Kiszel Tünde szemöldökének titkai

Üdv mindenkinek!

Tehát legutóbb betöltöttem a huszonkilencet (már a harminc fele száguldok megállíthatatlanul), innen érdemes fölvenni Ariadné pókhálós fonalát.
Sötét alagutakban, Odessza katakombáiban.
Egyszóval októbert írunk még, az ősz teljes gőzzel a nyakunkon.
Az eső gyakori, a sötétség még nem állt rá a vállunkra, de már megjött a nyomasztás is.

A szekérrúd kifele áll már nagyon a czégnél, ahol dolgozok.
A kollégáim továbbra is nagyon bírom - nagyjából négyükkel-ötükkel a mai napig beszélek kb. naponta - de a főnökség inkompetenciája egyre taszítóbb.
Mikor egy keményen megnyomott hét után továbbra is sukkoskodás és sz*rrágás a válasz, elhatározom végre, hogy felmondok.
A rokonság körében kitör a pánik, apám és öreganyám áll a kétségbe esett zászlós menet élén. Valahogy mintha mindenki elfeledte volna, hogy Angliában valahogy faszán megvoltam mindenféle (az elején még angol-) tudás nélkül is, és mindig megálltam (Amerikában megültem) a helyem.
Ez a szál később még folytatódik a bejegyzésben, ne feledkezzünk meg róla.

A megszámlálhatatlan teherautók világában időközben ismét elkezdődik a próba-szezon; a cél: fölkészülni egy november közepi-december eleji koncertre a Nyúlban. Sejthetően a második időpont lesz a nyerő, és most kivételesen nem bánom, hogy Potter lassítja a tempót.
A Gears and Wings című szám esetében pl. koncert előtt egy héttel találom ki, hogy ő énekelje a fő részt, úgyhogy alighanem nem lehet egyszerű velem együttműködni agyvérzés nélkül. xD
Erre nem kerül végül sor, a koncertről viszont később tudósítok!

Legutóbb elhintettem, hogy nem utoljára voltam a Bükkben látogatóban - nem véletlenül.
Jövel október vége, s nagynéném meghívására ismét egy Miskolcra tartó vonaton robogok nagy boldogan.
A kicsik szülei ezúttal otthon maradtak, úgyhogy öten vagyunk a házikóban - nagymamám, a két lurkó, Incus, és hősünk.
Mivel akkortájt van az idősebbik születése napja, viszek nekik egy nagy doboz Dupló legót, hogy tudjanak játszani, eleinte nagyon boldogok.
Aztán kitör a botrány (a kicsi helikoptert épít, a nagy szétszedi természetesen), úgyhogy a béke megőrzése érdekében én is becsatlakozok az építkezős buliba.

A kicsi meg a nagyobbik Ben.

Később a Kis Bence (engem Nagy Bencének hívnak, ők nem ismerik még Geldart, a törpöt :D ) rájön, hogy a hátamon remekbe szabott ülés kínálkozik, így póni üzemmódban nyargalom vele körbe a házikót.
Kifogyhatatlan az energiájuk - úgy látszik aznap este.
Másnap ezért elhatározom, hogy a nagyobbik állóképességét letesztelem.
Délelőtt elgyalogolunk egy viszonylag szerény kilátást kínáló hegy tetejére (a házikó mögött van szinte azonnal a feljárat), itt Barnus még bírja az iramot. Ugrándozik keresztül a kidőlt fákon, lábával sodorja az őszi avart.
Délután ezért a falutól északra található kilátóhoz indulunk, ez már egy fokkal komolyabb erőpróba.
Mivel egy elhagyott sípálya után bedobni készül a törölközőt, apám ősi trükkjét alkalmazva megígérem neki, hogy ha végig tud jönni, kap egy kis üveges üdítőt a kisboltban.
Hamarosan terebélyes bükkösön által gyalogolunk fel, egyre fel egy láthatatlan hegy tetejére.

Barnus tör át a kidőlt bükkfák törzsein.

Az erdőben teljes, néma csend honol, a madarak látszólag (hallatszólag?) már mind Afrikában járnak, csak akkor figyelek fel neszekre, ha Barnus épp letér az útról és kidőlt fák rakását mássza meg nagy erőkkel.
Végezetül egy hegygerincet leküzdve a falu nyugati határába érünk vissza. Nénémék telefonja a focipálya mögött ér, a kicsivel s öreganyámmal a kilátóban tanyáznak éppen, ideje találkozni.

A fenyőfa csúcsán, 'Kereszt északi határában.

Természetesen Geldar nekilendül, mire utolérnek, már egy kb. húsz méteres fenyő tetején trónolok, onnan harsogom az üdvözlégy Máriát feléjük xD
Persze nem, de a rikoltva üdvözlés nem marad el ezúttal sem.
Miután valahogy lejutok, a lurkók birtokba vesznek néhány szénabálát, míg az idősebbik korosztály (melynek ezúttal nem képezem részét) kipihegi magát az emelkedők után. :D
Eztán jöhet az este, amikor megmutatom a nénémnek újonnan vett térképem, s meggyőzöm, hogy másnap engedje el velem az idősebbik kópét a Kőlyuk-galyára.
Ez már komolyabb erőpróbának ígérkezik, 720 méter magasba kell feljutni, igen meredek, tartós emelkedőn.
Barnus nem csügged, miután elengedték, boldogan béveti magát az erdőbe.
Néném, és a többiek is csatlakoznak, egy rétig kocsival megyünk együtt - aztán ők leszakadnak, s ketten mászunk egyre és egyre magasabbra.

Kilátás a Kőlyuk-galya (pontosabban egy ottani fenyőnek a) tetejéről dél fele.

Nagyon rá-rácsodálkozik az erdei dolgokra, főleg miután mutatok neki egy pöfögő gombát (pöfeteg), ő is nekiáll vele spórákat szórni a szélbe.
A zöld háromszög jelzésen találkozunk néhány franciául beszélő illetővel (mint később kiderül, egy francia földön élő magyar családról van szó), őszerintük már közel a csúcs.
Megelőzve őket, elsőként érünk fel, úgyhogy ismét egy fa fele veszem az irányt, ahonnét rálátni egy Kisgyőr nevű falura valahol a távolban.

Barnus a hegycsúcson.

Barnus ezalatt összecimborál az eddigre szintén felérő francia-magyar kissráccal, egy fa ágán állapítja meg barátságosan, hogy "tehát ezért beszélsz ilyen furcsán" (miután a Quentin nevezetű ifjonc közli, hogy odakint máshogy mondják az r-ret). :D

Visszaúton aztán találkozunk a fölfele igyekvőkkel - sajnos nekik vissza kell fordulniuk, lassan indul a buszom Miskolcra, majd a vonatom vissza Pestre.
Azért nincs nagy gond - másnap Barnus simán fölkalauzolja az egész bandát plusz az utánam megérkező szüleit is a Kőlyuk-galya tetejire, büszkén újságolva, miket mutatott neki az előző napi úton a nagyobbik Bence. :D
Nagyjából ezzel le is zárul az október.

