak tippelni vice-házmestereik mellett nagy mosolygások közepette.
Elég az hozzá, hogy felkaptam régi kerómra és nekivágtam a Keresztúr-Békásmegyer távolságnak, ami nagyjából húsz kilométert tehet ki.
Olyan vidékeken  haladtam keresztül, amik létezéséről eddig nem igazán tudtam.

Itt meg lefele csúszik a barlang irányába.

Például kevesen tudják, de Budapest területén belül több tanya is van (a Sashalom és Észak-Kőbánya között elterülő mezőn) - ezek mellett kerekeztem vígan és alig fázva aznap.
Aztán Zugló (amelynek külső kerületeit általában a megtisztelő Niš névvel szoktam illetni) szebb arca következett, mielőtt átkeltem volna Angyalföldre egy ősrégi, rozsdás vasúti felüljárón, ami minden lépésnél megígérte, hogy összerogy alattam, amit nem kifejezetten támogattam gondolatban.

Késő délutánra, kevéssel naplemente után értem a Hímző utcába, ahol (ahogy fent is megemlítettem volt) kivételesen nem a megszokott családi balhé várt, hanem anyukám, a húgom, a nagyim meg öcsém - ettünk is hamarosan ugyancsak derekasan.
Valahogy így nézne ki egy normális családi összejövetel állítólag.

Nagyim és Blanka húgom a barlangban.

Ott is aludtam, másnapra pedig készen állt a haditerv - az előző bejegyzésben emlegetett Róka-hegy meghódítása, ezúttal családostul; öcsémhez csatlakozott akkori barátnője, Szimmer is.
El is héveztünk a Csillaghegyre (egy megálló Békásról), majd kapaszkodtunk fölfele, húgom szüntelen lelkesedésétől kísérve.
A hegyek ugyanis csurig voltak madarakkal, ő pedig azok nagy barátja. Pont mint az idősebbik bátyja. :D
Szimmer és öcsém is csodálkozott egyet a lezuhant srác emlékművénél - már a Róka-hegy természetvédelmi területén belül -; majd ketten felkaptunk pont azon a falon ahol szegény ipse leesett és körbe menvén találkoztunk a hölgyek koszorújával a barlang mellett.
Itt rájuk való tekintettel ezúttal egyikőnk sem eresztette el magát, majd rövid pihenő után lefelé indultunk a másik sziklafal alá, ahol ezúttal nem gyakorlatoztak mászók.

Kőbánya északi része, ismertebb nevén szántóföld.

Pokoli jó volt, megmondom őszintén.

Aznap délután aztán megindultam hazafele.
Angyalföld és Zugló iparibb részein keresztül hatoltam át az alkonyban, mielőtt elkavarodtam volna Budapest tanyái között és ősi, elhagyatott vasútvonalakat követve vissza nem jutottam Kőbánya-Kertváros határába; innentől már gyerekjáték volt hazajutni.

Innentől kicsit fölgyorsultak az események Szilveszterig. Főképp, hogy nagyon sokáig halvány fogalmam sem volt róla, hol fogom tölteni. A házibulikból ekkorra úgy éreztem, kicsit kiöregedtem (lapos kúszás a bokrok alatt és társai), az apámmal meg barátnőjével eltöltött egy-két szilveszter alatt pedig az égvilágon semmi nem történt.
Ekkor jelentkezett be Viktor mester, legutóbbi történetem egyik főhőse azzal, hogy "én (mármint hősünk) biztosan vagyok akkora állat, hogy belemenjek egy éjszakai túrába Szilveszterkor." :D
És igaza is lett.

