We are living in Amerika - part sixteen

Július második hete, ideje feljebb tekerni a klímát és ott hagyni a portát: hosszú utakra indulunk.
Az apropót hozzá ezúttal a Dán fogja szolgáltatni - és az örök klasszikus, az útlevél.
Igen, pont ugyanaz, amit Scrantonban hagyott megőrzésre egy padon, rögtön a legelején.
A táborban ez idő tájt már nagyon érik egy felügyelőségi vizsgálat, úgyhogy kérései végre nem süket fülekre találnak (Scottie fiúnál főleg), hanem beizzítják az autókat és tán kétszer is átviszik Hancockba, hogy aztán leküzdhesse a három órás buszutat New York Citybe, majd kib*sszanak vele a Konzulátuson.
Illetve először nincs nyitva.
Emlékezhettek még 2007 áldott és békés telére, sőt: őszére, amikor ugyanezzel a gonddal küszködtem (Oxfordban elhagytam a személyimet, és az ősz hátralévő részében nem tudtam dolgozni, Attila vitte a boltot, míg Karácsonyra megérkezett egy üdvözlőkártyával a Christ Church College-ből). A követségre háromszor mentem el Londonba, ebből egyszer zárva volt, egyszer nem fogadtak, harmadjára Attilát is elrángatták, hogy igazolja a személyazonosságomat, aztán végül senki sem értette, hogy mit keres ott...
A Dánnak nem volt ekkora mákja, először zárva találta a Konzulátust, másodszor pedig egy teljesen értelmetlen és fölösleges papírt kértek arról, hogy bejelentette az eltűnést.
A magyar színvonal külföldön is magyar színvonal marad. De hogy jövök én a képbe?

Carbondale, Lackawanna megye. A bal oldalon kivehető csóka az emlegetett
őserdő hőse, aki hamarosan a padlóra kerül.

Kiderült, hogy Kim, a mosoda és a szobalányok remek humorú (Aubrey Plaza negyvenöt évesen kb.) főnökasszonya Carbondale-be készült és ezt valahogy megneszelve elhatároztam, hogy vele tartok. A Dán mellé bekéredzkedtem a kocsiba, hátha el tudunk valamit intézni - én ekkor még úgy voltam vele, egy nyolcezer fős városban csak működik a rendőrség vagy mifene.
Erre fel odaértünk, és természetesen zárva volt (bár utólag azt állították, hogy valaki valahol ügyelt, de ebből nem sok derült ki).
Az utcán viszont volt pár közrendőr, a mi emberünk oda is sétált egyhez, segítséget kérni.
Amaz épp egy totál betépett, félmeztelen rednecket lesett, fél füllel skandináv barátunkra hallgatva.
Aztán ahogy az végzett, annyit mondott: "Hold on a second" ÉS MÁR vetette is magát a jóemberre, aki megdöbbenve tapasztalta, hogy Szenesvölgyben nem támogatják azt, amit ő szórakozásnak vél (nekem amúgy tetszett a műbalhé).
És nem csak nekem, jött a gagyi amerikai film vége: a rendőrnek gratuláltak a járókelők, majd tapsoltak.
Azt hittem, elásom magam, de se ásó nem volt nálam, se légkalapács a betonhoz.
Első kísérletünk tehát kudarcot vallott, fájdalomdíj gyanánt viszont besétáltam a sör nagykeráruházba, és magamhoz vettem egy huszonnégy dobozt tartalmazó kartont, aminek láttán az általában egykedvű Kim is nevetésben tört ki.  Főleg, hogy az ő kocsijában utazott hazáig.
A képeslapokat, amiket darabjáért 33 centért veszek, a táborban egy dollárért adom el, röpke hatvanhat százalékos haszonnal, bár később Kuba borával erre is rálicitálok pofátlanságban.
Másnap aztán nem volt mese - a következő követségi időpont vészesen közelgett, így Honesdale felé vettük az irányt, ami a megyénk központja (Wayne-é).

Honesdale csillaga már nem ragyog annyira - bezárt fafeldolgozó a határban.

Gondoltuk, az ötezer emberre biztos jut egy-két értelmes rendőr, csak elintézzük valahogy.
Természetesen a dolgok nem alakultak terv szerint.
Az odafele út viszont kifejezetten izgalmasra sikeredett.
Először is megtudtam, mit gondol Kim az amerikai álomról (mint amerikai).
Mondtam neki, hogy idehaza a legtöbben úgy tekintenek az USA-ra, mint az ígéret földjére, ahol minden van, az emberek szabadok, a gazdaság dübörög.
A reakciója erre egészen frappáns volt.
"Tudom, hogy az országom szeretné ezt veletek elhitetni, de ideát már egyre kevesebben dőlnek be a meséknek. Főleg ha körbenéznek pl. ezen a vidéken és meg is értik, amit látnak..."
Érdemes tudni, hogy Wayne megye és szomszédai (Susquehanna és főleg Lackawanna) bányászatuk miatt voltak fontosak több, mint egy évszázadon át (érdemes elolvasni, amit tavaly írtam az antracitbányászatról - Európában a legközelebb a lengyeleknél van ilyen). A telepesek korában eszméletlen lendület volt ezen a területen. Vettem egy képeslapokat tartalmazó könyvet Jerrytől a Poyntelle General Store-ban, és döbbenten mutogattam mindenkinek: ezen a vidéken valaha vasút dübörgött.

A templomokkal szerencsére nem állnak rosszul.
A környéken legalább hat darab van, mind egy utcában.

Biza. Még a fénykorában is csak kb. száz fős Poyntelle-ben is volt megálló, igaz, tán csak szenet rakodtak le az akkori szalon elé, de akkor is.
Persze ez nem a vadnyugat, de a poyntelle-i szalon (cigifüst, olcsó whiskey és remélhetőleg lenge nők) azért így is megállta a helyét és három szinten (!) ment az élet, ami tényleg döbbenetes, ha megnézzük, itthon mi van egy száz fős faluban.
Aztán valóban leáldozott mindennek - a bányászokra a szén elfogyásával nem volt szükség, így vagy elvándoroltak, vagy nyugdíjba mentek és nem sokára meg is haltak.
Rengeteg erre felé az üres telek, s ugyan a lakott portákon többnyire rendben van tartva minden, de a Polish Armyval és Lilyvel közös starruccai kalandomon pl. láttunk olyan udvart, amit felvert a gaz és hangok jöttek belülről.
A szürrealista festők igazán kiélhetnék magukat a dekadenciában, de egyrészt:
- kurva messze van mindentől
- a helyiek csak egy határig barátságosak és
-  a szürrealizmusnak már nagyon régen leáldozott.
Szóval Kim lerántotta a leplet, én meg megdöbbentem hogy őszintén elmondja amit amúgy mindenki lát.

Immár Carbondale főterén járunk ismét, ahol maga Kolumbusz Kristóf
ügyel a rendre.

Azt is elmondta, hogy a házukat annak idején 220.000 dollárba (!) került felépíteni, ami ha megnézzük, hogy könnyű szerkezetű (magyarul kb. falapok vannak egymáshoz illesztve, hurrikán esetén percek alatt összedől), kicsit irreálisnak tűnik.Aztán hozzátette, hogy a férjével nyolc év alatt kifizették a jelzálogot, és röviden a hazai ismerőseimre gondoltam, akik nem nyolc, hanem nyolcvan évig fognak még fizetni ennél kisebb összegeket.
Anarchiát! :D
Akkoriban tervezgettem, hogy eltekerek Honesdale-be, de ezen az úton rögtön le is tettem róla.
Olyan dombok voltak, amiket otthon egy feles pálinka után mászok meg gyalog, keróval még úgy se (bár, talán három után nekiugranék, csak lehet, elájulnék félúton).
A táj mindenesetre gyönyörű arrafele, Ildivel nemsokára kocsiba is pattanunk és egyenesen egy erotikus szektához vesszük az irányt, de erről később.
Szóval Honesdale és rendőrség.
Bemegyünk, végre van egy nyitva, mondja is a Dán hogy milyen papír kell, miért és hogy baromira sürgős lenne.
Az ügyeletes kérdi: - hol veszett el?
- Scrantonban.
- Az nem a mi hatáskörünk alá tartozik.
Ökölbe szorul a kezem így hát nem is hagyom szó nélkül.
- És mi lenne, ha azt mondanánk, hogy itt veszett el a városban?
- De hát most mondtátok, hogy két megyével arrább veszett el. Szóval tudom, hogy nem igaz.
Erre már tényleg nevetnem kell, úgyhogy dolgunk végezetlenül kiballagunk.
Egészen a Walmart-ig, ahol Kim tisztítószereket vesz, a Dán pedig Powerade-be fojtja bánatát.
Követség elhalaszt, enter Carbondale, ahova a következő héten ismét elmegyünk Kimmel (aki kezdi valahogy unni a dolgot, de bőven megértem), én képeslapot veszek, jó cimboránk pedig végre kap egy elvesztésről szóló bejelentőlapot, hozzáteszem, hogy a nevét elírják rajta és az ügyeletes tiszt az iPhone-ján kérdezi meg a haverját, hogy hogyan is kéne ennek nekifogni...

Egyéb téren is áttörés születik (a Dánnak amúgy végül sikerül útlevélre szert tennie).
Végre nekifogok a környék alaposabb felderítésének, már ami a helyiek szórakozását illeti (a Poyntelle Innben idén már nem találkozunk helyiekkel ((az idült alkoholista benyomását keltő Alan kivételével)), az ajtóra is kiírják, hogy csak táborozóknak).
A többi hely kibaszottul messze van (pl. az Old Times Lake Comóban, a Lakewood Lodge Lakewoodban, vagy az Arlo's, ahol egy szombat este mellesleg hallok egy egész jó Beatles-átdolgozást egy élőzenekartól), mivel a helyieknek kocsijuk van, ez persze nekik nem jelent gondot.
Július 18-at írunk, Annual Lakewood Carnival közeleg.
Enter tehát Kim, aki először Csengettyűt és Esztit szállítja át, akik megjegyzem, a mai nap alkalmából irgalmatlanul jól néznek ki.
Odaföntről ezért megnyitják a csapokat, úgyhogy hamarosan irgalmatlanul nedvesek lesznek, de semmi perverzre nem kell ezúttal gondolni, szimplán porrá veri őket az eső.
Ők lesznek végül azok, akiknek nem tetszik az a nap - a Polish Army jó része is tiszteletét teszi, sőt - a Hungarian Army is elszabadul egy kis időre a terepasztaltól, ahol az ügynökségünkkel kapcsolatban dolgoznak ki sötétebbnél sötétebb forgatókönyveket.
A sör olcsó, pénzem viszont épp nincs, úgyhogy addig-addig potyázok, amíg sikerül tisztességgel berúgnom, a hazafele úton ezért az ölembe veszem Diát és hát megfogom ott, ahol meg kell.
Kim felszólít tehát, hogy ne bántsam a szobalányait, mire valami olyasmit mondok, hogy ártatlan vagyok, mint a frissen esett szűzhó.
A lányok és az ő reakcióját hadd ne részletezzem.
A tűzijáték maga elég frenetikusan alakul (nagyobb szabású pl. mint az oroszlányi, pedig Lakewoodban kb. 400 ember él csak), a zenét egy mellkasig érő ősz szakállú csóka keveri, a táncparketten pedig maga Duane ropja, akinek később a legfiatalabb korosztályt is sikerül sokkolnia egy remekül időzített rúdtánccal (ekkor a röhögéstől kb. tíz percig nem kapok levegőt, a többiek egyenesen könnyeznek).