Az idő ezután még kedvezőtlenebbre fordul, így főleg a benti sörözés-zenélés fog dominálni néhány napig - egészen addig, míg végül beleunva a gázba felmondok.
Erről azonban legközelebb lesz bővebben szó - addig is öveket becsatolni, indulhat a diridári! :D

Geldar

Ördöglakat

Miközben Márki-Zay Péter éppen vereséget mér ellenfelére Lázár Janek szűkebb pátriájában, nekem is eszembe jutott, ideje életjelet adnom Crosslord városából.
Legutóbb egy hónapja jelentkeztem - októberig jutott a történet.
Igyekszem most már gyakrabban írni, a munkámban lassan elrendeződnek a dolgok, és egyre ritkábban jut eszembe, hogy skydivingoljak a tizenötödik szintről ernyő nélkül. :D
Nem végzek bonyolult munkát, de az eddigi egy hónap elég kemény volt mindenesetre.

Ugorjunk tehát vissza egyelőre még tavalyra - közelebbről október elejére: innét folytatom a történetet.
Szóval kevéssel azután, hogy atyám Németországba távozott, a gépi forgácsolás (és a német nyelv) csínját-bínját kitanulni, már forraltam a gondolatot, hogy ki kék menni Szentendre mellé a Dömöri-kapuhoz, ahol elvileg van egy vízesés és minden.
Október elsején neki is láttunk hát kiutazni Miss Váraddal, Viktor mesterrel és az ügyeletes jócsajjal karöltve - érdekes egy nap lett.

A Batthyány téren találkoztunk hárman - Miss Várad majd' egy órát késett -, úgyhogy amíg megjött, Viktorral beszereztük az aznapi kellékeket néhány palack Szögedi sör formájában.
Az idő remek volt, a lányok csinosak, ideje volt HÉV-re ülni, és kizakatolni Szentendrére.

A lányok Szentendre belvárosában.

Megvallom őszintén, a belvárosában még sosem jártam, úgyhogy eléggé meglepett, hogy marha jól néz ki. Épp valamilyen fesztivál volt, szóval szólt a kötelező lakossági diszkó, viszont kivonultak a környék gazdái is szerencsére, úgyhogy sikerült beszereznem egy nagy darab eszméletlenül finom paprikás sajtot.
A Dömöri-kapu azonban hiába állt nyitva, hölgyeink kevésbé voltak nyitottak a kalandozásra - főleg, hogy délutánra értünk ki, nem kis bosszúságomra.

A szentendrei Duna-part.

Így maradt a városban kolbászolás - Viktor mester ismét betért egy pénznyomóba, s elégedetten vigyorogva távozott, én pedig kinti vécé után kutatva felfedeztem a szentendrei Duna-part rejtelmeit kilométereken keresztül.

A parton aztán közösen söröztünk egyet, aztán valahogy úgy alakult, hogy mindenki fölszállt a HÉV-re, csak én nem. Így tehát jöhetett a kaland ki Pannóniatelepre a sínek mellett, majd az áttörés különböző lakóparkokon és azok kerítésein keresztül. :D
A többiek ott vártak rám, s mint hogy pont egy óráig tartott az áttörésem, a következő HÉV-hez még kicsit iparkodni is kellett.
Ez volt hosszú idő után az első olyan túra, amiből nem lett túra és annyira nem is örültem neki - a hölgyek legközelebb alighanem otthon maradnak.

Aggodalomra azonban semmi ok.
Ekkoriban gyakran beszéltem Incussal, a szoboszlói nagynénémmel arról, hogy megnézem egyszer a Bükkben található házukat. A történetek szerint az erdő szélén áll, a kert tele van fákkal s madarakkal - szóval egy hét sem tellett bele és már egy Miskolc fele tartó IC-n vonatoztam boldogan.

A hevesi falvakat nem láttam időtlen idők óta, de azon gondolkozom, át kéne helyeznem a Balkán legészakibb előörse címet Oroszlányból valahova ide - eszméletlenül lepusztult települések mellett zakatolunk.
Aztán jön Miskolc, ahol megállt az idő valahol a hetvenes években.

Miskolc, Tiszai pályaudvar.

Annak idején ez volt az ország második legnagyobb városa -aztán ahogy leépült a mesterségesen életben tartott acélipar, harminc-negyvenezer ember (!) tűnt el Borsod fővárosából, és ez látszik is a városon.
Egy rakás üres lakás és összerogyott épület mellett araszol fölfele a buszom a Bükk lábánál.
Miskolc szépségeit lassan fölváltják a tölgyesek, majd Lillafüredet elhagyva jönnek a hegységnek nevet adó fák is.
Eszméletlen szép ez a vidék - sziklába vájt alagutakon, apró patakok hídjain keresztül érkezünk meg 'Keresztre.

Öreganyám gallyaz.

Incus mellett már itt a nagyim, Balázs unokabátyám, a felesége és a két gyerkőc is.
Mivel egész nap nem ettem, kicsit levegőzök a teraszon, aztán öreganyám levese hamar helyrerak és mire észbekapok, már a két kópé eszméletlen energiáján csodálkozok.
Pont mint öcsém s én annak idején - az elszabadult káosz felsőfokon. :D
Estére Balázs megbetegszik, kedvén pedig az sem javít, hogy a magyarok sima vereséget szenvednek Svájctól a VB-selejtező aktuális meccsén. Másnap így én veszem kezembe a dolgokat, s elindulok Barnussal, az idősebbik kópéval tekerni egyet.

Barnus a vadonban.

Derekasan gyűri a kilométereket - kikanyarodunk a faluból, megmutatja a "csodafájukat" - egy hatalmas fa, talán éger lehet -, majd elmegyünk egy víznyelőhöz. Eddigre pont el is fárad, gyanítom, ma este nem lesz rohangálás a kisebbel. :D
Sejtéseim beigazolódnak, este teljes a kidőlés.

Én ekkor már úton vagyok hazafele, nem kevésbé fáradtan - kijöttem a gyakorlatból, normál esetben azért nem érzek meg olyan tizenöt km-s tekerést, még ha a Bükkben alkot is az ember.
Miskolctól viszonylag könnyű szívvel búcsúzom, 'Keresztre azonban hamarosan visszatérek - így tervezem.

A következő hetekben több dolog is mozgásban tart.
Egyrészt betöltöm a huszonkilencet bőszen s boldogan, másrészt Potterrel már ismét új számokon dolgozunk. Az első, amit fel is veszünk videóra, a koncerten már elhangzott pokolbéli nóta.
Elég sokat dolgozik ekkoriban, viszont azon felderül, hogy találunk egy próbatermet, ahova novembertől kezdve el is járogatunk masszívan - főleg, hogy a fenti lakók egyre többet rinyálnak a zaj (más néven: zene) miatt.

Így jön el október második fele - erről azonban később. Ideje inni egy sört arra, hogy Csongrád megyében elbukott pártunk és kormányunk, rések a bástyákon, elvtársak!
Legközelebb innen folytatom.

