Visszatérés a Csodavárhoz

Üdv feleim!

Ismét jelentkezem.
Telnek-múlnak a hetek-hónapok, Bendi fiam immáron 5 hónapos!
Nagyon aranyos kis fickó - és nagyon hasonlít sármos apjára illetve szépséges anyjára is - valószínűleg nem a postás alkotott tehát.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy elérkeztünk a Russian Girl történetével a közelmúltig, így azt most félreteszem és megosztom veletek egy újabb erdélyi kaland részleteit!

Tavaly november nyolcadikán ugyanis visszatértem oda, ahol minden elkezdődött, azaz a Csodavárhoz - egész pontosan tizennégy (!) év után!
Na nem azért, mert elfelejtettem, hol van... :D
Hanem, mert Erdélynek számos érdekes helye van még - ezen felül a Csodavár (románul: Cetățile Ponorului) emlékeztetett erősen egy egykori on-off kapcsolatomra egy Sandybell nevű leányzóval, akit viszont nem akartam fölidézni, így elkerültem eme helyet.

Egész tavaly novemberig.

Történt ugyanis, hogy a Barhole-os kvízesten összebarátkoztam két (sőt három) nagyon érdekes emberrel.
Az eredeti rivális csapatunk ott a Propozál nevezetű, ahonnét Almássy grófot már el tudtuk téríteni pár erdélyi kalandra, de ez most egy másik (talán kevésbé közvetlen) rivális csapat, ahonnan sikerült megismerni váratlanul értelmes formákat.
Sara pl. egy kaszinóban dolgozik, és remekül énekel.
Yannis remekül beszél németül és van egy elképesztő Lajcsis sztorija is, amit lehet hogy egyszer elmesélek, mert zseniális.
Zoller pedig józsai.
Erről mondhatnám, hogy akkor alapból jó fej (ismerek onnét még egy embert), de mivel ez a település Debrecen része, és elképesztően sok f*sszopót ismerek szülőhelyemről, ezért úgy mondom: nem alapból ettől jó arc, hanem egyébként. :D
Utóbbi kettővel és Mr. Reddel egyszer csak egy átmulatott pesti éjszakán elhatároztuk, hogy el kéne menni Erdélybe. Yannis eredetileg Szibériába szeretett volna menni Zollerrel, ahova engem is hívtak - de miután kiderült, hogy nemsokára apuka leszek, ezért azt javasoltam, nézzük meg Erdélyt, úgyis jók a román sörök, csodás a táj és (ha jól emlékszem) nagyon igazán egyikőjük sem ismerte.
Jó.

Ekkor már Kengyelen laktam Tamival (Bendi mester még a pocakjában úszkált), úgyhogy először fölutaztam kvízezni-italozni csütörtökön, majd másnap belevágtunk a nagy kalandba - estefele.
Ezen a napon még nem keltünk át az erdőkön túlra, hanem Nagyimnál szálltunk meg Szoboszlón.
Ő slambuccal várt minket és Mr. Redet már ismervén köszöntötte a társaságot - természetesen pálinkával.
Yannis nagyon jó ízűen evett a slambucból, s úgy mesélte, neki ez az étel teljesen kimaradt korábban. 
Hát - a Hajdúságban ha végigkopogtatsz egy péntek este huszonöt házat, három-négyben bizony éppen ez lesz az asztalon, az ötödikben meg még éppen fő... :D

Másnap elindultunk a kéklő-zöldellő hegyek felé - persze Szoboszló határából még nem látszanak ezek, de ahogy elhagyja az ember a HU-RO határt, szinte azonnal föltűnnek a Réz-hegység előhegyei.
Elődombjai?

Elhúztuk az időt (illetve a határon elvesztettünk egy órát, Románia egy másik időzónában található), úgyhogy hiába terveztem aznapra, hogy behatolunk a Pádis-fennsíkra, ez végül is ahogy telt a délután, egyre inkább látszott, hogy nem fog menni. 

Belényes központjában.

Főleg azután, hogy Belényesen a La Popular nevű étteremben megadtuk a módját az ebédnek.
Értsd: Zoller rendelt egy becslésem szerint 3-4 emberre tervezett hústálat, amit nagyjából negyven percen keresztül csináltak, és mán mindenki túl volt lassan a csorbáján, micsén, miegyebén, mire kihozták.

No de akkor aztán.
Hát én életemben nem láttam ennyit enni egy olyan embert, akin ez cseppet sem látszik. :D
Zoller mester egyáltalán nem egy Piedone, de simán eltüntette a nekem két napra elegendő elemózsiát tartalmazó mindenséget.
Ezek után jöhetett a lassú emelkedés, és a behatolás a hegyek közé.
Vaskohsziklásnál megrohantak az emlékek - 2010-ben itt láttam életem első (és eleddig utolsó) mobil kecskepásztorát például, aki Mekk mester távoli rokonait bicikliről terelgette sok-sok évvel azelőtt, egy nádpálca segítségével. 
Balkan Rising. 

Zoller a pult mögött.

Fölfele haladva a Köves-Körös partján megnéztük a Bulz-követ (mely nem azonos a Jád völgyében tanálhatóval), néztük a a vadul zubogó vízbe hulló barna és sárga leveleket, majd megkíséreltük elfoglalni aznapi hajlékunkat.

Na most az esteli szállásunk igen kacifántosan alakult.
Az erdélyi/felvidéki/vajdasági magyarokkal kapcsolatban sokaknak (főleg azoknak, akik életükben egyszer vagy egyszer sem jártak ott), gyakorta van valami romantikus, kicsit múltba révedő érzése.
Most nem a Betyárseregre és egyéb, a társadalom intellektuális perifériájára szorult elemekre gondolok, hanem csak az enyhébb nemzeti érzelműekre, akiket megérinthet az, hogy "otthon" van.
Tiszta szív, valódi becsület stb.

Érkezés a Pádisra.

Na most nem akarom rombolni a piros-fehér-turulvér mítoszt, de a külhoni magyarok közt is akad bőven ravaszkodó, cigánykodó nyommantott.

Így esett, hogy az előre megbeszélt szobák helyett egy emelettel föntebbieket foglaltunk el, majd a panzió tulaja/intézője plusz felárat számított fel nekünk, mondván, hogy hát ő oda akkor vendégeket nem tud elhelyezni.

Édes szép szívem.
November volt, a három emeletes panzióban a negyvenöt szobára nyolcan, ha voltunk - ezt a kamu szöveget ne már.

A még jobb azonban az volt, amikor már mindenki elment aludni szombat este és kitört a parti.
Mr. Redet nagyon régen láttam ennyire berúgva, a kvízen nyert Jägernek igencsak sikerült a nyakára hágni... :D 

A Glavoj-rét.

Zollert és Yannist már viszont láttam elázni - én sem akartam lemaradni és tényleg totálisan betintáztam est végére. 

Yannis ivós játékát okolom, amely egyébként amennyire egyszerű, annyira zseniális - aki eljő vélem a legközelebbi kalandra, annak vagy én (vagy még inkább majd ő) lehet, meg is mutatja.
Nagyon frappáns!
A vécé mellé azért négy sör és pontosan nem tudom, mennyi jäger elfogyasztása után éjjel fél kettő fele elhelyeztem egy rókát, amit másnap azért (azt hiszem) föltakarítottam... XD

Másnap reggelinél javított az (egyébként Anett nevet viselő) panzió, mert az ételre abszolút nem lehetett panasz, illetve kávé-tea is volt sok.
Volt ára is bőven, de emiatt azért duplán már nem háborodtunk föl, tényleg jó volt.

Na de gyerünk föl a hegyekbe!
A Pádisra való megérkezés már önmagában kalandos. 

A Csodavár egyik kürtőjének peremén.

Vasaskőfalvától (330 tszf m.) egészen 1300 (!) méterig emelkedik az út 20 kilométer alatt, úgyhogy - Zollert leszámítva, aki vezetett - a társaság egyre gyakrabban tekintgetett a háta mögé, s csodálta az egyre látványosabban fölszökő ormokat az út két oldalán.
Pádisra megérkezni kifejezetten nosztalgikus érzés volt.
Annak idején 2010 nyarán jártam itt és elég hatalmas volt a népsűrűség - mind románok, mind ottani magyarok tömegével tették tiszteletüket, rendes sátorerdő volt a mélyebben fekvő részeken.

Nos, 2024 novemberében szinte teljesen üres volt az egész. :D
Meglepetten láttam, hogy azóta fölállítottak egy könyves jurtát, ahonnan el is hoztam egy román nyelvű irományt.

A Csodavár maga egyébként egy megdöbbentően mély dolina, illetve pontosabban dolinák sora.

A három muskétás.

A mélyben barlangok húzódnak, és van olyan mélyedés is, amely a föld alatt, egy általában hatalmas vízben álló barlangon keresztül érhető el.
Ilyesmire most nem készültünk, de a legnagyobb kürtő peremén azért végigsétáltunk a társasággal, akik álmélkodva nézték a pokoli mélységeket és a peremen zöldellő fenyveseket!

Mr. Red aztán gondolt egy merészet és kitanálta, hogy ereszkedjünk le a lehető legnagyobb kürtő legaljára.
Jártam már ott, de most az egész terepet dér fedte és csak sziklákon lehetett (volna) kapaszkodni, úgyhogy nemsokára érkező kisfiamra gondolva végül is nem mentem le vele végig, amit utólag nem bántam meg (és szerintem Tami sem). :D
Jöttek viszont közben páran lentről - egy ottani magyar és két román fószer, ők javasolták nekem, hogy figyeljek jól - a szemközti sziklákon ugyanis fekete hegyi kecskék szoktak mászkálni.

Hősünk a Glavoj-rét kijáratánál.

S csakugyan: rövid, de intenzív szem-meresztés után ki is szúrtam egyet, aki a konkrétan függőleges mészkőfalon ereszkedett lefele vidáman... Senki sem tudja, mi célból, mert növény fölötte-alatta nem volt - de egy 80 méteres szakadék viszont igen. 
A kürtő megkerülése után visszaértünk a Glavoj-rétre, ami a Pádis közepén található.
Zoller kocsijával egymaga hajtott ki, mert annyira le volt ültetve, hogy ha még hárman beleültünk volna, konkrétan fönnakadtunk volna a kövesúton. :D

Hazafele ismét Belényesen álltunk meg enni.
Ezúttal a Time Out nevű pizzériában, ahol egy meglepően közepes burgert ettem - a többiek viszont mind elégedettek voltak azzal, amit választottak, úgyhogy mindenképp ajánlom!  