Így a szilveszter alkonya egy buszon talált minket, s megvallom őszintén - volt abban valami ősi és hősies, ahogy durranó petárdák s tülkölő emberek társaságát hagytuk ott a nagyvárosban az erdő végett.
A Pilisbe igyekeztünk, a Pilis Szent Keresztje című túra lett a befutó.
Emlékezni még emlékeztem: biza!
Itt a környéken tapostuk a füvet Miss Punkkal, a vad oroszlánként küzdő Mr. Millerrel és barátnőjével, meg - magával Viktor mesterrel.
Most azonban erősen tél volt és csont sötét, úgyhogy némileg vacogva törtük a jeget és a havat, hogy egyre feljebb és feljebb jussunk a Pilis monumentális nyergén.
Annyi engedményt tett a (z egyébként erősen szélsőjobboldali) szervezőség, hogy a Pilis-tetőt ezúttal nem kellett megmászni, "csak" a nyerget.
Klastrompuszta környékén így tehát boldogan el is hagytam a nevezési lapomat ("minek az" - kommentálta Viktor :D ), aztán csendben és egyre erősebben szuszogva kaptattunk fel a nyeregbe - ahol az Újév is érte a társaságot.
Viktor mester hozott otthonról valami történelem előtti pezsgőt - ez a havon végezte, mert a történelem előtti pezsgők általában szintén még a történelem előtt szokták elveszteni szavatosságukat is. :D
Azért koccintottunk sörrel (én elfogadtam egy pohár nem annyira ó pezsgőt egy víg kedélyű fickótól), majd indultunk tovább.
A víg kedélyű fickó is jött utánunk egy darabon, aztán lehagytuk, mert az egyik útitársa nagyjából ötvenszer elismételte, hogy ő ezt nem hiszi el, ilyen még nem történt vele - történetesen hogy elb*szta az egyik lépést és derékig merült a sárba.
Hát én viszont nagyon is elhittem, úgyhogy magasabb fokozatra kapcsolván el is hagytunk gyakorlatilag mindenkit s felkapaszkodtunk Pilisszentlélek falucskája fölé.
Itt fönn már rendesen hideg volt, s tükörjég - lámpát azonban nem kellett használnunk a telehold miatt.
Gondoltam is Gattolinára, ahogy több-kevesebb sikerrel felelevenítettem az ő korileckéit az általa bárhol fellelhető jégfoltokon; aztán mire feleszméltem, átértünk a nehezén, kaptunk egy pecsétet és egy egész szép jelvényt is!
A menet maga Pilisszentkereszten ért vón' véget, Viktor mester azonban észnél volt, úgyhogy átkeltünk a kb. öt kilométerre délnyugatra levő 'Szántóra - innét majd' egy órával hamarább indult vissza a busz Pestre, mint amonnan. Meg egyébként is innét indultunk, a kör tehát bezárult.
Az új év nem is indulhatott volna jobban!

Így volt, igaz volt.

Legközelebb az új állásommal, és a portugál kalanddal folytatjuk - melyben Ati megismerkedik az óceánnal, eszünk eszetlen sok finomat és a Porto stadionja előtt kimondom az összes Arsenal-szurkoló szíve vágyát.

Before I forget

Üdv mindenki!

Ideje ismét belevetni magunkat a kalandokba!
Több, mint egy hónapja nem írtam, a történettel pedig valahol tavaly október és november határán maradtam el, úgyhogy ideje felvenni a palacsintasütőt és a plafonra küldeni a tartalmát.

Kezdjük azzal, hogy besétálok a legutóbbi cégem HR osztályára és kezdeményezem a felmondásomat, november ötödikén.