Return to the Cookie Mountain

Nagy sebbel és még nagyobb lobbal érkezik a gyorsvonat.
Jó ideje, hogy nem írtam már, szóval ideje feltárni Mória emésztőgödreit és kihantolni az idejekorán elhullott orkokat mind egy szálig.
Szóval hol is hagytam abba?
A koncert utózöngéi is lecsengtek lassacskán.
Szeptembert írtunk, és az időjárást már csak a munkakedvem múlta alul. De erről majd kicsit később.
Először is várt egy új kihívás - segíteni atyámnak Németországba költözni.
Bizony.
Apám 55 évesen a fejébe vette, hogy nem áll meg itthon, hanem tovább halad nyugat és a magasabb kereseti lehetőségek fele, úgyhogy szeptember 23.-án meg is indultunk hosszú utunkon Hessen tartomány fele, ahol már várta vígan egy forgácsolóüzem. Meg egy ház tele magyarokkal, köztük egy oroszlányi sráccal, aki mindkettőnket (!) ismert.
Addig azonban nagyjából 1200 kilométert kellett még leküzdeni, úgyhogy azon a szombat hajnalon meg is indultunk vidáman és ami engem illet, holtfáradtan Germániába.
Tankolás valahol a Népfürdő utcában, veszek egy Ausztria-térképet és off we go, a következő megálló Mosonmagyaróvár.
Pénzváltás a városban, újra érzem az utak izgalmát, amit többek közt akkor is tapasztaltam, amikor átszeltem kamionnal Európát s végül Wales északkeleti részén kötöttem ki.
Ahogy átérünk a sógorok földjére, javulnak az utak, exponenciálisan szaporodnak a napelemekkel fedett házak és - érkeznek lassacskán a Bécsi-erdő hegyei, amelyek alatt alagúton bújunk át. A Duna völgye hosszas és izgalmasabb, mint amire emlékeztem - legutóbb, mikor Passau felé igyekeztem egy fehér Ford Transit belsejében jeles öcsémmel, inkább átaludtam az utat, annyira unalmasnak tanáltam.
Hiba volt.
Látjuk így a Rózsa neve Melki Adso-jának egykori szálláshelyét, kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) falvakat és takaros városokat, majd Passau előtt már alig várom, hogy elővegyem az ADAC részletes térképét és elkezdődhessen az igazi navigáció (természetesen GPS-t nem használunk).
Suben után megemelkedik a tempó - atyámat igyekszem időnként a legbelső sáv használatára ösztökélni.
Germán földön elvileg akármennyivel mehetsz ott, viszont ha balesetet okozol, a büntetés arányosan nagyobb is, szóval végül maradunk a 120-130-as tempó környékén.
Tankolni behajtunk egy bajor faluba, ahol minden igyekezetünk ellenére sem sikerül eltévedni, majd száguldunk tovább a kb. fél Magyarországnyi államon által.
Megjegyzek egy csomó hegységet, amit a jövőben nagyon szívesen meg fogok hódítani, majd egy Aschaffenburg nevű város után már észak fele repesztve közeledünk Hessen hegyi falvacskái felé.
Apámat dicséret illeti - egyetlen hibáját itt követi el.
Egy lehajtónál elnézi a távokat, s majdnem nekiszáguld a szalagkorlátnak - a jogsija ellenben alig két hónapos, szóval ez igazán elnézhető.
Giessen egyik külvárosában újra tankolunk, itt már atyám küldöm be beszélni a tankstelle eladójával (az előzőket én oldottam meg fel-feltámadó némettudásom segítségével :D ) - végül nagy vonakodva bemegy és nagy boldogan jön ki azzal, hogy mégis csak tud németül.

Valahol Giessen külvárosában, atyám épp benzint vételezik.

Jól van hát.
A szállásra már sötétben érkezünk meg, egy többé kevésbé barátságos magyar kommunában fog lakni apám, a szobája egy átalakított társalgó, közvetlen szomszédja pedig egy idős, meleg csávó, aki úgy stíröli, hogy kis híján beszólok neki.
Annáékhoz indulunk eztán, akik apám keresztlánya, férje és kislányuk; még sosem láttuk a helyet, ahol laknak (Limburg egyik külvárosa), ideje megnézni.
Szati, Anna férje jól vezet, és általam nem értett okokból egyikőjük sem mérges nagyon, mikor félúton feléjük visszafordulunk, mert hősünk egy autó tetején hagyta az összes fontos iratot. :D
Kis falu lévén egy gemkapocs sem tűnik el a mappából, mind meglesz - eztán már zavartalanul robogunk Hessen délnyugati határára.

Kilátás Dehrn várára Annáék erkélyéről.

Annáék lakása megdöbbentően takaros, egy várra néz és sült csirkeillat terjeng, mikor megérkezünk. A csöppség is nagyon eleven, egész este azon iparkodik, hogy valami finomságot csempésszen a táskámba. :D
Geldar ezek után neki is lát a vacsorának, majd hamar lehanyatlik egy matracra és képszakadás.
Másnap jön a visszaút - Szati kivisz Frankfurtba és kezdődhet a végtelen vonatozás.
Érzem a kaland szelét, mert egy ICE fedélzetén robogok München felé s annyira gyors, hogy a tájból nem mindig látok mindent.
Münchenben kis híján lekésem a csatlakozást, mert rossz vágány felé igyekszek nagy rössel, aztán még idejében megnézem a jegyem, és visszakocogok, úgyhogy pont fél perc van hátra az indulásig, mikor bőszen fölkapaszkodok a railjetre és hajrá világ.
Mindenképp megfogadom, hogy valahogy ébren maradok, hogy lássam az Alpok német nyúlványait, de már majdnem Ausztriában járunk, mikor felébredek.
A Salzburg környéki látvány azonban tökéletesen kárpótol.

Frankfurt belvárosában.

Messzebb már látszanak valami óriási hegyek, a város fölött közvetlenül pedig sziklaszirt magasodik - mindenki helyesen tippelt, ide is visszatérek hamarosan. :D
Ausztriában aztán ismét elalszom, úgyhogy viszonylag gyorsnak tűnik az átkelés rajta - azon kapom magam hogy Bécs van mindjárt és szomjasabb vagyok egy timbuktui tevénél.
Ki is ballagok a büfébe, de a vonaton a bankkártyám nem érvényes, így meglehetősen száraz állapotban érkezem vissza kis hazánkba, alig várom, hogy leszálljak végre és nem utolsósorban pihenjen végre ülepem a cirka háromezer kilométernyi koptatás után.
Este így is lesz, jobban alszom, mint bármikor.

Így ért tehát véget a "költöztetem atyámat" címmel ellátott kaland, majd lassan a szeptembernek is búcsút mondtunk - legközelebb októberrel folytatom.

All in the Family

A dobokat megverik, a színpadra perdül egy raszta fickó Jondy-bajusszal (öcsém szabadalma nyomán) és elordítja magát: are you ready?!
Remélhetőleg igen, tíz nap után ismét érkeznek a jelek, érdemes készíteni a single malt pálinkákat, most is érdemes lesz belépni Tordana kapuin.