A csinos cigány pincérnő pedig először türelmesen meghallgatta, ahogy románul elmondom neki, ne hozzon hagymát a hamburgerembe, majd közölte, hogy tud ám magyarul. :D
Trükkös.

Zoller elhozott Kengyelre, a többiek pedig Pest fele porzottak el.
Biztos vagyok benne, hogy lesz még közös kaland, nagyon jó volt!

Russian Girl Rising - 14. rész

Helló Nép!

Ideje lezárni a Russian Girl 2.0 történetét!
Rendkívül pozitív felütés, igaz? :D

Megrettenni persze nem kell - ez a zenekar olyan, mint az anyag. 
Nem vész el, csak átalakul.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy épp zajlanak a második EP-nk keverési munkálatai és (ekkor még) négy lekötött koncertünk is van 2024-re, ebből egy albumbemutató az S8-ban az amerikai Burn Kit együttessel.
Ezen felül Oroszlányra is hívott minket a művház igazgatója nemsokára.
Augusztusra biztossá vált, hogy Máté és Dávid távoznak, úgyhogy a próbák viszonylag kelletlen hangulatban teltek.
Annyira nem viselt ez ekkor még meg - amikor DTR eltávozott, az erőegyensúly végleg felborult a bandán belül és az összeálló Dávid-Máté tengely egy idő után már egyre kevésbé a zenekarért, mint sokkal inkább a zenekar ellenében ténykedett.
Máté még azért hajlandó volt dolgozni értünk, Dávid mester azonban ekkor már semmit nem csinált a nyavalygáson meg a féltékenykedésen kívül.
A próbákra eljárkálást, koncertekre készülést nem említem persze, ott azért odatette magát - csak ez egy zenekaron belül az abszolút teljesíthető minimum.
A háttérben pedig formálódni kezdett valami ennél is sötétebb dolog, de erről majd később.

Egyelőre túl kellett esnünk egy koncerten, ahova meghívtak minket - és amiért kemény 10.000 forintot kértem (ezt a végén meg is kaptuk).
Augusztus harmadika.
A helyszín a Legenda Sörfőzde volt Sashalmon (BP), a lineup pedig így festett:
- Noway!
- Impardonné
- Russian Girl.

A NoWay egy közepesen ígéretes csepeli banda, kik egy egész jó női énekessel operálnak.
Pop-punkot játszanak, néhány számuk meg is maradt a fejemben.
Rajtuk még úgy csak-csak voltak népek, bár ott se nagyon sokan.

Utánuk következett a koncert szervezője, az Impardonné együttes Kartalról.
No igen. :D
Az ő zenéjükről nagyon-nagyon nehéz pozitívumot mondani, annyi biztos, hogy jó frontemberrel operálnak (énekelni mondjuk egyáltalán nem tud, de a közönséget fel tudja tüzelni).
Később egyébként, mikor épp Nagyimnál voltam Szoboszlón, láttam a tévében őket az X-Faktorban (azonnal kiestek).
Annyi plusz biztosan megemlíthető még velük kapcsolatban, hogy ott legalább akarnak valamit a skacok.
Nagyon sok koncertet vállalnak, és később adtak is nekem kontaktokat, ahova mi el tudunk majd menni zenélni.
Rajtuk is szórványosan voltak népek - ezután jöttünk mi.
A koncertet magát faszán lehoztuk, más kérdés, hogy nagyjából 10 ember maradt a helyszínen az Impardonné produkciója után.

Köztük volt azonban Beni, akiről korábban már alighanem értekeztem.
Ő egy elég értelmes gitáros fazon - annak idején Dávid és ő vetélkedtek a zenekarba való kerülésért.
Akkor Dávid vitte el a pálmát, de meghívtam Benit, tudván, hogy ő tökéletesen tudná pótolni a távozófélben lévő tiszalöki gitárhőst.
Tetszett neki nagyon a zenénk, de végül nem tudott csatlakozni egyéb elfoglaltságai miatt...
Szóval - a Legendában nem sültünk fel, de összességében az egész közepes, vagy inkább kevésbé jó volt számomra. 
Hatalmas helyen pár lézengőnek előadni a dalainkat sose ad igazán óriási löketet - s mivel ezt a koncertet én szerveztem, hamarosan meg is szólaltak a szirénhangok (persze Dávidról beszélek), hogy hát igen egyre lejjebb adjuk a szintet, s ezért valahogy én lettem volna a felelős szokásosan.
Ha az elejétől olvassátok a Russian Girl Rising-sorozatot, akkor természetesen eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy a koncertek szervezéséért egyébként nagyon sokáig nem én feleltem, és akkor is futottunk párszor taposóaknára (azaz fejjel előre a falu végi becsületsüllyesztőkbe, ahol 3-4 helyi, veterán alkesz előtt ment a joga indietó). 
Akkor érdekes, de a szirénhangok némák maradtak.

Engem a 2023-as évben főleg az érdekelt, hogy szerezzen színpadi tapasztalatot a társaság, aztán majd csak eljutunk nagyobb helyekre, jönnek majd a jobb lehetőségek.
2024-ben ez be is következett.
Más kérdés, hogy akkor már valóban én is elkezdtem koncerteket szervezni, hogy ne csak a nagyon kicsi, nagyon világvégi helyekre jussunk el olyan közönség elé, akik jellemzően nem beszélnek angolul, szóval a szövegeimet eleve nem is érti senki... 
Úgyhogy Mr. Tiszalökkel ellentétben én egy-egy kevésbé jól sikerült koncert után nem kezdtem el Máténál bőgni, hogy már megint hova hoztál minket, mi ez a hely, kik ezek az emberek, miért nincs itt senki. :D
Kis különbségek, de elég fontosak. 

Bogdán (Néma Revolverek), Dávid és Máté Szekszárdon.

Egy hét múlva Szekszárdon volt jelenésünk, a Séd kocsmában.
Szekszárd különleges hely számomra, ugyanis innen származott életem egyik legnagyobb szerelme, Anita.
Vele évekig kerülgettük a másikat, aztán végül valahogy sose indult el igazán komolyabban semmi - hol ő hátrált meg, hol én. 

Tomi és Laca (Néma Revolverek).

Mindenesetre egyszer meglátogattam Szekszárdon - a találkozóra nem jött el, úgyhogy végül egy ottani cimborámnál aludtam, s másnap dolgom végezetlenül mentem vissza Pestre. :D

Ezúttal a fentebb említett klasszik vidéki kocsmák egyikébe érkeztünk meg, de a Legendával ellentétben itt kifejezetten jó előérzetem volt.
A már többször megénekelt Néma Revolverek hívására jöttünk ide (hallgassátok meg legújabb, Tíz után... címmel megjelent EP-jüket, nagyon jó!).
Rajtuk kívül megjelent még a szintén szarvasi Méla Undor is.
A Revolverek koncertje szokásosan remek volt - utánuk mink is előadtuk a szokásos produkciónkat, nagyjából 10-15 ember előtt.
A záró Méla Undoron aztán Laca, a Revolverek dobosa (ki amabban is benne van) alsógatyára vetkőzve kente neki, mentségére szóljon, hogy ott hátul legalább 45 fok volt addigra. :D 

Összességében erre már azt mondtam, hogy ugyan nem népes közönségnek játszottunk, de legalább jó volt a hangulat és az mindig jó jel, ha a népekhez később folyamatosan újak csatlakoznak bé.
Akkor is, ha végezetül összesen vannak 15-en... :D

Ezzel tulajdonképpen le is zárult a Russian Girl 2.0 koncertezési históriája - többet ezzel a felállással már nem adtunk.
Megjelent (és a sajtóban elég komoly visszhangot kapott) a második EP-nk végül szeptember 13.-án, de végül le kellett mondjam az összes hátralévő koncertünket. 
Máté ígéretével ellentétben egyszerűen eltűnt, majd jöhetett Dacó köre.
Bemondtam, hogy egy oroszlányi koncert méltó zárása lenne ennek a felállásnak, ő pedig kijelentette, hogy már ehhez neki nincsen kedve.
Mondom jól van, de tavasszal már az új tagokkal nem ez fog menni, hogy mindig lesz egy kerékkötő, aki blokkolja a lehetőségeinket, mert ez hosszú távon nem válik egy-egy zenekar javára.
Ekkor kilépett ő is.

Szajonara, David-szan.
Nem fogsz hiányozni.

Miló barátunk ekkor még úgy volt, hogy marad - erre alapozván meghívtam egy, a Hashtag karaokébárban megismert srácot, Ricsit dobosnak.
Ő azóta egyébként tag lett és elképesztő lendületet hozott a zenekarba, arról nem is beszélve, hogy az összes dalunkat megtanulta nagyjából öt-hat hét alatt. :D
Volt akarat rendesen, vele rengeteget nyertünk.

Aztán Miló végül is úgy döntött, hogy mégis inkább a CBD-re koncentrál, nem folytatja velünk.
Gondolom nem akart süllyedőfélben lévő hajón evickélni, mikor a főzenekara viszont ment rendesen és ezt egyébként teljesen meg is tudtam érteni.
Az ő kilépésekor azért akkor elég mélyre kerültem lelkileg, amin az sem segített, hogy kiderült: Dávid barátunk megpróbált egy ellenzenekart alapítani Russian Girl-tagokból, csak női énekkel. :D

Mondjuk ettől túl sokat nem vártam és végül is már az első próbán besült a kezdeményezés, úgyhogy nagyjából a csúcson hagyta abba a formáció...

Most egy darabig nem lesz szó a zenekarról, közelítünk a mába!
Ellenben lesz szó egy novemberi Csodaváras kirándulásról legközelebb, illetve végre megszületik kisfiam is - érdemes lesz velem tartani!

Auf wiederhören!

Russian Girl Rising - 13. rész

Hölgyeim és uraim!

Eljött az erózió és az abrázió ideje.
Minden banda életében eljön az a pillanat, amikor betelik a pohár.
Ebben a bejegyzésben pedig azért ki fog folyni a Rákóczi világos pár pohárból - érdemes lesz velünk tartani!

Szóval onnan folytatjuk, hogy megvolt az orosházi koncertünk, többé-kevésbé tűrhető a hangulat.
Kezdek mondjuk belefáradni az egyre gyakrabban felsejlő, mindig a háttérben zajló kavarásokba és homályos, egyre prominensebb frakcióharcokba, de előtte még azért stúdióba vonulunk, hogy rögzítsük az első EP-t követő második korongunkat.
Ez szintén egy középlemez, szintén Dé tervezte a borítóját és az Under the Glow címmel jelenik meg nemsokára.
A borítón egyébként elég autentikus módon Déék oroszlányi tömbje szerepel... :D

A stúdiózást ezúttal a legendás Puha Szabolcs stúdiójában terveztük megkezdeni - de nem vele, hanem egy Angliából frissen hazakerült hangmérnökkel, Hanga Bennel a kormánypálcánál.
Máté régi ismerettsége, biztos jó...
Legyen tánc!