A mai történet eddig tartott, ideje lefeküdni, vagy a sörös korsók után nyúlni. Mivel az itthon levő egyetlen korsó üres, kénytelen vagyok az előbbit választani, és fejest ugrani.
Hamarosan jön a következő rész.

We are living in Amerika - part fifteen

A reklámnak vége, folytatjuk!
Valahol ott maradt abba a folyam, hogy a Polish Armyt és Lilyt bringatúrára vittem a vízeséshez.
Se shotgunos őrült, se forgalom, szóval a lemenő Nap fényében szépen fölgyalogoltunk Lilyvel a Jákob Lajtorjája nevű földúton és maga Szent Péter hívott meg fröccsözni Humbák Ferihez, illetve asszem aznap pont szabadnapos voltam.
Vagy ő volt az.
Néhány nap múlva viszont tényleg elindult az ereszd el a hajam a bárban.
Sous chefünk belevetette magát az éjszakába, s vele tartottunk jó páran a jól bevált Poyntelle Innben (gyalog a tábortól kb. tizenöt perc).
Tót barátunk (János vitéz, a harmadik számú szakács) minden férfiasságát latba vetve ekkor már erősen fúrta őt a konyhában, úgyhogy a retorzióktól (irgalmatlan verés) tartva ez idő tájt már inkább magányosan feküdt az ágyában szlovák rapet hallgatva, vagy ha szerencsés napja volt, Dia fenekét fogdosta.
Lényeg ami lényeg: Duane barátunkkal irgalmatlanul beb*sztunk. A Polish Army egyik prominensével, Damiannal el is kezdték faggatni Csengettyűt az esti szokásairól a hálóban, de nem sok derült ki - illetve konkrétan a semmi derült ki. Erre mindenki jót derült, egyedül Hősünk nem (erről Csengettyű nyár végére teljesen elfeledkezett amúgy, de ez legyen az ő baja).
Ők ketten Esztivel egyébként elég verhetetlen párost alkottak. Esztiről már megemlékeztem, de hozzá kell tennünk, a maga módján cinkostársnőjének is megvolt a magához való esze (meg a humorérzéke).
De ha választani kell, nem kérdés, ki bújhat az ágyamba.
Egyértelműen a Head Chef, Cathy.
Hatvan év tapasztalata valószínűleg kárpótolná az embert azért, hogy a hátralévő életét az ágyában, álmatlanul vergődve tölti, miközben vadul sikoltozik és a párnájába zokog felváltva.
Az ágy mellett üres levél Xanaxok, nem-e.
A főnökséggel időközben egyre jobb lett a viszonyom.
A menedzsmentből főleg tavaly egy csomóan lenéztek (fogalmam nincs miért, zsidózni meg csak azért sem fogok), idénre ez megváltozott.
Amikor ügyeltem a kapunál keddenként hat és tíz között, többször is hagytak ott nálam megmaradt kaját (a Gazella és a Dán nagy örömére, akik időnként lejöttek megnézni, felvágtam-e már az ereimet egy műanyag késsel és megették a kajám felét).
Apropó műanyag kés.
Afrikai, csavart szarvakkal rendelkező kollégám ekkoriban találta ki, hogy a golfkocsikat műanyag késekkel kiválóan be lehet üzemelni.
A vizes csöbrök kiszállítása az ő feladata volt ez idő tájt, elég az hozzá, hogy sportosan vezette őket (vadul kapaszkodtam és rikoltoztam általában, ha egyáltalán beültem mellé).
Az egyik első alkalommal a leghosszabb, limuzin becenevűt kötötte el (az én "talált" kulcsommal, de ez mellékes).
A száguldás a go-kartpályán nem is maradt el, ahogy Scottie fiú elképedt tekintete sem, amikor elhagytuk a pályát és teljes erővel átszáguldottunk a cirkuszi trapéz alatt.
Isteni szerencse, hogy nem ismert fel, szerintem aznap épp nem az a póló volt rajtam, ami őszerinte engem ábrázolt.
Vagy nem volt rajtam baseball-sapka, ki tudja.
Gazella barátunk itt nem állt meg azonban.
Aquatics Directorunknak (magyar földön: úszómester) ugyanis volt egy elég gyors verdája.
Ő és csatlósai elég gyakran használták arra, hogy átmenjenek egyik épülettől a másikig, óránkénti 35 km/h-s sebességgel küzdve a tíz-tizenöt méteres távok ellen és ekkor előlépett cimboránk az árnyékból.
A következő napon egy eszméletlen ideges angol döcögött a kapum felé míg én próbáltam leplezni a vigyorom valahogy (asszem bebújtam a portára, amíg elmúlt).
Aztán megesküdött, hogy kinyújtóztatja azt, aki a felségjelzését (Robbie's Cart + folyamatábra, mi a teendő abban az esetben, ha beülnél a kocsiba és nem te vagy a makákó) a létező leglassabb, hátul defektes buggie-ra ragasztotta át.
A viharfellegek tehát gyülekeztek.
Illetve dehogy gyülekeztek.
A Gazella ténykedésére sosem jöttek rá, max arra, hogy úgy vezet, mint Colin McRae bespeedezve, szóval elvették tőle a limuzint.
Maguk a viharfelhők végre eltakarodtak (kb. két hetes folyamatos tevékenység után) és Aqua-val végre megnyitottuk a US Open Wayne Countyba kihelyezett előszobáját, maradjunk annyiban, hogy az előselejtező bírái gyakran tartottak volna sörszünetet a válogató alatt, bár előfordulhat, hogy valami erősebb, teltebb szeszes italra lett volna szükség az élmény kibírásához.
Azok a szervák.
A returnök a girls side-on.
Az ellenfél tisztelete.
Az ütők tisztelete.
A pályán átgyaloglók tisztelete.
Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy vízben született cimborám jobban ismerte a tenisz szabályait nálam, bár állítása szerint nem tudott rendesen játszani (a tie-break szabályait pl. ő magyarázta el).
Ehhez képest, ha épp nem volt semmi kínja, egész tűrhetően szervált (kivéve persze, amikor négy kettős hibát ütve egyenlítettem ki egy állást ((úgy, hogy abban a gémben nem értem labdához)), de az később volt)...
A returnök a girls side-on technikáját egyébként szabadalmaztatni kéne. Mivel az ütők gagyik voltak (az enyémnek a markolatán lifegett valami szigetelőszalag, az övé pedig eleinte gyermekütő volt), elég nehéz volt belerázódni a kezdetekkor.
Aqua a kezdeti zavart úgy próbálta tehát feloldani, hogy szettenként egyszer utánozhatatlan balettmozdulattal, körben megfordulva a feje fölött/háta mögött returnözte ki a labdákat, amik nem egyszer a lányszárnyon kötöttek ki és amely szokását később én is elsajátítottam, kifejezett bánatomra.

Az ellenfél tisztelete szintén a míves angol szalonokat idézte, de főleg az északnyugati régió legfüstösebb kocsmáit érdemes ez alatt érteni.

Értelmező kéziszótár a 2015-ös US Open Wayne County selejtezőiből

Nem sikerült szerva: - Ó hogy b*sznád magad telibe.
Kettős hiba: - B*szd szájba anyádat.
Kettős hiba rögtön utána: - B*szd szájba a k*rva anyád.
Out: - Ez benn volt, b*szd meg.
In: - Azt én k*rvára kinn láttam.
Szettet elbukni advance-ról: - Jól van b*szd meg még egy ilyen és befejeztem.

Szóval a sportszerűség jegye végig a teniszpálya fölött ragyogott - mit ragyogott, valósággal lángolt!

Az egyetlen sport, amit ennél is jobban élveztem, természetesen a foci volt.
Ezt legtöbbször a teremhoki-pályán játszottuk közvetlen a hálókörletünk mellett-mögött (pont ott, ahova fölvertem a Gazellának a sátram, hogy tudjon aludni műszakok közt és ne arra ébredjen hogy a szájában érzi a s*ggszagot - mint jóformán mindig odabent, amikor a kollégáink egy hétre kimenőt adtak a zuhanyrózsának).
A fociban a legtöbbször a Dánnal ketten rúgtunk kapura (a kéziszótár odaföntről nálam ismét visszaköszönt), néha sikerült befűzni Mattet is. A végén azonban igazi, harminc gólig tartó ütközetet is játszottunk, az valami eszméletlen volt (és nem mellékesen két és fél óráig tartott) - de ne szaladjunk ennyire előre.

A fákat szintén nem hanyagoltam el (a legtöbbször Ildit vittem be az erdőbe), így történhetett, hogy láttam vándorrigó-fészket ágvillában, vagy kékszajkó próbált elűzni a fenyőfa csúcsáról, amely tevékenységben az sem zavarta, hogy pontosan huszonhétszer voltam nála magasabb.

Kilátás a fenyőóriás tetejéről.

Nem volt mit tenni, lemásztam hát.
A tábor legmagasabb fenyője valamiféle hemlock lehet, de semmiképp nem emlékeztet itthoni fákra.
A kérge sima, nem durva (mint a feketefenyőknek általában), sem nem foszlik (mint az erdeifenyő szinte mindig). Magáról a törzsről nem csináltam képet, viszont a kékszajkós kaland előtt igen, nagyjából huszonöt méter magasban lehetek éppen és a sous chefnek üvöltök hogy itt a Family Frost.

Marcin, a nemzetbiztonsági rapper egyenesen Wrocławból és a Gazella kísért el a következő kerós kalandra, egyenesen az Arlo's-ba. Ekkor már nagyon mehetnékem volt, úgyhogy az sem zavart, hogy a többieknek ótvar sz*r paripák jutottak és hogy Seant legutóbb is leb*szták, mert későn hozták vissza a lengyelek a vízeséstől.
Az Arlo'st Herrick Center mellett kell keresni a térképen, már odaát van, Susquehanna megyében, ami ha nem egy indián eredetű név, akkor következő nyáron önként és dalolva töltök egy vágatlan, rendezői változatos éjszakát a tábor anyakirálynőjével.
Úgyhogy kezdjünk imádkozni.
Akárhogy is, az út odafele nagyon könnyű. Tavaly már eljutottam a 171-es út kereszteződéséig, de tovább nem mertem menni, térképem ugye nem volt már arra a területre (Georg hómobilosoknak szólója nem fedte le), ha meg google-ba beírom, akkor semmi izgalmas nincs benne.
Utólag igazán sajnálhatom, hogy nem voltam elég bátor, mert az Arlo's-ban egyrészt van Pringles (!!!), másrészt van cigaretta (surprise, supplies), harmadrészt van sör elvitelre, bár erre már csak a nyár legvégén jövök majd rá.