Sokan úgy gondolják, a törpök fővárosában érdemi munka nem nagyon zajlik, és többé-kevésbé jól is vélik. Van néhány kovácsműhely, egy pár kézműves-céh, de a kocsmák számát például kizárólag nagytucatokban mérik (a sert pedig nagyiccében).
Geldart ez természetesen nem tántorítja, legurít tehát egy kupával és nekikezd az írásnak. Aztán rájön, hogy írástudatlan.
Ideje rendelni még egy kupával.

Szóval szeptembert írunk, az ősz totális gőzzel megérkezett.
Nagy esők jönnek, és elindulok - de nem megyek innen messze.
Édesanyám ugyanis szeptember első hetében ötven lett, úgyhogy ideje volt megindítani a háttérmunkát, és összeszervezni valami olyasmi összejövetelt, aminek nem ordenáré balhé a vége, mint ahogy az lenni szokott általában.
A néném és a nagyim megérkeztével kezdődött a dolog, aztán folytatódott egy étterem felkutatásával, a húgom, öcsém és anyám megérkeztével, majd borzalmas mennyiségű (egyébként igen finom) étel elfogyasztásával.
Egyetlen dolog maradt csak el: a balhé.
Pontosan nem tudom miért, mindenesetre úgy tűnt, hogy pár óra erejéig tényleg lehet felnőtt módjára viselkedni, amit kifejezett örömmel fogadtam.
Ittam öcsémmel valamilyen Dictator nevű rumot, ami atom jó volt, aztán kint dohányoztunk amíg meg nem jött a kaja - a többi már történelem és riksás segítség hazafele.

Az izgalmaknak azonban itt nem volt vége - ideje volt, hogy a megszámlálhatatlan kisteherautók kilépjenek a világot jelentő dohos szőnyegre és eldanolják a 'Hajmási Péter, Hajmási Pál // A barométer esőre áll' kezdetű, épületes és főként újító gondolatokat tartalmazó feldolgozásaikat az Almássy tér tízes szám alatt található csehóban.
Hosszas várakozás után azonban sem a cimbalmos, sem a cigányprímás nem érkezett meg, így kénytelen voltam gitárt ragadni és Potter mesterrel belekezdtünk a There is Nothing kezdetű számunkba.
A dolgot bonyolította, hogy nem várt, nagyjából harminc fős tömeg ült közvetlenül előttünk (a pult előtt pedig még vagy tizenöten, akik már nem fértek be középre) székeken-földön-kanapékban (köztük bizonyos vörös bombázókkal), így hősünknek ritka hamar teleszaladt a nadrágja és a negyedik számig föl sem nézett, helyette a világot jelentő dohos szőnyeg szélit fixírozta bőszen, miközben igyekezett megnyerni örök küzdelmét a hamis hangok ellenében. :D
Utólag már látható - és hallható, hogy azért egészen tűrhetően sikerült is.
Sőt, utólag az is tudható, hogy Potter mester egyébként szeretett volna beszélni a számok közt, de őhelyette továbbra is a szőnyeget figyeltem, úgyhogy a With Wings Folded című szerzemény előtt már szólásra is nyitotta a száját, miközben én már vígan pengettem a húrokat. :D
Ideális.
Aztán ahogy telt-múlt az idő és még mindig egész jól muzsikáltunk, én is föl mertem nézni a légióra előttünk, így esett, hogy az utolsó két számunkat (Cherry Picker és Song of the Heir) hatalmas ováció fogadta.
Minderről itt lehet meggyőződni.
A szekér persze nem áll meg, december nyolcadikán visszatérünk a tett helyszínére, három új számmal és remélhetőleg kevesebb lámpalázzal.

Gyere fiam, megyünk a városba
- dudál türelmetlenül Apa!
Apa kocsit hajt!
Két kézzel, egy kézzel, kéz nélkül Apa kocsit hajt.

Aki felismeri eme szöveget, azt garantáltan meghívom egy pohár erjesztett szőlőlére a Klisé bárban.
A hozzá kötődő történet azonban legközelebb érkezik.

Diszkrét sokaság

Üdvözlök mindenkit ismét az arénában.

Majdnem egy hónappal ezelőtt írtam utoljára, ideje tehát a füstjelek felküldésének.
Geldar ki is áll tehát a dombtetőre, boldogan meggyújt egy máglyát, majd jobb híján a köpenyével kezdi legyezgetni a jeleket. Így a következők történnek:
- két ork fölfigyel az oktondiságra és megindul a hegytető felé
- meggyullad a kabátja, mert nem figyelt oda hogy mit csinál
- mivel vizet nem tart magánál, sörrel próbálja eloltani, tehát a sör és a kabát is odavész

Imígyen lovagolunk elő ismét Crosslord városából, mosdatlanul és friss bajusszal az arcunkon.
Movember van, de egyébként is akartam már régen.
Az apropót az szolgáltatta, hogy fölmondtam a munkahelyemen, úgyhogy egy év s egy hónap után vettünk egymástól korántsem könnyes búcsút.
Mivel ez volt számításaim szerint a huszonkettedik munkahelyem (ahol feketén dolgoztam volt, azokat nem számítottam bele), van némi viszonyítási alapom arról, hogyan kéne kinéznie egy bármilyen x cég menedzsmentjének - szóval egyáltalán nem így.
Úgyhogy vettem a kalapot és távoztam a főbejáraton.

Erről valamivel részletesebben is be fogok számolni - most azonban kicsit visszaugrok időben nyár végére - ott tettem le Ariadné sercegő fonalát.
Rögtön meg is mondom, hogy túl sok izgalomra ne számítsatok - az augusztus főleg a lázas zenélésekkel telt, amik azt szerették volna elősegíteni, hogy ne süljünk föl a The Countless Vans első koncertjén - ez végül, mint tudjuk, sikerült is!
Úgyhogy minden egyes héten kétszer átballagtam Potter mesterhez, fölkaptuk a gitárokat és zengettünk ezerrel. A hangom még mindig nem volt egy százas, de a vokáljaim már ültek, Potteré viszont időnként már igazi koncertminőséget is megütött.
Elkészült két új szám is, a Cherry Picker meg a Song of the Heir is, amelyeket a szeptemberi koncerten sokan a legjobban sikerültnek mondtak - pörögtek tehát a hangjegyek ezerrel.
Bizakodtunk tehát.
Ezen kívül a kvízestek tették ki az augusztusi csütörtökjeim egy részit - konkrétan először csak egyet. Ide a Korona sörözőből megismert vegyészekkel érkeztem, köztük Gattolinával és jó Viktorunkkal - nem vallottunk kudarcot.
Ezek az ún. pub quizek alighanem angol eredetűek, de felettébb örvendeztem, hogy hozzánk is begyűrűzött - így tényleg nem csak az megyen a kocsmában, hogy helló szia két feles lesz és fél óra után a padlón fetrengünk, hanem valami történik is odabe'.

Hónap végén azonban már eléggé hiányoztak az erdők, úgyhogy ideje volt nyakunkba venni a végtelent és megrohanni Pilisszántó falucskáját, hogy jó közel legyünk a Pilis tömbjéhez, ami a célpontja volt az egésznek.
Reggel az Árpád-híd tájékán találkoztunk Miss Punkkal, majd hamarosan befutott Miss Tokyo és Mr Miller, valamint Viktor mester is csatlakozott a brigádhoz.
Így indultunk fölfele busszal, előtte még megcsillanthattam nem nagyon létező némettudásomat (két idősebb asszonynak magyaráztam el, hogy Esztergomba honnan megy a busz és hogy nekik ingyenes lesz).
Pilisszántó barátságos falu, eredetileg szlovákok lakták, s ma is mindenhol kint vannak a főbb épületek nevei tótul.