Az első EP-nk felvételei az Oposszumban zajlottak, majd a sávokat már emez a csóka keverte ki (akkor még Angliában) és összességében én elégedett is voltam a végeredménnyel; nem tudtam azonban, hogy a stúdiózás hogy fog zajlani nála/vele.
Június közepén el is kezdtük a dógokat az Oktogon közelében található pincehelyiségben.

Máté körei mentek először le, a dobokat sikerült rendben rögzíteni - ezek után Miló percei következtek.
Csakhamar meg is voltak a ritmusszekció részei, Pöttyel folytattuk.
Kicsit voltak aggályaim előzetesen a pontosságot illetően, de marha jól lehozta ő is, aztán megérkezett Dávid szólógitárt rögzíteni.

No itt már kicsit billent a dolog, mert ő ugyan többé-kevésbé jókat komponált meg otthon (kivétel a Going Nowhere), viszont mindenképp szerette volna előtérbe tolni a részeit, elsősorban Pötty rovására.
Nekem ez különösebben nem tetszett, mert az első EP-nk keverési szakaszánál irgalmatlan sok időt b*sztunk el azzal, hogy a ritmusgitár helyenként egész egyszerűen eltűnt.
Mivel ugyanaz az ember keverte azt is, mint most a másodikat, nem akartam megkockáztatni, hogy már a felvételi fázis úgy nézzen ki, hogy a szólógitár hallatszik, a ritmusgitár meg valahol elroszog a háttérben, jóvanazúgy.

És kivételesen nem azért, mert ez az én munkámat is leküldte volna a süllyesztőbe (a dalok többségét máig én írom - ritmusgitár + szöveg + ének), hanem Pöttyét is, ahol már kifejezetten égő lett volna, ha annak az embernek tűnnek el a részei, aki kitalálta a dalt (Going Nowhere + Autumn Leaves) és az albumon egyszerűen nem hallatszik az egészből semmi.

Pötty akcióban!

Ennek némi birkózás lett a végeredménye - Pötty viszonylag hamar elfogadta, hogy oké akkor ő eleve halkabb tartományból indul majd helyenként, én viszont jártattam a számat.
Nem is keveset és nem is túl szépen.
Azt akartam, hogy az album a zenekar mindegyik tagjának tükrözze a munkáját és ne egy Dávid feat. Russian Girl-album legyen.
Főleg úgy ne, hogy nulla darab dalt és nulla darab dalszöveget írt meg ezen (is).

Egy nagyjábóli kompromisszum után folytatódhattak a munkálatok pár nap múlva - immár velem a kínpadon.

Az énekfelvételek kifejezetten sarkalatos pontjai egy-egy albumnak. 
Ha sz*r az ének, az egész album sz*r lesz.
Ez természetesen az összes hangszerre igaz, különös tekintettel a dobra és a basszusgitárra.
A többit úgy-ahogy azért el lehet rejteni a keverés meg a master során; ha pontatlan a ritmus- vagy a szólógitár, össze lehet azért ollózgatni innen-onnan.
F*s énekkel azonban nem lehet eladni egyetlen egy albumot sem.

Izgatottan álltam tehát oda a mikrofon elé, lássuk!
Hát az első fél óra-óra egyáltalán nem volt bíztató.

Az első, besült énekfelvételek alatt.

Nem volt különálló énekkamra, vagy -helyiség, ehelyett a hangmérnök mellett álltam egy kottatartóval, egy mikrofonállvánnyal, egy többszázezres mikrofonnal és egy rosszul szigetelő fülessel, amely egyáltalán nem zárta ki a külső zörejeket, zajokat és ahol mikroszekundumos késéssel hallottam a zenét.
Már amikor hallottam, mert hol ki volt némítva, hol nem.
A többiek feszült figyelemmel várták, mi lesz, majd miután megrezzent a telefonom, és hangos nevetésben törtek ki, kizavartam mindenkit, mert kezdett sok lenni a Scheiße egy napra.

Na most aki már stúdiózott életében, az tudja, hogy a koncentráció nagyon fontos a felvételek szakaszában.
Én ekkor bátran nekifutottam úgy a daloknak, hogy f*s volt a füles sokszor illetve a mikroszekundumos késés vissza-visszatért a fülembe, ami a zenét illeti.
Szóltam párszor, hogy ez így nem lesz jó, a hangmérnök kattintgatott párat, aztán folytattuk.
Nem kellett volna.

Ez bizony masszívan vissza is vetette a teljesítményemet, nem mertem bátran énekelni és miután elkezdtek kijönni az előkevert felvételek, elképedve tapasztaltam, hogy ezek rosszak egyszerűen.
Máté volt az első, aki föltette a kezét, kimondván, hogy ez ergya - hozzátéve azért, hogy élőben ennél sokkal jobb vagyok.
Dávid egy mikroszekundumos késéssel jött kontrázni, hogy igen-igen, most már el kéne menni énektanárhoz meg felkészülten jönni stúdiózni.

Ez azok után remekül esett, hogy az első EP-nk fölvételei alatt én lettem meg a leghamarabb a részeimmel, őt viszont kivágta a hangmérnök első este, hogy gyakoroljon.
Hősünk ugyanis improvizálni akarta a Child God c. dalunk szólóját, de olyannyira nem ment, hogy Restás úr megkérte, legközelebb legalább valami halovány ötlettel érkezzen meg, ne ott ötleteljen, miközben ketyeg az óra és már mindenkinek tele a f*sza (az élen a producerrel/hangmérnökkel), elsősorban vele.
A második EP stúdiózásánál az ilyen kellemetlen pillanatokat megelőzve már ő maga vonult haza a Gates of Dawn felvételei előtt, mondván, hogy hát ide nem igazán tudja mit kéne, majd otthon kigyakorolja.
A dalt amúgy hónapok óta játszottuk, de sebaj.

Szóval igen, ezek a dolgok mindig rombolják a morált - Máténak azonban velem kapcsolatban ettől még igaza volt.
Miután beláttam, hogy az első körben az énekem egyáltalán nem sikerült jól, másodjára már nem akartam ott ácsorogni az Oktogon melletti pincében full méltatlan körülmények között és kapcsolatba léptem az Echo Stúdióval.
Aki figyelmesen követi a zenekarunk történetét, annak ez a név ismerős lehet - az első EP-nk felvételei alatt itt javítottam ki a Child God énekfelvételeit.
Ott mondjuk nem én voltam a ludas.
Egy keverési hibának köszönhetően az összes s, sz, c, z hangom a dalban úgy hangzott, mintha beszédhibás lennék, ezért ezeket az Oposszumtól nem túl messze eső Echóban javítottam ki.
Ezúttal hat dalnak rohantam neki itten nagy lendülettel (és némiképp sértetten, Dávid énektanáros kommentje miatt).
Két részletben sikerült is a dolog: voltak olyan dalok, amiket életemben nem tudtam ennyire jól elénekelni (zenészek kedvéért mondom: az Echoban marha jók a feltételek énekfelvételek szempontjából) és voltak olyanok is, ahol jónak gondoltam, még ha nem is kiválónak, ami felvételre került.

Ezek után lezárult a recording szakasz - jöhetett a keverés!
Itt a fentebb megénekelt problémába ütköztünk jó néhány dalban - a ritmusgitárt, mivel eleve halkabbra lett véve a felvételekkor elsősorban Dávid ügyködésének hála, sok helyen egyszerűen nem lehetett rendesen hallani.
Ben barátunk több hetet dolgozott azzal, hogy ez ne így legyen.
Ezt fejeltük meg azzal, hogy az általam (egyébként máig) stabilnak érzett énekfelvételek Dávid és Máté szerint változatlanul sz*rok voltak, úgyhogy ők be is jelentették hamarosan a kilépésüket.
Puff neki.

Csütörtök este - színpadon a Russian Girl!

Miló véleménye az volt, hogy nem ütnek igazán, Pötty szerint működtek, én meg máig úgy gondolom, hogy ez volt a max, amit ki tudtam hozni.
Később azért nem volt rossz számos rockmagazinban azt visszaolvasni, hogy az ének kiemelkedik a dalokból stb. - tehát mégsem vagyok teljesen csöves bánat ezek szerint. 

Ilyen nem kifejezetten emelkedett hangulatban vágtunk neki a következő koncertünknek Szolnokon.
Ide Máténak hála jutottunk el - s egyben ez volt első fesztiválunk is! :D
Állatira büszke voltam és boldog! 

A Tiszavirág híd alatti területre vártak minket júlus negyedikén, az amerikai függetlenség napján a B színpadra.
Előzetesen nem tudtam pontosan mire számítsak - időben megérkeztünk, fölszereltünk stb.
Két sör után lelkesen körbevizeltem a Tisza partját és fel is vonultunk a színpadra megmutatni, mit tudunk.

Molnár Robi (ex-Árnyak, Molnár Róbert Band) felkonfjában megemlítette, a zenekarnak jót tett a basszusgitáros-csere és a fő vonzererőnket továbbra is az énekem adja (ez a korábban említett kommenteket követően kicsit azért helyrebillentette a béka s*gge alatt levő önbizalmamat).
Maga a koncert jól sikerült, nagyjából 100-150 embernek játszhattunk. 

Kicsit félek, mi lesz itt...

Na azért nem arra kell gondolni, hogy mind a száz ember előttünk ropta sikoltozva, a bugyijukat időnként az arcunkba dobálva - a legtöbben a sörpadoknál ücsörögtek.
Viszont végig figyeltem, mi történik körülöttünk és örömmel állapítottam meg, hogy a fölöttünk átívelő Tiszavirág hídon nem csak meg-megállnak az áthaladó emberek, hogy belehallgassanak a zenénkbe, hanem páran le is jöttek róla, és a gát korlátján átmászva (!) be is óvakodtak, hogy közelebbről is szemügyre vegyenek bennünket.
Mondjuk megtehették, a rendezvény ingyenes volt... :D

Itt tehát egy egész jó koncertet adtunk a fentebbi előzmények ellenére - jól is szóltunk és azt gondolom, ide vissza is fognak minket majd hívni - a youtube-csatornájukon el is érhető egy dalunk felvétele!