A Gazella góprózik, a nemzetbiztonsági rapper pedig száguld a 171-es út
felé, ami szerencsére miránk merőlegesen van és nem jó a fékje.

Marcinnal és a Gazellával mindenesetre  leszáguldottunk a tábor hegyéről be a benzingőzös völgybe - majd ők hazafele térültek, én meg elmentem megnézni Oscarito-t a Tioga nevű táborba. Róla annyit érdemes tudni, hogy a legendás Peti K - Peti B párossal dolgozott együtt tavaly a konyhában, és mindketten hónapokig tartó gyógyszeres kezelésre szorultak utána.
Tegyük hozzá, hogy ott még tényleg nem jártam életemben (a 171-es út kereszteződésétől nyugatra egyáltalán nem ismerem a vidéket), úgyhogy megvolt a szokásos "száguldunk a végtelenbe lobogó hajjal"-érzés, leszámítva, hogy dombokon felfele tekertem, és szitált az eső.

Burnwood - a legmesszebbi pont nyugaton, ahova eltekertem.

Valljuk meg, kib*szottul gáz volt az a szakasz.
Úgyhogy a végén eluntam és azt mondtam magamban, hogy Oscarito bizonyára kibír még egy nyarat a mosogató mellett anélkül, hogy megtanulna angolul, különben is világbéke és Miksa herceget is agyonlőttétek, ti szemetek.
Így nem mentem el a Tiogába.
Isteni szerencse, hogy az elkövetkezendő napokban visszatért az esős idő, mert újra érezni és megélni akartam az áporodott zokniszagot és a vele mindig párban járó tömény testszagot, amit főleg Domó bácsinak és a karibi szigetvilágnak köszönhettünk, rögtön az ágyamtól három méternyi távolságban.
Ekkoriban igen gyakran menekültem ki a természetbe mindenféle ürüggyel, s nem utolsó sorban kivégeztem Harper Lee remekét, a Ne bántsátok a feketerigót! is.
Aztán egyszer csak letéptem magamról az inget és legendásan beégtem.
De mi vezetett idáig?
Elsősorban a Lake Independent, és a csajok a túloldalon, mert az igazság (és a p*nci) mindig odaát van.
Ennek reményében kajakoztam egy szép napon, valamikor június legvégén a másik tábor irányában, mögöttem Aqua és a Dán tempózott rendületlenül.
Aztán egyszer csak megláttam két szőke csajt a Lake Independent Camp mólóján és valamiért felülkerekedett bennem a VV Cristofel, szóval odaeveztem és megpróbáltam előadni a Tarzant.
Fogalmam nincs miért, de működött, úgyhogy megbeszéltünk egy későbbi találkozót velük (britek voltak ÉS szépek) és igyekeztem magabiztosan a naplemente felé evezni, amiben csak két dolog gátolt (sz*r volt az evezőm és a hátam mögött volt a Nap).
A bátorságom a megbeszélt nap közeledtével egyre inkább csökkent, úgyhogy próbáltam a Dánt feltüzelni, hátha előugrik belőle a Kurt Russell.
Erre végül nem került sor, ugyanis a megbeszélt napon a lányok egyszerűen nem tették tiszteletüket a mólón, mondhatni faképnél hagytak.
Kevésbé kurt russeles módon igyekeztem benyújtani igényemet a párzásra (írtam facebookon, hogy mi a f*sz van), de semmi.
Szóval így nem jöttem össze az értelmes stílusú ÉS csinos angol lánnyal (a Dán pedig alighanem még napokig a párnájába zokogott, mert az északír csaj sem volt piskóta). :D
Legendary.
Mára viszont alighanem ennyi volt, mert hajnalig írtam és kib*szott fáradt vagyok.
Ideje vizualizálni a jövőt és egyszerűen aludni menni.
Hamarosan folytatjuk!

We are living in Amerika - part fourteen

Túl a tizenharmadik amerikás bejegyzésemen megállapítható, hogy isteni szerencse, hogy nem születtem brazilnak például.
Azért ennek vannak hátrányai is, például nem tudok úgy cselezni, mint a motolla, vagy nem élek az őserdőben, aminek mindenképp megvannak a maga előnyei.
A tizennegyedik amerikás bejegyzés azonban ennek a blognak a huszonötödik posztja is egyben, erre érdemes lenne legurítani egy Arany Hordót, már ha lenne idehaza.
Ennek hiányában inkább előre fele maséroznék a múltba, nagyjából június végéig-július fordulójáig.
Megjöttek tehát a gyerekek, amiben idén már én is szerepet játszottam.
Nem kell azért nagyra gondolni, nem öltöztem be Ronald a bohócnak hamburgereket osztogatva.
A menedzsment alighanem rájött, hogy ez nemcsak az én, hanem a gyerekek együttes pszichiátriai kezelését is maga után vonná, és időben elállhattak a tervtől, bár tudjuk, hogy a Queen Mother mindig tartogat meglepetéseket a kínzókamrájában.
Ekkor tájt általában a könyvemmel üldögéltem napközben a kapu előtt, fogadtam a kamionosokat, villanyszerelőket és az ex-sztriptíztáncos szakácsnő furcsábbnál is furcsább vendégjeit.
Scottie fiúék már ekkor rebesgették, hogy délutáni műszak is lesz (igaz, csak négy órás) és üdvös lenne, ha valaki önként és dalolva tizenkét órázna időnként.
A Dán, Aqua, Marcin és én közöttem pörgött tehát hetekig a sörösüveg, de egyikőnknek sem volt kedve lestoppolni.
Aqua ekkor már kantinozott is, azaz ételt adott ki a gyerekeknek esténként Jules felügyeletével és sokan mások társaságában - ő tehát nem akart részt venni a komédiában.
Végül úgy állapodtunk meg Marcinnal és a Dánnal, hogy a szombat szőke vikingünké, a kedd az enyém, az összes többi napon pedig lengyel mc-nk keveri a zenét a portán, hisz ő úgyis éjjeli öt órákat tol a golfkocsiban (a Dánnal kiegészülve, aki ki tudja, miért, még a délutáni karbantartást is bevállalta).
Emlékezetes volt, mikor ők ketten útjelző bójából erősítőt építettek, hogy igazi diszkóvá váljon a munkahelyem.
Szőke vikingünk egyébként igen szelíd srácnak nézett ki az elején, ezért is ért meglepetésként, amikor elmesélte, milyen elánnal üldözik a legidősebbeket esténként és hogy azok milyen trükköket próbálnak bevetni az egérúthoz.
Mielőtt egy hosszú padon merengve elkezdenénk sajnálni a szegény táborozókat, olvassuk el, mit írtam róluk tavaly és arról, hogy New York államban (ahonnét a tömeg kilencvenöt százaléka jön) mióta nincs diszciplína az iskolákban, ezek keverékeként megalakult a Bolygó Kapitánya és lesújt miránk.
Illetve dehogy miránk, idehaza nem rúgnak ki, ha a szemtelen gyereket megfegyelmezed.
Ott elveszted az állásod, és életed hátralévő részében már nem lehetsz tanár.
Mindezek után már könnyedebben megérthetjük, miért voltam ideges, amikor reggelink végét sem várva huszonöt gyerek egyszerre taposta a lábam és javasolta hogy takarodjak el a helyéről, egész addig, amíg egyszer vissza nem tapostam, akkor abba maradt.
Létezésünkről kizárólag akkor értesültek, ha egyenesen megálltunk előttük és nem mozdultunk - akkor megkerültek. Egyébként mintha külön fajba tartoztunk volna.
Mulatságosnak hangozhat, de ezen csemetéknek otthon saját szakácsuk van, dadus terelgeti és gyámolítja őket, ha kívánságuk van, saját sofőr repíti őket a leglehetetlenebb helyekre - mondanám, hogy ez éles kontrasztban áll azzal, ahogy a legtöbbünk itt felnőtt, de ezt úgyis tudja mindenki.
Az anyák a családok nagy részében egyáltalán nem végeznek munkát, otthon ülnek és tévéznek.
Ez onnantól válik érdekessé, amikor visszaemlékszünk, hogy milyen munkakört töltöttem be idén nyáron.
A gyerekek megérkezte utáni hetekben ugyanis megkezdődtek a tourok, azaz az előzetesen megbeszélt időpontokban a családok megpróbáltak áttörni a hegyeken, hogy jól körbevezessék őket a táborban, és bemutassák nekik, mi hogyan és miért tökéletes.
Kim, akiről vétek lenne nem írnom (tavaly szobaasszony, idén a szobalányok és a mosodások főnökasszonya), rengeteget küzdött azzal, hogy azt az egy házat, amit a szülőknek rendszerint bemutatnak (véletlenszerűen kiválasztva) mindig időre kitakarítsák, a megérkező hölgyek-urak ugyanis gyakran órákkal a megbeszélt idő előtt érkeztek és érdeklődve figyelték, milyen az, amikor munka zajlik.
S ha már hölgyek.
Idehaza a legtöbb olyan hölgy, akit ismerek és aki otthon van a gyerekkel (tehát nem dolgozik), normális és kedves.
Nem türelmetlen, nem kiállhatatlan.
Elég ha csak Zsuzsára gondolunk, Balázs unokabátyám feleségére, aki kb. az ideális asszony azok közül, akiket ismerek.
Emlékezhettek még, amikor a férjével csontra berúgtam a garázsban (egy üveg Jäger volt a terítéken), és kijött a házból fél kettőkor - egy tálca szendviccsel.
No van tehát ez, meg vannak a látogatóim, akik általában zavartan érdeklődnek arról, ki vagyok, és mit csinálok ott, majd köszönés nélkül bemennek és keresgélnek.
Egy darabig.
Aztán rájövök hogy nekem kell megtennem az első lépést.
Nekem kell fogadnom őket, érdeklődnöm az utazásukról, megjegyezni hogy szép nap a mai, majd beszólni az irodába, hogy megjött Mr. és Mrs. Kuglóf, tessék igyekezni.
Nem tudom, ezeket a dolgokat miért felejtem el időről időre (pedig már Skóciában is tudtam); asszem ezt hívják úgy, hogy majd belerázódsz.

Mackótestvér.