Összeült a haditanács Pilisszántón.

A kevésbé barátságos részét rögtön a buszra való leszállás után megismertük látásból - maga a Pilis háromszög alakú böhöm nagy tömbjét, ami innét lentről totálisan megmászhatatlannak tűnt.
De hogy vajon az lett-e végül?
Nemsokára kiderül. :D
Szóval mint kiderült, jó Viktorunk már járt erre, és először egy kőbányába szeretett volna békalauzolni minket, de erre kevéssé hajlottunk.
Arra viszont már igen, hogy a szép és sűrű erdőkön áttörve megközelítsük a Csévi-barlangot, ami fölé felmászva ismét jöhetett egy Miller-klasszikus.
- Gyertek le, biztos nagyon állati a barlang!
- Elhiszem (ül tovább).
:D
Imígyen nem láthatta a kifinomult gollami mozdulatokat, ahogy Viktorral lekúsztam a falakon, majd a barlangon áttörve kiértem Piliscsév fölé.

Kilátás a Csévi-barlang tetejéről, nyugati irányban.

A határban tó állott, fönt kőhalom.
Visszafele a turistaösvény irányába valóban áttörtünk a rengetegen (idefele valami ösvényfélén jöttünk volt), hupli hupli hátán, sörrel a kézben ülünk egy baszottul hatalmas emelkedő előtt és fontolgatjuk az élet értelmét, meg hogy miért is nem jó ötlet nekirongyolni egy ekkora hegynek a hosszabb, kínzatóbb szakaszán.
Pedig pontosan ez fog történni. Miss Punkot kicsit biztatom, Viktor jön velem, Mr Millerék pedig beletörődnek a megváltoztathatatlanba és jönnek.
S mi az hogy!
Hamarosan már a nyeregben tartunk és érkeznek a válogatott szidalmak az emelkedők rossz természetéről (ez a legfőbb tulajdonságuk egyébként :D ) és hogy mennyire nincs levegő, ami utóbbival egyet is értek, nagyon fülledt és levegőtlen erdőfoltokon által kapaszkodunk föl végre a Pilis tömbjére, amikor is egyszer csak megszűnnek a durva nehézségek és jönnek a kicsivel könnyebbek.
Egy műúton folytatjuk, a régi rakétabázis(ok) irányába, ami(k)ből mára a falakon kívül nem sok maradt. És amikről később olvastam, hogy a kilencvenes évek elejéig szigorúan le voltak zárva, szóval két éves koromig nem tudtam volna följönni, és nem csak azért, mert nem nagyon tudtam még járni másfél évesen, amikor a régi rendszer összedőlt. :D

A friss és kipihent arcok mindent megérnek.

Szóval nagy pihenő odafönt - elértük tehát a Pilis-tetőt, 756 méteres magasságon pogácsáztunk és szétnéztünk a kilátóból (Miller ismét egy klasszikussal hárította el a megmászásra felhívó szavakat :D ).
Mondanám, hogy a kilátás aztán tényleg minden pénzt megért, de lévén hogy a buszjegyek nem kerültek többe, mint ezerötszáz forint, ennyit aztán meg tényleg.
A lefele vezető út aztán...
Miss Tokyo okkal szidott, mert letértem az ösvényről rövidítéseket keresve, így futottunk bele olyan sziklafalakba, ahonnét nem lehetett lejutni - viszont fölfedeztük a Szántói-kőfülkét, amit egyébként elkerültünk volna.

Miss Tokyo igen szép képe az Orosdy-rétről déli irányban.

Biz' ám.
A végén 'Szántón betértünk egy söröző-perecező helyre, ahonnan meglepetésre sörrel és perecekkel távoztunk. Szerencsére csak per(e)cek voltak hátra a buszunk indulásáig, így nem kellett attól tartani, hogy sötétedésig ott veszteglünk vagy tovább.
A hazaúton gyakran nézegettem hátrafele vigyorogva a lassan sötétbe vésző Pilis tömbjére.
Kínok és verejték árán, de csak sikerült lebírnunk.
Így zárult tehát az augusztus - szeptemberben aztán előtört az akusztikus grunge, hogy győzelmet arasson, valamint sok más érdekes dolog is történt - érdemes legközelebb is velem tartani az utak útján.

Burning in the Undertow of God

Van egy meghatározó zenekar az életemben, amiről még nem meséltem hosszabban.
Mindenki tudja, hogy a zenei "pályafutásom" a Linkin Parkkal kezdődött (ha a szégyenletes emlékű ShyGys koncertet nem számítjuk, amire édes jó anyám vitt el talán nyolcadik osztályban).
Őket követte évek múlva a Placebo, a Lostprophets, a Katatonia és az AFI - látható, hogy szerettem a nyavalygó vagy éppen borongós hangú énekeseket, akiknek a szövegei arról szóltak, hogy ki mikor miért nem érti meg őket. :D
Chester persze más volt, de ő már kiszállt az egyenletből, a Paradise Lost nyers agressziója pedig egy másik lapra tartozik.
Aztán sokáig nem nagyon voltak olyanok, akire kimondottan fölnéztem volna.
Angliában rádiót hallgattam, az egyetem alatt Interpolt főleg, de az újabb áttörés nem nagyon érkezett el (ha az Alice In Chainst nem számítjuk) egészen addig, amíg valahogy föl nem fedeztem az Angelic Processt.
Olyan a zenéjük, mintha valaki az utolsó ítélet közben találná ki, hogy kamarazenét ír törzsi dobok bevonásával, hisz már úgyis mindegy: a világunk ebben a formában megszűnik létezni.
Még időgépet is építettek.

Kíváncsi vagyok, hogy ha később valamivel ismertebbek leszünk a mostani együttesemmel, melyik újságírónak lesz kedve visszakeresni (vagy nyíltan megkérdezni), miféle zenék hatottak rám, hogy ezek - vélt vagy valós - hatásait utólag jól bele lehessen látni a Countless Vans ténykedésébe.
Íme tehát egy koncertajánló 2019-ből, az Exit magazinból.

The Countless Vans. 2019. augusztus 06. - Akvárium

Tagok:
Potter - ének, gitár, dalszöveg
Ben - gitár, ének, dalszöveg
Fisher - gitár
Matu - dob, ütőshangszerek

A srácok 2016 decemberében alapították fölöttébb humorosan Countless Vans-ra keresztelt zenekarukat, Budapest XIII. kerületének egyik egyszobás lakásában. A két alapító, Potter és Ben Matunak köszönhetően ismerkedtek meg, valahol Oroszlányon, egy Komárom-Esztergom megyei bányászvárosban 2006 táján.
Az indulás meglehetősen rögösre sikeredett, hisz egyikőjük sem tudott igazán gitározni, az éneket pedig ők maguk "felettébb bátortalan"-nak írták le egy korábbi interjújukban.
Mindez persze nagyban megnehezítette a koncepciót - két ének, egy gitár, harmóniák, rávokálok a másik énekére.
A lelkesedés, az ösztönösség és a korábbi éveikből megtartott DIY hozzáállás azonban sokat nyomott a latban. Mikrofont például először 2017 decemberében használtak, miután egyikőjük karácsonyra kapott egyet valakitől (kölcsönbe).
Számaikban ötvöződik John Frusciante érzékenysége Davey Havok frivolságával, az Alice in Chains zúzós, akusztikus balladáival, időnként pedig Paul Banks életről lemondó hangja is visszaköszön a melódiákban.
Várunk mindenkit sok szeretettel.