A júliust egy rendkívül szórakoztató podcast-adással zártuk. 

Telefonáltam párat és Pöttyel azon kaptuk egy szép napon magunkat, hogy a Normafa felé száguldunk néhány sörrel fölszerelkezve (Miló úgy volt, hogy szintén jön, de végül azt hiszem, a  CBD-vel léptek épp föl). 

A Tiszavirág híd alatti színpadon.

Az Utolsó Hullám dalszerző-énekese, Motyó és Lvcretia várt itt minket.

Utóbbi goth DJ, sőt igazából mindkettőjük az (is).
Előzetesen nem tudtam, mire számítsak.
Mi nem játszunk goth zenét, és ahelyett, hogy az esemény fényét emelendő, tisztességesen feketébe öltöztünk volna (miután csúnya nőknek sminkeltük magunkat), ezúttal is úgy néztünk ki Pöttyel, mint valami bokodi csábító a szántásban, amint épp a 19 és fél éves Kolompár Cecíliáról igyekszik leédesgetni a leopárdmintás tangáját.
Az interjú maga kifejezetten jól sikerült, mind Motyó, mind Lvretia értelmes kérdéseket tettek föl - a felvétel itt meghallgatható.
Pötty nem bánta volna, ha a meleg cigány hangosítóról szóló félmondatomat kivágják, de ez végül bennmaradt... :D
Annyi baj legyen, végül is egyébként a munkáját megdicsértem.
A Normafáról beb*szva lejönni a városba egyébként hatalmas móka, mindenkinek ajánlom. :D
Négy sör után benézed a buszmegállót, feltűnik, hogy van forgalom Buda elitebb hegyein is, végül pedig mikor megérkezel a Déli mellé valaki más frissen csapolt húgytócsájába (immár valamilyen okból kifolyólag gyalog) - kiderül az is, hogy még mindig g*cire utálod ezt a várost - vagy mégsem?

Így zárjuk 2024 júliusát - legközelebb az augusztus következik és elhangzanak a Russian Girl 2.0 záróakkordjai is!
Érdemes lesz akkor is benézni.

Jó éjt mindenkinek!

Russian Girl Rising - 12. rész

Üdv mindenki!

Nincs mese, nincs torna, nincs híradó...
Énekelte fahangon Pálffy István, az akkori TV2-s híradós (később alkoholista KDNP-s parlamenti képviselő) egy mára már régen elfeledett cédén, amit a tévés bemondók adtak ki általam máig nem ismert okokból, de legalább 20 évvel ezelőtt.

Szóval úgy rongyolunk neki ennek a bejegyzésnek, hogy tényleg ez lesz a big one.
A zenekar eléri a máig tartó történetének eddigi csúcspontját és az első nagyon komoly koncertjét adja a pesti Instantban.
De hogyan?
Miért?
Ki kíváncsi erre? :D

Többször pedzegettem már, hogy fölvettem még a Három Hollós koncertünk előtt a kapcsolatot egy olyan zenekar énekesével-dalszerzőjével, akinek a munkásságát kamaszkorom óta figyelem.
Poniklo Imre ő, az Amber Smith és a Poster Boy zenekarokban játszik (előbbit 2002 körül alapította emlékeim szerint, szóval elég régi motorosnak számít).
Hozzá kell tennem, hogy még oroszlányi kisdiákként rendszerint megvettem a mára már megszűnt Wan2 zenei magazint és ott olvastam róluk először (2004/5 környékén).
Akkoriban már elég nagy indie rajongó voltam (főleg Placebo és Editors, az Interpolt akkor még nem ismertem), és kifejezetten lázba tudott hozni, hogy ha elegánsan öltözött emberek elegáns rockzenét játszanak.

Aki ismer, tudja, hogy a hagyományos férfirocktól és hajrázós metáltól sose ájultam el.
Az ilyen Iron Maiden szintű szirénázó ének meg a s*ggen feszül a bőrgatya + félmeztelen mellkason kificcen a kunkori szőr típusú kombinációk nekem mindig is inkább az ultra gay kategóriát képviselték ahelyett, aminek szán(hat)ták hőseink ezt az egész látványvilágot (hier kommt der Mann und er bestraft dich).
Ugyan a gothic metalt és a doom metal enyhébb változatait azért máig szeretem, de ott nem a külsőségekről szólt soha az egész.
A Wan2 akkori cikkében mindenesetre elegánsan öltözött figurákat mutattak be, akik akkor Pest egyik kisebb klubjában léptek fel. Megemlítették, hogy milyen jó, hogy magyar földön is terjed az angolszász indie kultúra, valamint azt is, hogy az ének itt-ott bizony hamiskás. :D

Ez külön tetszett, hisz akkoriban egyáltalán nem tudtam énekelni (sem semmilyen hangszeren játszani a vadászkürtöt leszámítva).
Annyiban merült ekkortájt ki a zenei tevékenységem, hogy futószalagon gyártottam a szerintem jó dalszövegeket és elképzeltem hozzá a zenét.
Egy Bandi nevű akkori cimborámat meg is kértem, hogy nézzen föl a Kazaa Lite nevű fájlcserélőre (emlékszünk még, emberek?), hátha talál tőlük valamit.
És talált is.
Ez volt az Amber Smith My Little Servant című albuma - az első korongjuk, amin angolul szólaltak meg a dalok.

Totál odavoltam.
Kb. olyan zenét játszottak, amilyet a fejemben elképzeltem a Wan2-t olvasgatva. Nem mindegyik szám fogott meg, de a Belfast, az Iceland és az I Was The First pl. olyanok, amiket fél évente most is elő-előszedek és tényleg több, mint húsz esztendős dalokról van szó.
Az Amber Smithen kívül egyébként volt még pár mohikán, akik ezt az angol nyelvű indie vonalat próbálták képviselni ekkoriban (főleg Pesten természetesen).
Ilyen volt a:
- the Trousers (mely talán még létezik)
- az EZ Basic (akik néha egy-egy albummal jelentkeznek ugyan, de koncertezni nem szoktak)
- a Jacked (akikről azóta sem hallottam - ők ilyen magyar Strokes szerettek volna lenni, nem túl nagy sikerrel)
- és Ligeti György különböző formációi (The Puzzle és a We Are Rockstars).

Utóbbi különösen fájó pont nekem, mert Ligeti Magyarország egyik legjobb rockénekese (lásd az Eastern Sugar c. dal, amit a Žagarral közösen adott elő), viszont az összes bandája, amit hallottam, teljesen jellegtelen zenét játszott olyan dalokkal, amiket már meghallgatásuk után fél perccel örökre elfelejtesz (Mester Tamás ugyanebben a cipőben jár egyébként "karriere" kezdete óta).

Szóval Poniklo Imrének írtam messengeren (!) a Három Hollós fellépésünk előtt, hogy nincs-e kedvük húzónévnek eljönni oda.
Akkor még nem ért rá, mert mint kiderült, az Amber Smith új, Once Upon a Time címet viselő albumán dolgoztak épp - viszont később állítólag eszébe jutott a dolog/hallotta az interjúmat a Kaleid Rádióban, így meghívott minket a május 31.-ei nagy-nagy eseményre.
Gondolom nem kell mondanom ez milyen óriási dolog volt.

Jól néz ki, mi?

Színpadra állni olyan volt velük, mint valami régi álom (anélkül, hogy konkrétan az lett volna valaha).
Az új albumuk maga egyébként nekem túlságosan popzene, a keményebb dalok a vége fele érkeznek meg (a Take Care, David és a Stage 3: Regret szerintem magasan kiemelkednek) - ott élőben azonban még a lágyabb számok is kicsit combosabban szólaltak meg!
De ne szaladjunk ennyire előre.
Először is bejelentettem a bandának, akik totál boldogok voltak. 
Máté dobosunk régen hallgatta őket, Miló és Dávid annyira nem voltak oda értük, Pötty pedig ismerte a nevüket, de a dalaikat nem.

Elő hát a farbával!

Gyakoroltunk is tehát gőzerővel.
Úgy voltam vele, hogy tényleg a legjobb formám akarom hozni, így külön is lementem éneket gyakorolni a termünkbe, igazán nem szerettem volna beégni egy nagyobb közönség előtt (Poniklóról nem is beszélve).
Aztán eljött a nap.
Gitárok kocsiba be, ventillátor ölembe be, irány az Akácfa utca!

Az első gondolatom, mikor beléptem a helyre (korábban az alagsorában már jártam, ami Robot néven egy másik klub) az volt, hogy nekünk (még) itt semmi keresnivalónk nincsen. :D
Ez egy új szint volt a zenekarnak, mert bár a győri Beton már egy abszolút komolyan vehető helynek számít, de azért az addigi fellépéseink túlnyomó része valóban kisebb, kezdő zenekarokat talán elindít(hat)ó helyeken volt.

Hát ez nem annyira.
Megérkezésünk után találkoztunk személyesen az Amber Smith tagjaival - én meg átmentem fanboyba és nekiálltam lelkesedni Imrének, hogy jaj de régóta hallgatlak titeket, micsoda megtiszteltetés.
Ezzel nem igazán tudott mit kezdeni (érthető okokból), úgyhogy abba is hagytam ezt és megcsináltuk a beállást.
Illetve amikor kiderült, hogy egész komoly backstage van és ingyen van a sör, magamhoz is vettem szépen egy Sopronit.

Itt már-már úgy nézünk ki, mint akik idevalók. :D

Aztán kimentünk a többiekkel a tetős részlegre, ami csak bandáknak van fönntartva és néztük az utca egyszeri emberét, miközben mindenki nagy embernek gondolta magát. :D

De akkor is - nekem ez óriási dolog volt.
Tami addigra már bejelentette, hogy várandós, így ő a koncertre magára nem maradt ott, nehogy az akkor egy hónapja fejlődgető utódunknak túl hangos legyen.
Viszont eljött nagy örömömre Miss Punk (aki eddigre kb. a banda múzsájává avanzsált), Dávid korábbi zenekarának énekese, illetve két autentikus rajongónk közül (azokat sorolom oda, akik a zenekar előtt nem ismertek minket) az egyik, Marci.

Összesen kb. 40 ember előtt játszottunk (az est végén 103 fizető vendéget számoltak össze).
A koncertünk jól sikerült (messze nem tökéletesen szerintem).
Néha nem hallottam magam, úgyhogy helyenként hamis voltam, illetve a setlist felénél teljesen elszállt befele a basszus, ami szintén nem segítette az énekemet.
Onnantól Miló az egyik kontrollra támaszkodhatott csak, amin véletlenül épp jött befele valami neki, a többiből meg semmi.