Ez idő tájt sokat vagyok Lilyvel, Ildivel és a lengyel rádióssal, Magdával. Akinek nem is annyira a személyisége, mint inkább a keblei nyűgöznek le, de kb. ennyi. Mindenesetre kirándulni indulunk, egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt.
Olyannyira nem, hogy szépen kijött az erdőből és beállt elénk, hogy örvendezzünk.
Magdának van egy szenzációs képe rólam, ahogy mögém bújik, míg én elől intem őket csendre, kezemben egy nyitott vadászkéssel.
A kinti medvék egyébként nincsenek akkorák, mint amik itt a Kárpátokban lézengenek (bár mostanában már Nógrád megyéből is hallani észlelésekről), de egy-egy megtermett példány azért simán megtölti az ember pelenkáját. Akár kettőt is.
No nem az enyém persze, de tesztelni az erőviszonyokat nem volt sok kedvem.
A nap végén bevettem magam a zeneszobába, és csakhamar kiderült, Magdának hangja is van az alakja mellé.
A Killing Me Softly című számot pl. kiválóan el tudta énekelni, bár váltig állította, hogy az egy vidám (!) szám.
Az első biciklis kalandra is sor került nem sokára, előbb még hadd jegyezzem meg, hogy idén is le voltam tiltva róluk.
Scott adta meg a magyarázatot a miért nem-re.
"Hámer' tavaly is ötven mérföldekre vitted őket..."
"De visszahoztam."
"Nem baj."
No de ennél keményebb fából faragták hősünket.
Először ismét nála próbálkoztam, majd összehaverkodtam Sean-nal, aki Aberdeenből jött és idén ő felelt a bringákért.
A vezetés szerencsére neki elfelejtett szólni a tilalomról, így magam mellé gyűjtöttem Lillababát és a Polish Army nagyobbik részét, majd belevágtunk a vízbe.

Lily száguld át a tájon.

A Bucks Fallsról érdemes tudni, hogy az egyik vízesés a sok közül a megyénkben (Wayne).
Viszont mivel ez van hozzánk a legközelebb, tavaly már meghódítottuk a legendás Felivel, szintén keróval.
Ott akartak lelőni minket a határában, azóta mindig kellemesen gondolok vissza az enyhe amerikai fegyvertartási törvényekre és a magántulajdon kifejezetten egyéni értelmezésére.
A lengyel sereget tehát figyelmeztettem a várható veszélyekre, majd szürke bringákra pattantunk és usgyi.
Az odavezető út egyszerűen vadregényes. Először elvezet a Spruce Lake mellett (ha a tábor hátsó kapuján lóg ki az ember, mint pl. én), majd egy hippifarm mellett oldalaz el, végül önfeledt száguldás következik, bármelyik utat választja is az ember.
Idén az út első felén némileg döcögősebben szólt a nóta, Feli erőnlétével nem volt vetekedő útitársam, Domó bácsi pl. 130 kiló testvérek között is.

A Polish Army és Lily a vízesés alatt.

Lily Starruccában, a posta előtt.

Kuba és Pamela egész jól bírta, Paola ellenben minden domb tetején megállt, gyaníthatóan nem azért, hogy a helyi farmok szépségében gyönyörködjön. Szerencsére Kuba őt az elkövetkezendő hetekben masszívan kárpótolni fogja, ez enyhe kifejezés lesz arra, hogy az esti dürgést a kora hajnali erőszakos párzás fogja követni három-négy naponta, amit szomszéd ágyon lévén időnként én is őszinte elragadtatással hallgatok, bár megvallom, aludni mindig sokkal jobban szeretnék.
A visszaúton hiába beszélek, hogy Lily hazatelefonálna, nem hallgatnak, úgyhogy megkapják a térképemet és ott hagyom őket Starruccában.
Ahol az előzetes várakozásaimmal ellentétben nincsen se bolt, se bár, a sörözés elmarad, Lilyt azért lefotózom egy ősi posta épülete előtt.
Majd végtelen hosszan gyaloglunk a dohányföldek mentén, és megvallom őszintén, még én is belefáradok kissé.
A kalandok véget érnek mára, de maradjanak velünk: a reklám után folytatjuk.

We are living in Amerika - part thirteen

Nem gondolnám, hogy felrobbantom az internetet, de büszkén közölném, visszatértem.
Vissza a Nagy Almából, a Konföderáció fővárosából, és a mostani egyesült részek fővárosából is.
Szeretek utazással foglalkozó blogokat olvasgatni, az egyiket itt oldalt is ajánlani szoktam, egy elég jó csaj szerkeszti, aki amúgy félig-meddig a főnökasszonyom is.
A kérdés mindig az, mennyire akarunk elmélyülni abban, ami éppen körülvesz minket.
Akarunk-e szelfizni minden egyes látványossággal, enni a leghíresebb helyeken, esetleg lebarnulni a legfelkapottabb strandokon.
Én nem akarok, és mivel még mindig elég szép számmal vannak olvasóim, a jelek szerint vagyunk ezzel még egy páran.
Szóval Mircsi blogját és másokét is nagyon ajánlom irányzéknak - de ha a végére akartok járni a dolgoknak, ne habozzatok alámerülni.
A gáz az, hogy mégis a lineáris sorrenden maradnék. Szívesen írnék most arról, hogy kevesebb mint egy hete négerek társaságában piknikeztem a James folyó partján, ami sosem fagy be.
Legalább annyira szívesen arról, hogy miféle szomszédságokon vezetett végtelen utam a Greyhound jegyirodájáig, majd a monumentális emlékművek utcáján a viktoriánus villák világába.
Csak aznap két esküvőt láttam az úton - egy fehéret, egy feketét.
Ahelyett, hogy Müller Péter használhatatlan életbölcsességeit, vagy Oravecz Nóri reggel, sminkelés közben kiötölt egysorosait próbálnám idézgetni, inkább azt mondom: érdemes alámerülni.
Nekem még sosem lett belőle bajom.
Na de akkor in medias res.
A reptéren a szokásos balkáni káosz fogad. Melegem van, és a velem utazókat előzetesen vizsgálgatva arra jutottam, inkább nem vegyülök.
Andrew: echt paraszt.
Aqua: elkényeztetett ficsúr.
Csengettyű: semmi különös.
Matty: egykori dobos lehetett, majd alkoholista.
Alex: átlag magyar.
Később kiderül, hogy kivel kapcsolatban miben tévedtem, de nem mindenhol jártam messze a valóságtól.
Párizs fele semmi extra nincs, olvasni próbálok, helyem az nincs sok.
Az átszállás során végre találkozunk, még mindig nem vagyok elragadtatva.
Andrewt valami failed Ganxsta Zoleeként tudom elhelyezni a palettán, a többiek nem tesznek rám semmilyen benyomást. A repülőnél épp zár a check out, ez őket a legkevésbé sem zavarja, én inkább sietek, a stewardessek enyhén idegesnek látszanak.

Azért csak megérkeztem végre.

Az út hamar eltelik, New Yorkban felhő, a Drei Wetter Taft még mindig tart.
A kompániának Matty kivételével búcsút mondok, megkíséreljük a lehetetlent: beállítani a földön-vízen-levegőben megtett konstans utazás világcsúcsát, a víz nélkül.
Végül sikerrel járunk, ha összeadjuk a repülést, a várakozást és a metrózást meg a New Yorkból Hancockba megtett három órás buszutat, majdnem egy nap jön ki.
Matty értelmes gyereknek tűnik, ahogy fárad, egyre érdekesebb történetekkel jön elő a gyerekkoráról, amiből hamar megállapítom, hogy egyrészt nehezen bízik meg az emberekben, másrészt erősen sorstársak vagyunk, ami a gyerekkori bunyókat illeti.
A táborba Caveman és Robbie kalauzol el (úszómesterek, bár utóbbi később a fejébe veszi, hogy ő a Terminátor, miután a Gazelle megszivatja és elcseréli a golfkocsiját), akik később azt is hozzáfűzik a dologhoz, hogy úgy beszélek, mint egy brit, aki elfelejtette, hogyan kell beszélni.

New Yorkban zajlik az élet.

No nem baj, alakul ez még.
Első napon tehát ketten vagyunk Mattyval, a többiek New Yorkban vannak valahol.
Scottie fiú körbemutatja a tábort, az étkezőcsarnokot felújították, a kantin is jobban néz ki, mint négy éve. A főnököm örül, hogy visszatértem, már a fő-főnök.
A karbantartók feje, Bobby biccent a fejével, ez nála azt jelenti, oké.
Scott meg is jegyzi, mennyire boldog ez a Bobby srác, hogy viszontlát. Erre csak annyit válaszolok, talán holnap.
Az első napokban megérkezik az első turnus.
Juanitának átadom a pálinkáját, amit a tavalyi lányok, Viv és Dorka küldtek neki - igen elégedett. Ekkor még lehet vele beszélni anélkül, hogy az ember a Holdba akarná segíteni egy katapulttal, később ez is alakulni fog. Biztos a pálinka teszi.
A magyar kompánia másnap jön meg, Andrew és Aqua karbantartónak áll, velem egyetemben.
Dán is megjön hamarosan, az útlevelét Scrantonban helyezte el, a biztonságot szem előtt tartva egy buszmegálló padján, minden poggyászával együtt - később ezért még sokat fog szívni.
Egyelőre boldogan ásunk röplabdapályákat és nem gondolunk a gyerekek eljövetelével érkező dolgokra.
Ami engem illet, egyáltalán nem bánom a karbantartást.
Egy átlagos napon felkapálunk egy közepes méretű strandröpi-pályát, a srácok dolgoznak, én is néha besegítek.

Jó munkához szól a nóta, itt épp az
Ilyenek voltunkkal próbálom
emelni elvtársaim munkakedvét.