Valami nem stimmel, a HR feje, Mr. Voldemort nem is fogadja el ilyen formában, úgyhogy visszatérek a helyemre és kitöltöm az emilben megkapott formát.
A hong kongi nagyfőnök (aki messze kilóg a közvetlen vezetőink közül fölfele) ugyan valamennyire igyekszik menteni a helyzetet az előző napokban, a direkt főnököm, Miss Russia azonban olyannyira nem tartóztat, hogy miután megmondom hogy cshő, rögtön fel is ment a további munkavégzés alól.
Gyorsan istenhozzádot mondok Mr. Millernek - a többiek ezalatt meetingen vesznek részt, ahol bejelentik a távozásomat, és a hátam mögött égetnek.
Class act.
Gondolhatná az ember, hogy ez sért, meg bánt, és rossz szájízzel gondolok vissza az egészre, de ez mégsem így van.
Ahogy telik az idő, egyre kevesebbet gondolok a(Mr. Kongot leszámítva)z alkalmatlan közvetlen vezetőimre, és egyre többet azokra az időkre, amit a (z amúgy általában jó fej) többiekkel töltöttem.
Túrák Miss Punkkal és a leharcolt gladiátorokkal, a nagy bölcsészkedések Mr. Poollal és Mr. Phone-nal, a nagy rádiózások Mrs. Blonde-dal - na meg az együtt töltött éjszakák az ötödik emeleti vörös bombázóval.
Eztán csak jobb jöhet, gondolom, ahogy elkezdődik két hónapom, melynek során elég visszafogott ütemben ugyan, de keresem a lehetőségeket.
Ahogy írtam is volt, a pánik inkább a rokonságban üt be, apám és öreganyám vezetik az aggodalmasok zászlós menetét, de maguk se tudják hogy hova; én meg azt nem, miért.
Szóval interjúzok a Cushman & Wakefield-del, a Cognizant-tal, néhány prosztó hr-essel fejvadászcégeknél, legvégül már januárban a legnagyobb autókölcsönzők egyikénél van jelenésem, ahol a "túlságosan manchesteri" kiejtésem miatt elküldenek hamar.
Annyi baj legyen, a mostani munkámhoz aztán tökéletesen megfelel. :D

Persze januárig irgalmatlan sok víz lefolyik még a Köselyen, ami ha azt vesszük, hogy patak, sejteti, hogy a kalandok nem állnak le.

A nyolcvanas évek fel nem fedezett
felnőttfilmese, Geldar Magnum.

Végre úgy érzem például, hogy ideje újra kirándulni menni, így elsődlegesen Zsolti haverommal neki is lódulunk a Róka-hegynek Óbudán november tizenkettedikén.
Ő éppen kissé maga alatt van - egyik kapcsolatából épp kiment, leány nincs a láthatáron - én ezzel ellentétben elég felszabadult vagyok, vígan másszuk a sziklákat Üröm és BP határvidékén.

Ekkoriban bajszot hordok, ami a vörös démont pl. nem zavarja, a harminc feletti lyányismerőseim azonban szabályosan bevadulnak tőle. xD
No van ilyen.

A túra jól sikerül, Zsolti balra, én meg jobbra, a kedv azonban nem csappan, így egy hét múlva visszatérünk Bazsi nevű ismerősével, meg az enyémmel - a legendás Viktor mesterről van szó természetesen.

A kívánt hatás eléréséhez Szögedi sört viszünk magunkkal, ami a Róka-hegy rejtett kőfülkéjében el is fogy lassacskán.
Érzem a történelem előtti idők szelét, a hajam lobog - persze az is lehetséges hogy valamelyikünk irgalmatlanul beszellentett, így gyorsan távozunk a barlangból.
Itt azonban még nem állunk le, a hegyről való lejövetel után átvágunk tökön-paszulyon (leánykori nevén Péter-hegy) és a lassacskán szitáló esőben vígan megérkezünk valami vízművek udvarába.

Viktor mester ezen képe a Fedél Nélkül almanachjába is
csont nélkül bekerülne.

A Pogány-torony.