Idáig azonban viszonylag rögös út vezet, és ha őszintén kell megmondani (márpedig úgy szoktam), nem is föltétlen érzem, hogy a mi kreálmányainknak feltétlenül 150 ember előtt kell szólniuk. Viszont ha fognak - hát az se baj.

Koncert azonban lesz, a jelek szerint novemberben, a nagyon is valóságos Massza nevű zenekarral párban.

Apropó rögös út.
A mai bejegyzés sem telhet el lelkes túraleírás nélkül.
Ne feledjük: még mindig júliusban járok az utak útján, mostan pedig már október közepe van, szóval van mit bepótolni.
A tempó azért ígéretes, az ír whiskyk majdnem a legjobbak, a vörös hajú lányok pedig, mint múlt pénteken kiderült, baromi lelkesek az ágyban.

A július tehát lassú fövéssel és aligátor-grillezéssel telt, melyet időnként nagy focizások szakítottak meg, melyeknek során önfeledten rúghattam föl azon kollégáimat, akik nyolcadszor taposták le a sípcsontomat (!). :D
Mr. Korea egész hatásos csatárnak bizonyult, de mikor a védekezésről próbált oktatni, elküldtem a pics*ba.
Imígyen érkezünk július 30.-ához, amikor is frankón begyűlünk Oroszlány városába és elkezdek főzni (nem).
Előzménynek annyit mondok, hogy a vegyészekkel közös ivászatainkon megismert Viktorral komolyan elgondolkoztunk a nagyon jól sikerült cserháti túra után, hogy megmásszuk a Börzsönyt, annak is a legmagasabb csúcsát az akkori hetekben.
Erről végső soron azért tettem le, mert nem akartam megnyuvasztani a túráimra járók nőtagjait - legkevésbé pedig Mr. Millert, aki nélkül nem kirándulás a kirándulás.
Ő mondjuk pont erre nem tudott eljönni, itt volt viszont Miss Várad, Viktor, Potter, Kate, Miss Punk és az azóta Łódźba távozott Peti K is.
Meg is ígértem minden megjelentnek, hogy keményen és lelkesen főzni fogok - ebből természetesen nem lett semmi, apám kifogyasztotta a gázt és nem hozott újat.
Illetve én se nagyon emelgettem a palackot, hogy van-e még. :D
Szóval az előjelek nem voltak túl biztatóak, amikor Miss Várad megérkezett a lakásunkba, de Viktor, majd Miss Punk felbukkantával azért rendeződött a kelet-európai káosz.
Potter, Kate és Peti mester végül Majkról jöttek meg, mert lekésték a vonatokat.
Nem is időztünk sokat a Bázison, meglehetősen meleg időben el is indultunk a Vértes fölfedezésére.
Kifelé többé-kevésbé ismert utak...ról tértem le meglehetősen ismeretlenek kedvéért, így egy tehenek és bikák által lakott területen át törtünk kifele a Terv útra, a legendás Nagy-Tiszta aljához.
A lakók szerencsére hallgatólagos beleegyezésüket adták az átkeléshez, és a hangokból ítélve azt is mérföldekről. :D
A Terv útról hamarosan a kékre fordultunk, ahol már rengetegszer jártam.
A hirtelen megérkezés az árnyékba a pusztai perzselés után kifejezetten jól jött, a lányok is fellélegeztek - talán Peti K-t kivéve, aki egyre inkább vágyódott egy hideg sör után.
Miután felmásztunk az oroszlánkövi várhoz, és megnéztük azt a keveset, ami maradt azután, hogy 1543-ban az Esztergom ostromához tartó török sereg az alatta megbújó falucskával együtt a földig rombolta.
Ezek után leereszkedtünk a várhegyről (ki lábon, ki a senekén), majd az átellenben fekvő Oroszlánkövi-barlanghoz kormányoztam a brigádot, ahol már nagyon-nagyon régen nem jártam én sem.
Nagy nehezen meg is találta valaki (nem én), és a srácok egy részével bekúsztam gyér lámpafénynél megnézni, mi van most odabe'.
Tűzrakás nyomai és baromi hűvös idő, ami szintén jól jött.
Ezek után egy kebnekaisei hadmozdulathoz hasonlót húztam, csak kicsiben - itt volt az ideje, hogy egy ismeretlen erdőben gerinctúrára induljunk.
Na nem hosszúra, csak pont épp annyira, hogy el lehessen tévedni... :D
Végül nem jött össze szerencsére, annyira már tudok tájékozódni, hogy meglássam, mikor merre érdemes indulni a hegyekben (Gattolina és tömegek egyszerre kezdenek el köhinteni és kifelé nézni az ablakon :D ).
Állati érdekes egyébként: a viszonylag kicsi alapmagasságú Vértes a gerincén igazi hegység képét mutatja - csak persze szelídebb kivitelben.
Vannak vízmosásai, nagy lejtői, mindez fákkal borítva.
Jó hangulatban vezettem hát ki a csapatot a Nagy-tisztára, amit annak idején Sandybell mutatott meg, és ahol sokat tűnődtünk arról, mikor és hogyan kezdünk el végre járni (végül nem kezdtünk el, csak vadul kalandozni).
A társaságnak tetszett a fantasztikusan nyílt kilátás - Potter ki is gyalogolt a természetbe, és a lejtő széléről szemlélte végig Császár, Oroszlány, Kecskéd és Tatabánya-Külső tájait nagy csöndben.
Peti K-nek is jutott ser végre, szóval nagy elégedettségben indulhattam tovább Miss Punkkal Kőhányás fele - a többiek lemaradtak és nem lennék meglepődve, ha a további tapasztalatokból kiindulva a különböző retorziókon gondolkoztak volna. :D
Főleg Miss Váradra gondolok, aki apám barátnőjének legrosszabb pillanatait idézte helyenként (mosolyogva megpróbálta nekem megmondani, mit csináljak és belebeszélt a szavamba).
Aki ismer, az tudja, hogy ezektől beindul a hidrogénbomba, és vagy ott hagyom az illetőt, vagy előremegyek; inkább utóbbit választottam.

Miss Várad azért még mindig jól fotózza a mindenséget, ezúttal a Nagy-tisztán.