Aquának meg is jegyzem egy fa alatt fekve, úgy hiányzik már a testmozgás - az arckifejezése erre leírhatatlan.
Pár nap múlva beavatom a titkos helyekbe, amik a tábort környezik, és ahol frankón el lehet rejtőzni, ha a sövényvágóval gazolni küldik az embert. A mi emberünk ekkor még erősen parázik, ezért kénytelen vagyok szó szerint idézni a válaszát.
"De ez is milyen már, hogy eljövök Amerikába, napról napra azon f*sok, hogy miért fognak kib*szni, téged meg semmi nem érdekel. De ez is milyen szánalmas már, hogy kijön Amerikába, és már most azokat a helyeket lesi, ahova be lehet bújni."
Ettől függetlenül remek egy hét telik el. Andy ugyan próbálja ficegtetni a muszklijait, de ez oly kevés embert érdekel, hogy végül is belenyugszik a fennálló rendbe.
Marcin is megjön hamarosan, vele már ötösfogattá bővülve aprítjuk a gyomot, és építjük a szocializmust.
A hölgyek kedvéért közlöm, hogy obszcén tartalom következik.
Valamikor az ötödik nap környékén járhatunk, és Marcin a kulturális kapcsolatok jegyében épp lengyel mondatokat tanít arra az esetre, ha b*szni akarunk és nincs nálunk egy szótár.
A srácok beavatják az ártatlanabb dolgokba (csókolj meg, szép a szemed), én nem habozok és kijelentem, hogy ha látja, hogy tetszik a' illetőnek, mondja azt, hogy meg akarlak húzni.
Nyilván nem érti, hogy miért fulladozik a gárda, Dán konkrétan a kuka mögé próbál süllyedni szégyenében, hogy végre megjelentek az ultraparasztok.
Pedig a java még csak most jön.
Lengyel atyafink kérdi: hát mit jelent.
Mondom erre, hogy I want to pull you on my cock, és ha ez nem lenne elég a talajszint eléréséhez, egy elég hatásos mozdulattal illusztrálom is, hogy miről szól a történet.
Később, mikor a lányok érdeklődnek vacsoránál, hogy Aqua miért fulladozik a röhögéstől, csak annyit mondok, hogy munka során elértük a lehető legalacsonyabb szintet, és ha elmondom, többé aligha álltok velem szóba.
Risitas méltó örököse a napon még megtoldja, hiszen ő már a lényegre térve úgy adja elő a történetet, hogy hop on my cock. Szerencsére nem a lányoknak, mert alighanem ő is szeretné elkerülni, hogy a tábor hátralévő részében ne beszéljenek hozzánk.
A gyöngyéletnek végül is Tom, a karbantartók legfölső vezetője vet véget, amikor kiteszi a szűrömet, mert nem viszek el reggeli előtt egy perccel négy kukás zsákot a kantin elől.
Annyira nem érdekel, hogy szó nélkül fogom az első könyvet, ami a kezembe akad (Ne bántsátok a feketerigót! Harper Lee tollából) meg a tavalyi walkie-talkiemat és kiülök a portára.
A pucér illetők végnapjaikon igazán kitesznek magukért.
Tudjátok, őróluk írtam tavaly, hogy egész jó arcok és attól eltekintve, hogy egyesek belelógatják a f*szukat az evőeszközökbe, nincs velük különösebb baj.
Idén kevésbé ápolunk szoros barátságot, és erre az sem segít rá nagyon, hogy az utolsó előtti napjukon Esztit keresve berontok a kantinba, ahol egy hetvenéves nagyfater a Végtelen történet zenéjére hullahopp-karikázik, anyaszült meztelenül.
A háttérben mennek a fények, még pont azelőtt lépek ki, hogy feltolulna az egyébként kifejezetten siralmas vacsorám.

A napok során lassan kialakul a tábor végső személyzete, már ami a támogató személyzetet illeti.
A konyhában megjelenik a Polish Army, akiket én keresztelek el, és nevük nagyon beszédes.
Melléjük Alex, Luisa, Veronica, a Gazelle és Matty áll be nem lengyelként, képzelhetjük a mennyei összhangot.
Az összhang kialakításáért idén már a true protector felel, aki nem más, mint az utolérhetetlen Jancsi.
Tudjátok, róla írtam meg tavaly, hogy két napig értelmes volt, aztán egyszer csak elkezdett seggfej lenni, és úgy is maradt.
Ez évben még erre is rá tudott pakolni, de haladjunk sorjában.
Idén új sous chefet köszönthettünk a sorainkban - ő volt Duane.
Igazi nagy szájú feka srác, nagy önbizalommal és fasza dumákkal. Rohadtul bírtam.
Mikor a Lake Lorain felé gyalogoltunk a bárt keresve, egyszer csak ordítást hallottam a hátam mögött:
"BEN!!! Come here motherfucker!!!"
Na mondom ideje felgyűrni az ingujjamat és egyben hívni a koporsókészítőket, kihúztam a gyufát alighanem.
Ehelyett csak meg akart kínálni valamivel.
A tábor első harmadában gyakran meglátogatott minket a körletünk előtt-mögött, egész értelmes ember benyomását keltette amellett, hogy úgy láttam rajta, irányítani is képes a konyhában.
A tavalyi országos és címeres faszkópé után tehát végre egy értelmes ember kezében volt az irányítás.
A pucér kompánia távozta után néhány napig csend lett.
A csendben azonban már sötét erők kezdtek fortyogni.
Megalakult a Hungarian Army.
E jeles szövetség célja nem volt egyéb, mint hogy a lehető legkevesebb angol elsajátítása érdekében csak is egymással beszélgessenek, és természetesen kizárólag magyarul.
Külön-külön egyikkel sem volt komoly baj.
Andy néha egész komolyan vehetően tolta a gettósrácot. Alex röhögött a poénjain és néha saját véleménye is volt. Eny Alex barátnője volt, egyéb dolog nem derült ki róla. Fesztiválcsaj Andy barátnője lett, azelőtt kiderült róla pár dolog, például a fentebb említett magában értelmes dolog is.
Vicával, az ötösfogat végső tagjával nem sokat beszéltem, az elején teniszeztünk egyet, onnantól inkább viberezett, szóval aligha tettem rá erőteljes benyomást.
Katit, aki nem volt az Army tagja, hamarosan kirúgták - vele egyetlen egyszer beszéltem, és másnapra elfelejtettem, hogy ott volt.
A hadseregek nem véletlenül kapják a hadsereg jelzőt, jó magyar hadtestünk is igyekezett élni és már az első hetekben komoly terveket forgattak a fejükben.
Nem kevesebb dolgot ötöltek ki, mint hogy beperlik a közvetítő ügynökségünket.
Két dolog hiányzott a sikerhez: ész és ráció.
Ráció azért, mert az ötlet eleve rothadt alapokon nyugvott. A cégünk valóban átverte őket, mikor nem szóltak a meztelenkedő emberek forgatagáról.
De.
Ha bármelyikük is dolgozott volna valahol a szolgáltató szektor környékén (mint pl. Eszti), tudhatta volna, hogy időnként felmerülhetnek váratlan problémák. Ezeket pedig mosolyogva kell megoldani, mert ez a feladatod.
Az sem árt, hogy ha beszélsz angolul egy ilyen terv kiagyalásánál, vagy mondjuk nem az ügyvédhez rohangálsz először, mert veszélybe sodrod azok munkáját, akik tudják, mi az a szolgáltató szektor.
Vagy az ott végzendő munka.
Jó csapatunk nem végzett alaposabb gondolkodást, így derült égből érkezett az újságcikk, majd jó Alexünk hamarosan az igazgatói irodában csücsült, velem a fordítói székben és csodálkozott, a tábor igazgatója miért töri el a második tollát az asztalon.
Hisz ő nem csinált semmit.
Ő csak a jussát akarta. Egy millió dollárt.
A következő napokban paprikás volt a hangulat.
Az általa összehívott meetingen ő és Andy megpróbáltak meggyőzni arról, hogy a sz*rból igenis lehet várat építeni, és hogy a morális kérdésekkel ne foglalkozzunk, a lényeg a gazdagság.
Az igazság bajnoka szerepében ezúttal Aqua tündökölt, aki elég Való Világos stílusban, de többé-kevésbé konkrétan elmondta, hol a probléma.
Az elkövetkezendő napokban nagyon lassan elültek a hullámok, az említett tolltördelős estén meg még hálából a kavarásért megmentettem Alex seggét a kirúgástól (félrefordítottam amit arra a kérdésre mondott, hogy akarja-e hogy kib*sszák - hozzátettem egy mélységesen sajnálom ami történtet és hogy nem fog többé előfordulni-t. Enélkül másnap csomagolhatott volna).
Egy nap múlva a főnök békejobbot kínált neki és bocsánatot kért a félreértésért.
Üzleti etikán szocializálódott barátunk ugyanezt nem tette meg.
Azt hittem a föld alá süllyedek és kézi fúróval egészen odáig ások, ahol már magához ölel az ötezer fokos magma.
Tanulságos napok voltak ezek.
Ildi és Lily is megtanálta lassan a helyét a mosodában. Ahogy a gyerekek megjöttek, igen sok dolguk lett hirtelen - én meg igyekeztem felvidítani őket, a magam módján.
Ildivel fára másztunk, és egymást osztottuk a maradék időben - Lily az elején még szintén jó kedvű volt.
Aztán rájöttem, hogy Ildi tetszik.
Két olyan lány volt egyébként a táborban, akivel hadd szóljon bármikor, bárhol.
Tudom, hogy ismerkedni nem így kell, de ez mégis a blogom, szóval hol legyek őszinte, ha itt nem.
Szóval írjunk először Esztiről.
Az elején egy teljesen szétesett csinos lány benyomását keltette.
Aztán megtudtam, mennyi dolog nyomasztja és visszavettem a védjegyemmé vált tahóságból. Értékelte.
Róla érdemes tudni, hogy volt Svédországban, gyönyörű és ami ezeknél is fontosabb: képes összefüggéseiben látni a dolgokat. Komolyan mondom, feleségnek való.
Ildi a másik.
Ő az, akinél félre tudom hagyni az összefüggéseket és lófülét, mert olyan lány, akit ha egyszer megszerzett az ember, hetekig nem engedi ki az ágyából.
És még akkor sem biztos semmi.
Ezt még tudta azzal fokozni, hogy egyedül akkor jött oda ő beszélgetni, mikor lezúztam a könyököm és csurom vér volt minden - valamit mondott a családjáról (asszem mióta ismerem, először). Akárki mást elhajtottam volna a f*szba, de ott egyszerűen csak hülyén vigyorogtam és azt akartam, hogy maradjon.
A gyerekek érkezte előtt elvittek minket a legendás Scrantonba, ami a térképen valamiért Dickson Cityként szerepel, erős a gyanúm, hogy azért, mert igazából nem Scranton.

Lily és Ildi Dickson Cityben.

Egy plázakomplexum tanálható ott, őszintén szólva már tavaly sem ájultam el attól, hogy a tábornak ezt jelenti a szórakozás, de idén már tökösebb voltam és hamarosan kézbe vettem a dolgokat.
Itt még főleg érdekesebb dolgokat próbáltunk venni, és nem feltétlen a Pringles-re gondolok, ellenben borra például.
A második Dickson Citybe irányuló út hasonlóan telt, akkor viszont már itt volt a Gazelle.
Ő volt még olyan, aki felborította a facebook-profilképes sztereotípiáim.
Ránéztem először: na ez a srác meg fogja sz*pni.
És nem. Határozottan nem, illetve a végén még is, de akkor már mindegy volt.
Róla meg Aqua-ról mondhatom, hogy barátok lettünk (akivel kapcsolatban szintén tévedtem - ő dolgozott a karbantartók közül a legtöbbet). A Dán szintén atom jó fej ember, ahogy kiderült később.
Rajta kívül pedig még Esztiről mondhatom, hogy hiba volt lecsekkolni előzetesen, mert tökéletesen nem hülye picsa. :D
Ezt részegen bevallottam neki a bárban nyár közepén és mit ad Isten, egyáltalán nem loptam be vele magam a szívébe.
Ma viszont eddig tartott a történet - a kalandok még csak most kezdődnek el!