Voltak páran...

Emellett egy húrszakadás is borzolta a kedélyeket (már nem emlékszem, kinek pattant el, de szám közben lett kicserélve/javítva a dolog és észrevétlenül folytattuk).
A végén Miss Punk szájából hangzott el a legnagyobb dicséret talán, aki azt mondta: olyan jó titeket végre komolyabb helyen látni!

Ki is hoztam neki a backstageből egy Sopronit, hadd örüljön (bár nem sok maradt, Miló a sörök java részét vidáman betermelte).
Az Amber Smith koncertje is remekül sikerült, a végefele egy régen távozott tag, a Trouserses Kőváry Zoltán is csatlakozott hozzájuk pár dal erejéig (és látszott rajta, mennyire élvezi a régi számokat), valamint egyfajta kívánságműsor is volt, ott fanMarci húzott ki egy dalt egy borítékból.

Poniklóval az Instant előtt.

Aki egyébként utána azt mondta halkan, hogy senki ne hallja, hogy a mienk jobban tetszett neki, de szerintem csak elfogult volt (meg részeg).
Az Amber Smith messze profibb, mint mi... :D

Este Fradiba vissza, de most - ha jól emlékszem - semmit nem pakoltunk ki a kocsiból, mert másnap indultunk Orosházára.
Aki nem ismerné: ez egy Békés megyei közepes méretű város, van egy fürdője és egy egész jó rockklubja - oda tartottunk június elsején.
Nem esik tehát közel Pesthez, de nem bántam.
Ideje volt ismét egy road tripnek és ez végre tényleg az volt.

Ide ismét csak a Néma Revolverek hívására érkeztünk, s miután megismerkedtem a helyi hangosítóval (aki elég nagy pénisz volt) és a világosítóval (aki viszont nem), előkerült a helyi szervező is.


Na vannak akikre igaz a local hero leírás és őrajta azonnal látszott, hogy az.
Ezt kivételesen nem ironikusan értem, hanem szó szerint.
Ő egy olyan fazon, aki már nem tudom, hány éve próbál szervezni a városba életet, s kísérletezik jó (vagy legalábbis jobb) bandák Orosházára vitelével.
Mindezt valami abszolút minimál fizetésért és úgy, hogy a rockklubtól elmondása szerint a város elvont minden forrást, úgyhogy szó szerint a bűvészkedés megyen egy jó ideje...
Így nagyjából a nagy nevek megnyerése kizárt számukra, azokra a zenekarokra vannak utalva, akik talán majd beválnak a színpadon és a közönség is rajong(hat) majd értük - de nyilván ez b*szott nagy lutri.
Ezúttal mi magunk lettünk a lutri részesei. :D

Miután kipakoltuk a cuccunkat a színpadra és belőttük a hangot, odamentem barátkozni Néma Revolverékhez, és kajánul nyújtottam át az énekesüknek a nemrég Erdélyből, a váradi Gekko Pubból szervált, bűn erős (és bűn sz*r) pályinkát, hátha neki majd tetszeni fog.
Mindenki szerencséjére nem így lett, bár nem fogott gyanút.

Beleszagolt, olyan arcot vágott, mint aki átgondolja egész addigi életét, majd visszacsavarta rá a kupakot és annyit mondott fanyarul mosolyogva: szerintem ez nem emberbe való. :D 

Felbukkant közben egy helyi rockrádiós, akit Tamás (a Revolverek énekese) tessékelt oda hozzánk (s aki asszem Zsoleem becenévre hallgat), úgyhogy be is ültem Milóval interjúzni egyet vele.
Miló ilyet még nem csinált, úgyhogy az elején eléggé meg volt szeppenve, de aztán belejött és bátran válaszolgatott neki. Én már csináltam ilyet addigra többször, úgyhogy viszonylag összeszedett mondandót adtam elő az úriembernek.
Azonban eléggé felbosszantott azzal, hogy azt mondta: ők a magyar nyelven éneklő előadókat keresik elsősorban, úgyhogy tőlünk a rádióban így nem adnak le semmilyen dalt, de cserébe választhatunk egy-egy random számot, ami magyarul van.

Hála Milónak, füstölünk ezerrel
Orosházán!
És igen, direkt.

Miló emlékeim szerint a Tankcsapdától kérte a Bárányt, én viszont annyira fölb*sztam magam ezen a szűk látókörű hozzáálláson, hogy a Bizottságtól kértem a Bestiát.
S magamban somolyogva elképzeltem az orosházi hallgatóság arcát, mikor az majd adásba kerül. :D

A koncertünk jól sikerült, néhányan oda is jöttek tombolni előre - olyan 30-35-en lehettek, főleg idősebbek.
Utána többen odajöttek gratulálni a bandának, illetve személy szerint nekem is, hogy ritka az ilyen ének és csak így tovább, it voz lávli.
A szervező maga azt nyilatkozta szó szerint, hogy "nagyon jó zenét játszotok, csak még szoknunk kell". :D

Dávid ezekből igazából kimaradva aztán kihúzta a gyufát nálam.
Amellett, hogy egész nap olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott (és emlékezzünk: előző nap szerepelt élete legnagyobb koncertjén, legszínvonalasabb helyén, legnagyobb közönsége előtt a zenekarral), a fellépésünk után a hangosítóval jól megbeszélte, hogy hát az ének tkp. k*rva gyenge volt és erősen fejlesztésre szorul.

Nem értettem, ez mitől jó, vagy milyen célokat szolgál(na).
Úgyhogy így néztem, hogy haver amúgy ennyi erővel akár interjúzni is jöhettél volna egy rádióba, ahelyett, hogy egy noname alakkal megbeszélitek két sör után a színpad mögé bebújva, hogyan is kéne előadni ezeket a dalokat.
Meg mitől sz*r az énekem, amit amúgy most dicsért meg vagy nyolc ismeretlen.

Mindegy, ezt lenyeltem, s hamarosan már a Néma Revolverekre tomboltunk izomból.
Na ők aztán meg tudják mozgatni a népeket!
Mire elkezdték, besötétedett és a publikum jó pár seren túl volt már (sőt ők maguk is :D ), úgyhogy hatalmas hangulat alakult ki a színpad előtt.
Pötty ismét énekelte az Az a fény... c. daluk refrénjét Tamással, menő volt egyszerűen az egész.

Külön tetszett, hogy velük mindig megy az ide-oda konferálgatás - itt is megköszönték nekünk, hogy megjelentünk és fasza koncertet adtunk, mintha mi legalább is valami komoly nevek lennénk... :D
Mondjuk én is ugyanezt csinálom minden közös fellépésen az ő részükre, mert szerintem nekik ez bőven kijár.
A koncertek végén iszogattunk a szarvasi fáklya vivőivel, akik most is invitáltak minket hozzájuk.
Én k*rvára maradni akartam volna, mondván, hogy rúgjuk el végre, de a többiek a hazamenetelt sürgették, így kocsiba szálltunk és visszatértünk Pestre.
Valahol Kiskunfélegyháza határában Milót is körbetolták Mátéék egy bevásárlókocsiban, majd szépen hazatértünk, kipakoltunk és jól elaludt mindenki otthon.
Így kell elkezdeni a nyarat! - gondolhattuk, illetve én ezt is gondoltam.

Aztán hogy ebből mi lett, az már a legközelebbi írásból derül ki!
Érdemes lesz akkor is benézni.

God natt!

Russian Girl Rising - 11. rész

Jó estét!

Folytatjuk a történetet!
Érdemes bekészíteni egy gin-gyömbért, rosszabb esetben egy liter Dínom-Dánomot, esetleg még egy Dragon keserűt is. :D

Eredetileg azt a címet akartam adni ennek a bejegyzésnek, hogy átmeneti döccenők, de ha már egységes a többi történet titulusa is, akkor maradjunk szerintem ennél.
Miért gondolom ezt?
Az előző irományom úgy zártam, hogy "Mindenki szája a füléig ért, tényleg úgy érezhettük, hogy ha ez így megy tovább, hamarosan moldáv k*rvák borotvált puncijáról fogjuk szippantani a kokaint a kehidakustányi termálfürdő valamelyik félreeső medencéjében.".

Nos igen, minden együttes életében van olyan, hogy elhiszi (sőt emberek életében is, erre remek példa vagyok én is sokszor :D ).

A győri koncertünk után következő két fellépésünk az tehát értelemszerűen a masszívan felejtős kategória lett, annyi azonban vigasztalhatott mindenkit, hogy ekkor már ki lett tűzve egy májusi big one, amit a korábban emlegetett Kaleid Rádiós interjúmnak köszönhettünk - elvileg.
Május 17.-én azonban megrohamoztuk a jó hírű Granárium Zebra Klub színpadát Szarvason - ezúttal is a Néma Revolverekkel, akiknek ez a város a szűkebb pátriájuk.

Sajnos beleválasztottunk a dátummal: ha jól rémlik, aznap valahol a környéken Kiscsillag-koncert volt, ahol tömegével jelentek meg a népek, így Szarvason csak azok maradtak, akik egyébként sem terveztek azon a péntek estén sehova menni - és a mi koncertünkre sem nagyon jöttek el. :D 

Szarvason.

Irtó kevés, kb. 15-20 ember előtt adtuk elő a dalainkat (egyébként elég jól, az egyiket ki is raktam youtube-ra), a Néma Revolverek szokásosan fölszántotta a színpadot és ment a minőségi alter rock - de ez nekem kevés volt akkor.
Sajnáltam pedig, főleg, hogy Revolverék is szabadkoztak, hogy hát ez nem így szokott menni, de vannak ilyen alkalmak is egyszerűen - menni kell tovább (pl Orosházán pár héttel később, szintén velük, már elég komoly közönségnek játszottunk és ott kib*szott jól éreztem magam).

A menni kell tovább hatványozottan igaz volt a következő, egyben első külföldi koncertünkre is - amit én szerveztem.
Máté a magyar klubok világában elég jól elboldogult, így elég sokáig a belföldieket teljes egészében ő vitte, de angolul viszont ő nem beszélt.
Így tavasz elején kitaláltam, hogy na most akkor globális jelenséggé válik a Russian Girl és kilépünk legalább a Kárpát-medence egyéb országaiba.

Ugyanúgy csináltam ezt is, mint mostanában a kvízeket tekintve (Dével kilépünk a nagyvilágba épp):
fölmentem a google térképre, és elkezdtem beírogatni hogy Rock Bar/Rock Pub/Rock Club + az adott város neve. 

Ismét elhiszem.