Így tehát elég sokat megtudtam Miss Punk írónői ambícióiról, meg úgy egyáltalán róla.
Legendás lábai is jól bírták az iramot, szóval mire a társaság beért a faluba, már jó öt perce az árnyékban szívhattam a (friss levegőt) füstöt. :D
Ebédeltünk egy jót (bár már délután volt jócskán), majd Viktorral megtanácskoztuk, hogy ebből most nem lesz Szár (az eredeti célpont), hanem esetleg legközelebb, addig is - várt a Német-völgy, így elindultunk.
A szívatós, keményen kaptató szakaszon jócskán széjjelszakadt a gárda, mondjuk legalább többet tudtam gondolkozni azon, hová is menjünk legközelebb (végül a Pilis nyert).
S amíg így tettem, be is értem Potteréket, akikkel bevártuk a csapat többi tagját, majd utolsó erőinket egyesítve megrohantuk Gesztes várát.

Potter és Kate Gesztes (tatarozás miatt zárva tartó) vára előtt.

Mikor kisgyerek voltam, apám elhozott ide minket öcsémmel, és körbevezetett a várhegy szélén.
Három megoldást javasolt: a könnyű megoldást (a műúton lefele a faluig), a durva megoldást (vadcsapáson, fák között a parkolóig, majd le a faluba) és a legdurvább megoldást (ami fátlan, hajmeresztően meredek szakaszon vezet le a semmibe, a végén viszont van egy fa, ami úgy néz ki, mint Zrínyi Miklós).
Utóbbi teljesítéséért egy kis üveges kólát ígért, így persze arra nyomultunk le jeles (és igen zsenge korú) öcsémmel.

A łódźi lókötő itt már boldog.

Ezúttal azonban nem akartam kockáztatni (és félő volt, hogy a falu kólát biztosító helyiségei vasárnap késő délután lévén lassacskán bezárnak), úgyhogy egy negyedik úton kalauzoltam le a népességet, természetesen a falu egyetlen nyitva tartó kocsmája elé. :D
Itt aztán fáradtan és boldogan megünnepeltük a menetelt, majd belengettem a pilisi kalandokat amire bátortalan hümmögés érkezett. Hozzáteszem így visszagondolva, hogy én sem teljesen számítottam arra, ami ott várt a kalandozókra.
Mára azonban ennyi volt a történet, mindenkinek jó éxerteknőst kívánok.

Mosolyom, a víz

Nem is kellett olyan sokáig várni, kedves olvasóink.
Kinyitott a tordanai kocsma, kisereglettek a csótányok, besereglettek a törpök, és vígan el is kezdődött a káosz.
Rögtön július harmadikán, a Peti K-Mr. Pool tandemmel közös túrám után egy nappal már öltönyben és pantallóban cigánykerekeztem ugyanis a katedrán, az oktatást és a módszertant megújítandó, Hoffman Rózsa pedig egy kartonnal bélelt, vattába csomagolt puttonnyi bordó ondó.
Persze nem pontosan így történt.
Egyrészt szakadt pólóban voltam a cég ötödik emeletén, másrészt cigánykerekezés helyett megpróbáltam bévezetni lelkes tanítványaim a svéd nyelv rejtelmeibe, kezdvén a hangtannal.
Ami a módszertant illeti, igyekeztem ötvözni a jó Mádl docens úr elrettentő hozzáállását (ami a zajt illeti) Annus tanárnő alapos magyarázataival, ötvözve a Geldar-féle abszurd humorral.
Az azóta eltelt időből kiindulva úgy tűnik sikerült, a tanítványok lelkesek, s volt olyan óra, ahol többet nevettek, mint beszéltek.
Meg hát, mégis megérte svédre járni ezek szerint.

A következő nagy esemény következő hét szombatján érkezett el vala: Yule és Trombitär nagy erőkkel összeházasodtak, így aznap délután elébb a húgomékhoz néztem bé Békásmegyerre, majd öcsémmel, s barátnőjével kiegészülve megindultunk kifele a szentendrei Skanzen irányába.
Dübörgött a HÉV, bűn meleg volt, majd taxiba ültünk és hamarost bé is léptünk a skanzér kapuján.
A hely tele volt mindenféle emberrel, de amint megláttam pár zenészt a füvön cigarettázni, már tudtam, merre kék menni.
Marky eseményei egyébiránt pont ezért is jók - mivel zenész, ezért rengeteg művész és muzsikus szokott felbukkanni a körzetében, akik közül némelyik (nem mindenki persze) egész egyénien látja a világot.
Találkoztam is egy kubai ütősökre szakosodott sráccal, egy visszafogottan bombázó klarinétos csajjal, hogy Levát ne is feledjem, aki aznap este násznaggyá vált, anélkül, hogy tudta volna, az mit is jelent egyébként. :D
Egyébként jól megoldotta, a sportcipő-római tóga kereplővel való párosítása pedig alighanem magát Dr. Máriást is egy újabb festmény készítésére inspirálta volna.
Maga a szertartás buddhista rend szerint zajlott, volt mezítlábas pap, mezítlábas Yule és Marky, meg bor, amivel emlékeim szerint a természet áldásáért könyörögtek, s amit énszerintem meg is fognak kapni - remek emberek.
Mielőtt elmondták volna a fogadalmaikat, kört kellett körülöttük alkotni, be is álltam nagy vigyorogva, majd szórtam a rizset boldogan.
Utóbb már kissé bánom, hogy a karcsú csípőjű menyasszonynak hármas ikreket kívántam, de több is veszett Mohácsnál.
Később, este sokat beszéltem öcsémmel, meséltünk a barátnőjének a réges-régi totál zűrös

Az ifjú pár.

történeteinkből, majd vacsoráztunk egy jót, s mielőtt észbe kaptam, már rendeltem (és lemondtam) egy taxit Szentendréről.
A következő képen pedig két félig részeg zsonglőrrel száguldok a Sztaravoda felé, miközben a svéd szak szépségeiről beszélgetek.
Total Surreal.
A lány, aki vezetett, régen pont oda járt, mint én és a fentebb említett Annus tanárnő akkor még a könyvtárat vitte.

Az alkalomra egész emberszerű formát öltöttem.

Megegyeztem velük, hogy ha rám jönne a zsonglőrködhetnék, kimegyek hozzájuk (vagy Kelenföldre, vagy Budaörsre, azért Geldar is kupázott már jócskán addigra) szétnézni, majd nagy nehezen hazaértem és irgalmatlanul vadul elaludtam.

A méltán legendás Andrzej Stasiuk írja Útban Babadagba című könyvében (melyet annak idején meg is szereztem, majd Lilynek adtam), hogy a közép-kelet európai ember valami olyan fajta ember, aki a jobb világért rendezett hirtelen lázadások helyett inkább rácsodálkozik az őt lassan betemető romokra és koszra.
Lehet is ebben valami, meg nem is, mindenesetre valahogy így gondolkodtam, mielőtt az esküvő másnapján beértünk volna a szintén méltán legendás Nógrád megyébe, ahova előző héten túrát hirdettem volt.
Meglepetésemre a beígért pusztuló, egyre inkább elcigányosodó falvak helyett többé-kevésbé észak-balkáni színvonalú települések sorát láttam, aztán rájövök, hogy eddig ökörséget beszéltem, hisz Hevesen által mentünk bé Nógrádba. :D
Geldar burn.
Jobbágyiban mindenesetre leszálltunk a Salgótarjánba menő buszról egy körforgalomnál. Ezúttal Sophie, Mr. Miller, Miss Tokyo, Miss Várad és egy új szerzemény, Viktor tartott velünk.
Viktor Gattolina kollégája, és a személyében egy térképet remekül kezelő kéktúrázó érkezett meg, úgyhogy felettébb örvendeztem a faluba befele menet, hogy aztán csakhamar már a helyi, bezárófélben levő kisboltnál köthessem a hétvége üzletét.