Szoboszlói kalandok, és eltáv

Ha mindenki összegyűlt, bele is kezdenék az elmúlt néhány nap taglalásába.
Elsőként arról, ami nem jött össze: Peti K és csapata megrohanta a magyar Rónát és Visegrádon kötött ki.
A tanítványaim nem nagyon jöttek akkortájt, úgyhogy nem tudtam vele tartani.
Ősszel azonban nem menekül, már be van neki készítve a reszelt torma kis üvegben.
A Pimasz Pincért szintén nem tudtam megnézni, mindjárt az is kiderül, miért. Állítólag pálinkával várt volna, és őt ismerve aligha marad meg őszre - de ne bánkódjunk, akkor én sem üres kézzel fogok érkezni.
Ötödikén pénteken tehát ismét startolt a vándorcirkusz (ahogy K Laci bátyám beharangozta volt, mikor elköltöztetett minket Nagykamarásról Szoboszlóra), és ismét felismertem, miért ne bízzak anyámra soha út szervezését.
A kaotika váltakozik a kakofóniával, egy szó, mint száz: a családi utak jók, de igen megerőltetőek.
Kezdve azzal, hogy a kocsiján a fék megadta magát, majd egy ideig úgy volt, hogy nem tudok velük menni, pedig a rokonságot még meg akartam lesni egyszer, mielőtt Amerikába távoznék újfent.
Ebből lett az, hogy a gyapjú szerepe felértékelődött az életemben, de ne szaladjunk ennyire előre.
Ötödikén levizsgáztam óészaki irodalomból (döbbenetemre négyest kaptam), majd keróra pattanva föltekertem Budára, ahol laktak, és irgalmatlanul kifáradtam.
Indulás előtt fél órával értem oda.
Anyám új faszija autószerelő, de k*rva jó fej, néhány poén után letettem a bringám és irány Horány.
A húgom hátul hülyül, anyám elől vált sávot irányjelzés nélkül - just like old times.
A régi hangulatot az is erősítette, hogy az M3-ason sikerült defektet kapni valahol Heves megyében, úgyhogy bevontam magammal a hugicám az autópálya hídja alá, legalább ketten megmaradjunk az utókornak, ha beléjük száguld egy kamion kerékcsere közben.
Szerencsére erre nem került sor, így Poroszlóig nem volt megállás. 
Érdekes, hogy az emberben van valami biológiai határjelző szerkezet, ami az Alföld megkezdődtével aktivizálódik, és sárgán villog (ez már majdnem az). 

Hortobágyon

És ahogy átér az ember Hortobágyra, s megkezdődik a Hajdúság, a lámpa zöldre vált és azt mondja magának az ember, hogy na igen: ez az. Számtalan alkalommal volt már így, és most sem volt másképp (arról nem beszélve, hogy a Hajdúság elkezdődtével feltűnnek napjaink hétköznapi hősei, a nosztalgiabájkokon krosszozó nők és férfiak, nem ritkán hulla részegen délután kettő magasságában).
Nagyim házában nem sok időt töltöttem, megérkezett ugyanis Lily, akivel a reptér fele vettük az irányt, igazi birodalmam felé.
Emlékezhetünk, hogy itt kezdődött első igazi vándorutam, mikor anyám világgá zavart valamikor 1998 táján, és Nagyhegyesről hoztak haza a rendőrök.
Szép idők voltak.
Akkor tudtam meg egyébként, mekkora is a valós kiterjedése a szoboszlói reptérnek - istentelenül óriási.
Ide ültünk ki Lilyvel egy, illetve kettő üveg borral, bele a cserebogarak kellős közepébe.
Visszavonulót kellett fújni, mert a lányokat mégsem ültethetem bele bogárfészkekbe (meg megvallom őszintén, engem is kib*szottul zavartak a dögök).
Jött is nemsokára a hívás, hogy mennie kell a Lélekbúvár következő számába válogatásra, én meg leültem az egyik üveg borral a fürdővel szemben, az emlékmű alá.
S következett a show.

Ülök a fürdővel szemben az emlékmű alatt, nagy várakozásban, mellettem egy üveg bor.
Ahogy leülök, két perc se telik bele, mán ott áll három rendőr a semmiből.
S megkezdődik a stand up.
Előlép az egyik, belevilágít a saját arcába zseblámpával oszt mondja:
- XY rendőrszázados vagyok, szép jó estét.
- (bemutatkozok én is) Jó estét. Éppen várok valakire, épp csak hogy leültem.
- Ez nagyszerű dolog, de a városi tanács hozott egy rendeletet hogy ezt az emlékművet csak térden csúszva lehet megközelíteni hogy az ember lerója a kegyeletét.
- (mutatok egy padra) Akkor oda, ha átülök, az jó?
- Jó. Viszon'látás.

Második fejezet.
A természet hívása erősödik, a bor fogy, teszek egy kört a fák között.
Jön megint szemben ugyanaz a három forma.
A százados ezúttal az én arcomba világít bele:
- Meglett hát a várakozásra ilyenformán alkalmas személy?
- (már nehezen bírom ki röhögés nélkül) még nem, de jön mán nemsokára.
- Hát szurkolunk akkor, csak a fák közé ne boruljon be.
Felvonás vége.

Tepelypuszta határában, jobbra mobil vécé, balra szigorúan nem levendulák.

Lily megkésve ugyan, de törve nem megérkezik, s teszünk még néhány kört, majd végül nem lesz belőle orosz vendégmunkás, nagy bánatomra.
A kedvem elég jó, úgyhogy hajnali homályban elindulok vissza.
Anyámékat nem akarom fölkelteni, így bemászok a kapun, majd elsötétedik minden.
A következő kép: reggel van, lábaimat széjjelvetve alszok a gyapjúban - öreganyám padlásán.
Ahogy jövök elő, megcsap a reggeli hőség, és úgy érzem, hogy még mindig abszolút be vagyok csűrve... Létra sehol, fogalmam sincs, hogy másztam föl oda - ahogy arról sem, miért tanáltam alkalmasnak a padlást az ott alvásra.
Aznap van anyám osztálytalálkozója, úgyhogy elhúznak, én meg maradok ház körüli munkára.
Végre.
A következő órákban létrafokon, szakpálcával illesztgetem vissza a tető lecsúszott cserepeit, majd megnyírom a névtelen bokrot, ami egyre inkább kezd fára emlékeztetni.
A húgomat beteszem a kukába, tapossa csak a lombot - ezt nagy boldogan meg is teszi.
Este BL-döntő, de a Nap megsütötte a fejemet, így kábé úgy alszok el, mint akit fejbe vágtak egy alkoholmentes sörrel.
Hetedikén hazaindul a karaván, megszólal Bob Marley és Mezőtárkány-Tepelypuszta határában nem levendulák nyílnak.
Öcsém megkapja a születésnapi könyvét, majd hazaérkezek, vizsgák lesznek, kérem.

Aztán vizsga, búcsú Gattolinától, Zsolti cimborámtól és Timitől (utóbbitól talán örökre).
Holnap pedig indulás.
May the booze be with you!

Miért éppen Románia?

Suzy az indulás napján, Vârtop közelében, 2012 júliusában.

Emlékszem 2012 januárjára-februárjára. A svéd napjaim kezdete, livemocha mindenek felett.
Brienne Maple, you crazy bitch.
A livemochán akkoriban könnyebb volt ismeretséget kötni olyan országból valókkal, aminek a nyelvét tanulod/ahova menni akarsz. A mostani rendszerben a segítség helyett öt fokozatú skálán értékelik a teljesítményedet a ráérők: hadd ne mondjam el, a román nyelvleckéimre milyen értékelések érkeztek.
Pedig László és Zsófi mesélhetnének.
Vagy meséljek most én?
Úgy szoktam pedig.
Engedek a nyomásnak.
Az is a livemochával indult, meg a szokásos dolog miatt, ti. nem akarok megülni a seggemen.
Túl voltunk addigra egy elég nagy dobáson - Faffy, Zsófi, Marci K és Blanka társaságában megjártuk Mócfölde rejtett zugait, Suzukival olyan helyeken, ahova terepjáró nem menne fel. Viszont az nem ide tartozik, úgyhogy később mesélek róla - egy képet azér' beszúrok, hadd örüljetek.

Ezt a képet jogászhallgatóként letagadnám.
Igaz akkor is, ha teremőr lennék egy neves debreceni
hotelben.

Hajnalodik az aradi vasútállomáson.

Ez így együtt nagyon ott van.