Szlovák és román turnét tudtam volna elképzelni, úgyhogy első körben összeállítottam egy kontaktlistát (amit azóta az Utolsó Hullámmal is megosztottam egyébként, hadd legyenek híresebbek).
Ezek után meg is kerestem jó pár helyet - Pozsonyban volt a Koncerty na Garážach nevezetű eseménysorozat (sejtésem szerint koncertek a garázsnál a jelentése :D ), ahova azonnal hívtak is minket őszre, gyertek itt van 100 euró, fasza lesz.
Dikk mondom de menők vagyunk. :D
Full fasza, autópályahidak kereszteződése alatt van egy garázssor, az egyik előtt van a színpad, benn van sör, kinn van a nép és ennyi.
Kamaszkoromban arról álmodoztam (egyébként Pötty is), hogy egyszer majd ilyen helyen fogunk játszani, úgyhogy azt gondoltam - egy-egy ilyen több is, mint belefér majd.

Beszéltem utána egy párkányi nővel is.
Ott óriási segítséget jelentett, hogy korábban volt egy felvidéki lakótársam, Zoli, aki enyhe tájszólással beszélte a magyart.
Ha annak idején nem beszélgetek vele sokat, ezt a hölgyet konkrétan nemigen értettem volna meg egyáltalán - de így sikerrel jártam, még a beszédjébe időnként belekeveredő szlovák szavakat is értettem (az egykori 

Az egyik kedvenc képem a Russian
Girl 2.0-áról!

salfordi szlovák lakótársaimnak hála).
Ott is többé-kevésbé jó feltételeket tudtam kialkudni, de végül is őszre akarta tétetni a koncertet, úgyhogy akárcsak a pozsonyi, végül ez is elmaradt...

Ami a románokat illeti, ott pokoli sok helyre jelentkeztem.
Mindenképpen nagyobb városba akartam volna menni játszani, úgyhogy Aradon, Temesváron, Nagyváradon, Szatmárnémetin és Zilahon gondolkoztam, majd be is próbálkoztam.

Nagyváradon a Gekko Pubba sikerült lekötni egy koncertet május 25.-ére, Zilahra pedig asszem szintén őszre.
A jeles napra Máté ki is bérelt egy kisbuszt és megindulhatott a Balkan Expressz.
Végigszáguldottunk a négyesen vidáman, majd Ladánynál tértünk rá a katasztrofális, harmadik világbéli országokat idéző 42-es útra, s azon roszogtunk a biharkeresztesi határig.
Várad oda már elég közel van, meg is érkeztünk időben.
Előzetesen amúgy volt szó róla, hogy ide is Némáékkal megyünk (aminek örültem volna), de a szervező mondta, hogy nem szeretnének egyszerre több zenekart...

Ámde hé.
Ámde hó.
Koncertezni bombajó!
Gondolta egyszer csak a koncertszervező és megbetegedett. :D

Irány Nagyvárad!

Román idő szerint kettő fele értünk oda és először ebédeltünk, majd elkezdtem érdeklődni az egyik pultostól (aki kib*szott jó nő volt mellesleg, Bea néven), hogy na bună, mizu van a koncerttel?

Nézett rám szép barna szemekkel, mint aki a Holdról érkezettet fogadja.
Koncert?
Hát tegnap voltak itt metálosok, nem volt túl jó, a keverőt is eláztatták.
De mondom ma megint vannak itt zenészek, méghozzá mi. 
Hova lehet menni kipakolni? :D

Hát ő nem tud semmit, de hívja a tulajt.
Mondom a lyány akivel beszéltem?
Nagybeteg.
Ahogy Mr. Nyíri mondaná: lávli.

Kezdett fölmenni a pumpa bennem (Dávid és Máté az ilyenkor megszokott forgatókönyv szerint azonnal el akartak indulni haza, de nem engedtem), úgyhogy mondtam, hogy nem bánnám ha megjelenne a tulaj, de személyesen is megnézném hogy egyáltalán hogyan lehet hangosítást csinálni.
Meg is jött (amúgy mindenki tudott ezen a helyen magyarul), és elkezdte magyarázni, hogy hát nem tudja a szervező lány miket ígért meg, de itt igazából minden keverő rossz (az egyiket a tegnapi metálbanda b*szta el, a másik elázott egy korábbi eső során... :D ).
Nem baj, addig mondtam neki a magamét, hogy a végén nem csak azt ajánlotta fel, hogy a saját lakásából (!) hoz dobszőnyeget Máténak, hanem kibérelt egy meleg cigány hangosítót is 100 euróért, akinek a feladata a keverés volt aznapra.

Na ezen tényleg kiégtem, de nem azért, mert előítéletes vagyok, hanem mert a talpig fehérben megérkező hangosító srác saját bevallása szerint soha életében nem hangosított rockkoncertet, kizárólag esküvőket és természetesen mulatós összejöveteleket. :D

Mi baj lehet? 

Aznapi közönségünk, és később sem lettek többen...

Végül olyannyira nem jött el senki, hogy neki és két bandás barátnőnek adtuk elő a műsorunkat, úgyhogy ez lett az ultimate epic fail tankönyvi definíciója.

Legalább a srác élvezte annyira, hogy koncert után a telefonján először kikerázott esküvős képeket mutogatott magáról nekem, majd a későbbieken már félmeztelen volt.
Így hát szabadkozva elköszöntem tőle és elmentem egy sörért - félő volt, hogy ha tovább mutogatja a fényképeit, előbb-utóbb a f*sza is elő fog kerülni valamelyiken... :D


Egy dolog azonban biztos: értette a dolgát - soha, senki nem hangosította olyan jól az énekemet, mint ő, pedig később az Instantban, és fesztiválon is játszottunk!
Úgyhogy respekt.
A koncert után természetesen mindenki mélyen csalódott volt, úgyhogy a hely kontójára még be is b*sztunk terebélyesen (kivéve Mátét, aki hazafele is vezetett), illetve jeleztem a pultosoknak, hogy be lett nekünk ígérve egy pálinka is.
Ezt meg is kaptuk, aztán hazafele kibontottam és olyan elképesztő kerítésszaggató jellege volt, hogy azóta is ott áll a budai szobám padlóján. :D
Megnéztük a várost (ami elég szép), majd Máté végigszaggatott a 42-esen ismét (ötvenes táblánál kilencvennel, aminek következtében Milán arra ébredt éjféltájban, hogy bevágja a fejét a C-oszlopba XD ), teremnél Pesten pakolás, mindenki haza és alvás.

Probléma egy szál se - következett a zenekar eddigi pályafutásának csúcspontja.
Azaz: koncert a pesti Instantban, az indie rock legendái, az Amber Smith előtt!
De erről majd később - fölkelt a kisfiam, megyek altatni. :D

Jó éjt mindenkinek!

Russian Girl Rising - 10. rész

Üdv feleim!

Ideje visszatérni és folytatni a zenekar történetét!
A kölök épp vidáman szundikál, ma volt egy hónapos.
Végre megkezdődött az a korszak, amikor képes több órát is szundizni egyben, úgyhogy egyrészt tudunk értelmeseket aludni, másrészt ilyenkor az ember billentyűzetet ragadhat!

Úgyhogy így is tennék.

Szóval legutóbb ott hagytuk abba, hogy a Kaleid Rádió klipes pályázatán végül nem mi vittük el a pálmát (bár a top 10-be bekerültünk negyvenvalahány bandából, ami azért szerintem szép teljesítmény), viszont fölajánlották, hogy készítenek velünk egy interjút.
Erre április közepén került sor, addig azonban volt még két igen fontos koncertünk.

Mindkettő Máté szervezőkészségét dicsérte egyébként és mind a két est kiválóan sikerült!

2024. március 29.
Az S8-ba voltunk hivatalosak aznap estére, illetve még egy fontos találkozó is volt a koncert előtt - följöttek ugyanis Tami anyukájáék megismerni apámékat.
A beállást a zenekarral délután megcsináltuk, majd én elmentem az Aréna Plázába a sit-downra. :D

Az S8-as koncert plakátja, Dávid alkotása.

Meg is volt a nagy találkozás, azt gondolom remekül sikerült - ezek után pedig megérkeztünk együtt a Népstadionnal szemben található klubba.
Akik figyelmesen követték a zenekar történetét (illetve akár koncertjeinken is voltak már), azok tudhatják - ez a hely az underground zenekarok Mekkája.
Két koncertterme van, a piros (a kisebb, itt játszottunk 2023 szeptember 29.én) és a fekete (emez a nagyobb, itt készültünk föllépni aznap).
Az S8 kiváló lehetőséget kínál a kezdő együtteseknek, vannak tehetségkutatóik is.
Természetesen számos zenekarnak ez jelenti a végállomást, a csúcsot - a nagyobb nevek egyszer kinövik, mert nagyjából 50-60 ember fér be maximum. 

Épp elhiszem.

Mi azonban még bőven nem tartunk, tartottunk itt, úgyhogy készültünk  is lelkesen, hogy megváltsuk a világot. :D
Előttünk a törökszentmiklósi Scharlotte Rhodes (akiknek a koncertjéről lemaradtam, a többiek szerint katasztrófa volt) és a szarvasi, többször megénekelt Néma Revolverek volt (akik a tőlük megszokott remek színvonalon tolták a magas oktánszámú alternatív rockot).
Aztán jöttünk mink.
És igazság szerint hatalmas szerencsénk volt!
A piros teremben ugyanis pontosan a koncertünk kezdetekor ért véget az Angry Joe együttes koncertje, és az arról kitóduló népek rögtön beleütköztek a mienkbe. :D

Ez tényleg remek volt!

Nagyjából húszan csatlakoztak is a nézőközönségünkbe, ami így megduplázódott, nagyjából negyvenen lehettek!
Na így már kifejezetten volt kedvem az egészhez - a többieket is lelkesítette a tömeg, úgyhogy mindenki odatette magát rendesen.
Milónak ez volt a bemutatkozó fellépése velünk (és a kedvenc koncertje is egyben), majd a mienk végén a főzenekarában volt jelenése, jöttek ugyanis a gótok a CBD-re.
Ők általában magas színvonalat hoznak - most is így történt.
Kifejezetten kiváló estét zárhattunk - az utolsó fellépő aznap végül Lvcretia volt a DJ-szettjével, az eredetileg záró zenekart ugyanis (the Buddha Pests) Máté a fehérvári allűrjeiknek hála - szerintem helyesen - kidobatta a lineupból. :D
Dikaz.

A győri koncert flyerje.