A hét üzlete.

Geldar: (bezörget a berácsozott ablakon)
Eladónéni: - Mit parancsol?
Geldar: - Jó napot kívánok!
Látom, már zárva tetszenek lenni, csak két sört vinnénk.
Eladónéni: - Mindjárt bemegyek, megnézem, van-e még. (:D :D )
- egy perc múlva -
Eladónéni (ablak kinyit): - Van Borsodi és két hideg Arany Ászok. Mit is mondott, mennyit visznek?
Geldar (pókerarccal): - Nyolcat.
Eladónéni: Nyolcat?!
Viktor: (alig bírja visszatartani a nevetést) - Annyit.
Eladónéni: - Hát jó.

Így leltünk sörre, amiből néhányat stílusosan már a templomkertben meg is ittunk, majd fölszálltunk a Jobbágyiból Bérre tartó buszra, amivel nagyjából déltájban meg is érkeztünk a kezdőkörbe.
S hogy miért mentünk ide?
Emlékezhetünk: 2004 táján erre vezetett az utam egyik osztálytársnőmmel, meg egy későbbi szeretőm apjával, a legendás János bá'-val, az Andezit 30 nevezetű túrán (ahol azóta sem voltam, pedig eszméletlen jó volt).
Később, már Eötvös Collegistaként megpróbáltam reprodukálni az utat egy szobatársammal meg két lyánnyal - az eredmény talán nem meglepő.
Egy működő kőbányába jutottunk be valahogy a végén, ahonnan egy ősi Trabanttal vittek be minket a munkások Nógrádkövesdre, ahol már hirdették az aznap hétvégi Romhány Discót (!). xD

Egy a lényeg: Bér mellett található egy jelentős méretű andezitömlés, amit egy ősrégen kialudt vulkán kreált a fantáziadúsan Nagy-hegynek keresztelt hegyecske alatt - sőt, konkrétan azon keresztül jött ki a cuccos.

A Nagy-hegy tömbje.

Ez volt tehát az első célpontunk, később pedig (ha bírjuk), a Szanda meghódítása lett kitűzve.
Meg is tanácskoztunk Viktorral a teendőket Bér határában, majd egy barátságos szekérúton megindultunk kifele a faluból.
A társaság közelebb hozására a szokott taktikát alkalmaztam - előresiettem, és hagytam, hogy megismerjék egymást anélkül, hogy rányomnám a bélyegem a dologra.
Végül is össze is kovácsolódtak, mert hamarosan egy emberként akartak kupán vágni a sietségért. :D
Szerencsére ez már a Nagy-hegy alatt történt, és a következő emelkedők a fülem meghúzására leglelkesebben jelentkezőkből is kivették az összes kedvet ehhez.
Az Andezit-túrán annak idején itt lefele kellett jönni, úgyhogy nem annyira rémlett, mi is ez, de Mr. Miller arca a tetőn viszonylag sokat elárult a megpróbáltatásokról.

Viktor, Sophie, jómagam, a gladiátor és Miss Tokyo.

Maradjunk annyiban, hogy pontosan úgy nézett ki, mint a Spartacus-féle rabszolgalázadás egyik résztvevője kevéssel a felkelés kitörése előtt - és kevéssel azután, hogy négy oroszlánt győzött le az arénában egy szál bunkósbottal.
A hegy tetejéről untig hívtam, hogy jöjjön (a látvány tényleg gyönyörű volt).
Geldar: - Gyere fel, baromi szép a kilátás!!
Miller: - Elhiszem.

Ennyiben maradtunk tehát. Viktor mester talált egy még szebb kilátóhelyet, ahol ücsörögtünk a devizapiacok váltakozására egyáltalán nem gondolván, majd következett a következő szakasz, a Fel a Szandára!
Illetve előtte még Mr. Miller meggyőzése arról, hogy élni igenis érdemes, ami szerencsére egy talán Jeges fantázianévre hallgató Borsodi bevetésével sikerült is.
Békében, boldogságban és a hő által kicsit fejbe kólintva értük el Ordaspusztát, ahol 2004-ben hiába kerestem kutat - most volt.

Az andezitorgonák teljes valójukban.

Magyarország tényleg jobban teljesít, róttam fel a kút kávájára, majd máris Nelásdpusztán voltunk, ahol stílusosan tényleg senki sem látott minket tovahaladni.
Nagyjából innen kezde követni minket egy fekete kutya, illetve még nem innen - már a Szanda aljánál jártunk, amikor egy kóbor kutya a nyomunkba szegődött, Miss Várad egyforma örömére és riadalmára. Hagytam, hadd találja ki, most mi legyen, én addig előrefele törtem a gerincen Viktor és Sophie hangjai irányába.
Itt már lassan én is úgy festettem, mint egy szárított aligátor, de szerencsére volt remény - eljött a csúcs, mielőtt Miss Várad (és négylábú kísérőnk) teljesen kipurcant vón'.
A csúcson áll egy vár, így el is foglaltuk gyorsan.
A kilátásért pedig hamarosan el is kezdtem irigyelni a régi végvári katonákat - keletről a Mátra, nyugatról a Börzsöny látszott, észak fele pedig haloványan kivehetőek voltak a már szlovák oldalon fekvő Jávoros előhegyei.

A szandai várfal egy maradványa, a távolban a horizonton a Börzsöny emelkedik.

Kifejezetten impozánsan nézett ki az egész.
S valóban.

A becskei sztúpa alatt.

Két holló kiáltásait leszámítva, néma csendben ültünk egy várromon, az idő pedig megállt néhány pillanatra.
Aztán azonban tovább ment, ahogy a visszafele tartó vonatjaink is, úgyhogy ideje volt annak, hogy Viktorra bízzam a társaságot, és újra előretörjek a néptelen rengetegbe.

Becske Blues.

Becske falu határán álltam csak meg pihenőt tartani, ahol egy száraz, füves részen vártam be a lassacskán egyre fáradtabbnak tűnő brigádot.
A faluig azonban mindannyian túléltük a lassú ereszkedést (és a fenyőfára szögezett cukrászda reklámját is :D ), aztán a merészebbek kióvakodtak az északi határba sztúpát nézni, majd együtt irány Becske-alsó vasútállomása, lelkesen és vidáman.Ide egyetlen (!) darab BzMot típusú motorvonat futott bé mindenféle ceremónia nélkülm úgyhogy kaptunk is az alkaromon, és nemsokára már Aszódon vártuk a lassan sötétedő semmiben a megváltást.
El is jött egy újabb személyvonat személyében - a többi pedig már történelem.

Legközelebb innen folytatom.