No de a román tudásról.
Ezen a júliusi túrán olyannyira fölbuzdultam (egyébként a Nagy-Bihart, vagy román nevén Nagy-Sütőtököt másztuk meg és fölülről betekintettünk a Rozsdás-szakadékba is), hogy Zsófival és László testvérrel, azaz a pimasz pincérrel visszatértem nagyjából egy hónap múlva.
Akkoriban dolgoztam segédkönyvtárosként a helyi könyvtárban, napi négy órában.
Egy hónapra harmincezer forintot kaptam, noha a kilencvenes éveknek vége van, és a számlákat be kell vizezni.
Ezt észben tartva néztem szét a román busztársaságok honlapjain, ahol rögvest meg is csapott a Balkán szele.
Kib*szottul szeretem azt a fajta rendetlenséget, ami ott még megvan valahogy a levegőben.
Délre, keletre, délkeletre indulva ugyanazt tapasztaljuk, hogy igen.
Ez az a világ, ami minálunk is megvolt.
Hétvégi piac, spontán összeverődő emberek, népes rokonságok, nagymama receptje, nagybácsi külföldi söre.
Sufni tuning, össznemzeti kókány - digi tévé a jurta tetején.
A kaland része volt tehát, hogy használjuk a helyi buszokat, vonatokat, ha tudjuk. A livemochán megcsináltam háromleckényi románt, oszt' hajrá.
A jópofa káoszból minálunk megmaradt, hogy valamiért jó ötletnek tartjuk az utolsó pillanatban megvenni az akciós vonatjegyet (tíz perccel az indulás előtt a jegypénztárban álltam sorba Lászlóval, Zsófi az édesanyját igyekezett nyugtatni - igen anya, van jegy).
Aztán irány Horány!
Illetve Arad.
Máig nem tudom, miért Aradot vettük célba - Nagyvárad közelebb van Vârtop környékéhez, ahova készültünk.
No nem, mégis tudom. A román busztársaságok honlapjain olyan megállók voltak megadva a távolsági járatok menetrendjénél (Nagyvárad külterületén pl.), amit nem csak a google mapson nem leltem meg, de a valóságban sem mindig léteztek. Így böktem rá Aradra a térképen - amit egyébként a Fókusz könyvesboltban vettem a Fürst Sándor sarkán - és a következő három napban le sem lehetett szedni róla (azért jelentős, hogy hol vettem, mert ezen a helyen sosincs semmi abból, amit kérek/rendelek - időről időre mégis visszatérek, hátha történik egyszer valami).
Lőkösházán, hajnali egykor megcsapott az otthon érzete egy hangyányit (két falura voltunk Nagykamarástól, ahol öcsémmel és húgommal cseperedtünk egy darabig a kilencvenes évek közepén), aztán átállítottuk az óráinkat és vártunk még egy órát.
És itt jön Mucsi Zoltán, a csapos. Vagy ez nem ő?
És tényleg nem.
Román határőrök. Annyit bírok a régi világ embereiben, hogy nincs cicó meg f*szom magyarázkodás. Durva, kényelmetlen az egész, de mindig is azt gondoltam hogy egy határátkelés nem sweet sixteen party.
Emlékszem azokra az arcokra, akiket két és fél évesen láttam a határon, mikor Erdélybe vitt Gattolina édesapja egy kék Trabantban.
A nyolcvanas évek szovjet hősfilmjei és közöttük abszolút semmi különbség nem volt. Mondjuk oroszul asszem nem beszéltek. Szerencsére én még magyarul sem.
A vonatunkra felszálló ürgék tehát olyan messze voltak fejben az EU-tól, mint Bíró Ica a metálkarriertől - az útlevelek ellenőrzése után tehát le is szállítottak valakit, aki aztán már nem is került elő. A múltkor viszont mintha láttam volna egy macedón tejcég sajtreklámjában kavargatni valamit...
Jó tanács, hogy nincs jó tanács. Aradon hajnali két órát vártunk, Zsófi meglepően jól bírta, Lászlót k*rvára idegesítették a főtéren és mindenhol máshol grasszáló kóbor kutyák.
Mondjuk ami azt illeti, engem is.
Az igazi izgalmak a buszvégállomás beazonosításával kezdődtek - a netről kinyomtatott térkép állomása helyén először ugyanis postahivatalt sejtettem, vagy valami olyasmit, ahogy a DHL raktárai kinéznek.
Az aradi pláza a Balkán és a modern éra tökéletes korcs kutyája.
És nem azért, mert le van roggyanva, olyasmi mint a Debrecen Plaza vagy egy kisebb Lurdy Ház.
Szemben ellenben egy Keleti pu. - Déli pu. méreteiből kombinált egykori vonatállomás rothad.
Külön-külön a plázán kívül mindkettő tetszene, így elég bodor ádámi.
Mindent latba vetve próbálom meglelni az állomást; a reggel ötkor a talponállóban talpon álló, máris csutt részeg emberek azonban nem beszélnek angolul, és ahogy tapasztalom, románul sem igen megy most az artikulálás- tovább kutakodok.
A DHL raktárról csakhamar kiderül, hogy az a buszvégállomás, egy ötvenöt év körüli munkásember árulja el egy távolabbi buszváróban, olyan angollal, hogy a volt angoltanárjaim megirigyelnék.
Megjön a busz ki tudja honnan, jegyet veszek és mosolygok, a társaság kedves, noha mindenki hallja hogy magyarok vagyunk.
Mi magunk is tudjuk ezt. És ez nem elhanyagolható.
Vannak jobbikos ismerőseim (Marci K is oda tartozott egyébként, aztán egy fél év lengyel földön, törökök társaságában ráébresztette arra, mennyire kicsi az a világ), akik mindig úgy emlegetik, megyünk a Gyepűre, a Végekre, meg kiskutya f*szára.
Erdély Erdély, rendben. Vagyunk magyarok is ott. A nyomaink mindenütt ott vannak.
De ami most ott van, s ahogy azok a részek, miket láttam, kinéznek - az román.
Azok az utak, amikhez csak a borsodi, nyírségi és dél-baranyai utak foghatóak minőségben (egyik-másik kátyúba simán leereszthetnénk gyakorló könnyűbúvárokat eső idején), és amiken jó sofőrünk végig hetvennel halad, míg szól a román rap - erősen románok.
A házak, amik mellett elszáguldunk ugyancsak hetvennel (a lakott területeket jelző táblák nem tántorítják az atyafit) - jó részben románok.
A nénik, akiknek megállunk a világ végén, hogy csomagot tegyenek fel a gyerekeiknek, od'adják a csomagszállításért járó tízlejest a Kárpátok Mäkinenjének, szintén románok.
A leírhatatlan, össze-vissza csévélt távolsági villanyvezetékek (három méter magas póznákon, felük kidőlve) ugyancsak azok. Akárcsak a semmibe vezető vasútvonalak, amiken döbbenetünkre mindig látunk a régmúltból itt ragadt masinákat dübörögni.
Rény mellett például.
Románia tehát a legtöbb tekintetben Balkán.
És alighanem ugyanazért szeretjük, mint a jugó államokat: utazás a múltba.
Nézd már, ez annak idején nálunk is volt!
Aztán megváltoztatták.
Itt még mindig tartják ezt a szokást?
Erről könyvben olvastam valamikor, vagy talán láttam is - de csak mintha gyerekkoromban. Ha ugyan volt valami (lásd mócföldi leányvásár. Vagy legényvásár, ebben nem vagyok bizonyos).
Ha az időnként kicsi grofói magasságokba emelkedő rapet nem számítom, szinte éreztem, ahogy a múltba, majd később a múltban száguldunk.
Ugyanazok a lepusztult, kézzel festett cégérjű talponállók, amik itt is voltak.
Házi mézárus (a méz nevét románul azóta elfeledtem).
Mosolygós, legalább hetven éves virágárus asszony a buszállomáson.
Tekintélyes, kalapos öregurak újságot olvasnak az egykor vörösre festett padokon.

Vârtop első házai.

A belényesi Penny Marketben kézzel-lábbal segíteni igyekvő eladólány, pedig ismét világos, hogy magyarok vagyunk (hadd ne tegyem hozzá, az itthoni boltokban milyen szívélyesek a sajátjaink, vagy hogy mi az általános véleményünk amúgy a románokról).
Néha azt érzem, hogy a rendszerváltáskor mindent elfelejtettünk és újjászülettünk.
Aztán elkezdtük magunkat osztrákoknak és németeknek képzelni. Aztán isteneknek.
Aztán felpörgettük magunkat, és megpróbáltuk elhitetni a körülöttünk lévőkkel hogy mi még aztán ugyanazok a fasza gyerekek vagyunk, mint száz éve ilyenkor. Érdemes megnézni tíz évvel ezelőtti véleményeket pártunktól és kormányunktól, vagy meghallgatni mai véleményeket a szomszéd országokról egy Jobbikos fórumon. Az ám az igazi utazás a múltba - csak nem biztos, hogy a jobbik irányba.
Szóval az utunk a múltba nem állt meg Belényesnél.
Ellenben felfele tekeregve indult meg, s mivel hűen a hagyományokhoz a busz nem volt légkondicionált, én magam is éreztem, hogy egyre hidegebb van.
A hágóban raus, kezdődik a karnevál.

Ez már döfi!
A Rozsdás-szakadék kevésbé rozsdás fele.

Az, hogy Lászlóval úgy derítek fel, hogy a háttérben ott
figyel a reklámszatyor, már sejteti, hogy ez nem lesz
egyszerű történet.

És újra azt érzem, hogy igen!
Megérte eljönni!
Óriási ez a szabadság.
Daciák hajtanak el mellettünk, tetejükön bálányi szénával.
Német rendszámú régi Audik zúznak a pizzériákba az Aranyosi-patak völgyébe.
A természet kirobbanó formában van, zöldell minden, a fák között medvék és modern prózaírók párzanak.
Az, hogy a szakadékot vegyük célba, tíz kilós táskával (plusz egy lelógó hálózsák) a hátunkon, mai szemmel nézve talán nem volt a legnagyobb húzásaim között (bár nem nagyon tanulok, lásd Ördög ösvénye a Catskills-hegységben). Az, hogy Zsófi anyukája sose volt ilyen helyeken, ezért kierőszakolta, hogy leánya laptoptáskával az oldalán jöjjön szakadékot mászni, úgyszintén nem kerül be a zseniális szabadalmak közé.
De a legnagyobb hülye mégis én vagyok, hogy simán átvert a google maps hát én nem is értem, hát azt mutatta, hogy könnyű lesz a' út lefele.
Lóf*szt.
Ha megmozdul benned valami egy ilyen szakadék tetejéről lenézve, akkor akkor is le akarsz mászni, ha a fene fenét eszik is.
Márpedig ez alkalommal a fene pontosan fenét evett, reszelt tormával ráadásul.
A Vârtop fölötti hegyen még minden rendben volt.
A szakadék peremén is, még akkor is, amikor megpróbáltam leereszkedni, és rájöttem, hogy ez rossz ötlet.
A dolgok valahol ott indultak el a régi, kalandos regények irányába (amelyikben mindenki meghal, csak a kalapos ürge és a jó mellű nő nem), hogy a térkép enyhén meredek jelzése a valóságban függőleges sziklafalra emlékeztetett egészen megszólalásig.

A pimasz pincér ereszkedése a mélybe.

Minthogy végül is nem szólalt meg, ezért hittem inkább a saját szememnek és elfogadtam hogy vagy mindent, vagy mindent.
Szóval egy fatörzsön, szatyrokkal és hálózsákokkal leereszkedve érkeztünk meg a szakadék legaljára.
Azt, hogy odalent mi fogadott, emberi szavakkal pontosan nem tudom leírni.
Méghozzá azért nem, mert egyrészt ilyennel még sosem találkoztam (esetleg a Rám-szakadék, de ezzel azt nem lehet összevetni), másrészt ez nem emberi léptékű terep.
Utóbbit mi sem bizonyítja fényesebben, hogy hazaérkezésem után tanáltam a Google Earthön újabb képeket, amiken sziklamászó-felszerelésben ereszkednek a mi fiaink, pontosan azokon a részeken, ahol mi is mentünk a Vartás szatyrokkal.
Ha mégis le kéne írni, akkor azt mondom, olyan, mint egy játszótér, amit nem emberi használatra terveztek.
Hanem valami nagyobb lény használatára. Azaz ha betéved az ember, kipróbálhatja, de érzi, hogy nem neki készült, és ha mégis nekilódul, akkor be fogja sz*pni.
De pontosan ettől érdekes.
Szóval a következő órák folyamán az óriások országából hátrahagyott kővályúkon csúszdázunk lefele, klausztrofób, verem-hangulatú kőpincéken mászunk át.
Nem merek belegondolni, hogy milyen ez a hely, amikor van benne víz (időszakos vízfolyás ágya ugyanis), de ima helyett inkább előre fele megyek.
Magyarul megmondva amíg lehet.
László rossz kedvű, Zsófi majdnem sírásnak ered, nyakunkon a szürkület, és egy olyan helyen vagyunk, ahol nem csak hogy egyik irányban sem látszik a horizont (az ilyen helyek elég nyomasztóak tudnak lenni), de a következő bukkanó alja sem teljesen. Előre török tehát, mint Timur és csapata.
Timuréknak annyi eszük azonban volt, hogy zseblámpát használjanak, én a jó öreg Nokia C nemtom hányammal igyekszem bevilágítani a feketéllő mélységek alját, majd amikor a türelmem elfogy, egyszerűen beugrok azokba.
Felettébb szerencsésnek nevezhető, hogy egy darabban megérkezek a helyre, ahonnét tényleg nem lehet továbbmenni.
A majdnem teljes sötétségben csak annyit látok, hogy két, függőleges sziklafal között vagyok, egy öt méterszer tíz méteres katlanban. Mögöttem épp látszik a perem, ahonnan beugrottam. Előttem pont nem ér le a telefonom fénye a következő lik aljába.