"Ha kicsi a tét, a kedvem sötét" - mondá Johnny Firpo, én a magam részéről annyit teszek hozzá, hogy "Ha kicsi a sár, az nem nagy kár", így hamarosan egy építkezés mocsaras területén vágunk keresztül, hogy valami uszoda melletti lakóparkban kössünk ki.
Itt egy újgazdag forma kijön pofázni, hogy mit csinálunk, de olyannyira jó kedvem van, hogy egyszerűen rá sem nézek, hanem egyszerűen elsétálok balra, a többiek meg utánam.
Kevés barangolás után megcélozzuk a Pogány-tornyot (ami a turanisztikához köthető, szóval mai szemmel nézve megmosolyogható céllal készült), amiben csak az zavar meg, hogy a térképem ősrégi, és a torony aljában levő utcákat mind egy szálig átnevezték. :D
Kópé utca és társai, ugye Viktor mester.
Azért csak fölkapaszkodunk egy utcán, aminek a neve (Pogánytorony utca) már sejteti, hogy mégsem Ljubljana felé vagyunk félúton, ahogy azt gyanítottam volt.
Maga a torony egy nagyon érdekes szerkezet. Annak idején, mikor ősmagyarkodó eleink emelték, valami nemzeti-misztikus célt szolgált volna tizenvalahány társával egyetemben, amelyek azonban sosem épültek meg, a társaság tagjait pedig munkaszolgálatra vitték elvi meggyőződéseik miatt. xD
Ennek részben az is köszönhető, hogy ma, mikor ez a kor erősen visszatérni látszik, nem ég a János-hegytől a Pogány-toronyig folyamatos őrtűz lelkeink védelmében, másrészt viszont ez az egy torony legalább felettébb látványos - még egy ilyen esős napon is.
Emlékeim szerint egyedül Viktor kapaszkodik fel velem, a többiek (józan fejjel) inkább lenn maradnak.
Lefele új építésű villák és régebbi, takaros nagy házak egyvelegében ballagunk az Aranyhegy nevű megállóig (ami szintén nincs rajta a térképemen xD ), majd ki-ki hazafele veszi az irányt, nem feltétlenül a nemzeti romantikától megrészegülve.
A Szögedi üvegek azért a kukában landolnak.

Így ér véget lassan a november.
Időközben a próbákkal sem állunk le, felvesszük például a pokol dalát, meg számos egyéb ötletet - Potter ekkoriban már kifele leseget a munkahelyéről, úgyhogy a megnövekedett jókedvét az alkotási kedv is kéz a kézben követi.
Az sem elhanyagolandó, hogy már a decemberbe átlépve második koncertünkre is sor kerül - ezúttal is a Nyúl alatt, a hó nyolcadik napján.
A cigánykodás a tulajjal elsőre még nem zavart, ezúttal azonban már igen - a legközelebbi szinte száz százalék hogy nem itt lesz.
Ha olvastátok Lovasi András önéletrajzát - s benne a részeket a kezdeti időszakról, ahol a Kispált a létező összes fellépőhelyük le akarta húzni/át akarta b*szni, akkor meg is érkeztünk a témához.

A koncert ennek ellenére remekül sikerül, ezúttal nincsenek negyvenen, de harmincan biztosan ülnek a székeken.
Potter elégedetten meséli később, ahogy végignézett a közönségen - és nem vigyorgó arcokat látott vagy lelkeseket - hanem gondolkodóba esetteket; ez énszerintem nagy dicsérete annak amit csinálunk.
Hozzátéve, hogy végig azon töpreng, mit fogunk kihozni abból az egy szál riffből, amit közvetlen koncert előtt írtam - és amiből azóta kinőtte magát a The Watershed című szám.
Amit közvetlen koncert előtt csináltam még, az az volt, hogy a Gears and Wings énektémáját Potterre testáltam kb. egy héttel az esemény előtt - ilyenkor lehet azért sejteni hogy nem mindig leányálom velem együtt játszani. xD
Becsületére váljon, hogy messze-messze jobban adta elő aznap, mint én addig bármikor is, vagy azóta.

Szóval az aznapi flyer:

Welcome everyone to our second gathering as the best Gator griller duo.
This will be our very second gig, so do come to Undrnyúl to have some!

On the menu:

1. Prayer
2. In The Desert
3. The Promise of Air
4. Hell Song
5. To Begin Again
6. With Wings Folded
7. Gears & Wings
8. Church on Someday
9. Balkan Girl

Possible dessert:

+1. Song of the Heir


A felvétel itt hallgatható meg.
Természetesen ezt a hely tulajától megszerezni nehezebb volt, mint Indiana Jonesnak megtalálni a nácik aranyát, de ez a történet már a következő, vagy azutáni bejegyzéssel együtt fog érkezni - egyelőre maradjunk annyiban, hogy ehhez is cirkuszolni kellett, és eltölteni egy túl hosszúra nyúlt estét nyakig ópiumfüstben.

Ezzel búcsúzom - legközelebb a decemberrel, illetve annak is inkább a hátra levő részivel folytatom.