A következő megmérettetés április 13.-án várt az együttesre, méghozzá Győr kultikus helyén, az ABetonban.
No itt aztán minden volt, de menjünk szép sorjában.
Egyrészt elindultunk aznap időben, Miló kocsijával vidáman.
A fehérvári, városszéli házukban volt a gyülekező, megszemléltük a kertjüket, a kerti budi falára akasztott pornónaptárat, majd lendületesen neki is indultunk.
A 81-es utat azonban hősünk nem ismerte, így benézte a kisbéri lehajtót és egy ÖMV-kútnál majdnem neki is csapódtunk egy kamionnak. :D
Én ijedtem meg szerintem a legjobban, szerencsére senkinek nem lett baja - az ijedtségre Milót leszámítva mindenki bontott is egy sört gyorsan.
Ennek az lett az eredménye, hogy Kisbérre megérkezvén már mindenkinek vizelhetnékje volt, úgyhogy a Szpari pályáján meg is szabadultunk a nem kívánatos plusz literektől. :D 

Már megint elhiszem.

Emlékezhetünk, itt fociztam tizenévesen, annak idején Lamaziussal sokat, a helyi arcokkal!
Sőt, maga Lamazius a Kisbéri Spartacus igazolt játékosa is volt ifiszinten, mielőtt kineveztek volna edzőnek hozzájuk egy buszsofőrt, ő pedig kijelentette, hogy ez így már komolytalan és szögre akasztotta a stoplist... :D

Mire Győrbe értünk, már szinte el is felejtettük az ÖMV-s ijedtséget, s izgatottan léptünk be a messze földön ismert klub kapuján.
Itt szövevényes, labirintusszerű folyosókon lehet átjutni a fő koncertterembe (kintebb bár, csocsó és DJ-pult van), ami viszont ha jól raktam össze a fejemben a hely alaprajzát, akkor már jórészt föld alatt található.
Gondolom egy egykori gyárépületben alakították ki, mindenesetre valóban nagyon indusztriális hangulatú - marhára bejött.
Ahogy a bevezetőben emlegettem volt, ide is Máté juttatott be minket.
Az viszont, hogy pontosan hova és kik közé ellenben nagyon vicces volt. :D

Ez ugyanis egy vérbeli dark wave/gótbuli volt, azaz mindenki (rajtunk kívül) talpig feketében készülődött a nagy pillanatokra, némileg tehát meglepetést keltett hősünk, ahogy kedvenc rózsamintás cigányingében ropja jobbra-balra a klubban, majd később a színpadon.

Van ám hangulat!

A backstageben megismerkedtem a nap főfellépőivel (Utolsó Hullám), akiken látszott, hogy rocksztárok - de ezt a lehető legjobb értelemben mondom.
Iszogattunk, beszélgettünk, majd elmentek beállni - kisvártatva viszont megkezdődött az első fellépő koncertje.



Ez volt a Távol.
Előzetesen én youtubeon belehallgattam a jóember művészetébe, és bevallom, nekem felettébb tetszett!

Ezek után kifejezetten meglepett, ahogy a backstageben ücsörögve (nyitva volt az ajtó), valami kintről középhangosan beszűrődő teljesen kakofón, pokolbéli kavalkádra lettem figyelmes, amiről elsőnek azt hittem, valaki még épp beáll és próbálgatja a hangszereket s az éneket.
De nem, ez már a koncert volt. :D
A zene még jó is lett volna, az ének viszont olyan minősíthetetlenül alacsony színvonalú volt, mintha csak egy Impardonné koncerten járnánk.
Nem értettem, hogy lehet ekkora különbség az album és az élő hangzás között, de Máté nem várta meg, míg megismerkedünk a teljes diszkográfiájukkal, s öles léptekkel megindult a backstage ajtaja felé.
Enyhén megdöbbentem, mert arra számítottam, hogy annyira tetszik neki a muzsika, hogy lemegy ő is bulizni - de ehelyett hamarosan isteneset döndült az ajtó...
Úgy bevágta, hogy majd' leszakadtak a csuklópántok - meg is szűnt rögvest a ricsaj. :D 
Szerintem ez visszagondolva a kedvenc emlékem egykori dobosunkról!

A Távol után mi következtünk - és hát igen.
A gót közönség még vagy ott ragadt a Távol után, vagy már az utánunk következő kékmandarin koncertjére melegített, mindenesetre rengetegen (kb 35-40-en) voltak.
És hát végigtombolták az egészet. :D

Fehérvárott megismert újsütetű rajongóink (Máté és Marci) is tiszteletüket tették - illetve Mátéra nem emlékszem, de Marci az első sorban pogózott.
A hangosító Gyula még a műsor előtt elmesélte, hogy szabadidejében szokott minket hallgatni (!), az után pedig egy Komáromból érkezett leány a klub előtt azt mondta, hogy ez volt élete legjobb koncertélménye.
Talán sejthető, miért ez a győri hepaj a mai napig számomra a legkedvesebb fellépésünk a(z egyelőre) húsz közül. :D

A kékmandarin koncertjéről annyi maradt meg, hogy a gitáros nagyon-nagyon fiatal volt és ügyes, a szintis/laptopos pedig kétegyházi.
Föl is buzdultam, és odamentem hozzá még a föllépésük előtt, hogy na de jó, én is éltem Békésben, Nagykamaráson és Dombiratoson (melyeknek szomszédja Kétegyháza). 
Hát - ez a barátkozósdi így nagyon nem hozta lázba az ipsét, sőt igazából összességében elég nagyképű ember benyomását keltette.
Nem igazán értettem, mekkorában van, illetve miért.

Az Utolsó Hullám aztán szerencsére feledtette velem a dolgot - ők pontosan úgy játszottak, viselkedtek s néztek ki a színpadon, ahogy egy (gót) rockzenekarnak kell.
Ment a füst, mentek a fények, ment a fasza zene - a tavalyi év egyik legjobb koncertélménye volt!
Késő estére értünk haza, mert előtte még Miló hazatért Fehérvárra és nyilván be kellett lökni néhány sört és rövidet a nagy izgalmakra. :D
A zenekar maradéka végül Máté kocsijával tért vissza Fradiba a próbateremhez pakolni, majd ki-ki hazafele vette az irányt.

Ekkor nagyon éreztem, hogy megindultunk fölfele.

Mindenki szája a füléig ért, tényleg úgy érezhettük, hogy ha ez így megy tovább, hamarosan moldáv k*rvák borotvált p*ncijáról fogjuk szippantani a kokaint a kehidakustányi termálfürdő valamelyik félreeső medencéjében.

De hogy így alakult-e, az csak legközelebb derül ki!

Most azonban föl is kelt a kisfiam - jó éjt mindenkinek.

Russian Girl Rising - 9. rész

Üdv feleim!

Ismét jelentkezem!
Épp alszik a kisfiam, ideje kihasználni az időt és folytatni a zenekarom történetét!
Meglátjuk, meddig jutunk... :D

Eljött 2024 január ötödike, ideje volt ismét színpadra lépnünk, ezúttal Pesten, a Három Hollóban.
Erről a helyről előzetesen igazán nem tudtam semmit, viszont a koncert szervezése felettébb problematikus volt.
Ezt Dávid vállalta magára (egyetlen leszervezett koncertje volt ez), és bizony kőkeményen megizzadt vele.
Valami olyasmi volt a terv, hogy szerez egy mostanában kurrens, befutás előtt álló zenekart, valamint valahonnan kerítünk egy igazi nagy nevet, amely majd bevonzza a népeket, aztán hátradőlünk a pezsgőfürdőben thai ladyboyok társaságában és számoljuk a pénzt.
Ez nem teljesen így alakult, de az egyik legjobb koncertünk szerintem mégis ez lett!

Előzetesen nagyot gondoltam, és a húzónévnek a legendás magyar (de angolul éneklő) indie rockbandát, az Amber Smithet szerettem volna megnyerni.
Ez úgy történt, hogy nemes egyszerűséggel ráírtam messengeren Poniklo Imrére (!), aki hímezett-hámozott, majd igazából azt írta, hogy mivel készül az új AS album, most nem vállalnának előtte fellépéseket.
Az üzenet viszonylag egyértelmű volt - kis halak vagyunk még.
Mondjuk legalább egy udvarias nemleges válasz érkezett és nem az, amiből szintén volt pár más esetekben (ígérgetések halmaza, vagy szimpla tahóskodás).
Máté ekkor bemoccant és megkereste az egykori Árnyak együttes frontemberét, Molnár Róbertet (ki mostanában a nem túl meglepő nevű Molnár Róbert Band nevű zenekarával nyomul), hogy mit szólna egy közös koncerthez.

Robi meghallgatta az anyagunkat (ekkor még csak az első, One of Us címet viselő EP-nk volt elérhető) és boldogan igent mondott.
Én nem tudtam, hogy ő annak idején mekkora névnek számított, úgyhogy csak remélni tudtam, hogy ez jól fog majd elsülni.

A helyi, Három Hollós szervezővel azonban folyamatosan kínlódnia kellett Dávidnak. 

Az esemény hivatalos plakátja, Dávid műve.

Miló zenekarát, a Crow Black Dreamet szerettük volna második zenekarnak, de Lenke (alias Lepke ill. Lencse) pár szám meghallgatása után azt mondta, ez túl sötét, úgyhogy nem lehet.
Viszont az ilyen helyeken sorba állnak a kezdő/félprofi zenekarok, náluk is volt egy viszonylag hosszú lista, erről ajánlotta ő a Raemiel nevű formációt.
Meg is egyezett velük Dávid a terembiztosítás díjában, majd néhány nap múlva jött egy email, hogy ja nem bocs, elírtam, 10.000 forinttal végül több lesz.
Köszi Lencse.
Ezek után a Raemiel mozdult be, hogy ők igazából a második helyen szeretnének föllépni, nem az első helyen.

Azért menő így kiírva látni magunkat...

Eddigre Dávidnak már nagyon elege lett a helyzetből, így visszaválaszolt nekik, hogy oké, de akkor légyszi fizessétek már ki a terembiztosítással járó díja(ka)t is, és akkor jó lesz.
Hirtelen a Raemiel minden aggálya eloszlott és máris jó volt a nyitó slot. :D
Rejtélyes.

Őket egyébként bátran ajánlom a shoegaze kedvelőinek.
Akinek mond valamit a páratlan Slowdive zenekar neve, az semmiképp nem fog bennük csalódni - nagyjából ugyanazt a melankolikus, helyenként zajos elszállást hozzák, viszont javukra írható, hogy Magyarországon nem sokan csinálnak ilyet (pl. Matrica még az, aki ezzel kísérletezik).