A mai napig kiver a  jeges víz, ha ezt a képet
meglátom.

No hát akkor...
Még néhányszor el is bődülök, hogy Ajutor, a Galbena-szirtek alja azonban messze van, senki sem hallhat minket.
Aztán beletörődve a sorsomba, egy szál ingben befekszek egy oldalsó kőfülkébe.
Végül elnyel az egyre sűrűbb sötétség és kevéssé bizalomgerjesztő álmokat látok arról, ahogy szomjan halunk, vagy hogy megjön az eső és Zsófiék sátrát mindennel együtt elmossa.
Aztán meg kell magyaráznom Marika nénémnek, hogy hova lett a legkisebb fia.
Az álmokban az a jó, hogy nem nagyon van logika. Szóval ne menjünk bele abba hogy én mitől maradnék életben, ha egy felhőszakadás feltöltené vízzel ezt a pokolbéli árkot.
No de reggel van már, és úgy ébredek, hogy valami történni fog.
Aztán arra is rájövök, hogy azt a valamit én fogom csinálni.
Végül sikerül összeraknom, hogy kijutunk élve!
Tervemnek is látok.
Van egy szekérút nem messze a hasadék peremétől (a nem messze azért az nem annyira közel), oda fogunk menni.
Tervemről azonban a többieket is értesíteni kéne, így visszaindulok értük.
A tegnap esti lázas ereszkedésemről egyre világosabban látszik a hajnali fény erősödésével, mekkora baromság volt.

A szekérút végén.

A legnagyobb verem pereméhez konkrétan sziklát kell másznom, hogy feljussak, s ezen tegnap ugyebár önfeledten beugrottam.
A srácok jól vannak, csak féltek és hívták a román hegyimentőket. No hát akkor helyben vagyunk, csak közben szedjük össze magunkat és menjünk inkább valami lakott terület felé.
László benne van, Zsófi pedig reménykedve tekint a távolba.
Aztán vált a snitt és már a sziklás, eszméletlenül csúszós falon toljuk föl a csomagokat, majd Zsófit és jó fél órányi küszködés után: szekérút.
Lehetetlen nem létezik pedig, így egy cseh rendszámú ősi Volkswagen kombi jön, belül jó kedélyű, bohém középkorúak füstölnek.
Nemsokára már látunk valami fényt az alagút (illetve erdei ösvény) végén.

Spring nicht von mir!

A livemochás tudásom előtör, mint púpos gyerek a prés alól, és megkérdem egy éppen arra járó hegyi pásztortól, ugyan merre van itten víz. A válaszából pontosan annyit értek meg, amennyi a legfontosabb: apă bună - avagy jó víz. Mutatja is, merre jó a víz.
Aztán nem lesz meg, viszont a táj fantasztikusan lenyűgöző, az életkedvem visszatér, és egyelőre az sem zökkent ki, hogy a többieké egyelőre nem nagyon van jelen. László konkrétan megígéri, hogy soha az életben nem jön velem többet kirándulni, Zsófi pedig a szokottnál is többet hallgat. Aztán Vasaskőfalva határában már jobb a kedvük, ütöm a tenyereim.
A falu határában soha fel nem épült és még le nem rongyolódott házak fogadnak, valamint egy lelkes mobil pásztor, aki kerója nyergéből felügyeli a helyi kecskenyáj biztonságát. Megmondom őszintén, ebben a pillanatban cserélnék vele, egész addig, amíg meg nem érkezik László egy másfél literes sörrel, és bele nem gondolok, hogy ő egész életében ezt csinálja majd alighanem.
De tán még úgy is cserélnék vele. A fene tudja.

Mobil kecskepásztor.

A sör hamar elfogy, ezen felbuzdulva tanyát verünk egy helyi gazda tengeriföldjén, amiről a jó atyafit nem értesítem végül.
Hajnalban aztán van némi motozás a sátrak körül, de végül békében sikerül elérni a belényesi járatot, jobban mondva minibuszt (a "Miért tanulj meg pár szót más nyelveken?" újabb részéből megtudhatjuk, hogy a mellékutcákban parkoló kisbuszt az alapján találom meg, hogy megértem, hogy a reggel ötkor a kapuját támasztó ipse azt mondja nekem a saját nyelvén, hogy "kövesd a fényeket" (és valószínűleg valami jókívánságokat is, mert biccent a végén és nem mondja, hogy fucking Hungarian).

"...vége a nyolcvanas éveknek és / nem jön újra el..." rikkantja Lovasi,
majd jót húz a borból.

Belényesig alszunk, aztán a tűzoltóktól kérdezem meg, hol a buszállomás, aminek a menetrendjéről vétek lenne kihagyni a képet.
Odafele menet kérés nélkül (!) megáll egy ipse, telepakolt Daciával és kérdi hogy Ștei (magyarul Vaskohsziklás) felé megyünk-e.
Komolyan mondom, ha nyugati turista lennék, és szabadon be akarnám járni az adott országot, a sajátunk helyett néha sokkal inkább átküldeném a keleti határon, nem fogja megbánni.
Főleg, hogy mostanában olvasom egy zágrábi kalandor útinaplóját Föld körüli stoppos útjáról, és folyamatosan arra gondolok, hogy minálunk vajon elvinnék-e a határtól Mohácsig.
Később, már Aradra mentünkben újra felbukkannak a csomagküldő nénikék, a sofőr ráadásul ugyanaz, mint ideutunkon és barátságosan adja a három jegyet a visszaútra.
És mi ennek az egész kalandnak a tanulsága?
Az, hogy hiába akarok én arról bejegyzést írni, hogy ki is volt az a Brienne Maple, az már csak legközelebbre marad. Azért az se lesz piskóta.
További nyugodalmas jó éjszakát,

Geldy

Orgona ága

Eljött május első vasárnapja, édesanyák ünnepe.
Persze a bejegyzés nem ebből az alkalomból íródik, ők most Virányoson vannak öcsémmel és a húgommal.
Geldar maga máshogyan került közvetlen kapcsolatba az orgonával, a munka ünnepén persze.
Mikor máskor.
Csütörtök este van, Ég alatti gurash ír egy üzenetet hogy mehetek roadozni.
Zuglóban van egy rejtett raktárhelyiség, ahol egy Matyi nevű srác hangszerei vannak (főleg szintetizátor, basszusláda meg egyéb kellékek), most lehet a harmadik alkalom hogy megmentem a világot a pusztulástól és a free jazztől.
Legyen hát.
Pénteken első dolgom kimenni a vasútállomásra és esőtáncba fogni a vonaton. Bud Spencer és Bill Kaulitz technikáját ötvözve végül is sikerül az eredmény, szakad, mire megérkezek. Viszont nem ez az érdekes - hanem hogy harmadik napja nem gyújtottam rá és masszívan érzem az esőszagot.
K*rva jó.
Hosszas küzdelmem a dohányzással végre a végéhez közeledik, és megvallom őszintén olyan mint egy lassú újjászületés.
Többek között jobban bírom a futást - egészen a Tisza István tértől az Angol utcáig, ahol a titkos pince áll.
Ég alatti gulyás és veterán road főnöke már rakodnak persze, épp egy hangládát cipelnek fölfele, mikor megérkezek és becsatlakozok a guantanamera éneklésébe.
Az akusztika remek, a helyiség dohos. Az orgona pedig istenverte nehéz, olyan nyolcvan kilóra tippelem, de lehet több. Hárman végül berakjuk a furgonba és indulhat a Tour de Közép-Balkán.
Nem tudom, mennyien emlékeztek, hogy nézett ki Zugló a kilencvenes évek elején. A lényeg az, hogy most is pontosan ugyanúgy néz ki. Trombitás cimborám ott lakik és jókat vigyorog mikor azt mondom hogy ez tökéletesen Niš és vajdát is választhatnak hamarosan.
Avagy Közép-Balkán.
De komolyan, döbbenetes arcokat látok így péntek délután kettőkor.
Olyan csajokat elsősorban, akiket gimiben megbámultam, csak a szakadtabb verzióban.
Olyan öregasszonyokat, akik régen a lengyel piacon tevékenykedtek és a Diesel pulóvertől a káfris pisztolyig minden kapható volt náluk.
Ősi, lepusztult arcokat is látok, negyvenes éveikben hetvennek néznek ki és totál részegek kora délután.
Egyszóval kifejezetten otthonos a hely.
A zenekar felvétele után irány Budafok, jobban mondva Nagytétény, Ildi B szűkebb pátriája; bár neki volt akkora szerencséje hogy a Camponától távolabb élnek.
Mi pontosan oda tartunk. Négyszáz biztonsági ellenőrzés után elkezdhetünk dolgozni. Na jó, nem. Felhajtunk a járdára, és mehet a négerezés.
A színpadon az Anima Sound System k*rja el az egyetlen számukat, amit valaha régen szerettem, ez a Priger lány elég távol áll egy igazi énekesnőtől, pedig a hangja nem rossz és a színpad hátsó feléből nézve látványnak sem utolsó.
Maga a zenei vezér, Zsolt a színpaddal szemben keveri a hangokat - ez úgy derül ki, hogy sör keresésére indulunk, a munka ünnepén nem lesz egyszerű.
Az ég alatti gulyás egy jazztrombitás életrajzi könyvére alkuszik, én a dubzenére hintázó fiatalokat nézem és egész jó kedvem van.
Aztán kerül sör meg mogyoró.
Mire eljön az idő hogy fel kéne pakolni a színpadra, persze hogy el vagyok ázva.
A színpadtechnikusnak tehát jókedvűen igent mondok, amikor azt kérdezi, hogy a dobosunknak kell-e pódium majd amikor elkezdik nyomozni a tettest, elvegyülök a tömegben.
Mire eloszlanak a fellegek, a színpad beállítva, Geldar pedig ugyancsak beállítva ül a nagytétényi vasútállomáson. Aztán csak sikerül felkászálódni.
Matyiék koncertje rohadt jó, amerikai énekessel nyomatják, az est végéig nem sikerül rájönnöm, hogy minek jött Magyarországra és még ma sem tudom arra a választ, hogy miért maradt itt.
Énekelni viszont tud.
Erősödő sötétségben indulunk a végén Kelenföldre, ahol zúzapörköltet kapunk fogalmam sincs hogy kitől, de egyáltalán nem lennék meglepve, ha a Máltai Szeretetszolgálat keze lenne a dologban.
A pincébe rakodunk, majd valahol Zuglóban alszok.
Dr. Pepper Blues, aand cut.