A Három Holló maga egyébként felettébb puccos hely.
Az Erzsébet híd mellett álló épület belsejében a földszinten ilyen irodalmi kávéház-szerűség található, a koncertterem meg a föld alatt van, ahova kicsit labirintusszerű folyosókon lehet bejutni.
Kifejezetten tetszett, hogy a hangosító a beállásnál rendesen foglalkozott velünk és jól belőtte a hangszereket meg az éneket, illetve volt vetítési lehetőség is!
Ezzel éltünk is, így a koncertünk során végig mögénk volt vetítve a logónk.

Akcióban a Három Holló színpadán.

A Raemiel kiválóan hozta a nyitányt, bár a hangerővel időnként voltak gondok - a szólógitáros pár számban ujjal pengetett és ekkor nem igazán hallatszott, hogy miket is szeretne játszani.
Ezt leszámítva amúgy nekem tetszett a koncertjük, a backstageben gratuláltam is nekik.
Ők vonzották be egyébként a legnagyobb közönséget, akik lelkesen bíztatták őket, viszont nagy örömömre maradtak a mi műsorunkra is.
Azt gondolom, méltón helytálltunk (apám pl. végre eljött megnézni gyökér gyermekét, csak a tizedik koncertünkig kellett erre várni :D ), a számok nem estek szét.
Molnár Robi árgus szemekkel nézte a produkciónkat, majd elismerően nyilatkozott Máténak arról, amit csinálunk, végül pedig két fontos megjegyzést tett:
- öltöztessétek föl jól az énekest (magyarán engem)
- cseréljetek basszusgitárost (azaz DTR-t).

Igazság szerint mindkettőre hamarosan sor került, de főleg a csere igényel egy hosszabb és némileg megterhelő széljegyzetet.
Molnár Robiék koncertje egyébként abszolút az est fénypontja volt, a mozgáson, dalokon abszolút látszott az évtizedes tapasztalat, maga Robi pedig egyszerűen hatalmas frontember. 
Mozgatta a közönséget, lement közéjük, mászkált mindenfele (és közben jól énekelt).
A koncert végén beszédbe elegyedtem a gitárosukkal, és mondtam nekik, hogy hát ez igen jó volt, főleg azért, mert nagyon régóta szeretem a Paradise Lost-ot.
Rám nézett és csak annyit mondott: mi is... :D 

A következő, fehérvári, Nyolcas Műhelyben elkövetett fellépésünkre abszolút elmondható az ismert angol mondás, azaz this day won't go down in history.

Ez volt egyrészt DTR utolsó koncertje a Russian Girlben.
Maga ez kimondottan fájdalmas volt nekem, mivel lassan húsz éve ismerem (s ebből hét évet voltunk közeli barátságban), de a váltás egy idő után már elkerülhetetlenné vált.
Kezdődött mindez azzal, hogy Máté és Dávid valamikor január táján (a Három Hollós koncert előtt még) elém álltak és közölték, hogy ha DTR marad a továbbiakban, akkor ők viszont kilépnek.
Az ingadozó teljesítményét basszusgitáron hozták föl fő oknak és az én legnagyobb problémám az volt, hogy már túl voltunk jó néhány koncerten és bizony voltak nagy beégések.
Pontatlanságok.
Koncerten, élőben, közönség előtt félbeszakadt dalok, ahol egyszerűen elmászott a basszusgitár a dobtól (Máté azóta szintén távozott közülünk, de a dobrészei pontosságára sosem lehetett panasz).
Akkoriban várta DTR a kislányát a feleségivel és egyre kevesebb ideje lett a zenélésre, úgyhogy a pótlására Mátéék Milót szemelték ki a CBD-ből.

Ő kifejezetten lelkesen állt a történethez és meg is tanulta hetek alatt a teljes repertoárt.
DTR egyáltalán nem vette jó néven, hogy cserére kerül a sor a posztján, de azt belátta, hogy amíg kisgyerekes apuka lesz, várhatóan állni fog máskülönben a zenekar.
Én magam pedig sajnos nagyon erősen azt éreztem, hogy igazából itt nincs már tovább mire várni.
Három év telt el, ennyi idő alatt, ha valakit nagyon érdekel a hangszere, meg tud rajta tanulni stabilan játszani.
DTR legnagyobb tragédiája egyébként az volt, hogy ő egyetlen kivétellel mindent jól és lelkiismeretesen csinált: belemélyedt a jogvédelmi dolgokba (Artisjus), plakátot tervezett és kivitelezett, szöveges videókat gyártott a youtubera, abszolút odatette magát.
A hangszere azonban egyszerűen nem érdekelte annyira, hogy egy totál alapszintnél magasabbra tudjon jutni (a folyamatos tempóbeli ingadozásokról nem is szólva), így a zenekar szempontjából a távozása megindokolható volt.

A koncertre abszolút időben érkeztünk, beálltunk, majd megkezdődött a várakozás a többi zenekarra.
Befutott a helyi illetőségű CBD (ahonnan Miló ezen koncert utántól már nálunk is játszott ugyebár), a Molnár Róbert Band ismét vállalta a főzenekar szerepét - a legelső zenekar, a The Buddha Pests viszont nem volt sehol.

A fehérvári koncert plakátja - ismét Dávid munkája.

Kezdés előtt fél órával azért már kezdett kellemetlen lenni a helyzet - befutott ugyan a dobos, a basszusgitáros és a gitáros-énekes (aki teljesen be volt állva körülbelül fél nyolc magasságára), a kiegészítő énekes csajszi (akiről a legutóbbi RG-s bejegyzésben már megemlékeztem) viszont kb. a hivatalos koncertkezdésre érkezett meg, vihorászva mászkált a klubban, majd beállás után ismét eltűnt kb. 20 percre, így nagyjából 40 perces késéssel kezdhették meg a zenebonát, nagyjából 6 ember előtt.

Na ez azért sokaknál kib*szta a biztosítékot - én is méltatlannak éreztem, hogy egy alakulófélben levő banda már a második koncertjén nyomja a sztárallűröket, Máténak viszont tényleg elgurult a gyógyszere és egy későbbi fellépésünkről, ahol a The Buddha Pests zárt volna, konkrétan ki is dobatta őket a lineupból. :D

A műsoruk nem volt rossz, de jó sem. 

DTR búcsúzik a színpadtól és a zenekartól is.

A végére teljesen részeg gitáros-énekes hamisan kántált valamit, a számok között ment a kásás összekötő szöveg, amiből sokat nem lehetett érteni, de angolul volt valamiért (You know?), illetve helyenként a közönséget is szidták, úgyhogy szépen szállingóztak is elfele az emberek.
Ők maguk a többi banda koncertjét meg sem várva pattantak is be a kocsiba és zúztak vissza Pestre.

Kezdő zenészek kedvéért azért elmondom: ez viszonylag sértő. :D
Más, aznapi társbandák koncertjét nem csak azért érdemes megvárni, mert ez az illő - hanem azért is, mert ezek mindig komoly kapcsolatépítési lehetőségek.
Mi pontosan így ismerkedtünk meg a már többször emlegetett, szarvasi illetőségű Néma Revolverekkel és hogy-hogy nem, de kiderült, hogy kib*szott jó fejek, nem csak simán jó zenészek.

Buddháék után a CBD következett, a műsorukat óriási ködben adták elő - nekem egyébként kifejezetten tetszett, mellettem viszont egy nő végig panaszkodott nekem, hogy jó ez a zene, csak hát fél-playback az egész.
Én erre felszólaltam, hogy áh azért tuti nem...
Ekkor még nem tűnt fel a turpisság (azaz hogy a gitár is laptopról megy általában, nem csak a dob és a szintetizátorok).
Ezt azonban én még el tudom nézni - ne feledjük, én is ritmusgitáros-énekesként kezdtem, mielőtt rájöttem volna, hogy a gitárt az énekkel kombinálva egyszerűen nem tudok magas szintet hozni...

Utánuk mi következtünk - nem túl népes, de elég lelkes közönség előtt adtuk elő a szokásos műsorunkat, (legalább) két új rajongóra szert tévén Marci és Máté személyében, akik szó szerint végigtombolták az előadást. :D
Én a koncert után nem mentem vissza Pestre a srácokkal, hanem az Oroszlányról érkezett Karesszel hazatértem mindenki kedvenc bányászvárosába -  a bátyja vezetett.
Buddháék kora esti késése és balf*szkodása egyébként odáig gyűrűzött, hogy Molnár Robi bandája kb. éjfélkor tudta elkezdeni a koncertjét (majdnem egy órás késéssel), és addigra egyszerűen hazaszivárogtak már az emberek, úgyhogy nagyjából 10-15 fős közönség előtt játszottak és láttam rajta, hogy nagyon csalódott volt...

Azért a ha jól emlékszem, 48 indulóból a top 10-be bekerülni
szerintem nem rossz eredmény.

A február hátralévő része szintén izgalmasan alakult a zenekar szempontjából - jelentkeztünk egy klipes pályázatra a Kaleid Rádiónál.
Ezt - mint egy idő után már minden, szerintem előremutató kezdeményezést - is éles vita előzte meg.
Máté szerint semmi értelme nem volt, Dávid promóciókkal kapcsolatos apátiája ismét megnyilvánult, Pötty támogatta tán a dolgot még erősebben.
A lényege a dolognak az volt, hogy be kellett küldeni egy dalt, melyet átküldtek egy előzetes rostán és  ha jónak találtatott, bekerült egy, már márciusban megrendezésre került döntőbe.
Odáig sikerült is eljutni egyébként (a top 10-ben ott figyelt az Acolyte című dalunk), úgyhogy március másodikán (egyébként éppen anyukáméknál voltam Gyulán) feszült figyelemmel figyeltük a Kaleid műsorát, hátha...
Végül nem nyertünk, de mivel félreértettem a pályázat lényegét (azt hittem a közönség szavazatait is figyelembe veszik, így a rajongóinkat arra kértem, kommentben szavazzanak reánk a rádió fb-oldalán :D), eléggé nyilvánvalóvá vált a rádió számára is, hogy azért ha nem is sokan, de tényleg vannak emberek, akik kíváncsiak a zenénkre, így interjút kértek tőlünk.

Egy interjút, mely olyan ablakot nyitott ki végül a zenekar számára, amiről korábban álmodni sem mertünk volna!
De hogy ez mi volt, az csak legközelebb derül ki!

Mindenkinek jó éjszakát, most megyek és segítek Taminak a kisfiamat pelenkázni.

Sov gott!